A ​Mato Grosso titka 10 csillagozás

P. H. Fawcett: A Mato Grosso titka P. H. Fawcett: A Mato Grosso titka

Fawcett ​meggyőződésesen hitt egy magasabb rendű indián civilizáció, egy Elveszett város létezésében. Ezt a várost írásaiban a legendás „Z” városának nevezte. Feltételezéseit korábbi portugál levéltári adatokra, és egy Raposo nevű portugál utazó 1753-as beszámolójára alapozta. A legendás várost Brazíliába, a Mato Grosso térségébe helyezte.
1925-ben fiával Jack Fawcett-tel és annak barátjával Raleigh Rimmell-lel indult el a város megkeresésére. Az volt a terve, hogy a korábbi expedíciójának végső pontjáig kísérőkkel utazik, majd onnan mindösszesen hárman indulnak tovább. Utolsó levelét 1925. május 29-én írta. Ebben a levélben beszámolt arról, hogy ő és fia jól van, azonban Raleigh-nak gennyes fekélyek vannak a lábán, beteg és lesoványodott, ezért kétséges, hogy kibírja-e a további megpróbáltatásokat. Ezek voltak az utolsó hírek az expedícióról; a résztvevők további sorsa mind a mai napi ismeretlen.
Fawcett másik fia, Brian több alkalommal is kutatta apja nyomdokait az… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1953

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Világjáró

>!
Gondolat, Budapest, 1962
384 oldal · keménytáblás · Fordította: Pethő Tibor · Illusztrálta: Brian Fawcett

Kedvencelte 4

Várólistára tette 6

Kívánságlistára tette 4


Kiemelt értékelések

>!
Timár_Krisztina ISP
P. H. Fawcett: A Mato Grosso titka

…avagy mire jó az influenza?
Mikor az ember enni-aludni se tud a láztól meg az orrfújástól, dolgozásról nem is beszélve, legalább ezt a régen maga után vonszolt könyvet fejezze be. Mármint amikor éppen lát. Mert az influenza, az olyan, hogy időnként még a látást is elveszi.
Amúgy nem vonszoltam volna én ezt a könyvet ilyen sokáig, mert tulajdonképpen tetszett. De valahogy mindig elébe vágott egy másik (általában valami kötelező), vagy éppen csak egy kicsit elfelejtettem, hogy ő is ott van, olvasódik.
Mert hát, bevallom: igazából elkéstem az olvasásával.* Abszolút felnőttkönyv (vannak benne olyan durva részek, hogy a tizennyolcas karikát is rátenném), én mégis tizenkét-tizenhárom évesen élveztem volna igazán. Kalandozás a dél-amerikai őserdőkben (Brazília, Bolívia, Peru), legendás városok, földrajz, néprajz, régészet – mi kellett nekem ennél több?! :)

Esetleg az, hogy találjanak is valamit. Szomorú könyv ez nagyon: a beteljesületlen ígéretek és be nem járt ösvények könyve. Mert minél több utat jár végig Fawcett, annál erősebb a csalódása (meg az olvasóé is), hogy a legérdekesebb helyekhez vezető utaknak valahogy sose tud a végére érni. Talán azért, mert roppant nehezen talál társakat és támogatást. Talán azért, mert bár egyre tapasztaltabbá és ügyesebbé válik, lépten-nyomon hozzá nem értésbe, vagy ami rosszabb: közönybe és nemtörődömségbe ütközik. Talán azért, mert a bizonyos legérdekesebb helyek nem is léteznek.**

