A ​nyugat alkonya I-II. 30 csillagozás

A világtörténelem morfológiájának körvonalai
Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II. Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II.

A Nyugat alkonya (Der Untergang des Abendlandes) című munkájában Spengler a Hegelre, Marxra és másokra is jellemző lineráris fejlődéseszmével, illetve az ész és a emberiesség uralmának az eljövetelébe vetett hittel egyaránt szakított. Rendszerének alapegységei – Khaldúnhoz hasonlóan – a zárt és körülbelül ezer éves belső időtartalommal rendelkező kultúrák, amelyekből nyolcat különböztetett meg: a kínait, az indiait, a babilóniait, az egyiptomit, a mexikóit, az ókori antikot, az arabot és a nyugatit, vagyis az európait. Ezek a kultúrák az élőlényekhez hasonlóan születnek, kibontakoznak, elérik fejlődésük legmagasabb pontját, majd hanyatlani kezdenek és elpusztulnak. E szabály alól nincs kivétel, az európai kultúra éppúgy el fog pusztulni – a kötet címe e pusztulás kezdeti fázisára utal –, mint ahogy a régi kínai, az egyiptomi vagy az antik kultúra elpusztult.

>!
Kossuth, Budapest, 2023
1256 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636361853
>!
Noran Libro, Budapest, 2021
1248 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639996335
>!
Noran Libro, Budapest, 2011
1256 oldal · ISBN: 9789639996335 · Fordította: Csejtei Dezső, Simon Ferenc, Juhász Anikó

2 további kiadás


Enciklopédia 122

Szereplők népszerűség szerint

Johann Wolfgang Goethe · matematikus · Arisztotelész · Bresciai Arnold · Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij · Michelangelo Buonarroti

Helyszínek népszerűség szerint

Róma · Európa


Kedvencelte 15

Most olvassa 18

Várólistára tette 103

Kívánságlistára tette 129

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

kaporszakall>!
Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II.

Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II. A világtörténelem morfológiájának körvonalai

Néha elő- előveszek egy filozófiai munkát, hogy ez irányban is tágítsam a látóköröm. Mivel a történelem amúgy is érdekel, és Spenglert gyakran emlegetik, gondoltam, megnézem, mit tud a nagy teoretikus?

A két kötet több mint 1100 oldal, de megérte elolvasni. Mielőtt bárki úgy gondolná, hogy nagyon tetszett, gyorsan cáfolom: nem! Csak erős fenntartásokkal. A könyvnek vannak nagy erényei, és nagy hibái.

Lássuk az erényeket:

Mindenekelőtt: érthető. Ez filozófiai munkák esetében egyáltalán nem magától értetődő! Az elmebetegség határán táncoló Hegel (szerintem át is billent…), a mélymerülésű de komplikált Kant, vagy a borzalmatos Heidegger egyáltalán nem kényeztetik el az olvasót. Ehhez képest Spengler tiszta, világos stílusban ír, definíciói, fogalmai pontosak, és nem képez fölösleges filozófiai műszavakat agyament tévképzetek megjelölésére.

Továbbá: nem szófosó. A terjedelem/tartalom mutatóm nagyjából az 1-esen áll, vagyis mond annyit, mint amennyit beszél. A nagy terjedelem nem a szájmenés, hanem a sok gondolat miatt van.

A történelemszemlélete nem Európa-centrikus. Egyenjogúságot ad elfeledett vagy földrajzilag távoli kultúráknak is, elfogulatlanul tekint rájuk. Ez a könyv megírása (kb. az első világháború) idején, a nagy gyarmatbirodalmak korában egyáltalán nem volt magától értetődő.

S végül: javarész érdekes. A fejtegetések egy része persze (a túlságosan elméletiek) kevésbé, az illusztratív tényanyag, s a belőlük levont merész következtetések viszont annál inkább. Ahol érvelése nem helytálló, ott is izgalmas, és vitára ingerel.

S most jöjjenek a hibák:

Az alapkoncepció a kultúrák/civilizációk törvényszerű keletkezéséről, felvirágzásáról, hanyatlásáról majd bukásáról (cikluselmélet). Ez majdnem olyan dogmatikus, mint Marx elmélete a törvényszerű fejlődésről, melynek végén a világ proletárjai majd egyesülnek… Marxot idézve, a történelem szereplői ’nem tudják, de teszik’. Spenglernél ugyanígy. Marxnál a birkanyáj vígan masírozik a zöldellő, harmatos mezőkre, Spenglernél meg a vágóhídra.

Az érveléshez használt forrásmunkák részben elavultak, s így a rájuk alapozott okfejtések is azok. Ráadásul a Mester valószínűleg preferálta a saját gondolatait alátámasztó műveket, a neki ellentmondókat pedig hanyagolta.*

Stílusa és a könyv egész szemlélete romantikus, nem pedig realista; a logikus formájú (bár nem mindig igazán logikus) érvelés ellenére. Túl sokat hivatkozik két szerzőre, Goethé-re és Nietzsché-re, akik közül az egyik szellemes ember, de filozófusnak alig nevezhető, a másik ugyan filozófus, de igen szűk körben mozog, és munkáinak ereje is inkább költői nyelvében, mintsem gondolati tágasságában rejlik.( És persze Nietzsche is javíthatalanul romantikus.) Márpedig ez a szemlélet a huszadik században (pláne az első világháború után, amikor a civilizált emberiség nagy része kiállította magáról a hülyeségi bizonyítványt) már aligha megfelelő egy filozófiai munkánál.

Mivel az eddigi értékelések eléggé szűkszavúak, én most bővebbre eresztem; akit nem érdekel, úgyis átlapozza… Fejezetenként fogok haladni.

1. kötet, Bevezetés: Itt határozza meg a Mester azt a célkitűzést, hogy a történelem általános hatásmechanizmusát kívánja kifejteni, mely jóslásra is alkalmas. Alapkoncepciója idealista: szerinte a kultúrfolyamatok a történelem meghatározói, nem pedig a demográfiai vagy gazdasági faktorok – ez utóbbiak csupán következmények. Láthatóan szembemegy a materialista nézetekkel (főleg Marx-szal), és konzervatív-romantikus szemmel közelít a tárgyhoz. Kiemeli Goethét és Nietzschét, mint ideológiai előfutárait.
Megad néhány definíciót: a kultúra egy kultúrkör fejlődésének felívelő szakasza, a civilizáció ugyanennek a hanyatló periódusa. Az éberlét számomra kb. a tudat megfelelője, bizonyára volt valami különös oka a fordítónak, hogy nem annak magyarította (meg kéne néznem a német eredetit, ott is biztosan más szó szerepel, nem a Bewusstsein).

