Iskola ​a határon 1530 csillagozás

Ottlik Géza: Iskola a határon Ottlik Géza: Iskola a határon Ottlik Géza: Iskola a határon Ottlik Géza: Iskola a határon Ottlik Géza: Iskola a határon Ottlik Géza: Iskola a határon Ottlik Géza: Iskola a határon Ottlik Géza: Iskola a határon Ottlik Géza: Iskola a határon Ottlik Géza: Iskola a határon Ottlik Géza: Iskola a határon Ottlik Géza: Iskola a határon Ottlik Géza: Iskola a határon Ottlik Géza: Iskola a határon Ottlik Géza: Iskola a határon Ottlik Géza: Iskola a határon

Az ​író új regénye egyrészt szabályos diákregény, mulattató, néha tragikumba forduló diákcsínyekkel, ártatlan vagy borsos kamasztréfákkal, ugyanakkor jóval több is ennél: egy társadalom lélektani regénye. A Horthy-korszak leendő katonatisztjeinek neveléséről, a határszéli kadétiskoláról szól a regény, ahová az úrifiúkat küldik, hogy a legérzékenyebb kamaszkorban történő kínzatások és az embertelen fegyelembe való nevelés után legtöbben maguk is nevelőikhez hasonló kínzókká, fegyelmezőkké legyenek. Azaz: egy erkölcstelen társadalom áldozataiból ennek a társadalomban a védelmezői. Ottlik hitelesen és nagy művészettel ábrázolja ezt a testi-lelki terrort, aminek védtelenül ki vannak szolgáltatva ezek a kamaszok, és azt a folyamatot, amely odáig zülleszti őket, hogy ezt a természetellenes világot természetesnek és egyedül lehetségesnek fogadják el. A kadétiskola komor, baljós épülete a huszas évek ellenforradalmi Magyarországának szimbóluma – és a regény ennek a szimbólumnak társadalmi… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1959

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Diákkönyvtár Móra · Horizont könyvek Kriterion · Fehér Holló Könyvek Magvető · Millenniumi Könyvtár Osiris · Harminc Év Magvető · Magvető Zsebkönyvtár Magvető · Magvető Zsebkönyvtár 2.0 Magvető

>!
Magvető, Budapest, 2023
560 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789631435962
>!
Magvető, Budapest, 2021
488 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631424942
>!
Magvető, Budapest, 2020
550 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789631435962

26 további kiadás


Enciklopédia 40

Szereplők népszerűség szerint

Medve · Szeredy Dani · Both Benedek · Bognár tiszthelyettes · Colalto Egon · Magda · Szabó Gerzson · Telmán tiszthelyettes

Helyszínek népszerűség szerint

Budapest · Nagyvárad · Kőszeg · Lukács fürdő · Ferenciek tere


Kedvencelte 469

Most olvassa 131

Várólistára tette 668

Kívánságlistára tette 323

Kölcsönkérné 5


Kiemelt értékelések

dontpanic IP>!
Ottlik Géza: Iskola a határon

A húszas éveim elején olvashattam ezt a könyvet, és baromi nagy hatással volt rám, aztán olvastam róla egy-két tanulmányt (na nem hobbiból mondjuk), amik még hozzátettek ehhez a hatáshoz. Azóta tervezem/halogatom az újraolvasását, mert azért ilyenkor mindig ott a kérdés: most mit fog jelenteni, most milyen hatást fog tenni.
Hát ez esetben alaptalan volt a félelem: hatalmas élmény volt másodszorra is, és annyira látom, hogy annó miért fogott meg, és azt is, hogy most miért, és tudom, hogy elég sokat változott a gondolkodásmódom azóta, de úgy látszik ez nem az a fajta könyv, amit ha nem a megfelelő korban, létállapotban olvasol, akkor valahol elkerülitek egymást, hanem talán az, amelyik minden korban mást mond, de egy kicsit mégis ugyanazt – olyasmiket, amik talán nem korfüggők. Na mindegy, elolvasom majd még pár év múlva is, aztán meglátjuk.

Annyira kínálná magát a könyv az értelmezésnek… már a kezdete annyira olyan, hogy csak bólogatni lehet okosan: igen, igen, a gyerekek bekerülnek egy új közegbe, ahol rögtön szembesülnek vele, hogy mennyire más szabályok szerint működik ez a világ, mint az addig megszokott civil-izált világ. Gyerekkorunk legalapvetőbb szabályait – mikor mondjuk, hogy „kérem”, „köszönöm”, hogy a felszólításra úgy felelünk, hogy „jelen”, és ezzel bebiztosítjuk a felnőtteket: igen, én jó gyerek vagyok –, rögtön felülírják új, más szabályok, és nincs megmagyarázva semmi, csak így van és kész. A természetesnek vett babusgatásról, szülői szeretetről kiderül, hogy az nem is olyan természetes, hogy az nem jár alanyi jogon… itt valami egészen más az alanyi joga mindenkinek, az hogy nincs jog, nincs választás. Hatalom van, és annak különböző fokai, és itt ez a világ természetes rendje, és a lázadás nem hogy nem opció, de egyszerűen fel se merül, mint értelmezhető fogalom.
És hogy az idő folyása megdermed, és teljesen mindegy, mi mikor történt, és olyan dolgok vannak megemlítve teljesen mellékesen, amiket az olvasó nem érthet, de szinte úgy érzi, ez így is van rendjén: én ezt nem érthetem, mindig kívülálló maradok, és akkor mondjuk húsz oldallal arrébb lesz kifejtve az a dolog, mert nem a lineáris időrend a fontos, hanem az, hogy az elbeszélőnek épp most jutott eszébe, mert a dolgok belső folyása szerint épp itt van jelentősége.