A kötetet Fawcett fia állította össze, apja írásaiból (minden útja végén készített egy összegzést), leveleiből és egy kicsit a saját visszaemlékezéseiből. Sok-sok útirajz, egy borzasztóan veszélyes és kalandos élet története, amelyből, mint megtudtam, bőven merítettek az Indiana Jones-filmek készítői – mert hogy Fawcett lenne Indy modellje. :) Tényleg kb. annyi mindenhez ért, beleértve a nyelveket. :) És kb. annyira kalandvágyó. És a kalapja is legalább olyan fontos neki. :D Csak inkább földrajzos, nem régész. Meg ostora nincs. Meg sokkal szerényebb. Olyan higgadt-visszafogottan adja elő, hogy éppen mekkora kígyó támadta meg, vagy hány száz kullancsot szedett ki magából esténként, esetleg hány napig nem volt mit ennie, mintha valami könnyed kis erdei sétáról tudósítana.
De tényleg a hozzáértés meg a kalandvágy a legerősebb kapocs a két figura között. Mi más indokolhatná, hogy ez az ember képes volt nem egyszer, nem kétszer, hanem tíznél is többször végigcsinálni ezt az utazást, gyalog, csónakon, öszvérháton, úttalan utakon, hasig érő sárban, zuhogó folyókon, hegyekbe vágott ösvényeken, ahol ha az ember lába megcsúszik, hát szervusz, világ – vad bikák, mérges kígyók, mérges pókok, járványt terjesztő legyek meg egyéb apró rovarok között – nem beszélve a még mérgesebb indián törzsekről, akik elég gyakran tanúsítottak minden fehérrel szemben ellenséges magatartást, és sohase ok nélkül… Ehhez nem is kalandvágy, ehhez feneketlen fanatizmus kellett.
No meg piszkos nagy szerencse. Nagyon sajnáltam, hogy szegény Fawcettnek ilyen véget kellett érnie, de ahogy a könyvet olvastam, igazából azon lepődtem meg, hogy megérte az ötvennyolcadik életévét. Ha statisztikus lennék, kiszámolnám, mekkora volt az esélye, hogy rögtön az elején beadja a kulcsot, de a jelenleg csak becsülhető érték is igen-igen magas. Ez az ember nem arra volt predesztinálva, hogy párnák közt, végelgyengülésben lehelje ki a lelkét.

Nagyon tetszett, ahogy Fawcett az indiánokhoz viszonyult. Imádtam, ahogy a „civilizált” és „bennszülött” szavakat használta. Illetve ahogy rendszeresen elkeveredett a használatukban. :D Mint derék brit alattvalónak, mindenekelőtt a saját kultúráját kellett civilizáltnak tekintenie – de annyira látszott, ahogy egyre jobban elbizonytalanodott, aztán ahogy az ősi indián kultúrákra kezdte használni ezt a szót, aztán meg végképp kiüresítette, és nyugodtan használhatta volna helyette azt is, hogy „bikkmakk”, az se jelentett volna többet. És állandóan hangsúlyozta, hogy az „indiánok” közössége nem egységes tömb, sok és nagyon sokféle népet, nyelvet, kultúrát takar ez a szó. Őt pedig mind érdekelték, ha kellett, a nyelvüket is gyorsan megtanulta.
Az is tetszett, hogy bármennyit ártottak neki a helybeliek (akár indiánok, akár nem), nagyon ritkán volt rájuk igazán dühös, inkább csak szomorú, annyi sok szenvedés láttán. Na, az utóbbiakat utáltam. Olyan rémtörténeteket mesél el a maga melankolikusan egyszerű stílusában, hogy az ember füle kettéáll. A tizedéből le lehetne forgatni egy horrorfilmet. És a legrosszabb, hogy a rémségek nagy részét nem más okozta, mint a gyarmatosítók beteg agya – meg a közöny. :(
És persze tetszettek a kalandok, hát mit tagadjam. :) Ezekért érdemes olvasni a könyvet, ezekért imádtam volna gyerekként (a rémtörténetek nagy részét meg jó eséllyel fel se fogtam volna). Annak ellenére, hogy micsoda veszélyeken kellett hozzájuk keresztülmenni, és annak ellenére, hogy egy részüket nem biztos, hogy elhiszem, és itt nem a kísértethistóriákról beszélek, tökéletesen megértem, hogy Fawcettet hat ökörrel se lehetett visszatartani, miután egyszer már beléjük kóstolt. Az utazó földrajztudósokat mindig irigyeltem.
De hogy én nem csinálnám Fawcett után, az hétszentség. Én két napot se bírnék ki abban a közegben. Inkább kapálok.

* Azért be fogom pótolni a többit is. :)
** Maximum egy alternatív Földön. Valami térkapun túl. Ilyet Fawcett nem ír, ezt én találtam ki. A dél-amerikai indiánokból ezt is kinézem. Nyugi, nem megyek utána. :D Kb. két nap után sírva menekülnék haza. Ha megérném.

