„Istratinak hívják. Brailában született 1884-ben; apja, akit nem ismert, görög csempész volt, anyja román parasztasszony. Nagyszerű asszony, aki fáradhatatlan munkában töltött életét csak a fiának szentelte. De ő, bár nagyon szerette, tizenkét éves korában elhagyja; a kóborlás démona, vagy jobban mondva, az ismerni és szeretni vágyás hajtja. Húszévi bolyongás, rendkívüli kalandok, felőrlő munka, csavargás és szenvedés: égető nap tüzében, eső zuhatagában, fedél nélkül, űzve az éjjeliőröktől, betegen, szenvedélyektől marcangolva, nyomorban kínlódva – ez az élete. Megpróbál minden mesterséget. Volt pincér, cukrász, lakatos, bádogos, gépész, mechanikus, földmunkás, teherhordó, szolga, plakátember, címfestő, mázoló, újságíró, fotográfus… Egy ideig részt vett a forradalmi mozgalomban. Megjárja Egyiptomot, Szíriát, Jaffát, Bejrútot, Damaszkuszt, a Libanon vidékét, a Keletet, Görögországot, Itáliát…
Született elbeszélő, a keleti mesemondók fajtájából; olyan, aki meghatódik és… (tovább)
Kyra Kyralina – Négy regény 14 csillagozás
A következő kiadói sorozatban jelent meg: A Világirodalom Remekei Európa
Kedvencelte 1
Várólistára tette 6
Kívánságlistára tette 1
Kiemelt értékelések
Panait Istrati feladta a leckét.
Panait Istrati nem (volt) kispályás.
Persze, nem ez volt az első találkozásunk. Azt hiszem, ötödik osztályban tanultuk a Ciulinii Bărăganului c. művét. Ez a Pusztai bogáncsok eredeti címe, és szerintem több, mint a magyar cím. Nos, szinte semmire nem emlékszem… kivéve, hogy ez volt az első olyan szöveg, ahol moldvai/dobrudzsai tájszavakat is meg kellett tanulnunk (részét képezte a tanmenetnek…). Két részre emlékszem, a bevezető tájleírásra, illetve arra a bizonyos csendőrős pusztai jelenetre. Fogalmam sincs, minek kellett ezt ötödikben tanulni, mi lehetett vele a cél. Az biztos, hogy semmit nem értettem belőle; no de most… borzalmas.
Lehet a Ciulinii Bărăganuluit úgy olvasni, mint fikciót… viszont a szerzői megjegyzés világossá teszi, mely történelmi eseménynek (é.: borzalomnak) állít vele emléket a szerző. Mi, erdélyi – és hát, valljuk be bátran, nem csupán erdélyi – magyarok valami combos ellenszenvvel viseltetünk a románok iránt. Így: a románok. Megtanítják nekünk ilyen-olyan órákon, nemzeti és egyéb ünnepeken elhangzó szónoklatokban, hogy mi mekkora áldozatokat hoztunk, mi mennyit szenvedtünk (mindig szigorúan kollektív alannyal, ugye), másoknak ehhez képest csupa fanfár, csillámpóni és ilyesmi volt az élete, főleg annak, akiből ellenséget gyártunk, akinek az ellenségképét tápláljuk. Hát nem. Az a nyomor, amiben a hegyen túli románok és egyéb nemzetiségek éltek még a 20. század elején is, nem volt emberi. Ugyanakkor az is látszik, hogyan alakult ki az antiszemitizmus, az osztálytudat…
Komplex, romantikus is kicsit, realista is kicsit ez a regény. (Sokszor felidéződött bennem egyébként A románok rövid története. Sok helyen egybecseng.) Ami számomra most teljesen meglepő volt, az a nyelvhasználat: olyan, mintha mesét olvasnánk. Na, nem ezt a tök egyszerű fajtát… Olyan erős, érzékletes szóképek vannak a regényekben, amelyek teljesen kétségbe ejtik az olvasót, hogy akkor most mi van: borzadjunk vagy élvezzük a szöveget.
Érdekesnek gondlom az Európa Kiadó megfontolását, hogy épp ezt a négy regényt adta ki egyben. A Kyra Kyralina világa teljesen elüt a többi hárométól. Valahogy olyan valószerűtlen az egész. Viszont úgy valószerűtlen, hogy kénytelen az olvasó elképzelni, hogy ez és így, ebben a formában megtörtént. És hát, miért is ne eshetett volna meg, ugye.
Határozottan szeretem, hogy a regényekben felsejlik az a nemzeti (bár ez a fogalom nem helyénvaló…) sokszínűség, ami feltűnik Istrati írásaiban. (Talán a Ciulinii Bărăganuluiban kevésbé.) Nagyon kedvemre volt, hogy a Kyra Kyralinában bizonyos szavakat nem fordított le Horváth Henrik; nagyon is hozzájárul ez a szöveghangulathoz. (Domokos János már kevésbé volt „kegyes” e tekintetben a többi szöveggel.)
Panait Istrati szerintem nagy tanító lehetett volna. Ha.
Réz Pál utószava igazán tájékoztató jellegű; eligazít Istrati élete és művei világában. Ő is rabja lett egyik-másik ideológiának. Érthető is, szerintem.
Ja, és még valami. Én nem tudtam, hogy nemcsak a román, hanem a francia irodalom is magáénak tudja Istratit. Megértem (főképp a korai regényei miatt).