Nade. Ezt tudnám még folytatni, és biztos lenne valamilyen értelme is, de valahogy ennek a könyvnek az esetében ez olyan furcsa. Miért is furcsa? Hát mert elképzelem, hogy mit mondana rá Bébé vagy Szeredy. Hogy menjek a fenébe, és különben is elefes. Ők nem magyaráznak semmit, mert nincs itt mit magyarázni, ezek a dolgok így vannak, voltak, és kész. Medve Gábor talán elolvasná, amiket írok, aztán fél percig nézne rám a merengő tekintetével, majd megvonná a vállát és odébbállna.

Medve Gábor. Medve Gábor iszonyatosan fontos. Medve Gábor a fiam, az apám, a testvérem, a szeretőm. Medve Gábor én vagyok. Medve Gábor idegen. Medve Gábornak tízezer lelke van. Medve Gáborba belefacsarodik a szívem.

18 hozzászólás
Timár_Krisztina I>!
Ottlik Géza: Iskola a határon

Újraolvasás vége.
Hát nem ment a kedvencek közé?!
Még ezt se hittem volna e világon való rövid életemben.

Tizenévesen csak a hideg kegyetlenségét érzékeltem annak a világnak, amelybe ezek a szerencsétlen fiúk belekerülnek.

Huszonegy évesen ez már jóval kevésbé sokkolt. Ami még mindig távol tartott a könyvtől, az a körmönfont stílusa, ahogy minden apróságot hatszor körbemagyaráz.

És most eljött az a nap, amelyiken én ezt a könyvet optimistának tekinthetem. Nézzetek hülyének, vállalom! Optimista, mert elképesztő erővel hisz abban, hogy létezik egy mélységes (vagy magasságos, kinek hogy tetszik) igazság, túl a hierarchiákon, túl a virtuális valóságokon, túl a játékszabályokon, túl még a nyelven is – és hogy ez az igazság nemcsak megismerhető, hanem meg is osztható a másikkal, legfeljebb marha nehéz, de annál boldogítóbb, ha sikerül.

Részletek a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/02/21/ottlik_gez…

16 hozzászólás
vargarockzsolt>!
Ottlik Géza: Iskola a határon

A 20. század második felének legjelentősebb magyar regénye volt*, és most is jó könyv.

„Hiábavaló tapasztalatok, fölösleges viszontagságok.”

Gimnazista voltam, amikor először olvastam. A körítés nem érdekelt, untam, de a katonaiskola diákháborúi baromira tetszettek. Beleéltem magam, elképzeltem, milyen cselvetésekkel csalnám tőrbe Merényiéket, és hogyan tolnék ki a szadista Schultzéval. Kissé csalódott voltam, hogy Bébé és Medve nem képes az ellenállásra, és végül semmi közük sem lesz a megszabadulásukhoz. Viszont tökéletesen azonosultam Ottlikkal az erőszak utálatában, a barátság mindent legyőző erejének hitében, és abban, hogy az iskolán-katonaságon túl létezik a szabadság enyhe mámora.

Másodszorra Esterházy hatására vettem újra elő. Az 1980-as években állandóan Ottlikot emlegette, úgy is mint embert, és úgy is mint írót. Ráadásul egyetlen oldalra lemásolta* az egész regényt. Ebben az időben jött divatba a posztmodern Magyarországon, és ez is segített, hogy most már ne csak a történetre, hanem a megírás minőségére is figyeljek. Ezúttal két dolog volt, ami nagyon megfogott. A regény időkezelése, és a karakterek gazdagsága.
Az időről, a hol szinte megálló, hol felgyorsuló, kavargó időről Ottlik úgy ír, ahogy az az emlékeinkben valóban létezik. Ez megegyezett a saját tapasztalataimmal is, és párosítva a két főszereplő párhuzamos narrációjával, tökéletesen hitelessé tette számomra a ködszerűen gomolygó történetet.
A szereplők – természetesen leginkább a főszereplők –, személyiségének mélysége, ellentmondásossága, változása, nyitottsága szintén nagyon tetszett. Ma is azt gondolom, mint akkor, hogy az egyes emberek megítélése többnyire nagyon felületes, csupán néhány, a legjellegzetesebb tulajdonságaikra korlátozódik, és nem vesz tudomást a személyiség fejlődéséről, változásáról. Medve mondja magáról, hogy neki tízezer lelke van, de ezt nyugodtan vonatkoztathatjuk Bébére is, aki az emlékek, gyökerek és pillanatnyi benyomások függvényében tökéletesen ellentétes cselekvésekre és érzelmekre is képes, látszólag teljesen megegyező helyzetekben. Mindezt úgy ábrázolni, hogy hiteles legyen, és közben megőrizze az egyéniség egységének, teljességének látszatát is, igazi nagy művészet.

