Meghökkentő, hogy az élőket mennyire tanítani kell arra, hogy éljenek. Furcsa, hogy az emberek bármi másért jobban képesek küzdeni , mint a saját boldogságukért. Az emberek mindent megtesznek a pénzért, a karierrjükért, a gyermekükért vagy a „főnökük” kedvéért, átgondolják a cég ügyeit, ahol dolgoznak és a gyermekük jövőjét, miközben oly gyakran nem gondolják végig a saját boldogságukat és a saját jövőjüket. […]
Érdekesnek találtam, hogy amikor közeledik a halál, mindenkinek eszébe jut, hogyan kellett volna élnie. Azután rájöttem, hogy ez azért lehet, mert már gyermekkorunkban meggyőznek bennünket arról, hogy ne a saját boldogságunkkal törődjünk. Hozzászoktatnak ahhoz, hogy a kötelességeinkre koncentráljunk, a feladatokra, aminek elvégzését valaki elvárja tőlünk. Annyiszor döntünk önmagunk ellen, hogy egy idő után nem is emlékszünk arra, hogy valaha mit szerettünk volna. Az álmaink a múlt homályába vesznek.
Amikor jön a halál, már nem lehet tovabb eltolni magunktól a boldogságot a távoli jövőbe. Már nem tudjuk azt mondani, hogy „boldog leszek majd, ha…”. Ekkor visszanézünk és rájövünk, hogy elszúrtuk.