1. kötet, 1. fejezet: A számok értelméről : A szerző itt a matematika történetét rendeli hozzá korokhoz, kultúrkörökhöz és művészeti stílusokhoz. Egyfelől jól érvel, amikor azt mondja, hogy bizonyos népek és hagyományok alkalmasabbak voltak a matematika egyes ágainak kifejlődésére (pl. a nulla szerepe az indiai aritmetikában) mint mások, ugyanakkor figyelmen kívül hagyja a gyakorlati problémákat, amelyek az egyes területek fejlődését ösztönözték. Gótikus, barokk, stb. matematikáról beszél, ami igen erőltetett megjelölés. Ezen az alapon beszélhetnénk gótikus, barokk, vagy klasszicista mezőgazdaságról vagy politikáról is… S bár nyolc kultúrkört kíván tárgyalni könyvében, már itt is kidomborodik a két kedvenc: az antik (görög/római) éra, az apollói mentalitással, és a ’modern’ (értsd: kb. újkori európai) éra, a fausti lélekkel. Az apollói a helyhez kötött, térbeli és időbeli távlatok nélküli, csupán a ’jelenben létező’, derűs de naiv szemléletmód, a fausti a nagy térbeli és időbeli távlatokban gondolkozó, múltba tekintő és jövőt tervező, ugyanakkor pesszimista világszemlélet.

1. kötet, 2. fejezet: Makrokozmosz : Két nagyobb témát érint, az egyes kultúrkörök szimbólumrendszerét, különös tekintettel a tér és az idő szemléletére, valamint a három fő lelkialkatot (korszellemet?), az apollói, a fausti és a mágikus lelket. Az első kettőről már szóltunk, a harmadik a misztikumra hajló vallásosságot reprezentálja, elsősorban a Közel-Kelet vallásai (zsidó, keresztény, muzulmán) kapcsán. Erősen elméleti fejezet, fárasztóbb és kevésbé érdekes a többinél – szerencsére viszonylag rövid.

1. kötet, 3. fejezet: Zene és szobrászat : Különös, szociológiai-esztétikai eszmefuttatás az egyes kultúrkörök domináns művészeti ágairól, illetve ezek stílusjegyeiről. A zeneesztétikai részről nekem Kierkegaard tanulmánya, a ’Mozart Don Juanja’ jut eszembe, a ’Vagy-vagy’-ból: az is képzeletgazdag, érdekes, de nem igazán filozófia. No, meg engem amúgy is hidegen hagynak a zeneelméleti fejtegetések. A szobrászat szerepe, mint az antik és a reneszánsz kor vezető műfaja, illetve az absztrakt emberi test versus portré ábrázolás problematikája, mindez érdekes művészettörténeti esszé, de ismét kérdem: mi köze ennek a történelem menetéhez? Sok érdekes gondolatot vet fel, de én inkább maradnék Hauser Arnold művészetszociológiájánál…**

1. kötet, 4. fejezet: Lélekkép és életérzés : Itt fejti ki a szerző az érzékelés és az észlelés mechanizmusáról vallott nézeteit: ez az ő kongnitív pszichológiája. Rögtön hozzávegyíti a három, általa felvázolt lélektani típus (apollói, fausti, mágikus) tipikusnak vélt jellemvonásait. Kifejezetten korszerű a különböző kultúrkörök eltérő erkölcsi felfogásainak legitimálása, szemben az általános és közös ótestamentumi kánonnal. Ugyanakkor ez az a rész, ahol a legtöbb bizarr, misztikus ötlet felbukkan, szinte minden bekezdésben akadt vitatható gondolat. Kifejezetten ösztönzött az ellentmondásra, s így az első kötet legizgalmasabb fejezete.

1. kötet, 5. fejezet: Fausti és apollóni természetismeret : Bár a könyv 8 nagy kultúrkörrel kívánja illusztrálni a szerző cikluselméletét (óegyiptomi, babiloni, indiai, kínai, közép-amerikai(maya-azték), antik(apollói), közel-keleti(mágikus), modern európai(fausti)), de igazából az utóbbi háromra koncentrál, s ezekből is az apollói-fausti párharc a leggyakoribb példa. Itt a természettudomány felívelő és dekadens voltát kívánja bemutatni Spengler, főleg a fizika példáján (némi kémiai illusztratív anyaggal, de a biológia mellőzésével***). Miután a matematikai ’kordivatokat’ az 1. fejezetben már tárgyalta, itt a fizikáról próbálja bebizonyítani, mennyire a kulturális-történeti ciklusokhoz kötődik a fejlődése. Az érvelés itt is sántít, csakúgy, mint a matematikánál (kevéssé motivált olvasó szerintem nyugodtan átugorhatja), ugyanakkor imponáló, mennyire képben volt Spengler a ’legfrissebb’ fejleményekkel kapcsolatban: szó esik a relativitáselméletről, és a kvantumos szemléletről is.

2. kötet, 1. fejezet: Táj és eredet : Három részéből kettő kissé zavaros, a természeti környezet és a lelki alkat kapcsolatát igen kidolgozatlanul tárgyalja, majd felsorolja a bemutatni kívánt 8 nagy kultúrkört. A harmadik rész viszont érdekes jogtörténeti elemzés, ahol az antik (egyéni) jogokat állítja szembe a mágikus (közösségi, pl. vallási csoportokra vonatkozó) jogokkal, illetve a modern, gyakorlati szemléletű precedensjoggal. Akit a jogtörténet érdekel, bizonyára ismer alkalmasabb munkát is – nekem érdekes bevezető volt.

2. kötet, 2. fejezet: Városok és népek : Első része a vidéki (romlatlan) parasztság és a dekadens városi népség szembeállításával indít, de józanul állapítja meg, hogy a történelem a városokban keletkezik, a vidék népe nem csinálja, csupán elszenvedi a történelmet. A második rész a rasszokról és a nyelvekről szóló zavaros fejtegetés, ilyen alcímekkel, mint pl. ’A rassz. Vér és föld’. Na, ezt inkább kihagytam volna… Végül a harmadik rész a népek mibenlétével és az etnogenezissel foglalkozik: meglepően józan és modern felfogásban. Ez még száz év múltán is tartalmaz megszívlelendő gondolatokat (majd idézeteket is kiírok).