Harmadszorra most olvastam el, Ottlik születésének 100. évfordulójára, @nygaben kihívására, és mert legutóbb rosszat is olvastam a könyvről. György Péter Apám helyett című esszéregényében írt egy sajátos szemszögű értelmezést az Iskola a határonról, többek között kifogásolva, hogy a könyv elején Bébé a szabadság mámoráról beszél, miközben 1957 nyarát írjuk, tehát éppen túl vagyunk a forradalom leverésén, és már folynak a kivégzésekkel is járó megtorlások.
Ez volt hát az indíték.

Jelentem, a 400 oldalas regényt két nap alatt megettem. Aztán nem értettem. Jó, mondjuk elfogadtam, mint leírt történetet, de olyan ellentmondásokat találtam benne, amelyekre nem volt magyarázatom.
Mit akart mondani Ottlik ezzel a könyvvel? A főszereplők egyes cselekedetei annyira taszítóak voltak, hogy nem hihettem el, hogy a szerző azonosul velük.
Bébé, aki csatlakozik Merényiékhez, együtt focizik velük, együtt fosztogatja a társaik csomagját, és aki az Öttevényi elleni mocskos koncepciós perben hamis tanú, lenne a pozitív hős? Vagy az a Medve Gábor, aki a szenteskedő és ostoba Tóth Tiborhoz törleszkedik?
Miért nem hagyja el Medve az Iskolát, amikor megtehetné? Amikor anyja haza vinné és visszautasítja, vagy amikor megszökik és visszatér? Az Iskola Ottlik szerint valódi Iskola, amelyet ki kell járni ahhoz, hogy az ember igazi férfivé váljon?
És hogyan értelmezhető a jelmondat, amellyel Medve kézirata kezdődik, és amely a könyv főbb részeinek címeit is adja:
Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei ; azaz Nem azé, akinek arra akaratja vagyon, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené?
Valóban azt sugallja ezzel a szerző, hogy el kell fogadni a megaláztatásokat, az embertelenséget, nem szabad lázadni – mint azt az idióta Apagyi, és a szerencsétlen Öttevényi tette, vagy ahogy az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc is elbukott –, és csak az isteni gondviselésre kell várni, megőrizve a személyes integritásunkat? Ez volna a könyv üzenete? Mind azt a gonoszságot, amit az iskola szellem sugároz, az ember személyiségének lepusztítását, csordaemberré, akaratnélküli eszközzé silányítását tartaná követendő célnak? Vagy ha nem is célnak, de legalábbis elfogadható módszernek? A cél – milyen cél? és hová vezetett ez? – szentesíti az eszközt?
Vagy ha mindez nem volt Ottlik célja, akkor hol van a könyvben az, aki mindezek ellenkezőjét felmutatja?
Kertész Imre írta a Sorstalanságban, hogy lehet boldognak lenni a koncentrációs táborban is. Bébé és Medve is megtalálja a maga boldog pillanatait az Iskolában, és a könyv végkicsengése is pozitív, a barátság felmutatása. Ezek a pillanatok és ez a vég feloldozást jelenthetnek a korábbi szörnyűségek alól? A jó így semmisítené meg a rosszat?

Ilyen kérdéseim voltak, amelyekre nem voltak igazi válaszaim. Ezért aztán olvastam egy kis szakirodalmat, hogy megnézzem, mit mondanak erről az okosok?

Öt könyvet néztem át, némelyiket sorról sorra, némelyiket csak a fontosabb részeinél olvasva:
http://moly.hu/konyvek/szegedy-maszak-mihaly-ottlik-geza
http://moly.hu/konyvek/kelecsenyi-laszlo-szerk-ottlik
http://moly.hu/konyvek/kelecsenyi-laszlo-szerk-az-elbeszeles-nehezsegei
http://moly.hu/konyvek/fuzfa-balazs-szerk-melylegzes
http://moly.hu/konyvek/jakus-ildiko-hevizi-otto-ottlik-veduta

Jelentem, az okosok ezt is mondják, meg azt is mondják, ízlésük, ideológiai preferenciájuk, múltjuk, politikai hovatartozásuk szerint. Van, aki szerint Ottlik lopta a művet egykori katonatársától, Örley Istvántól. Más azt mondja, hogy a könyv erősen túlértékelt, valójában sokadrangú alkotás, amelyet csak az irodalmi divat, és a politikai aktualitás emelt érdemtelenül a magasba. Aztán vannak rajongó csodálók, kritikus megfigyelők, és végül olvastam rendkívül alapos és mély tanulmányt is, amely a kérdéseimre választ adott.

