Próza 31 csillagozás

Ottlik Géza: Próza Ottlik Géza: Próza

A ​Prózát „úgy fogták fel a kritikusok, mint regényt. Helyesen. (…) Czakó Pali regénye a világ legrövidebb, de teljes regénye, minden benne van, Czakó szerelme, élete, halála, ez ad egy keretet. Belül egyik vonulata önéletrajzi, a másik a tanulmányok, és három interjú. Közülük az egyikből most a Középiskolai Lapok szerkesztője engedélyt kért, hogy közölhesse azt a versenyfeladatot, amit én leírtam. Mi az, hogy engedélyezem, mondtam, boldog vagyok, hogy végre megtudom, hogy egyáltalán matematikailag helytálló-e, jól emlékeztem-e az egészre? Mert nagyon gyorsan kellett nyomdába adni a Prózát. Kardos György, a Magvető igazgatója soron kívül bevette, Lengyel Péter segített összeállítani, és már nem volt idő arra, hogy matematikus ismerőseimmel ellenőriztessem. Így vállaltam, hogy esetleg tökéletes hülyeség, és a fejemre fogják olvasni, de bánja a fene. Most kaptam a levelet a Matematikai Lapoktól, és azt írják, hogy teljesen rendben van. (…) Nekem a legkedvesebb könyvem a Próza, ezt… (tovább)

>!
Magvető, Budapest, 2005
300 oldal · ISBN: 9631424677
>!
Magvető, Budapest, 1980
296 oldal

Enciklopédia 2


Kedvencelte 9

Most olvassa 2

Várólistára tette 16

Kívánságlistára tette 7


Kiemelt értékelések

>!
Sasa IP
Ottlik Géza: Próza

hát, i have to say, régen vagy talán soha nem is olvastam még ilyen elegáns és józan könyvet. és mivel nagyon meg tudom vetni azokat, akik kritikátlanul lelkendeznek valamiről, helyesebb lesz most egy kicsit magamat is megvetnem.

>!
eme P
Ottlik Géza: Próza

Nem titok, hogy nagyon kedvelem Ottlik írásait. Az sem érdekel, hogy épp milyen műfajt olvasok tőle. Mert az egyik dolog, amit annyira kedvelek benne az, hogy minden írását, legyen az regény, novella, karcolat, interjú, tanulmány, önéletrajzi írás – vagyis: próza, ugyanaz a légkör lengi be, néhol köd, néhol hó száll alá, a maga ottliki konnotációjával, karakterei már-már eposzi jelzőkkel ellátva vissza-visszatérnek – a művekben meg saját és egymás életében is. Az önéletrajziság pedig még érdekesebbé, személyesebbé, „igazabbá” teszi Ottlik alkotásait. Szeretem bátor következetlenségét, ahogy valós személyek darabjaiból összegyúrja alakjait, ahogy szeszélyesen (vagy ellenkezőleg, nagyon is tudatosan) hol meghagyja, hol megváltoztatja valódi nevüket. Szeretem a többnézőpontúság játékát, ahogy gyerekként (vagy ellenkezőleg, nagyon is felnőttként) mondogatja:
„Én vagyok én, te vagy te.
Ki a szamár, én vagy te?”
Talán nem csak az első személyben írt művek mottója lehetne ez a két sor…
Ki az írások hőse? Én vagy te? Ki mesél? Ki lát? Én vagy te? Vagy Medve Gábor? Vagy Czakó Pali? Vagy Ottlik Géza? Mert mindenki az egyész része, mert bárki regényét írjuk, olvassuk, valahogy benne van minden és mindenki – nem nehéz összeszednem, hogy mit vegyek bele; de nem tudom, hogy mit hagyjak ki belőle ézért is jegyzi meg: úgy érezhették, hogy ismétlem magam. Pedig egyszerű a magyarázat: egy nagy költő életműve összefüggő egész – önéletrajzi jellegű: végül is azt mondja el, mi az, amit fontosnak tartott életében, létezésében. Ezt szeretném én is mint regényíró ilyen épséggel és teljességgel és egészen elmondani; tehát szeretnék valami összefüggést a műveim között, nem szeretném, hogy egymástól független, külön konstrukciók legyenek.
Önéletrajzi jellegű, összefüggő egész része a Próza. Sok kérdésre válasz, sok válaszra újabb kérdés. Újra és újraolvasandó. Szeret(t)em minden sorát. Csak azt bánom, hogy nem sokat értek a matematikához…

Ja, és többek közt azt hiszem, megtudtam belőle, mit játszott Szeredy százados hegedűn 1944-ben (akit érdekel: Chopin Asz-dúr prélude – Op. 28.). Meg azt is, hogy hogy a világ mégis különb hely, az élet mégis nagyobbszabású dolog, mint amilyennek emberi ésszel látszik. Igaz, ezt az Iskola óta tudom. De nem árt néha újra és újra elmondani, elolvasni, végiggondolni. Nehogy elfelejtsük.

