Én ​és a cseresznyefa (Én és a cseresznyefa 1.) 92% 237 csillagozás

Végre egy könyv, ami a csoda szép borító mögött is igazán értékes tartalmat rejt. Ráadásul ifjúsági irodalom, de nem (csak) fiataloknak.

Egy szívbemarkoló és valós életeseményeken alapuló történet egy kislányról, aki egy ritka szembetegség következtében fokozatosan elveszíti a látását.

Paola Peretti a gyermeki énje szemszögéből, végtelenül őszintén, de rengeteg humorral fűszerezve írja le azt a nagyjából fél éves időszakot, ami alatt a cseresznyefa és a közte lévő távolság egyre csökkent és végül elsötétült körülötte a külvilág.

Hogy tudja ezt a visszafordíthatatlan helyzetet elfogadni egy 9 éves gyerek? Mi az, ami megmaradhat az addigi életéből, mi mindenről kell lemondania? És a körülötte élők, a szülei, a barátai hogyan tudnak megbirkózni ezzel?

A történetet olvasva valóban átértékeli az olvasó, hogy mi az, ami tényleg fontos lehet az életben.

Megható, szomorú és könnyfakasztó könyv, főként, hogy a való életen alapul. Ugyanakkor a mindvégig pozitív életszemlélete miatt bátran ajánlom a fiatalabb korosztálynak is, hiszen csodás példát mutat arra, hogy még egy ilyen nehéz élethelyzetből is fel lehet állni és boldog életet lehet élni, még ha ehhez újra is kell terveznünk mindent.

Nagyon köszönöm @Éva_Bátka, hogy felhívtad a figyelmemet erre a kis kincsre.

Nem szoktam gyermekkönyveket olvasni, de a sok ötcsillagos értékelés kíváncsivá tett. Ez a könyv valóban bűbájos. Mafalda a tíz évével érdekesen szemléli a világot, a szerző pedig nagyon szépen adja vissza a kislány gondolatait.
Felnőtteknek is érdemes elolvasni.
„Bizonyos híreket csak úgy szabadna közölni, ha adnak vele együtt egy macskát is, akit meg lehet ölelni. ”

Nem is tudom, mikor olvastam utoljára ilyen különleges és szép ifjúsági regényt. Annyira megható volt, hogy szinte végigsírtam az egészet.

A könyv főszereplője a kilenc éves Mafalda, aki Stargardt-szindrómában szenved, ami miatt hamarosan elveszíti a látását. Állapotának sebes romlását abban méri, hogy milyen távolságból látja még az iskola előtt álló cseresznyefát. Lassan kezdi elveszíteni a legapróbb, magától értetődő dolgokat, minthogy focizzon a barátaival, vagy csupán megpillantsa az esthajnalcsillagot az égen, ezért elkezd listát írni azokról a dolgokról, amiket nem tud majd megtenni, ha eljön a sötétség. Mafalda nagyon fél a pillanattól, amikor végleg elveszíti a látását, és úgy dönt, hogy inkább felköltözik a cseresznyefára, hiszen ott minden jobb lesz, akárcsak kedvenc könyvének főszereplője, Cosimo tette.

Nagyon szép volt ez a történet, amely olykor szomorú volt, máskor mosolyra fakasztó, de leginkább megrendítő. Nagyon szépen ötvözte a gyermeki ártatlanság, az útkeresés, és egy fiatal kislány ilyesfajta tragédiájának elemeit. Mafalda egy nagyon bátor és csodálatos kislány, aki sokszor szomorú, zavarodott és dühös, mégis a maga módján igyekszik elfogadni a dolgokat, amik történnek vele. Eleinte sokszor érzetem azt, hogy nagyon magányos, főleg, amikor a könyvkarakterrel, Cosimoval beszélgetett. Nagyon örültem, amikor összebarátkozott Filippoval, az osztály rendbontójával, akinek ugyan megvoltak a maga problémái, mégis jó barátja lett a kislánynak. A kedvencem mégis Estella volt, a romániai portásnő, aki sokszor irányt mutatott a kislánynak, akkor amikor a legnagyobb szüksége volt rá. Nevéből adódóan szó szerint ő volt az irányt adó csillag az éjszakai égbolton, és ő segített neki abban is, hogy új listát kezdjen el, amelyben ahelyett, hogy azokat jegyzi fel, amiket nem tud már megcsinálni, azt írja le, hogy mik azok a dolgok, amelyek fontosak számára, és amiket akkor is képes lesz megvalósítani, ha már kihunyt a szemében a fény.

Úgy gondolom, hogy az írónő nagyon jó döntést hozott Mafalda életkorával kapcsolatban. A gyermekkor és a tinédzser kor határán egyensúlyozva nagyon szépen keveredik még a mesék és varázslatok világa – az időszak, amikor még hiszünk abban, hogy a cseresznyefában óriások élnek – azzal, amikor már komolyabban kezdjük megérteni az élet nagy dolgait, és akár azt is megértjük, hogy milyen súlya van annak, ha valaki elveszíti a látását.