Ha most azt mondom, hogy az Iskola a határont Ottlik a detektívtörténetek mintájára írta, tele jól megkomponált rejtvényekkel – amelyek azonban szakirodalmi segítség nélkül megfejthetetlenek –, az hihetetlenül hangzana, ezért hát nem mondom, ezt a titkot megtartom magamnak.

Nem akarok elriasztani senkit, a könyv olvasható szimpla nevelődési regényként, példázatként, bölcsességek tárházaként, amit az adatlaphoz csatolt rengeteg (154) idézet is tanúsít. Azért kíváncsi lennék, hogy mások milyen válaszokat találnak az általam felvetett kérdésekre.

*Ha érdekel valakit, majd elmondom, miért gondolom.
**Erről az egyetlen oldalra lemásolt regényről Balassa Péter írt egy nagyon okos tanulmányt Egy regény mint goblein címmel.

2012. május 7.

55 hozzászólás
janetonic>!
Ottlik Géza: Iskola a határon

Határozottan emlékszem, melyik mozzanatnál szerettem bele a regénybe: az éjjeli riadón, mikor Bébé odasúgja Szeredynek, hogy „Ereklye?”, ő pedig azt válaszolja: „Piff!” Addig is tetszett, de onnantól kezdve megvolt az egész, benne voltam nyakig, a legkülönbözőbb helyeken olvastam, akkor is, ha csak egy-két oldalra volt idő, pedig ez nem szokásom. Olyan könnyen ment a belemerülés, olyan élvezetes volt a szereplők társasága, hogy most óhatatlanul hiányozni fognak. Annyira sok mindent elmond, ami szavakkal el nem mondható. Nem tudtam, hogy ez ilyen jó. Kedvenc lett.

3 hozzászólás
Zsuzsi_Marta>!
Ottlik Géza: Iskola a határon

Régóta készültem már, hogy végre megismerhessem Ottlik – méltán – híressé vált regényét. Most került sor erre az ismerkedésre, amely igazán mély nyomot hagyott bennem.
Az egész mű hangulata ragadott elsősorban magával, amellett, hogy az író kiváló stílussal és jellemábrázolással jelenítette meg a kadétiskola növendékeinek cseppet sem könnyű életét. Nagyon tetszett, hogy két szálon futtatta a cselekményt, egyrészt Both Benedek, Bébé elbeszélése, másrészt Medve Gábor naplójában szereplő visszaemlékezése alapján. Nagyon szívbemarkoló az ő történetük, s nemcsak szívbemarkoló, hanem felháborító is.
A fiúk és iskolatársaik mindennapjai a katonaiskolában szigorú rendben, fegyelemben, korábbi életterüktől nagyon távol – fizikai és lelki értelemben egyaránt – zajlanak, ami önmagában sem jelent egyszerű kihívást, és ezek mellett a hatalmával visszaélő, kegyetlenkedő és könyörtelen tiszthelyettesek, Schulze, Bognár felügyelete alatt folyik kiképzésük, diákéletük. S ahogy az lenni szokott, agresszió agressziót szül, az iskolatársak között is vannak követőik. De ha igazán górcső alá vesszük őket, mindegyik gyenge és gyáva jellem, aki durvaságával kompenzál, leplez.
Nagyon mélyen érintett a gyerekek elvágyódása a zord jelenből a kedves, emberi arcot viselő múltba, annak minden szép emlékével, hangulatával együtt: színek, fények, illatok, kedves szereplői, akiket Medve is oly gyakran felidéz, s ezek jelentenek számára fogódzót, gyógyírt és vigaszt a kitartáshoz, túléléshez. Megindító pillanatok ezek. S ahogy egymás támaszai, pl Bébé és Medve a betegszobán – egy kis fellélegzést jelent számukra – a történet kedves mozzanata.
Számomra a mű legfontosabb mondanivalója éppen ez. Bármilyen nehéz élethelyzet adódik is: mostoha körülmények, hatalmukkal visszaélő kegyetlenkedők, az emberséget nem tudják kiölni, amíg csak egy pici szikrája is megmarad a szívükben, lelkükben, mert az legyőzhetetlen! És remény mindig van!
Maradandó élményt nyújtó, gyönyörű alkotás! Újraolvasás garantált!