2. kötet, 3. fejezet: Az arab kultúra problémái : A félreértések elkerülése végett: itt arab kultúrán a közel-keleti kultúrát kell érteni, nem csupán az iszlámot! Mondhatnánk szemita kultúrának is (babiloni, föníciai, héber, szír, arab), de Spengler még ezen is túllép (szerintem módszertanilag helytelenül) az iráni gyökerű dualista vallásokat (Zarathusztra, mazdaizmus, manicheizmus) is beleveszi a fejezetbe. Rendkívül színes, gondolatébresztő, s egyben vitára ösztönző, a mű egyik legizgalmasabb része. Vallástörténetileg bizonyára nem minden gondolata kanonizált, és a hivatalos professzori körök egy ütemre csóválják a fejüket az olvastán, de sebaj! Hamvas Béla sem örvend egyetemi berkekben osztatlan sikernek. No, meg, ha az ember a hivatalos álláspontra kíváncsi, mindig előveheti az öreg náci kiváló monográfiáját.****

2. kötet, 4. fejezet: Az állam : Imponáló történelmi anyagismerettel, de meglehetősen merev séma szerint mutatja be az államszerkezet változásait. Sok teret szentel a feudális (rendi) államnak, jó konzervatív létére kedveli a nemesi és a papi rendet, s a felvilágosult abszolutizmust. A demokráciát kevésbé; ha nem is mondja ki nyíltan, de érzékelteti, hogy ez szerinte esetenként a demagógok által megvezetett csőcselék uralma. Vannak fura megjegyzései a férfi/női szerepekről, az őstalajban gyökerező romlatlan parasztokról (mintha Tolsztojt hallanám…), az alávetett népséget felelősen istápoló arisztokráciáról, meg az értéket nem teremtő, parazita kereskedőkről… valahonnét ismerős ez a szöveg. Ugyanakkor szellemesen jegyzi meg, hogy a későbbi nemzetállamok egy-egy feudális uralkodócsalád hatalmi körzetéből alakultak ki. Végre nem csak a kedvenc három kultúrkörből mutat példákat, hanem a kínai, egyiptomi, babiloni történelemből is – viszont az erőltetett analógia miatt szót ejt pl. egyiptomi grófokról… Fontos fejezet, furcsaságai ellenére is érdemes sorra venni.

2. kötet, 5. fejezet: A gazdasági élet formavilága : Elszomorodtam. A Mester rögeszméinek és hülyeségeinek jelentős hányada ebben az utolsó, kissé ’hozzácsapott’ fejezetben összpontosul. Ilyen gyöngyszemeket hullajtott el: Minden gazdasági élet a lelki élet kifejeződése. (573. old.), vagy, a halál két lehetősége kapcsán: A háború a nagy dolgok teremtője, az éhség a megsemmisítője. (574. old.). Márminthogy milyen nagyszerű is a harcmezőn elpatkolni, miután haslövést kaptunk vagy egy kis mustárgázt szippantottunk, ellenben az éhségtől megdögleni – az bizony csúnya dolog… Ugyanakkor vannak éles szemű észrevételei az öncélúan felturbózott pénzvilágról, vagy a fenyegető környezeti ártalmakról, szóval itt is találni elszórtan jó dolgokat.

A könyv fő gondolata (a cikluselmélet) szerintem téves, a nyolc kultúrkör analóg életciklusa enyhén szólva is rendkívül erőltetett, s a szerző romantikus-konzervatív szemlélete sem valami modern***** Egyetértek a nagy kortárs, Max Weber véleményével, aki röviden így nyilatkozott Spengler-ről: ’tehetséges dilettáns’. Úgy bővíteném: a könyvben helyenként nagyon tehetséges, másutt nagyon dilettáns. Analízise sokszor nagyon pontos és szellemes, szintézise viszont csapnivaló. Olyan volt olvasni, mint szánkózni hóolvadáskor: egyszer suhanunk, máskor meg: placcs a sárba… Ám nem muszáj ezt a könyvet elejétől végig átnyálazni. Tekintsük irodalmi igényű filozofikus esszék laza gyűjteményének – ha tisztában vagyunk a ’Bevezetés’-ben felvázolt alapkoncepcióval, utána bárhol belekezdhetünk (bár nem árt, ha a Wikipedia kéznél van…)

Végül németül tudóknak: az 1922-es kiadás fakszimiléje megtalálható a public domain-ban, az alábbi címeken:
https://archive.org/details/deruntergangdesa01spen
https://archive.org/details/deruntergangdesa02spen

Hú, most hogy végignézem: még soha nem írtam ilyen hosszú értékelést… Bocsánat a locsogásért! Mégis: némelyeknek talán hasznára lehet az olvasásánál, mint Leitfaden. Amit itt ne fordítsunk vezérfonalnak, mert az vezérlést sugall, és én senkit nem akarok vezérelni. Fordítsuk inkább – ez esetben – kalauz-madzagnak

* Pl. Tocqueville-ről egyáltalán nem esik szó, és Konfuciuszt is csak semleges hangon, érintőlegesen említi
** Hauser Arnold: A művészet és az irodalom társadalomtörténete
*** Darwint különösen utálta, és primitívnek tartotta. Mit szólna ma Dawkins-hoz vagy Jared Diamond-hoz…?
**** Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története
***** bár százszor modernebb, mint egyes mai – konzervatívnak mondott – politikusok megnyilvánulásai…

11 hozzászólás
aled>!
Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II.

Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II. A világtörténelem morfológiájának körvonalai

„A civilizáció – lezárulás; valahogy úgy, ahogyan a létrejövőt a létrejött, az életet a halál, a kibontakozást a megmerevedés követi, ahogyan a gyermeki lelkiségre – miként az a dór és a gótikus művészetben kifejeződik – a szellemi aggkor következik, ahogyan a tájra a kőből épített és megkövesedő világváros borul. A civilizáció a visszavonhatatlan vég…"

Spengler ezen alkotásában egy új szemszögből értelmezett világtörténelem rejtelmeit tárja az olvasó elé, melyet igen terjedelmes, részletekbemenő ábrázolásával igyekszik eszközölni. Szerzőnk egyfajta 'magasabb ember' nézőpontjából próbálja megragadni a történelmi tapasztalások alapjait, mely szimbolikus kulcsát ily módon az ember, az emberiség kezébe nyújtja. Mindeközben figyelemmel kísérhetjük az igen aprólékosan lefestett magaskultúrák fel –, majd lefelé ívelő pályáját; amikor is lehetőségünk adódik elmélyülni azok részletes, s gyönyörűen kivitelezett összehasonlító elemzéseiben. Ezen átfogó, történetbölcseleti művet azonban meglátásom szerint korántsem illethetjük a pesszimista jelzővel; a szerző által szemléltetett végső civilizációs fázis, a 'szellemi aggkor' ebben a vonatkoztatásban ugyanis nem pesszimizmus, hanem realitás. S bár sajnálatos módon a műben taglalt történelmi ciklusok esetében nem minden tekintetben nevezhetem tudásom hiánytalannak; a szerző kifejezésmódja – ahogyan bizonyos, egymástól távoleső területeket állít egymással párhuzamba mély, művészi szemlélet által – mégis elegendő volt ahhoz, hogy e terjedelmes alkotás olvasása közben végig képes legyen fenntartani érdeklődésem. Különösen elnyerte a tetszésem a színtan, a tér és a sors itt levezetett szimbolikája, illetve a nyelvi dinamikát szemléltető leírásai, mely révén az olvasó újra és újra ráeszmélhet, hogy nem egy száraz, nehezen követhető leírásokkal terhelt írást, hanem sokkalinkább egy mélységesen szép gondolatokkal átszőtt mesterművet tart a kezében: „Valamennyi szó és dolog feloldódik hullámzó meghatározatlanságban; nyelvi dinamika ez, nem pedig statika. S ugyanez érvényes a „Media vita in morte sumus” mélabús ritmusaira. Rembrandt színei és Beethoven hangszerelése jelenik meg itt; a határtalan magányt ehelyütt a fausti lélek otthonának érezzük…“ Az ilyen, s ehhez hasonló leírások miatt érzem azt teljes bizonyossággal, hogy érdemes volt elolvasnom egy művet… Természetesen nem minden gondolattal értettem egyet; ennek ellenére összességében szemlélve a szerző ezen irománya egy átfogó, mély alkotás – ígyhát nyugodt lélekkel ajánlhatom bárki figyelmébe, aki érdeklődik a műben taglalt téma iránt…