13 hozzászólás
>!
Zimmermann_Zita
P. H. Fawcett: A Mato Grosso titka

Egy kitartó, szinte már megszállott kutató izgalmas kalandjai a dél-amerikai őserdőben. Tetszett a hozzáállása, embersége, amellyel a bennszülöttek felé fordul, megcáfolva a „vademberek” negatív megítélését. Kitartására nagy szükség volt a sokszor ismeretlen területek feltárásához, ahol meg kellett küzdenie a rovarokkal, kígyókkal és a sokféle betegséggel. Kemény időszak lehetett ez, a könyv tele van „horrortörténetekkel” az európaiak és az indiánok összetűzéseiről, a fehérek kegyetlenkedéseiről. Összességében egy izgalmas, jó stílusban megírt útirajzot olvashatunk.

>!
Bazil P
P. H. Fawcett: A Mato Grosso titka

Nem nagyon szoktam könyvet félbehagyni, de ezzel majdnem megtörtént. Ez kisebb részben a könyv hibája, nagyobb részben az enyém.
A könyvvel az volt a bajom, hogy egy idő után összefolytak előttem Fawcett különböző expedíciói, és nem nagyon tudtam követni, hogy merre tart éppen. Ezért tettem félre egy időre, de csak-csak érdekelt a titokzatos vég, így végigolvastam.
Maga Fawcett az egyik legnagyobb felfedező, akinek nem is nagyon akadt társa, mert senki más nem bírta a megpróbáltatásokat. Másrészről pedig egy álmodozó, aki rendületlenül tört előre, egy perce nem ingott meg hitében, hogy létezik-e az elveszett város, és Z kutatása közben elvesztett mindent, viszont halhatatlanná vált.

>!
Lahara ISP
P. H. Fawcett: A Mato Grosso titka

Még elhiszem, hogy vannak felfedezni való helyek, mélyen a dzsungelben, és elhiszem azt is, hogy vannak olyan helyek, ahol ember még nem járt. Elhinném, ha a múlt század elején élnék.
Érdekes utazás volt, át a hegyeken, át a dzsungelen, találkozni rengeteg kígyóval (uh), sokat megtudni a gringok kegyes és kegyetlen tetteiről egyaránt. Valamint először találkozni antával. Szégyen, de nem is tudtam, hogy van ilyen állat.

>!
SteelCurtain
P. H. Fawcett: A Mato Grosso titka

Izgalmas, akár egy regény. Vad környezet, elképesztő kalandok, és egészen sajátságos figurák népesítik be a könyvet. Nem vetekedhetek a szerzővel, ha méltatnám a művét, az csupán szócséplés lenne az ő rabul ejtő stílusa után. Erről a könyvről nem szabad mesélni, ezt olvasni kell!

>!
CyberMacs
P. H. Fawcett: A Mato Grosso titka

Nem tudom, mennyi csillagot is adjak…
Egyrészt ez valójában nem egy könyv, hanem egy napló. Semmi sincs rendesen kidolgozva, nincsenek az események összeláncolva. Ráadásul rengeteg minden van egyszerűen 2-3 bekezdésben leírva. Vagy még rövidebben.

Tegyük hozzá, hogy az író valójában nem is író, és nem is könyvet akart írni. Hanem csak egy naplót.

Másrészről annyi izgalmas kaland van itt pár mondatos vázlatban leírva, amit ha Hollywood meglátna, simán ezer évre el lenne látva filmötletekkel.
Ha a kedves naplóírónak kedve lett volna igazi könyvet írni – és erre ideje is volt bőven –, a XX. század legizgalmasabb kalandregénysorozatát alkotta volna meg.

Ugyebár Indiana Jones-t is róla mintázták, és az Elveszett világ c. könyv is az ő beszámolója alapján készült. Ez a napló egy igazi aranybánya lehetne…tehát maga a napló az elveszett aranyváros. :)