n P>!
Ottlik Géza: Iskola a határon

Értékelés helyett, ceruzás firkálgatásaim, műhelytitkaim
– Ha attól jó egy könyv, hogy le sem teszed és két nap alatt elolvasod, akkor ez most stimmelt.
– Ha attól jó egy könyv, hogy azonosulni tud az olvasó a szereplőkkel, akkor csak részben stimmelt, ha korábban olvasom, talán ez meg is történik.
– elmerülni, belefeledkezni nem tudtam, mert Ottlik folyton kizökkentett az idősíkokkal, a beszélőkkel, tehát végig gondolkodtam a könyvet.
– egy kollégiumban (egyházi) olvastam, ez még hozzátett
– Hol a határ az alkalmazkodás és a megalkuvás között?
– közöny
– mennyi kell ahhoz, hogy a határainkon átlépjünk, akár jó vagy rossz értelemben.
– átalakulás, fejlődés (?) az alkalmazkodás vagy megalkuvás következményeként.
– Volt bennem kétely, hogy kinek a viselkedése, cselekedete „helyes” és az én mit tennék az ő helyébe – így, kényelmesen hátradőlve olvasva, nem tűnt okos kérdésnek.
– mire is nevelték ezeket a gyerekeket? volt jövőképe bárkinek is, ki és mi lesz belőlük?
– mi volt a nevelési alapelv,
– (a Páli gondolat inkább az esélytelenséget sugallja vagy az „Igazságos” reményt kecsegteti?)
– A vallási utalások, reggeli ima stb, ha hitben ha hit nélkül, akár egy „mindenki felett álló” hatalmat is jelképezheti. A meghallgatást, a Valaki mindezt látja – reményt, menekülést(?)
– köd, sár jelképek
Tízévnyi csiszolás után készült el a könyv végleges változata és ez érezhető is. Ottlik gyermekkorát viszonylag védett környezetben élte és onnan került a katonaiskolába. Ezért a regényben felmerült kérdések (életrevalóság, emberség, erkölcs, lázadás) jogosan foglalkoztathatták. Hogyan kell vagy kell-e egyáltalán beállni a sorba?
Mindenki meg és kiismerhető, mert valahogy viselkedik, a magatartásával, szavaival képvisel valamit. De a csend is nagy hírmondó és jelzés tud lenni.

és a fejemben maradt (fél)mondatok, merengések:
akkor még nem tudtuk…
Vigyél haza.
otthonról hozott, de szükségtelen és nem használt fésű tisztogatása
Lázadás a Bountyn
tenyér és öt ujj nyom a falon
finoman összetett boka…

1 hozzászólás
Alvarando P>!
Ottlik Géza: Iskola a határon

„Mint meghódított birodalmat, nyeglén járom széltében-hosszában a letelt időt, pedig amíg múlt velünk, olyan nehezen múlt, hogy szinte önkínzás volt számon tartani a napokat”

Bébé és Szeredy Dani a Lukács-fürdőben nosztalgiázni kezd egy pár évvel korábbi eseményről beszélve, majd előkerül egy már halott társuk kézirata is. A kézirat megihleti Benedeket és emlékeiben még messzebbre, a katonaiskolában töltött évekbe kezd el kalandozni…

Ottlik Géza regényében a kőszegi honvédségi középiskola nem sokkal Trianon utáni évfolyama elevenedik meg amolyan kettős elbeszélés formájában. A történet nagy része Bébé emlékein alapul, de Medve irományából is bőségesen idéz. Ez alapján pedig már az elején kijelenti:

„Ez nem a teljes valóság, sőt nem is a hű valóság. Jóformán minden szavam hamis és pontatlan lesz, alighogy kimondom.”

Az első pár hónapot nagyon részletesen elmeséli nekünk, utána csak foszlányokban értesülünk a fontosabb történésekről. Bébé, Szeredy és Medve egy már összeszokott közösségbe kerül másodévesként, ahol Merényi és bandája a hangadó, akik élet és halál urai az évfolyamon. Azonban mindannyian tisztelik a mindig rendet tartó, szinte diktátorként viselkedő tanárt, Schulzét. Ő az, aki rendre és fegyelemre tanítja a növendékeket. A leírásból részletes képet kaphatunk egy korabeli leendő katona mindennapjairól, milyen tantárgyakat tanultak, mivel töltötték a tanuláson kívüli időt, Bébé még az étkezésekről is beszámol. Tanúi lehetünk egymás közötti konfliktusaiknak, és egyben a felnőttéválásuknak is, Megismerhetjük egymás közötti nyelvezetüket is, amelyet a következőképpen tár elénk az elbeszélő:

„Szókincsünk, a nemi élet és az emésztés köréből vett fél tucatnyi trágárság mindegyike rugalmasan tudta pótolni a legkülönbözőbb igéket, főneveket, mellékneveket, határozószavakat, s ilyen módon százával és ezrével szorította ki a használatból anyanyelvünk megfelelő kifejezéseit.”

„Sűrű, sokféle és árnyalatos rúgásainkkal sok mindent ki tudtunk fejezni. Ezeket a közléseket szintén nagyon nehéz szavakra lefordítani. Önálló érvényű, mással nem helyettesíthető kifejezésmód volt ez, mint a beszéd és a írás vagy a kép, a zene vagy a csók, s rá lehetett szokni, ha egyszer elkezdte az ember.”

A történetből kicsit érezhető a trianoni trauma, különösen azzal, amikor Medve ott akarja hagyni az iskolát és az édesanyja az ország nehéz helyzetére hivatkozva beszéli le erről, mondván a katonai pálya a biztos megélhetést hozza a számára. Külön érdekesség a mohácsi csata évfordulójáról való megemlékezés:

„A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.”