„…minden egyes filozófiai kérdés csak annak a vágynak a leplezése, hogy tulajdonképpen arra kapjon határozott választ, ami a kérdésben már eleve benne foglaltatik; azt kellett volna belátni, hogy egy kor nagy kérdéseit soha nem lehet elég relatívvá tenni ahhoz, hogy megfogalmazhassuk őket, és hogy ennélfogva történetileg behatárolt megoldások egész sorát kell feltételeznünk; a végső titkok pedig – ha kikapcsolunk minden saját értékmércét – ezek összegző áttekintése révén tárulnak csak fel. Az, aki valódi emberismerettel rendelkezik, nem ismer abszolút igaz vagy abszolút hamis álláspontot…“

2 hozzászólás
akire>!
Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II.

Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II. A világtörténelem morfológiájának körvonalai

Németh László azt írta, hogy amit Spengler a Nyugat haláláról mondott, „mint különlegességet elfelejtik; de azon, hogy mi a különbség az apollói, fausti és mágikus térfogalom közt; mit jelentett a szám a görögnek, a nyugatinak, indusnak, minden utóda gondolkodni fog.” Tulajdonképpen én is azon a véleményen vagyok, hogy a kultúrák pusztulásának cikluselmélete kicsit didaktikusnak tűnik a megírása óta eltelt 100 év távlatából, de talán épp emiatt a határozottan pesszimista véleménynyilvánítás miatt kerül elő újra- és újra. …és akár lehetne igaza is (tekintve a mai folyamatokat), de (szerintem) amíg akad olyan olvasója, mint Szerb Antal, aki ennek a könyvnek a hatása alatt írta meg zseniális irodalomtörténetét, vagy legalább olyan, akit hosszan fogva tart és gondolkodóba ejt, akkor még van esélyünk.

1 hozzászólás
Richard_the1st>!
Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II.

Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II. A világtörténelem morfológiájának körvonalai

Aki ezt a könyvet képes pár hét alatt legyűrni, annak azt is elhiszem, hogy a pálinkát is literszám issza, mert kb olyan tömény. :D De hát nem vagyunk egyformák. Lehet van még mit fejlődnöm…
Szerény személyem 4 hónapot töltött vele és annyira megszoktam a társaságát, hogy tuti hiányozni fog. Ennyi idő manapság tartós párkapcsolatnak számít két ember között, és most úgy érzem, hogy egy ember és két vaskos köteg pappír között is erős érzelmek szövődhetnek… Ezért talán elfogult lesz a véleményem, mivelhogy amivel ennyit szenvedek, arra nehéz azt mondani, hogy nem éri meg, mert akkor kvázi azt mondanám, hogy az elmúlt időszakban a szellemi életem elég pocsék volt. Ez nagyon nem lenne igaz, és nem is ezt mondom, hanem azt, hogy ambivalens érzelmeket hívott ki belőlem. Megdolgoztatott és túlságosan nehezen adta magát, de azt hiszem, hogy a sok értékes gondolat és forma kárpótolt az elszenvedettekért, amit okozott. Valahogy úgy, ahogyan egy nő kárpótolhat egy férfit a kevésbé szimpatikus dolgaiért, az általa nyújtott formáival és előidézett élményekkel. Amúgy is az ilyen „nagy” könyvekkel én úgy vagyok, ahogy a legtöbb férfi a nőkkel: örülök, hogy szóba állnak velem és részesedhetek valamelyest a lényükből, nemhogy megértsem az összes őrültségeiket… Ez irreális célkitűzés lenne.
Én kevésnek érzem magam ahhoz, hogy eldöntsem Spengler helyenként „zseniális-e vagy helyenként dilettáns-e”. Inkább csak azt tudom mondani róla, amit Szókratész nyilatkozott Hérakleitosz könyvéről, mikor megkérdezték róla a véleményét:
„Amit megértettem, kitűnő. Bizonyára az is, amit nem értettem meg. De délosi búvárnak kell lenni, hogy az ember belé ne fulladjon.”
Ezért meg vagyok lepődve, hogy ilyen népszerű ezen az oldalon. Én kis naiv azt hittem, hogy könnyedebb és olvasmányosabb, mint ahogy a hátoldala ígéri is.
Engem is több okból vonzott:
1. Maga a tematika és alapgondolata – az emberiség léte és sorsa tényleg megérhet egy misét – olyat, amin figyelünk is és nemcsak azért ültük végig, hogy a kisfüzetbe ragasszanak kismatricát, utána meg hittanon a papbácsi ne verje a fejünk a károli Bibliával.
2. Szerb Antal miatt. Ami Szerb Antalt ennyire lázba tudta hozni az érdekel. Ez az a könyv, amihez a nevét adta, mert sok nézetével azonosulni tudott, pedig ő aztán elég tájékozott és kritikus is volt… Láthatóan ez indította számtalan érdekes és szellemes meglátásaraira. Irodalomtörténetei ennek szellemében születtek és innen vette a jogalapot, hogy előhozakodhasson érveivel.
3. Ha jól látom Magyarországon csak két kiadást ért meg, ami miatt kuriózum számba megy.
4. Az ár-érték vélelmezés miatt: gondoltam, ha már ilyen rohadt drága, akkor ez a könyv biztos megdolgozik a pénzéért; – plussz, érezhettem a fösvények bizarr kéjét, hogy egy könyvtári példányt olvasok, anélkül, hogy ennyi pénzt költöttem volna rá.
4. A mű keletkezésének és fogadtatásának története is izgalmassá teszi. (pl.: Spenglernek a nácikkal és Hitlerrel való csiki-csuki kapcsolata; rendkívüli népszerűsége, tiltása, majd feledésbe menése, a „ nagy emberek” dícsérete és becsmérlése stb…
5. Tudom ciki, de a külleme miatt is. Minden elismerésem a kiadónak és a borítótervezőnek.
Ha indulna az országos könyvszépségversenyen és ha én lennék a döntőbíró, akkor megalkuvás nélkül csak ezt tenném meg királynőnek. Hogy miért? Ez a kép összhangban van a tartalmával és egyben művészien is sikerült. Sejtelmes, mégis sokatmondó. Hitetlen és borús, de valahogy az élni akarást sugallja. A sötét ködbe vesző létünkre és tévelygésünkre emlékeztet, mely talán a semmiből jön és talán ugyanoda tart; amelyet a megfoghatatlan, könyörtelen természet és korunk szab ránk hánytatott sorsként. És ebben a kitaszított egzisztenciában próbálunk a mindössze rendelkezésünkre álló lényünk adta képességünkkel meglátni a dolgok természetét, rendjét és folyását; a belátás erejével küzdeni a legyűrhetetlennel muszályherkuleséként. Relativizálódik az amúgy zárt rendszerünkben/búránkban önhitten világító lényünk/fényünk, hiszen messzebbről, mindössze pár lépésről már látszik, hogy az a kis tűz melyet mi gyújtottunk és őrzünk a tudat és az ész erejével életterünk milyen kis részét világítja, hatja át és milyen csekélységet jelent csupán a háttérben egyre csak tornyosuló, gomolygó és végeérhetetlen hátborzongató viharfelhők közepette.