>!
silverstark
P. H. Fawcett: A Mato Grosso titka

Tulajdonképpen nem sokat tudtam P. H. Fawcettről míg ezt a könyvet el nem olvastam. Végeztem egy kis kutatást az interneten, hogy ki is volt ő és meglepődtem azon, hogy ennyire ismeretlen volt ő számomra, pedig hát róla mintázták Indiana Jones karakterét.
Mindazonáltal tudni érdemes, hogy ez a könyv nem valami habos-babos hollywoodi kalandvígjáték, ez a könyv a pokol azon legmélyebb bugyraiba kalauzol el minket, amelyet mi halandó emberek nemes egyszerűséggel csak úgy nevezünk: dzsungel.
Mostanában nagyon rákaptam azokra a filmekre és könyvekre, melyek a dzsungelben eltűnt emberekről szólnak és tulajdonképpen így ismerkedtem meg Fawcettel és az ő történetével, illetve rejtélyes eltűnésével.
Ez a könyv nem egy egybefüggő kalandregény. Ez a könyv Fawcett naplóbejegyzéseiből áll össze, a kötet 80%-ban tehát Fawcett utazásairól olvashatunk, a maradék 20%-ban fiatalabbik fia okfejtései olvashatóak, melyekben apja munkásságát magyarázza, illetve saját morfondírozását is tartalmazza azzal kapcsolatban, hogy mi is történhetett az apjával, miközben a dél-amerikai dzsungel mélyén eltűnt inka városok után kutatott, amelyeknek létezéséről 500 évvel ezelőtt élt misszionáriusok, kalandorok és kutatók is beszámolnak, nem beszélve az ott élő bennszülött indiánokról.
Fawcett elszántsága, bátorsága, sőt mi több a megszállottsága valóban Indana Jonest idézi, de olyan köntösbe van bújtatva az egész, mintha Stephen King és George. R. R. Martin írták volna ezt a könyvet, ami egyébként jóval Fawcett eltűnése/halála után látott napvilágot kisebbik fia, Brian, jóvoltából.
A mű első fele, mikor Fawcett a határkijelölő munkájával foglalkozik még viszonylag unalmasnak mondható, bár ott is voltak bizonyos mozzanatok, melyeket elengedhetetlen infó források egy olyan embernek, aki Fawcett után akar kutatni és a rejtély nyomába szándékozik eredni. Naplóbejegyzéseit egyértelműen nem azért írta, hogy később Hollywood filmeket forgasson belőle, mindig igyekezett csak a lényegre összpontosítani, bár előfordult, hogy a lényeg megismeréséhez bizonyos információkat és adatokat bő lére kellett ereszteni, ami ugye azokhoz bizonyos unalmasabb fejezetekhez vezetett.
A könyv második fele, már konkrétan arról szól, hogy Fawcett egyre jobban beleéli magát, hogy felfedezi az ősi dél-amerikai dzsungeleket, beleéli magát abba, hogy ősi gazdag inka városokra lel majd. Folyamatosan készülődik, szervezkedik, hogy az utazás a legnagyobb rendben menjen, bár ezek az előkészületek tulajdonképpen hamar értelmetlenné válnak, mert a dzsungelt sajnos nem nagyon érdekli, hogy egy napot vagy egy évtizedet öltél bele abba, hogy megismerd a titkait. A dzsungel a legbarátságtalanabb, legkegyetlenebb, legrosszindulatúbb és egyben leggyönyörűbb dolog a világon. Engedi, hogy a kényelemhez hozzászokott kutatók és kalandorok elinduljanak, egyenesen a belseje felé, ahol aztán móresre tanítja őket…a legtöbbjük bele is hal. A dzsungel nem kegyelmez és ezt Fawcett tudta jól. Vállalata az éhezést, a betegséget, a kilátástalanságot, a mostoha időjárást, a kényelmetlen fekhelyeket a védtelen táborhelyeket, mindent bevállalt annak érdekében, hogy felfedezést tegyen és megismerje az ismeretlent. A dzsungelben, vagy annak szélén található nyomor telepekre látogatva a szívem többször is összefacsarodott olyan rossz és kilátástalan körülmények között éltek az ottani civilizált vagy félcivilizált indiánok, valamint az európai származású telepesek. Kis falu szerű községeken keresztül vezetett Fawcett útja, ahol tulajdonképpen a totális káosz uralkodott. A betegségek, járványok, gyilkosságok és az éhezés mindennapos dolgok voltak ezeken az isten háta mögötti helyeken. A könyv olvasása során sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy hogy voltak képesek ezek az emberek évtizedekig, évszázadokig ilyen helyeken élni és hogy nem pusztultak ki pár év alatt ezek mellett a mostoha körülmények mellett, melyben élni kényszerültek.
1925-ben aztán egyszer csak fiával és annak egyik barátjával Fawcett eltűnt a dzsungelben, miközben annak titkait próbálta felfedezni és soha többé nem került elő. A könyv végén a fiatalabb fiú beszámol arról, hogy hányan és hányféle módszert alkalmaztak arra, hogy megtalálják az apját és a bátyját, hány kalandor állt neki, hogy fényt derítsen a rejtélyre…de a dzsungel mélyen hallgat…talán betegség, talán baleset, talán állat támadás áldozatává vált, talán egy felbőszült indián törzs lándzsáinak végén lelte halálát, nem lehet biztosan tudni mi történt vele és valószínűleg soha nem is fog kiderülni mi történt ezzel a félelmet, fáradtságot, gyávaságot nem ismerő emberrel, akit felesége és két kisebb gyermeke hiába várt haza egy életen át. Fawcett sorsáról konkrétan nem sok dolgot lehet tudni, de annyit biztos, hogy a dzsungel lett a sírja…az a hely, amelyet felnőtt életében végig kutatott, túlélt, kiismert.