>!
madárka
Ottlik Géza: Próza

Ottlik jó író. Ezt már az Iskola a határon után is tudtam. Nem is mindig a történeten van a hangsúly, mert én a Budát személy szerint nagyon untam, de abból is ki tudott hozni valami, ami miatt élesen emlékszem arra a regényére is. A hangulat magával ragad, és onnantól nem bírom lerakni a könyvet.

Ezt a kötetet nagyon sokáig olvastam, pedig nem hosszú. De egyszerűen nem lehetett sokat olvasni belőle egyszerre, apró dózisokban tudott hatni, például amikor napokig arról elmélkedtem, milyen szép dolgokat is írt a Nyugatról .
Ottlik jó író. Én pedig nagyon szeret(t)em olvasni! :)

>!
tgorsy
Ottlik Géza: Próza

Próza saláta. Ottlik gondolatai írókról, irodalomról, saját és mások írásairól, sztorik, történetek, irodalomelméleti fejtegetések, hogyan ír ő, hogyan olvas, riportok magával Ottlikkal Egy szóval képes jellemezni, a lényeget megragadni író társaiban.
Hangoskönyvként akartam hallgatni, de kénytelen voltam olvasni is. Nem azért, mert nehéz a szöveg. De a felolvasó hölgy (szándékosan nem írom ide a nevét) elképesztően olvas. Kellemes hangszín. De ez az egyetlen pozitívum. Általános iskolában én is úgy tanultam: pontnál le, vesszőnél felviszem a hangsúlyt. Na de…. azért a szöveg értelmére is figyelni kell. Ha van olyan, h. valaki vakon gépel, akkor ő vakon olvas. Figyeli az írásjeleket, de nem figyeli a tartalmat. Értelem zavaróan röviden ejti a hosszú hangzókat, elnyel szótagokat. Néhány példa:
emocinális = emocionális
mestrien = mesterien
érdems = érdemes
ábrazolasra = ábrázolásra
Hökszli =Huxley
irdalmi = irodalmi
anedota = anekdota
és még számtalan
Hab a tortán: három hangoskönyvet raktam a telefonomra. Naná, h. mind a hármat ő mondja. (A másodikban, már nem csinál ilyeneket, csak a vesszőket tartja be!!!!!!)

7 hozzászólás
>!
Jesper_Olsen 
Ottlik Géza: Próza

Olyan volt számomra, mint a vegyes gyümölcsökből készített párlat – és így ízlett. (Egy szuszra való „megivását” nem javaslom.) Többszöri elolvasását – amit az író más művekre is tanácsol – ajánlom.

>!
marlowe
Ottlik Géza: Próza

„A mi európai irodalmunkban vannak nagy írók és vannak rossz írók szép számmal, de igazi ritkaság a jó író.” (157. o.)
Ottlik jó író. Ez igazán akkor mutatkozik meg, amikor egyébként nem is annyira érdekes, amiről ír. A Próza ugyanis sokszínű válogatás: nagyon kedveltem a cikkeket, karcolatokat, csodáltam a kritikákat, de untam az önismétlő interjúkat. A válogatásból kiderül, hogy Ottlik szenvedélyesen szeretett olvasni és a művekről, az írásról elmélkedni. Ma Moly-felhasználóként rendkívül aktív lenne…

>!
Gregöria_Hill
Ottlik Géza: Próza

A hangoskönyvet hagytam félbe.
Inkább kiveszem a könyvtárból és elolvasom, mert az a gyanúm, hogy megérné.
De ez a „hangoskönyv” -és minden tiszteletem a vakok könyvtárának máskülönben!- nem volt jó.