Magáról a korabeli Kőszegről kevés információt kapunk, mivel a növendékek szinte végig az iskola falai között vannak. Említésszinten előkerül a török kori ostrom is. . Ellenben kiváló leírást kapunk a húszas évek Budapestjéről, amikor a szereplők a szünidejüket töltik. Az oda-és visszautazásoknál pedig megtudhatjuk, hogy akkoriban még körülményesebb volt a vonatközlekedés.

A történet a szépirodalmat kedvelő olvasó számára könnyen követhető, a karaktereket gyorsan meg lehet kedvelni. A fejlődésregényben többszöri újraolvasásban is találhatunk újat, ezért nem elég egyszer kezünkbe venni.

A könyv első közös olvasásunk volt @Bt_Dóri-val, az ő véleményét itt a molyon és a blogomon is olvashatjátok: https://konyvtori.webnode.hu/konyvajanlo/szepirodalom/i…

Bélabá>!
Ottlik Géza: Iskola a határon

Kezdjük ott, hogy nem jó lustának lenni. Mert az voltam ezzel a könyvvel kapcsolatban. Egyfelől kötelező olvasmány volt, másrészt Apu mondta (hivatásos katonaként) mindig, hogy olvassam már el. Szégyenszemre közel negyvenhez sikerült is. Mert ki szereti a kötelezőket? Ki szereti ha rá akarják „erőszakolni” az olvasást? Ezért nem ment eddig. Itt porosodott a polcon, kerülgettem csak. Aztán jött a sugallat, ami újabban sikeres módszerem: mi lenne, ha olvasnám úgy random módon? Ezek az olvasásaim mind beváltak mostanság. Miért ne tegyek próbát? Hmm..hmm.. hümmögtem egy sort magamban. :)
Nem bántam meg! Olyannyira, hogy mind a könyv, mind a szerző repült a kedvencekbe.
És, hogy mi a fészkes fene fogott meg benne?
A hangulat! A húszas évek kőkemény iskolarendszere. Pont olyan, amiből a jóságos Kertész professzor jóvoltából bepillantást kaphattunk. Egy kicsit csak. Nem volt az igazi, de azért megkaptuk tőle azt a szigort. Azt a tudást mindenáron belénk nevelő módszert, ami az Iskola határon hangulatát idézte. A történet sem volt ám kutya! Szokásos diákcsínyek, ugratások mókák és bűnhődések. Nagyon jó volt a szerkezet, külön tetszett az 5-6 oldalas fejezet-tagolás. Könnyen olvashatóvá tette a könyvet. Az az igazság előbb is lezárhattam volna, de mást is csinálok. :)
Élveztem az első betűtől az utolsóig. Bár adná a sors, hogy kicsit visszajöjjön az oktatásba ez a szigor, mert nagyon nem jó felé haladnak a dolgok. Elslamposodik, silányul az oktatás minősége, hatásfoka. Bezzeg a húszas-harmincas években….
Egy szó, mint száz tényleg alapmű, ahogy a fülszövege írja és ajánlom azoknak is, akik viszolyognak a témától így első ránézésre. Olvasás után örvend a lelkem, felszabadító, mámorító érzés. Köszönöm, Ottlik Géza az élményt!

21 hozzászólás
eme>!
Ottlik Géza: Iskola a határon

– Újraolvasás 2013 –

Dömdödöm

Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele. Ha tudná, amit mondani akar, akkor sem tehetne egyebet, mint hogy a hallgatásra bízza.

Ha tudnátok, hányszor fogtam hozzá ehhez az értékeléshez, mióta tervezem! (A Molyra való regisztrálásom napján első könyvként értékeltem – csillagoztam). Aztán valahogy soha nem jött össze. Túlságosan közel áll hozzám az Iskola. Elfogult vagyok. Ezért is annyira nehéz írni róla. Miért kedvelem, miért egyik (ha nem A) legkedvesebb könyvem? Rengeteg dologért. Sorolhatnám, de nincs sok értelme, mert a részek összege úgysem lenne egyenlő az egésszel. Szeretem, oszt kész.
Azért mégiscsak meg akartam pár mondat erejéig magyarázni a miértet, de hát egyrészt ott vannak a kritikák, tanulmányok – a néha egymásnak is ellentmondó, de logikusan levezetett és (legalábbis számomra) minden további nélkül elhihető, elfogadható értelmezések. Ezeknél többet mondani nem tudok. Szeretem a regény összetettségét, szeretem rétegződéseit, a nézőpontokkal való játékát, szimbólum és motívumrendszerét, azt, hogy lehet vitázni rajta, hogy ma is élő és eleven, hogy kincseit nem egyszerre tárja fel, hogy meg kell dolgozni értük, hogy újra és újra kell olvasni. Mindig ad valami újat. Hóesés, amiben kirajzolódik a jéghideg világ némely kontúrja. És amiben valahogy fölengedsz, kiegyenesíti a gerinced. Azt is mondhatnám: beavat valamibe, megtanít arra, hogy a világ mégis sokkal különb hely, az élet mégis nagyszerűbb dolog, mint amilyennek józan emberi ésszel látszik. Persze ez nem magyarázat, inkább szentimentális, szubjektív magyarázkodás, de végülis ez az, ami a „melyik a kedvenc” kérdését eldönti.
Amit még nagyon szeretek benne: az Új Testamentum, Dante, Dsida (és Musil meg Kästner és Lázár Ervin meg sokan mások). És azt, amit csak az ért, aki így vagy úgy, de végigjárja az Iskolát: Elefes, Ereklye?, Glugy, glugy, glugy… Meg persze mindent, úgy ahogy van, kerek egészben.
Dödöm. Dömdödöm. :)