Szeretem a realista regényeket. Istrati négy kisregénye viszont hihetőségben pont a toleranciahatáromon egyensúlyoz, de tetszenek. Nem a szereplők meseszerűek (bár az őserejű, bikatermetű, de bölcs és szerethető hős visszatérő figura), hanem a stílus idézi a hol sárkányölő szegénylegényes, hol ezeregyéjszakás sztorikat. Szerintem még nem olvastam román írótól, így rögtön egzotikus volt a román pusztaságban, a Duna mellett, illetve annak mocsaras szigetvilágában, a XX. század elején játszódó történetek körítése, a kavargó román, török, arab, görög, albán (sőt, egy helyen magyarokat is említenek) szereplősereggel. A gyakran (homo)szexualitással színezett, túlfűtött stílussal – legyen az akár a szépség, gazdagság, vagy a nyomor látványos leírása – azonosulni nem mindig tudtam, de jól szórakoztam. A négy regény tetszési sorrendben: Codin, Pusztai bogáncsok, Kyra Kyralina, és legkevésbé a Cosma.
Mintha Regös Bendegúz hangját vélném hallani… a háttérben kuncog…
Kellemes mese és útleírás. Mindegyre megerősít abban, hogy igaz a mondás: Messziről jött ember azt mond, amit akar.
Népszerű idézetek
Mert egyetlenegy ember jósága hatalmasabb valami, mint ezer ember rosszasága; a gonoszság meghal azzal, aki elköveti; a jó cselekedet tovább ragyog, még akkor is, ha a jámbor ember már elköltözött a földről.
141. oldal, Kyra Kyralina (Európa, 1981)
Tudd meg, hogy csak a közönséges érzéseket lehet megosztani és együttesen birtokolni. Mihelyt nagyon boldog az ember, egyedül marad; és akkor is egyedül marad, ha nagyon boldogtalan. Mint ahogy bárki beleugorhat veled egy kis gödörbe, de a szakadékba senki sem követ.
Cosma, 317.oldal (Európa 1975.)
A jóllakott lustaság, így láttam az állatok példáján, ártalmasabb a rabságnál.
352. oldal, Cosma (Európa, 1981)
Hiába, munkával semmire sem jut az ember ezen a világon, nem is érdemes halálra fárasztania magát.
230. oldal, Pusztai bogáncsok (Európa, 1981)
Az ember nem mondhatja el az élete történetét és nem is írhatja le. És egy olyan ember élete, aki szerette a földet és bejárta, még kevésbé foglalható elbeszélésbe. De ha ez az ember érző, szenvedélyes lény volt, aki a földön bolyongva megismerte a boldogság, a boldogtalanság és nyomor minden fokát, akkor szinte lehetetlen élő képet adni annak, hogy valójában mi volt az az élet. Lehetetlen saját magának elsősorban, és azok részére is, akik hallgatják.
Mert az erős, viharos és egyben kalandos lelkű ember életének varázsát, különlegességét, érdekességét nem lehet mindig ennek az életnek kimagasló eseményeiben megtalálni. A szépség többnyire a részletekben van. De ki figyelne a részletre? Ki élvezné a részletet? És főleg: ki értené meg?…
Látod, ez volt az oka annak, hogy sosem szerettem azokat a bizonyos nógatásokat: „Mondjon el valamit az életéből!…”
És még egy nehézség: ha szeretünk, nem élünk magunkban. Sőt, még akkor sem élünk magunkban, ha már nem akarjuk, hogy szeressenek, ahogy máma már én sem akarom. Ez így van, legalábbis a szenvedélyes lelkekre nézve, akikben mégiscsak tovább él az emlék és akik az emlékekből élnek, mert nincs emlékezet jelen nélkül. Hiába akartunk meghalni. Én is akartam, őszintén akartam már többször életemben. De azok a szép alakok, amelyek a múltamban vannak, megelevenedtek előttem, lecsillapították a szívemet, a keserűség helyébe örömet hoztak, és még egyszer rábírtak arra, hogy az örök enyhítő írt az emberek arcán keressem.
Ó, szörnyűségesen szép évszak, gyönyörű napok!… A nyár már távozóban, az az idő, amikor a napkelték és napnyugták a vizeken még a legjelentéktelenebb férgekből is az öröm ujjongását váltják ki. A fészekrakás és költés ideje elmúlt … A madarak fiatal serege: vadrucák, vadlibák, szárcsák és bíbicek csapata mint a felhő száll a tiszta levegőben magasan, a vadászokat bosszantó magasságban. A farkas- és rókakölyköt megismeri az ember a félénkségéről, ahogyan a nyájakat kerülgeti, meg a tökéletesen szép bundájáról. a dongók, cserebogarak és más rovarok mint a megkergültek úgy repdesnek, nekiütköznek minden fának. A füvek megállnak nőttükben, pihennek és örvendeznek. Az élet győzelme ez a halál felett.
Az embernek a szája a legnagyobb szerencsétlensége – örökké kér.
176. oldal, Codin (Európa, 1981)
Hasonló könyvek címkék alapján
- Mo Xiang Tong Xiu: A démoni kultiváció nagymestere 2. 95% ·
Összehasonlítás - Mo Xiang Tong Xiu: Az égi hivatalnok áldása 1. 94% ·
Összehasonlítás - S. A. Chakraborty: Aranybirodalom 92% ·
Összehasonlítás - Nermin Bezmen: Kurt Szejt és Sura 93% ·
Összehasonlítás - Baráth Viktória: A napfény földje 89% ·
Összehasonlítás - Isabel Allende: A szerencse lánya 88% ·
Összehasonlítás - Becky Chambers: Hosszú út egy kicsi és dühös bolygóhoz 87% ·
Összehasonlítás - Hans Jakob Christoffel von Grimmelshausen: A kalandos Simplicissimus 85% ·
Összehasonlítás - Miguel de Cervantes – Jonathan Swift – Gottfried August Bürger: Don Quijote / Gulliver utazása Lilliputban / Münchhausen báró kalandjai ·
Összehasonlítás - Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt 85% ·
Összehasonlítás