Ment ​egy ember az úton 9 csillagozás

Otar Csiladze: Ment egy ember az úton

Iászon ​megjelenik a kolkhiszi király, Aiétész előtt, s visszaköveteli az aranygyapjút. Médeia a király legkisebb gyermeke a szép ifjú segítségére siet, s zsákmányukkal megszöknek Kolkhiszból. E sokszor és sokféleképpen feldolgozott mitológiai történet elevenedik meg a kiváló grúz költő, Otar Csiladze regényének lapjain. Csakhogy őt nem Iászon és az argonauták sorsa izgatja, hanem a kolkhisziaké, s ebből a nézőpontból az aranygyapjú visszaszerzése nemhogy hőstett, de egy aljas politikai színjáték kezdete. Minósz, minden uralkodók leghatalmasabbika nagyon jól tudja, hogy nem karddal, hanem hazugsággal lehet leigázni a népeket. Nem királyfi az aranygyapjas koson utazó Phirxosz, hanem csalétek, Minósz első embere, aki fészket rak, és magához hasonlatos fiakat nevel a távoli, virágzó országban, melynek megszerzése nagyhatalmi érdek. Kolkhisz lakói egyre-másra követi el a hibákat, sohasem jut eszükbe, hogy az álnok, messze tekintő ellenség csak eszközül használta fel őket, s örökre… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1973

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Magvető Világkönyvtár Magvető

>!
Magvető, Budapest, 1983
650 oldal · keménytáblás · ISBN: 963271833x · Fordította: Hegyi Imre

Enciklopédia 1

Szereplők népszerűség szerint

kőfaragó(k)


Kedvencelte 3

Várólistára tette 15

Kívánságlistára tette 6


Kiemelt értékelések

Bla IP>!
Otar Csiladze: Ment egy ember az úton

Otar Csiladze – Ment egy ember az úton. Már megint egy nagyon aktuális regényt sikerült választanom, amely a mindent és mindenkit meghódító, mindenki felett uralkodni vágyó hatalom természetrajzát mutatja be igen nagy érzékenységgel. Csiladze titkon saját népéről, a grúzokról ír, miközben a kholkisziak görögök általi meghódításának történetét meséli eposz-szerű, mégis lírai hangon és cselekményvezetéssel. Az üzenet elsősorban – igazi politikai allegória, ugyanakkor a mondák és mítoszok eszközként való mesteri alkalmazása. Egy elsőkönyves szerző, aki oly ügyesen csempészi át az olvasónak szánt mondanivalót a cenzorokon, hogy semmiféle akadályt nem emelnek a még a ’70-es években Szovjetunióban megjelenő regény elé – mestermű!
Megszerettem, ahogy Csiladze mesél. A sok epizódból felépülő történet lassan hömpölyög előre, de minden fontos, és minden érdekes. Aki szeret elmélyülni, beletemetkezni, és nemigen bánja, ha ehhez sokat kell lapoznia, az mindenképp ismerkedjen meg ezzel a regénnyel. Azonnali kedvenc! Csak egy kérdésem van: a gazemberek miért tűnnek legtöbbször hosszú időn keresztül eredményesebbnek, mint a becsületes emberek?

eme>!
Otar Csiladze: Ment egy ember az úton

Az élet feneketlen mélységébe tekintő mese, eposzszerű története egy városnak, egy népnek. Gyönyörű, intenzív, gyakran lírai próza, amelyhez le kell(ene) lassulni, de amely úgy olvastatja magát, hogy késő éjjelbe menően belefeledkezel.
Ráadásul rendkívül összetett, csak úgy bontogatod egymás után a rétegeit, motívumok, szimbólumok, metaforák szőnek össze mítoszt, valóságot, múltat, jelent. Mégsem érzed túlterheltnek a történetet, hisz megállna az a saját lábán is, az asszociációk sokasága nélkül. Így azonban olyan csemege, hogy mind a tíz ujjadat megnyalhatod utána.