Ja, szóval lámpa a ködben… (megspékelve a szerző igéző Kojak-os okmányfotójával). Tudom szentimentális egzisztencialista szenvelgések ezek, de hozzám ez a kép tényleg beszél és tudom értékelni, mert ami a könyvben történik az valami olyasmi is, amit e borító hűen tükröz.

A szánkó hasonlat stimmel nálam is: néhol lejt, néhol nem, de ez inkább a pálya/téma szárazsága miatt van, és nem azért mert Spengler elfáradt vagy nem úgy viszonyulna a témához. Sőt, elképesztő, hogy minden szinte egyformán érdekli. De most komolyan! Kinek jutna eszébe egy komoly történetfilozófiai műben előhozakodni a kertművészettel? Azon nem tudok csodálkozni, hogy a figyelmemet nem képes megragadni egy ilyen epikus téma és még sok hasonló.
Ez mondjuk egy csúnya kiragadt példa tőlem, mert amúgy a könyv általában nagy dolgokról mond nagy dolgokat. Néha azt éreztem, hogy direkt szívatja az olvasót és arra játszik, hogy a falhoz vágjam a könyvet. Túl sok az adat, túl összevissza. Kicsit furi, hogy egy mondaton belül ennyi évezredet ugrálunk folyton. Szerintem azért kissé túl van írva. Sok ismétlést véltem benne felfedezni, de mivel mindig olyan szépen adja őket elő más-más formában, ezért könnyen megbocsátható és ennyi adatcunamik közepette tényleg nem árt a fontosabb mondandók ismétléses nyomatékosítása. A világvárosról szóló rész, illetve a utolsó 2-3 fejezet sokkal frekventáltabb a zsenialitásokban, amúgy meg igen eloszlik a tengernyi oldal közt.

Sok megállapításával tudtam azonosulni. Úgy általában a tudománytörténet és tudománybírálatnak is fel lehet fogni az egész művet. Tetszik, hogy Spengler minden tudománynak odapiszkít a verandájára. Alapból támadómenyét pózt vesz fel. Nem meglepő, hogy a tudósok reakciói miért volt olyan amilyen. De rögtön hozzá is kell tenni, hogy ez az ember minden fejezetben mond valamit, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni.

A tudomány is szerinte kultúrkörhöz kötött, mely egy tőről fakad a vallással, megvannak a saját korlátai és korszakai, amelyek behatárolják és az is megjósolható valamelyest, hogy meddig húzható a fejlettsége. Főleg a pszichológia bírálata tetszett, melyet fizikává akarnak erőszakolni…
Spengler azért mond oda a tudománynak, mert többet vár tőle mint a középszerű tudósoktól, melyek megelégszenek az absztrakcióik szülte önhittségükben. Az értelem válaszokat akar, de ha csak elveszünk a számításokban és módszerekben elfeledve a tényleges célokat, akkor mit sem ér az égész. Az élet mindig több mint amivé a tudomány próbálja degradálni és ezzel számoljon!
Mondjuk szerintem csak azt csinálja a tudománnyal, amit a tudomány szokott a vallással. Relativizálja és rámutat, hogy kulturális korlátoltsága miatt gondolja csak azt, amit épp gondol.
Nem szívleltem és sokszor kínlódásnak éreztem az egzakt tudományokról szóló fejezeteket, de attól a lényeget úgy érzem még nekem is (akinek sem tehetsége, sem affinitásta hozzá) átadta. Tényleg ez lehet a könyv sarokpontja, melyhez folyton visszatér (látszik, hogy Spengler matematikus). A különböző korokban és kultúrákban élő emberek még az olyan absztrakt fogalmakhoz és jelenségekhez is, mint a tér, az idő, a számok, a matematika nemcsak hogy máshogyan viszonyulnak és értelmezik, de máshogy is érzékelik és élik meg determináltságuk folytán, melyek aztán kihatnak az élet és a művészet minden elemére. Ha ezekben a tisztán a priori fogalmakban is ennyi eltérés van, akkor a bonyolultabb konstellációktól mit várhatunk…
Ha kellő mélységből, aztán távolságról szemléljük a dolgokat, akkor minden rendszerbe rendeződik és ő sok mindenben meglátja a rendszert. A korszakok elemei nem ugyanazok, rendeződési elvük és elmúlások hasonló, de mégis más struktúrát ír le.
Spengler a békatávlatunkból akar feljebb vinni minket és sokszor sziporkázik. Olyan meglepő állításokat tesz, hogy az sokaknak egy szellemi szembeköpéssel érhet fel.

Például az Ő kortársai mind szocialisták, még a nem szocialisták is azok (és talán még mi is), hisz attól még szocialistássan gondolkodunk: ösztöneinkben ez búvik meg, cselekedeteinknek ez adja az irányt. Nietzsche is szocialista „hiszen céljai „az emberiség fiziológiai üdvét” vették célba; erre Goethe és Kant sohasem gondolt”.”
De ím-igyen Jézusról ezt nem lehet mondani. Szerinte Jézusnak szociális szándékokat tulajdonítani – istenkáromlás. Az ő erkölcsi parancsai kizárólag a lelki épülést szolgálják. Számára érdektelen az egyéni gazdagság-szegénység, vagy „mindenki” szociális jóléte, közöttük ő semmilyen különbséget nem tett volna.
Ha megrémült is a gazdagságtól, és ha az ősgyülekezete Jeruzsálemben (amely szigorú vallási rend volt, nem pedig szocialisták klubja) a tulajdont elutasította is, ez az elképzelhető legnagyobb ellentétben áll bármiféle „szociális érzülettel”: nem a tulajdoni állapotok érdekelték, hanem a világi dolgok háttérben hagyásán és megvetésén át csakis a lélek üdve volt fontos a tanítása szerint.
Dosztojevszkij-n szemléltetve, aki (közelebb áll az őskereszténységhez) „szegény volt, de bizonyos órákban majdhogynem szent, és soha nem gondolt szociális reformokra – mit segítene a lelkeken, ha a tulajdont megszüntetnék?” Tolsztojjal ellentétben, akinek kereszténysége is egy fatális félreértés volt: mindig Krisztusról beszélt, de Marxot értette alatta.