>!
szökött_csincsilla
Ottlik Géza: Próza

Ez volt az első Ottlik mű, amit olvastam, persze ki nem hallott az „Iskola a határon” c. regényéről, de nekem ez a könyv akadt először az utamba, és ennek okán bátorkodtam elolvasni. Az volt a motivációm, hogy vagy elriaszt végérvényesen Ottliktól, vagy jól megágyaz ez a mű, fő regényének az elolvasásához! Meglepődve olvastam egy nyílt forrásban, ahol magától Ottliktól idéztek, hogy tulajdonképp a Prózát tartja legkedvesebb művének abban az értelemben, hogy ez az a kötet, amely minden egyes korszakából szemezget, és egyben össze is fogja azokat. Ráadásul egyfajta regény-szerű szerkesztési formában. Olvastam a kötetben könnyű, és nehéz szöveget is, szellemes, megmosolyogtató írást, és elborult merengést egyaránt. Kiváló kritikáit élvezettel olvastam, mint ahogy szellemes, de mély interjúit is. Ottlik fiatalnak vagány volt, egyik másik korai írásával mai, divatos publicistákat idézett meg a számomra. Egyszerűen MODERN volt,szó legnemesebb, és legprogresszívabb értelmében. Bár ez a mű rengeteg szakmai kérdést feszeget, számtalan esztétikai értekezést folytat le, de egy pillanatig sem válik emiatt érdektelenné és unalmassá. Kellemes olvasmány volt, ajánlom mindenki figyelmébe.

>!
vargarockzsolt P
Ottlik Géza: Próza

breviárium

1, katolikus zsolozsmás könyv, mely az imákat tartalmazza;
2, írók vagy költők műveiből készült szemelvényes gyűjtemény, rövid áttekintés

Az Ottlik-kultusz híveinek mindkettő. Irodalomtörténeti érdekessége van, és a könyv adatlapjához csatolt idézetek mutatják, miért érdemes kézbe venni. Nekem a kedvencem egy újságcikk, a Mi a villamos? (http://moly.hu/karcok/153991) és a Körkérdés Jézusról (http://moly.hu/karcok/153975).

1 hozzászólás
>!
Zálog
Ottlik Géza: Próza

Ottlik jó, nagyon jó. Szinte már zseniális. Kár, hogy keveset írt. A Prózával az egyetlen bajom az volt, hogy gyakran ismétlődött egy-egy téma.


Népszerű idézetek

>!
eme P

a legbibliaibb átok, amit egy írótársamra olvashatok, még ma is az: „Legyen belőled tananyag!”

>!
vargarockzsolt P

A szájsebész
A háború harmadik évétől kezdve a budapesti telefon egyik kedvenc hibája az volt, hogy a hívott szám helyett egy tökéletesen más számot kapcsolt; s ebben azután makacsnak bizonyult, nem úgy, mint egyéb tréfáiban, sajátságos sivításaiban, oktalan „mással beszél”-jelzéseiben vagy abban, hogy két vagy három állomással kötötte össze az embert. Ezt mind türelemmel ki lehetett böjtölni. De ha lakásomat délután ideges férfihang csöngette fel, s Muncurka kisasszonyt kérte a telefonhoz, akkor hiába magyaráztam meg neki, hogy itt nem a Magyar Fésűipar beszél, s ő hiába csapta le szó nélkül a kagylót, bizonyos lehettem benne, hogy néhány napig sok százan fogják keresni telefonomon a Fésűipart.
Különösen keserves volt felhívni az olyan számokat, mint például a pályaudvarok tudakozó irodája. A menetrend azonban naponként változott. Egy este táviratot hoztak. Rokonom küldte Kassáról, s csak annyi állt benne, hogy az esti gyorsvonattal érkezik. Rá kellett szánnom magam, hogy felhívom a vasutat.
Elszántan tárcsázgattam a Keleti pályaudvar számát. Háromszor nem kapcsolt, negyedszer részvétlen hápogással jelezte a „foglalt” vonalat, de váratlanul ötödszörre csengetni kezdett a készülék.
„Halló” – mondta egy férfihang. Kissé meghökkentem a gyors sikeren.
„Halló – mondtam –, mikor érkezik, kérem, a kassai gyors?”
Egyetlen ütemnyi szünet. Azután ezt mondja a hang: „A kassai? Mindjárt megmondom.”
Hosszabb szünet. Majd így szólt:
„Huszonegy óra, vagyis kilenc óra és tíz… Nem!”
Újabb szünet.
„Munkács–Kassa–Budapest? – kérdi. – Huszonhárom óra huszonöt. Ez az, kérem?”
„Hát maga nem tudja?” – kérdeztem.
„Dehogynem tudom. Huszonhárom, azaz tizenegy óra és huszonöt perckor érkezik, mondom.”
„No de, bizonyos ez?”
„Bizonyos. Jó napot.”
„Halló, halló!”
„Mi tetszik?” – kérdi kelletlenül a hang.
„Nincs tévedés?”
„Nincsen. Tessék már békén hagyni.”
Valami nem tetszett nekem, bosszankodtam.
„Elvégre – mondtam ingerülten – ez a mestersége. Azért vasutas…”
„Dehogy vagyok én vasutas, kérem. Sztomatológus vagyok.”
„Sztoma…?”
„Igen, kérem – mondta a hang fáradtan. – A telefonom összekapcsolódott a Keleti pályaudvaréval. Legkevesebb, ha ötvenszer hívnak fel naponta tévesen. Ha én most azt mondtam volna önnek, hogy téves kapcsolás, akkor legjobb esetben bocsánatot kérünk egymástól, és ön egy perc múlva újra felhív engem. Tehát: tizenegy óra huszonöt perc. Tessék elhinni. Itt van előttem: ma reggel írtam ki magamnak az összes vonatok érkezését és indulását. Mégiscsak így a legegyszerűbb. Noha nem vagyok vasutas, hanem sztomatológus, ami annyit tesz: szájsebész! Jó estét.”
Elhűltem kissé, azután nevettem, de a vonat csakugyan akkor érkezett. Nemrégiben aztán fogorvosra lett volna szükségem, és eszembe jutott ismeretlen telefonos sztomatológusom. Sajnálni kezdtem, hogy annak idején nem kérdeztem meg a nevét. Valamiért az a makacs gondolatom támadt, hogy nem lehet rossz szájsebész. Egészen kitűnő szájsebész lehet.