Csiladze elsősorban a görög mitológiából, de a Bibliából, a Gilgames-eposzból, a Trisztán-mondából vagy akár Andersen meséiből is merítve építi fel a kolkhiszi Vani nevű város és lakói történetét attól a pillanattól, amikor az első görög idegen partjaira lépett.
Érdekessége, hogy új szempontból vizsgálja a görög mítosz eseményeit: Phrixosz és Iászón történetét ezúttal nem a hódító görögök nézőpontjából, hanem a kolkhisziak perspektívájából ismerjük meg.* Tanúi lehetünk annak, hogyan hódítják meg fokozatosan, trójai falovakként (ki)használt emberek, ravaszság és perverz hatalmi machinációk segítségével a béke és nyugalom paradicsomi földjét, hogyan veszi át a hatalmat a manipuláció, az önkényuralom…
Kétségtelen, hogy politikai allegóriáról (is) van itt szó – csoda is, hogy 1973-ban egyáltalán megjelenhetett ez a regény a Szovjetunió részét képező Grúziában.
Titka talán abban rejlik, hogy Csiladze mesterien tud bánni a történettel, finoman, szinte észrevétlenül szövi bele az elbeszélésbe a politikai mondanivalót, úgy, hogy a cenzornak nem igazán lenne, mibe belekötnie.** Mégis minden sora az édenétől megfosztott, leigázott nép fájdalmáról szól, egy egész világ alkonyáról.

Csiladze nagyon érdekesen bánik a mítoszokkal – bár lényegük megmarad, részleteikben megváltoztatja őket. Isteneiket eltünteti, pontosabban jó néhányukat egyszerű, vani polgárok alakjába rejti, jórészt kigyomlálja a csodás, mágikus elemeket, észszerű magyarázatokat talál ki helyettük, ugyanakkor saját mitológiát is teremt, a maga csodás elemeivel. Az emberibb léptékűvé, arcúvá tett nagy mitológiai alakok szervesen beilleszkednek az idézett világba, lassan mellékszereplőkké válnak, előtérbe pedig a vani „egyszerű”, esendő emberek és mindennapjaik kerülnek. Vágyak és álmok, erények és hibák. És valami mérhetetlen, végtelen magány, ami mindenkit körülölel.
Borongós szomorúság lebeg a város felett. Egy végzetes bűn sejtése, amely miatt mindenki bűntudattal tele keresi hiábavaló, becsapott, értelmetlen, örömtelen élete miértjét. Csiladze regénye elsősorban ezekre a lélekben való elmerülésekre épül – az elbeszélés a tárgyakra és állatokra is kiterjedő tudatfolyam-technikát követve enged bepillantást a különböző sorsok mélyére, ráadásul nagyon jó pszichológiai érzékkel.
A mítoszok időtlenségébe modern, identitásukat kereső, önmagukba mélyedő, gyakran önsorsrontó, súlyos vétkeket cipelő alakokat rajzol bele. A nagy görög sorstragédiákra emlékeztető életutakat a leghétköznapibb miliőbe helyezi.
A szerző érzi a lélek legfinomabb rezdüléseit, rendkívül érzékenyen, legapróbb részletességgel ábrázolja a különböző emberi viszonyokat. Az elbeszélésből kirajzolódik a grúz nép élet- és gondolkodásmódja is. Szokásai, hagyományai, családcentrikussága – és ezek fokozatos elsorvadása a hódítás következtében. A történet tele tétova, az eszményi állapotok után sóvárgó, álmodozó, ám passzív férfiakkal, akik sorra kivonulnak családjukból – mögöttük árva gyerekek, magányos, tűréshez szokott asszonyok és a sors hatalmába való keserű belenyugvás. Pedig ismerik a kimondott szó hatalmát, hisz a regényben vágyak, álmok kimondva meg is valósulnak, igaz, a szavakkal bánni tudni kell…

A regény egyik központi motívuma az idő, az időtlenség és az elmúlás, hanyatlás egyszerre, egymásba fonódva. Egy virágzó város lassú halódásának története, amint azt a parttól fokozatosan, ám mérhető gyorsasággal visszavonuló tenger, és a gesztus egyetlen megfejtője is állandóan jelzi – hiába. A Dardzsilingi-liget almaillatú paradicsomától búcsúzunk. Az emberekben is az elmúlás tudata lebeg, ahogy a bűnbeesést követően elhangzik a városban az első pofon, megjelenik az első koldus, úgy az ember lelkében is felbukkan a kétkedés, a bűntudat, a halál megsejtése.
A regény a felejtésről és az emlékezésről is szól, ezek hatalmáról és veszélyéről. A manipulált, hazudott emlékekről, a valós emlékek megtagadásáról vagy hanyag eltékozlásáról. A már-már rituális ismétlésekről és ismétlődésekről.
Meg a repülésről, a szárnyalás utáni vágyról – birkaháton, tollszárnyakkal – Phrixosz- és Ikarosz-módra. A béna, tehetetlen vágyról.
És annyi minden másról…

