Vasszínház 7 csillagozás

Kicsit csalódás volt.

A szerző korábban olvasott munkája (Ment egy ember az úton) sem éppen szófukar, de ahhoz – történelmi parabola jellege miatt – jobban illett a 'hömpölygős' stílus, a filozofikus töprengések. Ez a regény viszont egy kamaradarab: lényegében két család története, hat szereplővel. Itt a terjedelmet erősen túlméretezettnek éreztem; jóllehet, a stílus élvezetes, és Csiladze körmondatai helyenként Krasznahorkai magasságáig szárnyalnak. Ám a cselekmény maga eléggé sovány, és Batumi, mint helyszín illetve a XIX. század végi, XX. század eleji kor Grúziában csupán mint színpadi kulisszák jelennek meg a szereplők pszichodrámájának hátterében. Megkockáztatom: a történet magva az akkori Oroszország jónéhány másik nemzetiségi-kisebbségi közegében lejátszódhatott volna.

Ami még zavart, az a szereplők egzaltált, már-már egzotikus jelleme. Ilyen tekintetben Dimitri és Daria passzív, gyáva lapulása még a legtipikusabb, avagy a legrealistább, viszont a színész és felesége, Elene, s pláne a gyermekek (Nato és Gela) viselkedése egészen extrém: kettejük története – mondhatni – egy romantikus regény.

Egyszóval: minden stilisztikai erénye és pszichológiai feszültsége ellenére kicsit gyengébbnek találtam a másik regényhez képest (de nem vette el a kedvem, hogy a harmadik magyarul olvasható művet (Bárki, aki rám talál…) is elolvassam.)

Elismerésem a fordítónak: Balkó Ágnesnek nem lehetett könnyű dolga, amikor ezeket a szépségesen kanyargó mondatokat magyarra ültette (az, hogy a regényt nem eredetiből, hanem oroszból fordította, persze további dilemmákat vet fel; de jobb közvetítő nyelven át, mint sehogy – talán azóta van már közvetlen grúz fordítónk).

Régen éreztem már, hogy ennyire belenyúltam volna a tutiba, mint most Otar Csiladzéval. A fiú ugyanis félelmetesen jól ír. A Vasszínház igazi remekmű, számtalan feltárandó réteggel, kiváló lélektani elemzésekkel. Csiladze nemcsak ötszáz oldalnyi szenvedést mutat be, hanem azt is gyönyörűen levezeti, miért történik, ami történik. Teszi pedig mindezt olyan éleslátásról és pszichológiai érzékről tanúskodó módon, hogy azt még egy analitikus is megirigyelhetné.

Van is mit ábrázolni, ebben a történetben ugyanis szinte mindenki sérült. És szinte mindenki sáros. Érdekes módon az a legkevésbé, akit először a legnagyobb latornak gondolna az ember, de hát egy ilyen alkotás nem is tűri meg a kiszámítható megoldásokat.

A regény főhőse két család, de talán helyesebb lenne hat emberről beszélni, akik más-más módon rontják el az életüket, miközben javarészt egymásra mutogatnak – néha nem is egészen ok nélkül.

Itt van először is Dimitri és Daria, a világtól folyamatosan rettegő, bezárkózó házaspár, akik legjobb szándékuk ellenére is csak erősítik egymásban a rossz beidegződéseket. „Mi nem élünk, mi csak kivárjuk a halált”, fakad ki a regény elején Dimitri, spoiler

Elene és a színész, bár más problémákkal küzdenek, valójában legalább ugyanannyira szerencsétlenek, mint Dimitriék. A színész a nagy szájával, nőügyeivel, vehemens kirohanásaival csak a bizonytalanságát leplezi, no meg a frusztrációt, amit az okoz, hogy úrilány felesége szülei lenézik, miközben a felesége minden büszkeségét félretéve, szüleitől megszökve erőltette rá magát annak idején a jóképű férfira. Elene azonban maga sem volt tisztában az érzéseivel (az sem egyértelmű, döntésével csupán a szülei ellen akart lázadni, vagy tényleg a szerelméért harcolni), így persze nem azt kapta, amit várt. Harmonikusnak a legkevésbé sem nevezhető kapcsolatukat Gela fiuk sínyli meg a legjobban, akit kamaszként egyszerre traumatizál az apja öngyilkossága és az anyja felemás érzései. Az amúgy is zavaros vizet Nato és Gela túl korai románca kavarja fel végzetesen. Dimitriék passzívan, kéztördelve szemlélik (hátha magától elmúlik), Elene asszony viszont a maga módján (persze nem a megfelelő módon) igyekszik küzdeni a kapcsolat ellen. Ez utóbbi küzdelem pedig az egyik legerősebben ábrázolt az egész regényben: a fiába szerelmes anya, aki ugyan nem úgy szereti a fiát, ahogy az a fiúnak jó lenne, de mégis szereti; és a butácska, önhitt kislány harca, a kislányé, akinek sorsa tulajdonképpen ismétli Gela anyjáét, és aki nem habozik visszaélni a helyzetével és hirtelen kapott hatalmával, mert meg van győződve róla, hogy Gela kizárólag őt illeti. Gela pedig a két nő között őrlődve, többnyire inkább Natóhoz húzva sorra követi el a kisebb-nagyobb bűnöket, kerül börtönbe, majd szökik meg onnan.