Amúgy a szocializmust, akárcsak a buddhizmust és a sztoicizmust a kultúra félreismerhetetlen agóniájának látja. Ezek dekadens korszakok, egy kultúra végelgyengülései… Jól elkülöníthetőek egymástól, mégis indítékaikban, szerepükben megegyeznek. (Nem csoda, ha a szocializmus nem kultiválta ezt a könyvet. A náciknak tetszett, de csak úgy akarták volna, ha ők lehetnek a jófiúk a sztoriban.)
Még sorolhatnám az ilyen csontba harapó állításait, mert az ilyenekben bővelkedik a könyv, csak hát úgy lehet megszerezni ezeket a pöpec gondolatokat, ahogy egy vadmalac túrja ki az élelmet egy meglehetősen száraz és kemény földterületen.

Spengler kultúrkörei és a kultúra-civlizáció korszak felosztásai sajnos tényleg elég törvényszerűnek tűnnek – engem jórészt meggyőztek. Az hogy a hanyatlás létezik-e társadalmi szinten, szerintem eddig sem volt kérdés. Amennyire én látom, szinte mindennek van: eleje, közepe, vége. Tudom nem kellemes, de hát basszus, ez van… Ezt tagadni kicsit olyan lenne, mintha a saját énünk öregedését és elmúlását tagadnánk. Még ha sikerül is magunkat továbbörökítenünk, az már más értelemben vagyunk mi. Ez társadalmi szinten is látványos.
Nem éppen optimista képet fest, de bízok benne, hogy téved és továbbugorható minden állapot valami furi hegeli dialektika révén. Ő az életet organikusan fogja fel, de nem is a darwini (amit ugyanúgy bírál), hanem a goethei értelemben. Goethe és Nietzsche nem titkolt nagy favoritja, de ez nem azt jelenti, hogy egy véleményen van velük, egyszerűen csak mindenhol előkerülnek. Sokszor azokhoz viszonyulva fogalmazza meg gondolatait, vagy egyszerűen magán a szövegen érezhető a hatás, nekem főleg a nietzschei gondolatjelleg sejlett fel folyamatosan; de ettől még nem mondanám epigonnak. Állítása szerint előbbitől a módszert, utóbbitól a témákat vette.

Max Weber fellengzős „tehetséges dilettáns” csúfolását, én a magam részéről a belőle kitörő irigységnek és a gondolati ellenfél savazásának tudom be. Nem néztem utána a fordításnak, de ha azt mondta volna, hogy „tehetséges amatőr”, az úgy rendben volna, sőt még dicséret is lehetne, hisz például Tróját is csak egy hobbi régész találhatta meg… De ez már csak azért sem korrekt, mert nem a munkáját kicsinyli le, hanem egész személyét. Pedig Spenglert részemről bámulat illeti, hogy képes volt ennyi műveltségre szert tenni, és mindezt nem hagyta négy fal közti szellemi aerobik szinten, hanem kezdett is vele valamit. Úgy érezte, hogy rájött valamire, amit közölnie kell, vette a fáradságot és volt benne annyi, hogy mindezt megmutassa nekünk. Az, hogy ebből mennyi lehet igaz, majd kiderül. Ő szólt, felvéste a falra, és ezzel megtette a dolgát. – Én az ilyet csak díjazni tudom.
Személyét tovább fényezi, hogy idős korában Ő nem hajolt be a náciknak (még a szimpatizánsukként sem), kérlelhetetlennek bizonyult a velük való megalkuvást illetően. Még akkor is mikor a kísértés a szuggesztív Hitler vagy Göbbels képében jelent meg neki. Prostituálhatta volna magát szellemileg, mint valamelyest Heidegger tette – én magam emiatt nem vetném meg érte. Van, hogy ezt dobja az élet… De nem ez történt: pusztán elvből és meggyőződésből nemet mondott, sőt még a véleménye is megvolt a nácikról és Hitlerről, amihez tartotta is magát. Ez a maga korában egy hőstett.
Behatóbban nem ismerem Werbert és Spenglert, de abból, amit szerencsém van tudni, az lenne a gyanús, ha a szociológia atyja dicsérné.
Webernek fájhatott, hogy Spengler, egy autodidakta önjelölt gondolkodó, aki mögött nem állnak iskolák, csupán műveltségével, s tehetségével garázdálkodik és így is úszik a népszerűségben. Garázdálkodik, mert sok mindent mond, az ő kezét nem kötik az intézmények és a tudományos cenzúra. Spengler elméleti filozófus volt, nem akart empirikus szociológus lenni. Sokmindent mond és lehet ebből sok minden cáfolható. Rousseau is mondott 10 dolgot ebből 6 nettó marhaság, mégis az a pár gondolat, ami maradt korszakalkotó. Itt is valami ilyesmit érzek. Tévedni mindenkinek emberi joga… (Csak halkan írom ide, hogy Max Weber is a bürokráciát csak, mint pozitív dolgot tudta elképzelni.)
Spenglernek ez a 10 éves munkája, mely életműve, a lét nagy részét felöleli és ezért hatalmas támadófelületet adott. Olyan nagy volumenü adatmennyiséget, állításokat és összefüggéseket vonultat fel, hogy egy hivatásos ellenfél ott kukacosodik, ahol éppen kedve tartja a maga tudományterületén. Már a megjelenésekor is sok lehetett a bírálat, hát még azóta mennyi mindenbe lehet belekötni. De mégis a mű mondanivalójával egy korszak tudott azonosulni, mert akkor feltehetőleg mindenki azt érezte a levegőben, amit Spengler látott, s amit jövendölt.
Továbbá, szerintem Weber jogot tarthat némi irigységre, ami Spengler tudományos irodalmi igényességét, stílusát illeti. Spengler sok helyen megcsillantja szellemességét és poétikussá válik egy amúgy száraz tudományos munkában, amelyben meglepő összefüggésekkel döbbent meg. Weberrel ellentétben, aki előtt minden szociológus és társadalomtudós hanyatt kell, hogy essen, de hogy ezt sokan az unalomból teszik az is biztos. Legnépszerűbb művével – melyhez volt szerencsém – A protestáns etika és kapitalizmus szellemével gyilkolni lehet és nem csak a fizikai kiterjedtsége miatt. Ez a könyv a megtestesült Szahara tudományos műbe konvertálva – olyan végeérhetetlen szárazság. És tulajdonképpen egy állítás kifejtése 600 oldalban. Spenglernél ez a mondandó nem hiszem, hogy kitenne egy fejezetet…
Weber ha ezt hallaná valószínűleg bóknak venné, hiszen ő épp, hogy tudományossá akart tenni egy tudománytalan műfajt és a „varázstalanítás” és racionalitás az, amit el kell érni az objektivitás érdekében minden szinten. És mint tudjuk a tudományosságnak az az egyik fő jellegzetessége, hogy mindenhol agyon-, oda-, vissza-, át-, nameg körül van írva..
Ezért is olvasva a Nyugat alkonyát nem lehet meglepő a rosszalló megjegyzése, hiszen amit Weber műveiben célnak és fejlettségnek gondolt, azt Spengler csak hanyatlási tünetnek látott, amely nem visz tovább, csak elhagyja az életet, nem ad választ a kérdéseinkre; csak középszerű tudósokat elégíthet ki és adhat nekik sok munkát, akikkel talán Sziszüphosz sem cserélne.