82-84. oldal (Magvető, 1980)

5 hozzászólás
>!
tgorsy

„Tudnod kell – írtam –, hogy én nagyon rossz olvasó vagyok. Mohón, falánkul olvastam mindig. Alighogy belekezdtem egy könyvbe, továbblapoztam, itt is, ott is átfutottam néhány oldalt, hajszoltam, elhagytam az írót. De, már sok éve, a dolog még ennél is jobban elfajult. Vaskos regényeket egy-két helyen felütök, belenézek – vagy akár bele sem nézek a könyvbe, csak hevertetem két hétig az íróasztalom szélén, míg meg nem unom a látását. Ekkor beszorítom a polcon a többi közé, s ha a véleményemet tudakolják felőle, azt felelem, ismerem, rossz könyv. Ezzel együtt, megbízható kritikus vagyok, ha nem is csalhatatlan. Nem hinném, hogy valaha is tévedtem volna.”
„A jó könyv ugyanis végül mindig elolvastatja magát. A színével is hat rám, a szagával is; fizikai, anyagi valóságából vonzerő árad. A rossz írót viszont elárulja a nyomtatott oldal képe, a »tükör«, a szedés is. Talán a bekezdések aránya, a mondatokat jelző és elválasztó nagybetűk 62elhelyezése, a központozás, a kötőjelek vízszinteseinek rejtett összhangja is fontos, amiről mit sem tudunk. Talán a rossz író, egyáltalán, más betűket használ – több effet, kevesebb emmet? –, mint a jó, s ezért olyan sivár, barátságtalan művének már a látványa is. A rossz könyv élettelen tárgy: ha a kezembe veszem, bizonyos, hogy semmiféle izgalmat nem érzek. A jó: tüstént megdelejez, személyes kapcsolatot teremt velem. Mit beszélnek ezek itt, a hetvenhetedik oldalon? Kettőt visszalapozok. Nem azt találom, amit vártam. Mik az előzmények? Már lapozok, járkálok benne, előre-hátra, keresem a neveket, tájakat. Az elejét utoljára olvasom el, a végét a közepén, a közepét háromszor esetleg. Ezzel a gyalázatos módszerrel mégis mindent megtudok, de csak a jó regényből.”
„Számolnod kell az olvasói önkényemmel – mert éppoly csapnivaló, önkényes kritikus vagyok, mint amilyen olvasó. A könyvnek nemcsak a lapszámozásától függetlenítem magam, hanem a tartalmától is. Azt olvasom ki belőle, amit én akarok. Egy kiváló operaénekesnőnket azért hallgatom meg gyakran, mert szeretem, ahogyan éneklés közben a tokáját tartja (gőgösen, heroikusan).

http://dia.jadox.pim.hu

>!
danaida P

„Tudnod kell – írtam –, hogy én nagyon rossz olvasó vagyok. Mohón, falánkul olvastam mindig. Alighogy belekezdtem egy könyvbe, továbblapoztam, itt is, ott is átfutottam néhány oldalt, hajszoltam, elhagytam az írót. De, már sok éve, a dolog még ennél is jobban elfajult. Vaskos regényeket egy-két helyen felütök, belenézek – vagy akár bele sem nézek a könyvbe, csak hevertetem két hétig az íróasztalom szélén, míg meg nem unom a látását. Ekkor beszorítom a polcon a többi közé, s ha a véleményemet tudakolják felőle, azt felelem, ismerem, rossz könyv. Ezzel együtt, megbízható kritikus vagyok, ha nem is csalhatatlan. Nem hinném, hogy valaha is tévedtem volna.”