Csiladze hatalmas mágus, mert az utolsó oldalakig bizonytalanságban tartja az olvasót mind Gela valódi jellemét, mind a sorsát illetően. Ráadásul van egy egészen kivételes rész, mely számomra, egyszerre értelmezhető realitásként és szimbolikusan is: a szökésben lévő Gela az erdőben összeakad három gyanús férfival, akiknek múltja, bűne, motivációja nem egészen világos, ám megszállott módon, nyugtalanító tudatossággal próbálják rosszra csábítani Gelát, mintha nem is emberek, hanem az én rosszabbik, eltemetett része lennének. Nesze, itt a fegyver, ölj vele, tukmálják Gelára, aki eleinte rettegve, ugyanakkor elragadtatással fogja a kezébe, mit fogja, egyenesen öleli, csókolja, mert úgy érzi, a fegyver magát az apát helyettesíti. Gela szörnyű próbát áll ki, és végül nem is kérdés, ki az, aki önhibáján kívül a legtöbbet szenvedett a szereplők közül: az elkallódott, látszólag javíthatatlan és megzabolázhatatlan fiú, aki a döntő pillanatban mégsem képes eladni a lelkét. Ellentétben mindenki mással, aki őt körülvette.

A nagy grúz író legjobb regénye, amelynek sodró mondatai mintegy az olvasó arcába fröccsentik Grúzia rövid, szabadságának szenvedélyes képeit, figuráit, egy színház körül tekergő vad, zabolátlan történetben! Egyszerre művészregény, színházi regény, de ugyanakkor történelmi pillanatfelvétel is. A kor 1918-21, a hely Batumi, ez a különös atmoszférájú mediterrán város a Fekete tenger partjánál a török határ mellett.

Folyamként hömpölygő, megfoghatatlan történetvezetés, mely időnként úgy az arcunkba fröcsköl, hogy nem tudunk rá haragudni. Két házaspár, két fiatal és sok jelentéktelen ember dráma nélküli drámája, olyan alapos lelki tükörrel feltárva, mintha boncasztalra fektetné őket. Holott, az információközlés egyáltalán nem közvetlen, inkább rejtett, egyedi szimbólumokat használ, melyek egy része alighanem rejtve is maradt számomra így, első olvasatra. Ezek olyan jelképek, melyek egy-egy karakter függvényében léteznek csupán, általuk rajzolja ki lelkiviláguk legelrejtettebb zugait is. Az egyikük például a kis kecskegida lecsüngő nyálában a kegyelmet és annak gyakorlását vélte felfedezni. Másikuk este, a kivilágítatlan partszakaszon a tengerbe vetve magát szeretne visszatérni magzatkori emlékeihez, jóllehet, amint feltűnik számára, hogy a köldökzsinór (ami az aktuális csónak és annak kötele) elveszett, máris foggal-körömmel ragaszkodik az életéhez… Egyszóval az író alkalomadtán olyan jelentéktelennek tűnő szegmenseket, hétköznapi tárgyakat (pl. egy uborkás befőtt vagy pálinka) helyez az aktuális jelenet középpontjába és avanzsálja a lélek egy tükrének, hogy, bár az életérzés ismerős lehet, mégis ez eddig ismeretlen megvilágításba helyezi és értékeli át, így oldalról oldalra tudott meglepetésekkel szolgálni. Zseniális!
Nem könnyű olvasmány, mégis az első oldalaktól megragadott és nem eresztett, míg a végére nem értem. A gyakorta féloldalas mondatok (minden elismerésem a fordítóé!) és a dialógusok szinte teljes hiánya sem akasztott meg olvasás közben, végig lekötötte a figyelmemet. S bár érzem, hogy többször olvasós mű marad a számomra, pár apró negatívum mellett így sem tudok elmenni (ezért a fél csillag levonása). A közepe tájt valóban akadt egy szakasz, melyet még az egyedi elbeszélésmód sem tudott megmenteni. Az anyós-jelölt és menyecske-jelölt szembeállítása, konfrontációja egyszerűen túl lett ragozva, húzását-vonását nem éreztem ennyire indokoltnak. Másrészt a történet a szimbólumok ellenére is a borús, néhol kifejezetten gyászos realitás talaján maradt, ennek ellenére némely karakter történetszálának elvágása kissé szürreálisra sikeredett, balladai homályuk némileg elüt az addig gyakorolt írói hangtól. De ezek tényleg csak légypiszoknyi negatívumok egy ennyire terjedelmes és alapos összképen, a mű valódi értékéből semmit sem vonnak le. Meleg szívvel ajánlom!

Csiladze nagyon plasztikusan fogalmaz, rengeteg réteget tár fel, számos olvasatát adja ennek a felszínen egyszerűnek látszó történetnek.
Tömény szenvedés ötszáz oldalon csupa önsorsrontó fő- és mellékszereplővel, ahol végül az egyetlen tisztességes embernek az bizonyul, aki a leginkább romlottnak tűnt. Ebben a történetben mindenki gyáva és gyenge. Kivétel nékül mindenki elárul valamit, az elveit, a családját, a hivatását, a szerelmét, kinek mi jut.
Nehéz volt olvasni. Ha nem egy kihívás kedvéért vettem volna a kezembe, valószínűleg elraktam volna hosszú, hideg, esős őszi estékre. Mindenképpen újra kell majd olvasnom.