Bár elnyújtottam ismét ezt az értékelést is, mint a rétestésztát, legalább felsorolás szintjén meg kell említenem párat az emlékezetesnél emlékezetesebb karakterek közül: Aiétészt, akit vendégszerető és önmagával vívódó uralkodóként, el-ellágyuló nagyapaként, hibáin töprengő emberként ismerünk meg.
Az örök gazdagságban élő Baha kocsmárost, aki grúz Bacchuszként vezeti híres kocsmáját.
A fekete szemű babiloni Malálót és hét lányát, akikhez a vendégek bármikor betérhetnek „egy kis szőlőt szemelgetni”…
A bölcsőfaragó Potolát és Bocsiját, az örökifjú párt, akik termékenységükkel és nem szűnő szerelmükkel a halállal való meg nem békélés jelképei.
Bédiját, aki a tenger távolodását mérő kötéllel a város kinevetett bolondjaként jelzi a vészt.
Aiétész lovászát, aki többszörös megalázottságában spoiler.
Ornütoszt, az önszántán kívül hazaárulóvá vált nyomorék volt katonát, aki vászonra hímezi élete történetét. Gyerekeit, Poppinát és Pharnaoszt – a regény egyik központi figuráját, a becsület, erkölcs és lelkiismeret példaképét, akinek sorsát azonban a meg nem valósított álmok, tervek, az igazi áldozattól való visszarettenés pecsételi meg… Alakjában akár krisztusi elemeket is felfedezhetünk.
És még nem említettem Harát, Inót, Ziarát, Tinát.
Vagy a hatalomra kerülő Okadzsádót és semmitől vissza nem rettenő anyját. Vagy Kámát, a „hókirálynőt”.
Iászónt, Médeiát, Daidaloszt és Ikaroszt…
Bűnökkel és nehézségekkel tele, mesterien megrajzolt emberi sorsok sorát.

Miért nem olvassák ezt többen?

* Ennek megfelelően a mitológiai alakokat, történeteket csak addig kísérjük nyomon, amíg kapcsolatban állnak a várossal. Amint elhagyják Vani partjait, hiába olvasnánk még szívesen, megszakad a szál.
** spoiler

2 hozzászólás
kaporszakall>!
Otar Csiladze: Ment egy ember az úton

Csiladze első regénye, közel negyven éves korából*. Hosszú, mívesre kalapált, allegorikus. Első regénynek igazán sikerült; az író által kidolgozott mitológia elemei jól összeillenek, sajátos atmoszférát teremtenek. A mű hangulatát, öntörvényű, de egységesre megkomponált világát a mi Kodolányink – általa ’meseregénynek’ titulált, de annál jóval több – Vízözönéhez és Új ég, új földjéhez tudnám hasonlítani.

Hogy fél csillagot levonok, az inkább pillanatnyi szeszély, mint megalapozott ítélet: nekem ez a regény az optimálisnál terjengősebbre sikeredett – szép mívesen formált mondatai, kerek formája, s a csöndesen hömpölygő cselekmény rám helyenként altató hatást gyakoroltak. Persze értem én: ez lehetett az egyik cél, hogy a szovjet cenzor, mire a kötet végére ér, elzsibbadjon, s ne vegye észre a – főleg a regény befejezésekor manifesztálódó – rendszerkritikát. Ám – a Szovjetunió elmúltával – más szemmel olvassuk az akkori műveket, s talán kicsit türelmetlenebbek lettünk a szimbolikus jelzésekkel**. Igaz, soha nem lehet tudni, mikor jön el újra az az idő, amikor ismét így szólunk: jelbeszéd az életünk; de túl sok ember van, ki többre nem, csak jelszavakra gondol

A történet három nagy részre tagolódik, s igazából csupán az első – az Aiétész – kötődik konkrét mitológiai tárgyhoz, a másik kettő inkább egy időtlen, középkori grúz népélettel fűszerezett tandráma a szabadság fokozatos elvesztéséről. A jól formált szereplők színes kavargásából kiemelkedik két központi figura: Parnaosz a tutyimutyi jóság, unokaöccse, Hara pedig a – helyenként már-már öncélú – gonoszság megtestesülése gyanánt. spoiler A cselekményben azonban helyet kap az élet minden területe – tarka mintázatú, mint az a takaró, amit Parnaosz rokkant apja, Ornütosz hímez évtizedeken át.