„A jó könyv ugyanis végül mindig elolvastatja magát. A színével is hat rám, a szagával is; fizikai, anyagi valóságából vonzerő árad. A rossz írót viszont elárulja a nyomtatott oldal képe, a »tükör«, a szedés is. Talán a bekezdések aránya, a mondatokat jelző és elválasztó nagybetűk elhelyezése, a központozás, a kötőjelek vízszinteseinek rejtett összhangja is fontos, amiről mit sem tudunk. Talán a rossz író, egyáltalán, más betűket használ – több effet, kevesebb emmet? –, mint a jó, s ezért olyan sivár, barátságtalan művének már a látványa is. A rossz könyv élettelen tárgy: ha a kezembe veszem, bizonyos, hogy semmiféle izgalmat nem érzek. A jó: tüstént megdelejez, személyes kapcsolatot teremt velem. Mit beszélnek ezek itt, a hetvenhetedik oldalon? Kettőt visszalapozok. Nem azt találom, amit vártam. Mik az előzmények? Már lapozok, járkálok benne, előre-hátra, keresem a neveket, tájakat. Az elejét utoljára olvasom el, a végét a közepén, a közepét háromszor esetleg. Ezzel a gyalázatos módszerrel mégis mindent megtudok, de csak a jó regényből.”

"Számolnod kell az olvasói önkényemmel – mert éppoly csapnivaló, önkényes kritikus vagyok, mint amilyen olvasó. A könyvnek nemcsak a lapszámozásától függetlenítem magam, hanem a tartalmától is. Azt olvasom ki belőle, amit én akarok.

2 hozzászólás
>!
danaida P

Karinthyval egyszer, még tizenöt-tizenhat éves koromban, összefutottam a Fórum mozi délelőtti üres előcsarnokában. Megismertem rögtön, a fényképeiről, és hirtelen merészen köszöntem neki. De nem fogadta. Igaz, hogy nem hallotta, mert hangtalan köszönés volt. Egyenruhát viseltem emberemlékezet óta, és nem tudtam másképp köszönni, mint némán, a jobb kezemet feszesen a sapkámhoz emelve. Rám nézett, aztán kutyafuttában a háta mögé, hogy vajon kinek szólt a tisztelgésem, s ahogy jött, sebbel-lobbal elrobogott. Senki rajtunk kívül nem volt az előcsarnokban. Leégtem, de mindegy, gondoltam. Nem látta senki. Majd egyszer elmondom neki. Meg voltam elégedve. Aztán mégsem mondtam el soha ezt a maflaságomat, pedig hét-nyolc év múlva, már felnőtt fiúként, barátságot kötöttem vele. A barátságunk abból állt, hogy én imádtam szőröstül-bőröstül, ő pedig békésen megtűrt maga mellett, például a Centrál kávéházban sokszor, ebéd után, ha egyedül volt, és írt éppen valamit. Verset vagy cikket a Pesti Naplónak, novellát, azaz „tárcát”, krokit vagy levelet. Időnként megkérdezett valamit – hogy mondják azt angolul? „Nem tudok angolul” – feleltem szégyenkezve, huszadszor is. „Persze, persze, már mondtad” – szabadkozott, de láttam, hogy nem hiszi. Ő sem tudott angolul, de azért fesztelenül írt hosszú angol leveleket. Azt rögtön készségesen elfogadta, hogy én író vagyok. Évekig aggódtam, gyanakodtam, hogy hátha aztán csak egy fiúnak vesz mégis. Egyszer kiderült, hogy a nevemet is tudta. Őt is körülnyüzsögték, borotvaeszű mindentudók, nők, pumpolók, munkanélküli zsenik és szabályos őrültek.

Kapcsolódó szócikkek: Centrál Kávéház · Karinthy Frigyes
6 hozzászólás
>!
eme P

1939. november 4.