http://moly.hu/idezetek/241253

1 hozzászólás
Hoacin>!
Ottlik Géza: Iskola a határon

„A három év például egyáltalán nem telt el, hanem van; minden pillanata áll egy helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére, szélesen, mint egy divergens sugárnyaláb metszőpontjai szferikus felületen.”

Egy időben úgy hurcoltam magammal ezt a regényt, mint Medve a barna könyvet. „Csüggedt pillanataiban kellett neki a könyv különös hatalma”. Mert nem szükséges határszéli kadétiskola és verekedés ahhoz, hogy lelki katonai kiképzésnek éljen át az ember egy menő gimnáziumot a kétezres évek elején. Fizikai erőszak nélkül is komplett évek telhetnek el nyomorult lapítással és konstans rettegéssel, de Ottlik műve „nem jóakaratot és vigasztalást nyújtott, hanem erőt adott; szilárd, radioaktív magja cselekvő szakadatlansággal sugározta a titkot: hogy az élet mégis nagyszabású dolog.”
Mégsem cserélném el semmire azt a középsulis korszakot. Ha harmatos lélekkel pszichothrillerbe dobódsz, akkor ama vészterhes időben kovácsolódott barátságaid még eltéphetetlenebbé és örökebbé fonódnak, és a későbbi évek múló kellemetlenségei már játszva peregnek le rólatok. Ereklye?? Piff. Mb. Fulladj meg, szőrös kaméleon. Olyan dimenziótok szilárdul ki, ami sérthetetlen, mindenen felül áll. Mai napig felszabadult kacagással tudnék hemperegni a szőnyegen, amiért vége a gimnáziumnak. Hogy mondták pedig a tanárok, hogy majd visszasírjuk! Istenem, nonstop konfettiesőt szórok azóta is, hogy vége. Minden napomat képes bearanyozni ez az infó, mindegy, hogy éppen tolnak be a műtőbe, mert nőtt a belembe egy bizarr talány, vagy nem látok semmit, mert szemembe vágódott a csipesz. Felszabadultság, szüntelen vakáció, álmélkodó boldogság, hihetetlen varázslat. Mikor anno egy régi nagy szerelmem képes volt a vécéajtót rángatva szakítani velem, egy részem összetört, jesszusom, legalább előbb csukta volna be azt a rohadt ajtót, azóta folyton a vécékagyló látványával jut eszembe, ugyanakkor mintha ezt is csak páholyból néztem volna pralinécukrozva, mert valójában már csak érdekes kis szappanopera volt mindez, lényegtelen, afféle luxus kellemetlenség, mintha éveken át egy lepukkant vasútállomáson csöveztél volna kegyetlen és kiszámíthatatlan személyek közt óvatoskodva, és hirtelen kastélyod van, de sajnos eldugult benne a mosdókagyló, ejj.
De mondom, végtelenül hálás vagyok mindezért, mert enélkül talán természetesnek venném a világot, az örömöket, a barátságokat. Nem is pusztán barátom, hanem testvérem lett az, akivel egymás mellett álltunk azokban az időkben. Akivel „a komolyság, szorongás, keserű undor és őszinte félelem rétegei alatt mélyen és észrevehetetlenül” bolondoztunk önmagunknak, „a világnak vagy talán egy istennek, aki nézi mindezt.” És amit akkor alkottunk mentsvárul, azóta is létezik és szilárd és állandó. „Van egy nagyon mély lerakódás a létezésünk alján, a második vagy legfeljebb harmadik réteg lehet alulról számítva, ami már végleges és változhatatlan.”
Ez a könyv annyira a részem, hogy olvasnom se kell, hogy szüntelenül olvassam. Gyakorlatilag ki vagyok bélelve vele belülről. Bagatell. Extrawurst. Glugy. Glugy. Szóval ereklye. „Itt van az új medvetánc” – „fütyörésztem évtizedeken át szórakozottan, meghatottság és emlékezés nélkül, fürdőszobákban, vagy dúdoltam befelé, magamban, idegen városok utcáin, titkos nyugalommal, tudván azt az egy-két biztos dolgot. Mert ezek nem légvárak voltak, hanem bevehetetlen, szilárd erődítmények. Csak nem mindig tudja az ember: jönnek rövidebb-hosszabb rossz időközök: nem lehet mindig tudni; de aztán visszatalál az ember: mindig vissza lehet vonulni a rendíthetetlen falak közé, hegyeinkbe.”
A boldogságot, mint a mustot érzem a torkomon.

