A harmincas években pályáját kezdő Örkény szürrealista novellái, a világháborúból hazatérő író „kettős látással” ábrázolt riportjai, elbeszélései mind előzményei a hatvanas években – először az egypercesekben, majd a drámákban – revelálódó groteszk hangnak. Tanulmányom-ban azonban nem e korszak kialakulásának, létrejöttének körülményeit kívánom vizsgálni, hanem ezt a tizenkét éves periódust, annak is kizárólag a drámatermését. A gyökeret, a kiin-dulást csak egyetlen aspektusból veszem figyelembe: abból, hogy az egész drámaírói korszak-nak epikai indíttatása van. A novellista Örkény már drámai szituációkat, élethelyzeteket ábrázol, olyanokat, amelyek majd színdarabjaiban nyerik el kiteljesedett formájukat. Örkény, aki tudatos alkotó volt, maga is megfogalmazta ezt a kapcsolódást, indíttatást. Egy interjúban így beszélt erről: „Én mindig drámai prózát írtam, és főleg novellákat. Tulajdonképpen vala-mennyit dramatizálhatnám, mind igen drámaiak. A novella – drámai epika.” (Örkény: 1981; 145.) Ezt a dramatizálást több ízben gyakorolta is: a korszakba tartozó hét drámája közül négynek (és a korábbi két darabja közül egynek) epikai indíttatása van. A Tóték és a Macska-játék esetében azonos című novelláit dolgozta át, a Pisti a vérzivatarban esetében az Egy¬perces novellák darabjaiból építette föl a dráma jelentős részét, míg A holtak hallgatása című dokumentumjátékot Nemeskürty István könyvéből írta.