Az anyakönyvvezető hasán vastag nemzeti színek. Két karosszékben ülünk előtte társammal, aki e percben már a feleségem. A Krisztina körúton csörömpöl egy villamos. Idebent kínos csönd van, az anyakönyvvezető körmöl, hatalmas könyvbe írja be adatainkat.
– Született?
– Budapesten – mondom.
– Év?
Megmondom.
– Foglalkozása?
– Író. – Ezt gyorsan mondom, szeretnék túlesni rajta. Aligha el nem pirultam. Készültem a kérdésre, féltem is tőle. De mit mondhatnék egyebet? Egyetemi hallgató, ezt már nemigen használhatom. Magánzó? Ez igen ostoba. Talán elcsúszik a dolog így is. De nem. Baj lesz belőle, amint sejtettem. Az anyakönyvvezető keze megáll, megdermed, leteszi a tollat. Feltolja a szemüvegét, és rám mered elképedve.
– Hogyhogy?
– Író – ismétlem csökönyösen.
– Hírlapíró? Közíró?
– Nem.
– Nem újságíró?
– Nem. Író vagyok.
Az anyakönyvvezető nem mondható fiatal embernek, hatvan felé járhat. Látszik, hogy ilyesmi még nem fordult elő vele. Nem tudja, mit írjon be a megfelelő rovatba. Verejtékezik. Most már sajnálom a makacskodásomat. Azt kellett volna mondanom, hogy állástalan diplomás vagyok, vagy munkanélküli tanár. Vagy mégis hogy magánzó vagy újságíró. De nem mertem hazudni, mert nem léptem be sem az állástalan diplomások, sem a munkanélküli keresztények országos szövetségébe, a Sajtó Kamara pedig nemrég utasította el a felvételemet. Az anyakönyvvezető töpreng, erős-egészséges fiatalember vagyok, fogja mindjárt mondani, miért nem választok magamnak egy tisztességes magyarországi foglalkozást? Azután mégsem mondja, sóhajt, megkönnyebbülten, mert eszébe jut valami, és beírja az üres rovatba: magáníró. Magáníró.
Mélységesen érzem a jóindulatát, türelmét. Még egy helyre beírja, hogy magáníró, aztán kiegyenesedik, hasán megfeszül a széles nemzetiszínű szalag.

1 hozzászólás
>!
eme P

Világ egyedül nincsen, csak azzal együtt, aki szemléli. A fizikusok ma már tudják, hogy fizika sincsen, atommag sincsen, csak a megfigyelővel együtt, egyáltalán, egy dolog nincsen, csak kettő: kettőnek a koincidenciája, metszéspontja. A gyerek még sértetlen és ép: az ő látását kell megőriznünk. Az író azzal kezdi elölről a világot, hogy vigyáz arra, hogy megőrizze a gyermeki látás érzékenységét, integritását, épségét, sértetlenségét.

>!
madárka

…élnünk kell, harminckét foggal kell harapnunk a napfényt, és mérgeznünk, fogyasztanunk magunkat, hogy érettek legyünk a halálra.
Csakugyan a halál lenne az élet célja? Bizonyos, hogy a levegő és az eledel, a szerelem és a napfény, melyek nélkül nincsen élet, egyképpen égetnek, fogyasztanak, mérgeznek bennünket. Méreg az arzén és méreg a szenvedély, méreg a szépség és méreg a boldogság. Méreg a kávé és méreg a vágy, egy Kosztolányi-mondat is az, egy Ady-verssor is: mindez mégis kell, mindez mégis az életünk veleje.

92. oldal

12 hozzászólás
>!
madárka

A legalkalmibb barátságnak is van hőfoka, a legjózanabbul, vállvonogatva fogadott szerelemnek is van fénye.

65. oldal

13 hozzászólás
>!
Frank_Spielmann I

Próza az, amit kinyomtatnak. Gondoltam akkoriban, elsőéves matematika-fizika szakos egyetemi hallgató koromban, amikor körülbelül eldőlt, hogy mégsem költő leszek, hanem prózaíró. Attól még nem próza valami, hogy se nem vers, se nem színdarab: legfeljebb kézirat a neve.

1 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Szécsi Magda: Szia, Frici!
Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások
Spiró György: Fogság
Robert Capa: Kissé elmosódva
Lázár Ervin: A Masoko Köztársaság
Galsai Pongrác: Egy hipochonder emlékiratai
Szilágyi Domokos: Élnem adjatok
Lipták Gábor: Amiről a vizek beszélnek
Gozsdu Elek: Köd
Berkesi András: Szerelem három tételben