Nagyon szíven ütött ez a regény. Az én nagymamámnak is köd telepedett a szemére, és bár az is borzasztó volt, de ő leélt egy életet addigra. Viszont az, amikor valaki ilyen fiatalon veszíti el a szeme világát, az tényleg igazi tragédia. Tetszett Mafalda listája, bár minden pontját megkönnyeztem. Ahogy a fülszövegben olvashatjuk, az írónő maga is versenyt futott az idővel, hogy papírra tudja vetni ezt a történetet, mielőtt az ő szeméből is kihuny a fény, hiszen ugyanazzal a betegséggel küzd, mint regényének főszereplője. Valóban nagyon kivételes és szépséges volt ez a történet, amit akár tíz-tizenegy éves kortól teljes szívvel ajánlok!

http://veronikasreaderfeeder.com/paola-peretti-en-%e2%8…

A történet középpontjában a 9 éves Mafalda áll, aki egy betegség következtében hamarosan teljesen elveszíti a látását.
Különleges, megható ifjúsági történet, mely olvasása utána témája ellenére mégsem a szomorúság marad bennünk, hanem inkább az, hogy élvezzük az élet apró szépségeit, gyönyörködjünk a bennünket körülvevő színes természetben, lássuk meg azt is, ami mellett amúgy minden nap elmegyünk és természetes. Mert attól még gyönyörű, csak elfelejtünk sokszor látni, pedig nekünk van mivel.
Bővebben: http://konyvutca.blogspot.com/2021/04/harom-konyv-gyere…

„Aki fél, az nem él.”

Rengeteget pityeregtem.
Megrendítő és felemelő.
Olvassátok, mert csodálatos!
Egy újabb „legleg” könyv.

Kívül-belül csodálatos. A könyv egy kilenc éves kislány, Mafalda történetét meséli el, aki fokozatosan veszíti el a látását egy betegség miatt. Nekem a legjobban a félelemmel és a bátorsággal kapcsolatos részek tetszettek, mert valamilyen szinten párhuzamot tudok vonni a saját gyerekkorommal.

Tudom milyen egyre rosszabbul látni, hiszen, amikor bekerültem az 1. osztályba, még csak 0,5 és 1 dioptriás lencsék kellettek. Mire leérettségiztem már 9,5 és 10. Most, lassan 10 évvel az érettségi után, úgy néz ki megállt a romlás, mert 10,5 – 11 dioptria körüliek a szemeim. Ha leveszem a szemüvegeket mindent csak foltokban látok, nincsenek körvonalak. Emlékszem, mennyire utáltam fiatalként strandra menni, mert mindig „vigyázni” kellett rám, nem is éreztem/érzem magam biztonságban. Bennem is meg volt (picit még mindig meg van) a félelem, hogy mi van akkor, ha egyszer megvakulok? Mi történik, ha sötétségbe kerülök. Tudom élni ugyanúgy az életemet? Mi lesz az álmaimmal? Ahogy a könyvben is előkerült a gondolat: Fejben kell erősnek lenni, a félelmet pedig bátorsággá alakítani. Csak ezt tartom én is a szemem előtt. Nincs lehetetlen.

Említésre méltó még Estella története, aki nekem nagyon a szívemhez nőtt, Filippót szívesen megismertem volna jobban.

A vége felé kicsit elvesztettem a fonalat, túl gyorsan történtek az események, a képzelet összefonódott egy kicsit a valósággal, de a végére helyrekerült minden.

„– Soha, de soha ne add fel, Mafalda, ne feledd!”

Nagyon szép, megható és elgondolkodtató történet. Kicsit féltem tőle, hogy a témája miatt nem szerencsés karácsonykor olvasni, de ha mondhatok ilyet, pozitívan csalódtam. Amellett, hogy egy csodálatos kislány társasága lehetettem néhány óráig, számomra nosztalgikus jelentőséggel is bírt a történet – osztálykirándulások, barátnős csevejek (https://moly.hu/idezetek/1366393 :D), tanórák, első szerelmek, bújócska az iskolaudvaron… mennyi-mennyi régi emlék! Úgyhogy hatalmas köszönet ezért a könyvért az írónőnek. Az Epilógussal viszont kitépte a szívemet, ó, harcos amazonok, ó erdélyi barátok! Vi ol liv in ö jelló szábmárin, jelló szábmárin, jelló szábmárin…

Ismét egy könyv a fájdalomról, a veszteségről és az elfogadásról. Számtalan ilyet olvastam már, mégsem eleget. Mafalda története is megérintett, különösen, hogy az ő szemével látjuk a világot, a mindennél fontosabb a cseresznyefát – egyre kevésbé. A látás elvesztésének ábrázolása megrendítő volt és tökéletes – a szerző maga is átélte ezt. Tetszett az elbeszélésmód is, bár talán egy picit gyerekesebbnek tűnt Mafalda koránál. Egy újabb olasz szerző, akit megkedveltem.

Sok minden forog bennem ezzel a könyvvel kapcsolatban, de valahogy nem könnyű leírni őket.
Mafalda nagyon édes, és nagyon bátor, kis hősként veszi az akadályokat. :-)
Maga a történet is szívfacsaró, de miatta különösen az, még akkor is ha a vége ad valamennyi feloldozást.
A rengeteg tanulsága van ennek a történetnek.♥️

off

„Nagymama azt mondta, hogy nem érthetjük meg a dolgokat, ha nem próbáljuk ki őket. Ezért én kipróbálom.”

Ez az egyik legszebb könyv, amit olvastam, és sajnos nem kevés papírzsebkendő kell hozzá, de talán utána egy kicsit másképp látjuk majd a világot. Gyönyörűséges történet barátságról, kitartásról, hogy merjünk álmodni, és hinni.
Mafalda egy csodálatos kilencéves kislány, aki tudja, hogy szép lassan, de elveszti a látását. Többet nem is írok. Mégis mindezek ellenére ez egy kedves könyv, tele a kilencéves gyerekekre jellemző kíváncsisággal, szeretnivaló naivsággal. Az íróval is van sajnos párhuzam a betegség kapcsán.
Ez a könyv tele van számos csodával.
Melegszívvel ajánlom felnőttnek, gyereknek.