A ​nénikém nem talpig úrinő (Jeeves 15.) 84% 134 csillagozás

Ha olvastam egyáltalán Wodehouse-regényt, az csak hamvas gyíktojás koromban lehetett, mert nem emlékszem rá. De most jó volt kézbe venni, és elrötyörészni Bertie és Jeeves marhaságain. A történet nyilván nem a komplexitásából építkezik – azért van benne egyebek mellett macska, lóverseny, határozott nőszemély és egy félelmetes lovaglópálca –, aminek következtében azt hiszem, öt év múlva már ismét az újdonság erejével hatna, ha megint nekiülnék (ez megmagyarázza azt is, hogy ha olvastam valaha, miért felejtettem el ivarérett lábatlan gyík koromra), de hát ezt is a javára kell írnom. Mert így pazar kikapcsolódás lehet akár másodszorra is.

Mivel magvas filozófiai kérdések nincsenek benne, ezért volt módom közben elmélkedni a Wodehouse-t és Rejtőt elválasztó/összekötő jellegzetességeken. Mindketten amolyan gyógyító jellegű írók, akiket receptre kéne felírni, ám W. kifejezetten az angol nemzetkarakterológiára játszik rá központi párosával. Itt van egyrészt a Spinozá-t olvasgató, Kiplinget és Shakespeare-t idézgető Jeeves, aki a hiperhűvös komornyik non plus ultrája, némi Sherlock Holmes-beütéssel. És ne feledjük az üdítően nyakatekert elbeszélőt, Bertram Wooster-t se, aki az Etonban végzett szerencsétlen, de elbűvölően butuska úrifiú megtestesítője – nyilván az sem véletlen, hogy W. igen gyakran halakat tartalmazó hasonlatokkal utal rá. (Vö.: „ütődött lepényhal”) Legfőbb humorforrása az, amikor ők túl angolosan viselkednek, vagy épp ellenkezőleg: olyan szituációba keverednek, ami legkevésbé sem illik a modoros brit viszonyok közé. Mindenesetre akár így, akár úgy a dolgok „angolsága” központi motívum. Rejtő ezzel szemben kozmopolita író – imádnivaló semmirekellői nemcsak hogy nem magyarok, de többnyire annyira nemzetköziek, amennyire az csak lehetséges, és úgy ugrálnak Monte Carlo és Fekete-Afrika, a sivatag és egy batáviai kikötői kocsma között, mintha egyáltalán nem lenne hazájuk. Ilyen értelemben talán különös, hogy mi itt értjük Wodehouse-t, de hogy ott értik-e Rejtőt… azt mondjuk nem tudom. Mindenesetre szerencsére nem kell igazságot hirdetni kettejük között – lehet egyszerre is szeretni őket.

Bertram Wooster úgy vonzza a galibát, akárcsak Poirot a gyilkosságot. Mivel vidéki békét tűz ki célul, mi sem természetesebb, minthogy hamarosan nyakig ül egy macskatolvaj projektben, miközben nagy rémületére rettenthetetlen amazonok szemelik ki férjüknek. Az elcsórt macska persze az apósjelölt tulajdona, akinek alapvető attribútuma egy félelmetes lovaglópálca, mellesleg „Attila, a hun és egy aligátorteknős kereszteződése”. A kalamajka átlag tízoldalanként lép szintet, itt a papleányok és a nagynénik a konspirációk vitathatatlan cárjai, így hát főhősünknek kevés kikapcsolódás nyílik a Jubileumi Itatóvályú mindkét oldali megcsodálásán kívül. Mint egy kalandosabb Csengetett, Mylord epizód, amiből megtudhatjuk, hogy a lovak mentalitása kritikára ad okot, hogy délután ötkor nehogy pénzt kérjünk bárkitől, és hogy miképpen harcoljunk hatásosan képkerettel és abrosszal.
És amiben még Jeeves is majdnem elmosolyodik. És nyávog.
Angol típusú jópofa káosz a köbön. :)

– „Különös dolog ez; bárki rád néz, úgy könyvelne el, mint egy tökkelütött hólyagot, akibe körülbelül annyi intelligencia szorult, mint egy döglött nyúlba.
– Köszönöm, Porter, öreg cimbora.”