Mikor Spengler a kultúrákról beszél és túl akar menni a nyelvi korlátokon, a dezorientáló fogalmainkon, akkor nekem úgy tűnik inkább éreznünk kell, hogy mit akar mondani.
A sok fáradságot kikényszerítő adatdobálásai között látszik, hogy ő ultraszenzitíven érzi a történelmet. Emiatt nehéz követni, illetve rengeteg háttértudás szükséges.
Intuitíve beleránt minket a történelem áramába és benne fürödve érezzük a folyását. Tényleg sok van benne a művész esszenciájából.
A stíluson, a metaforákon, a hasonlatokon, a költői homályba vivő absztrakciókon mindez kitetszik, de csak fel-felsejlik a száraz sorok közt, hogy nem szokványos tudóssal van dolgunk, hanem egy alkotó-formáló művésszel, „akinek megadatott az, ami csak a nagy művészeknek: értelmet vitt az értelmetlenségbe”.
Összességében szerintem érdemes mű, mely megérdemli, hogy nagy hangsúllyal benne legyen a filozófiatörténet könyvekben, amikben nemigen találom. – Mondjuk érdekes…, ahhoz képest, hogy ez a könyv mennyire kiesett a társadalmunk homlokteréből az emberiség mégis úgy viselkedik, mintha olvasta volna… Neobarbáron és túlkvalifikáltan rohanunk az agyoncivilizált végzetünk szerint.
Th. W. Adorno is figyelmeztet, hogy az elfelejtett Spengler majd úgy áll bosszút, hogy azzal fenyeget: neki lesz igaza.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy Spengler írásai csak egy jól összetákolt apokaliptikus téveszme. Végig azt éreztem, hogy Spengler nagyon is a valóságos politika, és történelem parkettáján táncol. Lehet inkább pesszimista olvasmány, de a mondandója nem riadalomkeltés, hogy „Itt a Vég!”; „Mindenki fusson!!”; „Ne vásároljatok tartós tejet!!!”; "Számoljátok újra a maja-naptárt!!!"… stb., hanem bölcs rámutatás arra, hogy vegyük észre és ha bírjuk, akkor fogadjuk el azt, amit a sors adott és megkövetel.
Társadalmi szinten elénk idézni azt a klasszikus intelmet, melyet személyes egyénként is ajánlott észben tartani az épületesség kedvéért: „Memento mori!!”, azaz „Gondolj a halálra!”

Nem szeretnék áltatni senkit, szerintem ez egy nehéz könyv, amely nagyképűen elvárja, hogy az időd és energiád ráfordítsd, de hát ilyen a showbiznisz…
Nem lenne őszinte ez az írás, ha nem vallanám be, hogy olvasás közben engem is rengetegszer riasztott a veszélyérzetem, hogy bármelyik pillanatban belehalhatok az általa okozott unalomba.
Szerb Antalnál olvastam valahol, hogy az olvasás komoly munka – na, itt ez érezhető volt. Ha valaki kezdő olvasóként találkozna vele nem hiszem, hogy megszeretné a filozófiát, a történelmet, a lételméletet, az ismeretelméletet, a kultúrtörténetet vagy úgy az olvasást egyáltalán. Meglepő lehet, de szerintem Hegel történelemfilozófiai előadásai könnyebb volt. Az nem ugrált ennyire és jobban egy témára, a történelemre fókuszált. És talán még jobban is tetszett. Mondjuk lehet csak az idő szépítette meg… Akinek ez bejött, annak ajánlom azt is. Az is egy időgyilkos produkció.

Olyan könyv ez, amely a megfoghatatlan élettel foglalkozik, amelyet szerintem velem együtt mindenki folyamatosan tapasztalja, hogy az… hát „nem egy matyóhímzés”. Csak azon keveseknek tudom ajánlani, akiket az értelem megrontott a maga szutyok módján és már menthetetlenek tőle, akiket Erasmus kegyelmes balgasága valamely okból már nem részesíthet a kegyiben. Ők talán némi kedvüket lelhetik benne.

1 hozzászólás
Hanging_Moss_9102>!
Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II.

Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II. A világtörténelem morfológiájának körvonalai

Oswald Spengler monumentális könyvének első kötetét olvastam el, így nem írok teljes értékelést, hiszen így nem lenne túl objektív az (már ha bárki is abszolút objektív lehet).
Néhány megjegyzést azért közzétennék. Így nyáron nem szívesen olvasok 1000-nél több oldalt ilyen témában, ezért a II. kötetet egyelőre parkolópályán hagyom, de mindenképp el szeretném olvasni azt is. Spengler neve viszonylag gyakran bukkant fel korábbi olvasmányaimban, Huntington Civilizációkról írt tudományosnak szánt (vagy inkább fantasztikus?:)) könyve után határoztam el, hogy beszerzem és elolvasom a Harz hegyeiből származó nagy megmondó ember könyvét. Korábban már olvastam tőle a Poroszság és szocializmust, a döntés éveit, és az ember és gépet. Utóbbi munkák meggyőztek arról, hogy érdemes lehet időt szánni erre a könyvére is.
Mint önjelölt és egykori történész hallgató, fontosnak érzem leszögezni azt, mielőtt bárki is szentírásnak venné a tartalmát, a keletkezés körülményeit. A szerző a Nagy Háború időszakában írta meg a könyvét (1918), ami Európa számára minden volt, csak nem optimista. Ennek tükrében, ugyan nem akarom kisarkítani magára a világháborúnak a súlyára a könyv üzenetét, de nyilvánvalóan jelentős összefüggés lehet a könyv fő üzenetére, miszerint az európai (nyugati) civilizáció a ciklusa végére ért, és szépen lassan feloldódik. Vajon ha megélte volna a II. világháborút, és látta volna saját hazájának gyors és dinamikus talpra állását, vajon akkor is ezt gondolta volna? Nem mernék vitatkozni a történész-filozófus úrral, de én szkeptikus vagyok a Nyugat alkonyával kapcsolatban. Ugyan vannak rá utaló jelek, hogy rossz irányba megy a kontinens, és más civilizációkhoz képest mi már tényleg csak egy halódó, hedonista civilizátorokra emlékeztetünk, mindenesetre történelmi távlatban 100 év még nem sok, még (mindig) igaza lehet. Abban biztos vagyok, hogy a mai Németország nem igazán tetszene neki, és saját igazságának eljövetelét vélné felfedezni. Na de nem megyek bele jobban, majd a II. kötet után. Állítólag ott vannak az igazi nagy hozzászólásai ennek a nem túl rokonszenves fickónak. Azért Huntington sehol sincs Spenglerhez képest, gondolom motiválhatta az amerikait a Nyugat alkonya, mikor írta a Civilizációk összecsapását. Persze jó olvasmány élmény volt az is.
Azért még megjegyezném, hogy a spengleri jóslatok többsége eléggé pontatlanok voltak a Válságok árnyékában c. esszégyűjteményében, teljesen félreismerte az akkori folyamatok alakulását a ma függvényében (külpolitikára gondolok és hatalmakra). Persze utólag könnyű okoskodni, de ezért nem kell(ene) jósolgatni.:) Ezzel a reménnyel fogok neki vágni majd a II. kötetnek…