„A szabadságtól enyhén mámorosan mentem lefelé a lépcsőn Szeredy nyomában. Például attól a szabadságtól voltam mélységesen, szinte ittasan elégedett, hogy a két lépcső közül azt választhattuk, amelyik jólesett. Én ezen a nyáron már éppen huszonhét éve, hogy szabadságon voltam, vagyis elég régóta, de nem untam meg, és nem fásultam bele, s az utcán járva-kelve még mindig a boldogság finom, titkos kis láza bujtogatott, hogy nézhetem a kirakatokat, felülhetek a villamosra, ha tetszik, cigarettára gyújthatok, száz meg száz lehetőség közt szabadon választhatok, esetleg órákon át, míg lassan alkonyodik a város fölött, és kezdenek kigyulladni a lámpák. Talán a szabadság sem helyénvaló kifejezés itt, mert többről van szó. Kötetlenségről, tehermentességről. Az érzékelés szabadságáról, hogy birtokba vehesse a világot. Ehhez nem elég annyi, hogy ne tartsanak számon, és ne tartsanak semmilyen módon rabságban, hanem még a lelkünk legtitkosabb szerkezetét is meg kell őrizni hozzá sértetlenül.”

5 hozzászólás

Népszerű idézetek

csepergő>!

Néma gyereknek az anyja sem érti a szavát. Ez volt a baja. Ebben a buta közmondásban benne volt minden baja. Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül, hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek. Milyen keveset tudnak ezek közölni. Igent vagy nemet, feketét vagy fehéret, nevetést vagy sírást. És mindig hamisítanak, hazudnak. Mégis tudomásul kell vennie, hogy ezekre van hagyatva. A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda sem figyelnek. Két szóból többet értenek, mint húszból;viszont százszor kell ugyanazt elmondani. Vagy jobb egy erélyes rúgás. Máskor megteszi egy kurta tréfa. Egyszerre csak egy dolgot lehet kifejezni s mindent túlozni kell, ferdíteni, megjátszani: elnyomorítani a teljes igazságot és az ember ép, egész lelkét: a valóságot. Van aki a szerénységből ért, van aki a szemtelenségből, s talán van, amiből még Schulze is értene: egy hadsereg és millió géppuska. De mit akart ő annyira kifejezni, egyáltalán? Nincs semmi mondanivalója számukra. Miért bajlódjon gyarló szavakkal és bamba cselekedetekkel, amíg összeáll belőlük valami rozoga látszat, hogy érthessék az emberek?

Eszter01>!

Tulajdonképpen sosem hittem benne, hogy a rossz dolgok valóban léteznek. Csak másképp kell értelmezni őket, és nyomban megszűnnek.

45. oldal

radaieva>!

Ez mindig így van: semmi nem megy úgy, ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk, reménykedésünk dugába dől: de az az egy, legfeljebb két legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az embernek, az végül mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen. Hálára sem tart igényt a sors.

315. oldal

15 hozzászólás
Lunemorte P>!

[…] a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig […]

Asteria>!

    A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.

422-423. oldal

kkori07>!

Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele.

2 hozzászólás
gazdikam>!

A halottainkkal úgy vagyunk, hogy eleinte, ha róluk álmodunk, ébredéskor keserű haragot érzünk: miért csak álom volt, hogy élnek? Később lassan-lassan alábbadja az ember, és ébredés után is hordozza magával az álom andalító, jó érzését: legalább álmomban éltek, gondolja, s már szívesen álmodik róluk.

125. oldal, Sár és hó, 2. (Magvető, 2007)

Roli>!

Kétségtelen, hogy igaza volt, de miként a matt-fenyegetés ellen sem lehet úgy védekezni, hogy felborítjuk a sakktáblát, az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, amilyenek az emberi társadalmak.

197. oldal, 2. rész 14.

Kapcsolódó szócikkek: igazság · társadalom
jmolnar>!

Szegény barátaim, nekem tízezer lelkem van, melyiket vádoljátok nektek nem tetsző dolgokkal? Önző vagyok, szökevény, részvétlen, szeretet nélküli? Lehet, hogy ez is mind én vagyok.

390. oldal


Népszerű triviák

csakegyluca>!

Ez a könyv Schmied Zoltán színész kedvenc olvasmánya

Kapcsolódó könyvek: Ottlik Géza: Iskola a határon

Ottlik Géza: Iskola a határon

Említett könyvek


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Szabó Magda: Az ajtó
Daniel Keyes: Virágot Algernonnak
Rejtő Jenő (P. Howard): A három testőr Afrikában
Gárdonyi Géza: Ida regénye
Thomas Mann: A varázshegy
Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek
Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége
Esterházy Péter: Harmonia Cælestis
Jókai Anna: Ne féljetek
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő / Édes Anna