1 hozzászólás
>!
dzsobacsi
P. H. Fawcett: A Mato Grosso titka

Akkor tettem várólistára ezt a könyvet, amikor újraolvastam Francisco Marins: Az aranybányák titka c. könyvét. Szerettem volna ezt a varázslatos vidéket egy kicsit jobban megismerni, betekinteni az expedíciók életébe és mesés kincsek után indulni. Jó választás volt. Lebilincselő stílusban megírt könyv, kirajzolódik, hogy egy egyszerű térképészeti feladat, határfelmérés során hogyan válik az ember fokozatosan a vadon szerelmesévé, rabjává. Hogyan ragadja meg a képzeletét a bennszülöttek mesevilága, amely szinte kibogozhatatlan igazságokon alapul. Léteznek a legendás aranyvárosok, a mesés kincsekkel teli bányák? Vagy csak az őserdő kincseit kizsákmányoló, az indiánokra sportból vadászó európaiak, és a bosszúszomjas indiánok? És hová tűnt az expedíció? Bizonyos kérdésekre a könyvből, vagy máshonnan azóta már választ kaphattunk. De sok kérdés még megválaszolatlan…


Népszerű idézetek

>!
Gunnar

Erős, edzett fizikum és úgy szellemileg, mint testileg teljesen friss. Nem iszik és nem dohányzik. Én sem. Az ember kibillen egyensúlyából, ha előzőleg rászokott és egyszerre elfogy a dohány meg az alkohol, éppen ezért én már régóta leszoktam mindkettőről. Aki rabja e szenvedélyeknek, olyan hátránnyal indul, amely csaknem leküzdhetetlen, ha a rengetegben képtelen magának megszerezni ezeket a dolgokat; nem egy útitársam tört le emiatt.

27-28. oldal

>!
Gunnar

A helybeli plébános igazi vállalkozói szellemmel aknázta ki a járványt, hogy megvagyonosodjék. Három részre osztotta a temetőt: mennyországra, purgatóriumra és pokolra, s ennek megfelelően fizettetett a temetésért.

81. oldal

>!
Gunnar

Természetesen elfogadtam az ajánlatot. A spanyol és portugál hódítások regényes története és a fel nem tárt hatalmas vadonok rejtélye – megejtett Dél-Amerika varázsa. Gondot jelentett persze a feleségem és a fiam, no meg az útban levő második gyermekem –, de a sors úgy akarta, hogy menjek, más választásom nem lehetett!

33. oldal

>!
Gunnar

Amikor belovagoltunk a városba, a „kormányzó” éppen egy küszöbön ülve szemlélte a fiestát. Az ötven-hatvan főnyi lakosság részeg volt. Néhányan elnyúlva, eszméletlenül feküdtek a földön, mások a teljesen bútorozatlan „Grán Hotel” elnevezésű kunyhóból kiszűrődő zene hangjaira vadul táncoltak. Egy indián nő éppen azon igyekezett, hogy levetkőzzék; az útszéli árokban pedig, kezében groteszk mozdulattal szorongatva egy üveget, egy férfi oszlásnak indult hullája feküdt.

56. oldal

>!
dzsobacsi

Megérkezett a rendőrség és látva, hogy verekedés van kifejlődőben, érdeklődéssel figyelte az eseményeket.

128. oldal, 9. fejezet - Közjáték, melyre emlékezni sem jó (Gondolat, 1959)


Hasonló könyvek címkék alapján

Jesús Lara: Rabszolgák
Jesús Lara: Indián vér
Bear Grylls: Istenek aranya
Manuel Scorza: Dobpergés Rancasért
Benyhe János (szerk.): Így látták
Garcilaso de la Vega: Az inka birodalom
Boglár Lajos – Kovács Tamás: Indián művészet Mexikótól Peruig
Jean de Léry: Jean de Léry utazása Brazília földjére
Alberto Vojtěch Frič: A kígyósziget
Molnár Gábor: A csendes halál démona