A pörgős cselekményt kedvelő, akcióhősökre vágyó molyoknak nem ajánlom ezt a könyvet, de az elégikus, míves próza híveinek egy hosszabb nyári szabadságra vagy téli, cserépkályha melletti olvasgatásra kitűnő.

* Kicsit off topic, de a borító hátsó fülén látható fotó meghökkentően hasonlít Vlagyimir Viszockijra…
** Az angol Wikipedia oldal megemlíti, hogy az író kilencvenes évek óta írott munkái – immár mentesen a szovjet cenzúrától – mennyivel direktebbek, mind témaválasztásukat, mind hangnemüket tekintve. Sajnos ezekből egy sem jelent meg magyarul.

Habók P>!
Otar Csiladze: Ment egy ember az úton

Nagyon nehéz olvasmány, csak az kezdjen hozzá, akinek egyszerre sok ideje van. Terjedelmes, burjánzó, álomszerű képekkel, ismert történettel és ismeretlen kisemberekkel. Kavargó idősíkok, valószerű és valószerűtlen történetek folynak egybe. Most hol faltam az oldalakat, hol lehettem, nem kötött le. Talán majd egyszer… máskor…

6 hozzászólás

Népszerű idézetek

eme>!

[…] mert emberi tulajdonság, hogy ha van valakinek hova elmenni, minden bizonnyal elmegy, mert úgy hiszi, hogy mindenütt jobb, mint ahol éppen van.

106. oldal

Rawalpindi>!

…egy ember boldogsága nem elég kettőnek, […] a boldogságot nem lehet megfelezni.

552. oldal, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983

Rawalpindi>!

Tudni kell, hogy mit választ és mit utasít el az ember. A választás egy életre szól, az elutasítás mindörökre.

592. oldal, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983

Rawalpindi>!

A csupaszok nem bocsátanak meg azoknak, akik meglátják pucérságukat, holott az egyébként nem nehezebbé, inkább egyszerűbbé teszi az életüket.

554. oldal, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983

Rawalpindi>!

…a nőnél […] a szerelem és a gyűlölet oly közel esik egymáshoz, hogy néha alig lehet megkülönböztetni. Egy nő a szeretett vagy a gyűlölt férfi nevének az említésére egyaránt felpattanhat a kerevetről, és kirohanhat, mint Inó tette az imént

326. oldal, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983

12 hozzászólás
eme>!

Az idő ment, s ők egymás szeme előtt nőttek fel. Mikor jöttek a piros urak – a kanyaró szellemei –, és meglátogatt’k a házat, a gyermekeket egy szobába fektették a betegség idejére. Kaluka a szobát feldíszítette piros rongyokkal, befüggönyözte az ablakot, térdére ültetett egy csongur-babát, pontosan olyant, mint a meztelen csecsemő, és három héten át szüntelenül énekelt, hogy kiengesztelje a piros urakat.

278-279. oldal

Rawalpindi>!

Embernek lenni annyi, mint tűrni…

437. oldal, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983

betarix>!

A gyermek az idő múlásának legmegbízhatóbb, tévedhetetlen mutatója. Napról napra nő, fejlődik, arra emlékeztetve bennünket, hogy minden nappal öregszünk, s fogy az erőnk. Amit a gyermek magára szed, azt mi veszítjük el, s ami felé a gyermek közeledik, mitőlünk ugyanaz távozik; mintha mi és ők egy láthatatlan kerék különböző küllőjéhez volnánk kötve, s ez a kerék észrevétlenül forogna. Amikor a gyermek számára a nap felvirrad, a mi számunkra beesteledik.

Rawalpindi>!

…nem karddal, hanem hazugsággal lehet leigázni a népeket, […] a hazugság és a semmitevés az emberek igazi elnyomója…

555. oldal, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983

betarix>!

Minden leélt nap magával vitt valamit a lényéből, s ettől úgy elszegényedett, hogy ezen az előtte nyújtózkodó , üres úton kívül semmije sem maradt.


Hasonló könyvek címkék alapján

Nino Haratisvili: A nyolcadik élet
Jón Kalman Stefánsson: Az angyalok bánata
Jón Kalman Stefánsson: A mindenséghez mérhető
Oddfríður Marni Rasmussen: Addig nem
Galgóczi Erzsébet: Vidravas
Regīna Ezera: Csak egy nap volt a nyár
Darvasi László: A könnymutatványosok legendája
Jón Kalman Stefánsson: Ásta
Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap
Jhumpa Lahiri: Amerre járok