A legjobbkor találkoztunk. A közelmúltban sok komoly, szomorú, valóságában is megdöbbentő könyvet olvastam, hogy felüdülés volt stílust váltani. Nyaralni egyet Bertivel.
Nagyon tetszett a szerző írásmódja. A tartalom könnyedsége ellenére, figyelmes olvasást igényelt; ha átváltottam „felületesre”, ha olvasás közben „elkalandoztam” egyből elillant a varázs: nem értettem az angol humort.
Félve írom (mert már többször tettem magamnak ehhez hasonló, de be nem váltott ígéretet): P.G.Wodehouse fogunk mi még találkozni!

Egy kiváló és klasszikus Wodehouse történet. Kiváló a humora, a leírások „Ama falvak egyike volt, amelyekben nemigen kínálkozik más szórakozás, mint végigsétálni a főutcán és megtekinteni a Jubileumi Itatóvályút.”, a szereplők mind kidolgozottak, tökéletesen a helyükön vannak és klasszikus, hiszen benne vannak a szokásos gubancos szerelmi szálak, nagynénik és fogadások és az megunhatatlan Jeeves és Bertie páros.
A cselekmény ismét békésnek látszó angol falucskában játszódik – orvosi előírásra – aztán kiderül, hogy a helyiek versengése minden csak nem békés. A felbukkanó és eltűnő macskák, apák, őrnagyok, csitrik és nagynénik folyamatosan borzolják a kedélyeket, elsősorban Bertiét és kellő agymunkára késztetik Jeeves szürke agysejtjeit.
Humor, Anglia, nekem nem kell több a tökéletes szórakozáshoz.

Szörnyű….Hogy nekem ez eddig kimaradt az életemből! :)
Azt hiszem lesz mit pótolnom Wodehouse-tól!

Jókat derültem a kacagtató histórián, a Wodehouse-nál gyakori provinciális figurákon, a talpraesett inason, nagyszájú nagynénin, tűzrőlpattant lányon, felsült udvarlón, harcias apán és a többieken:)….ja és szeretem a macskákat és a lovakat!
Egyébként pedig…"meghozta már a pasi"?

No, mit lehet egy Wodehouse könyvről írni? Voltaképpen?
Semmitmondó történtekről ír nagyon kedélyesen, vidáman, olvasmányosan, letehetetlenül.
Voltaképpen mindig ugyanazt a könyvet írja, szinte bármi bármikor felcserélhető, de megunhatatlan. Ebben olyan mint Rejtő vagy Pratchett.
És mindez pozitívum.

Mulatságos, habkönnyű kis történet, rengeteg szellemes hasonlattal, bár Wodehuse olyan sűrűn sütögeti el őket, hogy néha már sok is volt. Az egyik kedvencem: „(…) annyi becsületed van a szemében, mint egy első számú közellenségnek az évi rendőrbálon”.
Valóban, igazi nyári olvasmány, de télen is simán elűzheti a depressziós rosszkedvet.
„Meghozta már a pasi?” Aha, meghozta a pasi a kedvemet többi könyvének elolvasásához is :)

Ez a történet egy jó erős közepes, a humora miatt. Maga a történet, kissé unalmas volt. A lóverseny, a macskalopás, a sztrájk…untattak. Bertie, Vanessa és Orlo három érdekes fiatal, időnként annyi hülyeséget csináltak és olyan beszólásaik voltak :)
A néni stílusa is „lehengerlő” volt, bár nem jutott neki túl nagy szerep.

Há-há-há! Ez az első könyvem ettől az ürgétől az írótól, de nem az utolsó.