Gáz ​van, Jeeves! (Jeeves 7.) 85% 52 csillagozás

Spode mostanára eltávolította a lepedőt, de a kép még mindig a nyakában volt, és Dahlia néni csodálkozva szemlélte.
– Hát azt meg mi a csudának rakta a nyakába? – kérdezte. Majd pedig, toleránsabb hangütéssel: Persze nyugodtan viselje csak, ha úgy tartja kedve, de nem áll valami jól magának.

– Értem. Kitekered a nyakát. Jó. És ha megkérdi, hogy miért?
– Tudja ő azt jól. Mert egy pillangó, aki játszadozik a női szívekkel, aztán eldobja őket, mint holmi szennyes kesztyűket.
– Rendben. – Sejtelmem se volt róla, hogy pillangók ilyesmiket művelnek. Fölöttébb érdekes. – Nos, mihelyt összefutunk, tudatom majd vele.

Összerezzentem. A régiségboltbeli eset után a Roderick név, gondolhatják, meglehetősen mélyen emlékezetembe vésődött.
– Roderick Spode? Nagydarab fickó, kis bajuszkával és olyasfajta szempárral, amely hatvan lépésnyiről képes felnyitni egy osztrigát, igaz?

Kinyúltam a takaróm alól, és csöngettem Jeevesért.
– Jó estét, Jeeves.
– Jó reggelt, uram.

1. fejezet

Jeeves megpróbált rávenni, hogy utazzam el egy világ körüli hajóútra, én viszont hallani sem akartam róla. Ám dacára ilyen értelemben tett határozott kijelentéseimnek, alig telt el nap anélkül, hogy a fickó ne hozott volna nekem egy nyalábra vagy csokorra valót ama illusztrált prospektusokból, melyeket az „Irány a szabad térségek!” -es mukik terjesztenek abban a reményben, hogy sikerül utasokat toborozniuk. Egész magaviselete ellenállhatatlanul emlékeztetett valamely kitartó vadászkopóéra, amely ragaszkodik hozzá, hogy egy döglött patkányt helyezzen a szalonszőnyegre, jóllehet szóval és gesztussal már több ízben értésére adták, hogy az eziránti kereslet lagymatag avagy éppenséggel semekkora.

7. oldal, Első fejezet (Ciceró, 1998)

– Nahát akkor. Egyetért velem abban, hogy kegyetlenül gázos a szitu?
– Kétségkívül úgy tűnik föl, hogy az ügyeiben meglehetősen súlyos válság bekövetkeztére lehet számítani, uram.

2. fejezet

– […] Hihetetlen! Nem hiszem el. Tom bácsi soha egy pillanatra se venne ilyesmit fontolóra.
– Nem-e? Amekkorát te tévedsz! Emlékszel még Pomeroyra, a komornyikra, aki Seppings előtt szolgált nálunk?
– De még mennyire. Nagyszerű fickó volt.
– Valóságos kincs.
– Kész drágakő. Sose fért a fejembe, hogy hagyhattad elmenni.
– Tom elcserélte Bessington-Copesékkel egy három csigalábon álló ovális csokoládés köcsögért.

Amikor az Arkhimédészről szóló beszámolójában Jeeves azt ecsetelte nekem, hogy e jeles koponya miként fedezte fel a vízkiszorítás elvét, bár e leírás rövid volt, mégis nagy hatást tett rám, igen élénken szemem elé idézve annak látványát, hogy mi is történhetett a szóban forgó alkalommal. Látni váltem a tudós férfiút, amint lábujjával ellenőrzi a fürdővíz hőfokát… ahogy belép… ahogy alámeríti testét. Lélekben elkísértem őt a rá következő megannyi formaságon át – a frottírszivacs beszappanozása, a fej samponnal való bedörzsölése, az énekszó felszárnyalása…

És akkor, hirtelen, miközben az Ária a felső hangtartományba ível, néma csönd lesz. A férfi hangja elhal. Az áramló szappanhabon át jól kivehető, ahogy szemében különös fény csillan. A szivacs kihull a kezéből, ám ő rá se hederít. Diadalmas kiáltást hallat. „Megvan! Hurrá! A vízkiszorítás elve!” És kiugrik a kádból, úgy érezve magát, mint egymillió dollár.

A rendőrbírók lelkialkata előbb-utóbb vetemedésnek indul.

3. fejezet

A regattaverseny hetében történt, s a folyóparton császkáltam egy lánnyal, kinek neve már kihullott az agyamból, amikor ugatás hangzott fel, és egy jól megtermett, robusztus kutya galoppozott felénk, telve lendülettel és hévvel, a súlyos testi sértés nyilvánvaló szándékával.

7. fejezet