Zoltán_Pető>!
Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II.

Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II. A világtörténelem morfológiájának körvonalai

Oswald Spenglert a haladás-paradigma egyik legjelentősebb és legsikeresebb kritikusa volt A nyugat alkonyának második kötete éppen száz évvel ezelőtt, 1922-ben jelent meg.
Spengler műve az eltelt évszázadban egyáltalán nem veszített aktualitásából, sőt csak egyre fontosabbá vált, jelentősége növekedett: mára a történetfilozófia egyik megkerülhetetlen alapműve lett. Az emberiség sorsával kapcsolatos számos predikciót – különösen azokat a megkülönböztetések, amelyet Spengler a kultúra és a civilizáció viszonylatában felállított – egyáltalán nem látszanak megcáfolni a jelenkor főbb ideológiai, politikai, művészeti, kulturális, szociális és gazdasági tendenciái.

A német szerzp hatalmas vállalkozása a haladáseszme általános bírálatát rendkívül ambiciózus mellékcélok elérése mellett kívánta megvalósítani. Ilyen volt például az emberi társadalmak lehetséges jövőjének kifürkészése, amelyet egy sajátos, Goethe-i Vico-i és Nietzsche-i előzményekre egyaránt építő konstrukcióval az úgynevezett – a történész szakma által egyébként sokat bírált – „analógia-tannal” próbált megalapozni…
Spengler a történlem folyamatát nem egy lineáris időskálán felfogott idő puszta múlásaként fogja fel, hanem bizonyos kulturális jelenségek „egyidejűségét” állítja – ezek éppúgy lehetnek bizonyos politikatörténeti tények, művészettörténeti események vagy társadalmi-gazdasági folyamatok is, amelyek az elmélet szerint ugyanazzal a jelentőséggel bírnak.
Hatalmas és lényegében befejezetlen – mert befejezhetetlen – feladatot rótt magára amikor az emberiség különböző progresszionista narratívák által egységesnek vélt kultúráját nyolcféle kultúrkörre bontotta (babiloni, egyiptomi, indiai, kínai, mexikói, antik, arab és a nyugati) és arra is vállalkozott az egymástól lényegében függetlennek tekintett, de az analógia-tan értelmében, kapcsolatban is álló kultúrkörök „szellemi életrajzát” leírja.

Spengler azt hangsúlyozta ki, hogy a történelem maga is az élet jelensége, a történelem élő emberek története, folyamatait pedig nem absztrakt kritériumok és preferenciák alapján kell meghatározni mivel azt nem a matematikai racionalitás posztulátumai formálják és alakítják. Spengler szerint a történelemet – miként az egyszerű emberi együttélés általános jellegét is – éppúgy meghatározzák az érzett vagy sejtett dolgok, mint a tudottak (vagy annak véltek.) Semmi nem utal valójában arra, hogy racionalizmus megjelenésével és a társadalomnak a természettudomány szempontjai szerinti átformálásával az ember valójában „haladna” a racionális tényező mellett és sokszor helyett nagy súllyal van jelen az az irracionális karakter is, amelyet sem a történelem folyamataiból sem az ember „életvilágából.”
Spengler felvállalta a történelmi jelenségek hátterében rejlő irracionálist, a megfoghatatlan és kiszámíthatatlan, az emberi ész racionális kalkulációi felett álló hatalom bevitelét a történelembe:
„A sorseszme egyetlen embertől sem idegen, s csak a késői, gyökértelen, nagyvárosi ember – kiben a tényérzék és a mechanikus gondolkodás hatalma fölébe kerül az eredendő szemlélésnek – veszíti azt szem elől, mígnem egy elmélyült órában, a világfelszín összes oksági összefüggését szétmorzsolva, félelmetes pontossággal mégis a szeme elé tárul.”

Azt viszont többen megfigyelték, hogy az antik világ – a leggyakrabban elemzett „apollóni” kultúrkör kulturális és civilizációs jelenségeivel kapcsolatos analógiák nem egészen alkalmasak a modern világ hasonló folyamatainak leírására. Éppen az ezekkel kapcsolatos részek voltak azok, amelyeket a kortárs, ókortudományi és szaktörténészi kritika is a leginkább kifogásolt – és úgy tűnik, a tárgyi tévedések mellett valóban sok a pontatlanság, téves vagy erőltetett analógia – az esetleges felületi hasonlóságok lényegi egyezésként való értelmezése pedig valóban kifogásolható pontot jelöl a spengleri műben. Ilyen például a dionüszoszi mozgalom és a protestantizmus alig megindokolható párhuzamba állítása, – itt valójában még felületi hasonlóságról sem nagyon beszélhetünk – és ilyen az antik világ vagy az ókori kelet nagyvárosainak és a modern nagyvárosoknak, világvárosoknak bizonyos életmódbeli párhuzamok, vagy a szórakozás formái alapján való azonosítása.

Arjuna>!
Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II.

Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II. A világtörténelem morfológiájának körvonalai

Félelmetesen élesen látó szerző, kinek művét csak ajánlani tudom mindazoknak akik ÉRTENI is akarják a történelmet.

1 hozzászólás
qkelius>!
Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II.

Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II. A világtörténelem morfológiájának körvonalai

Idén ez volt a legnagyobb könyves vállalkozásom. Mindenképpen hasznos olvasmánynak tartom, ám a teljes művet szemügyre véve kikívánkozik belőlem az a gondolat, vagyis inkább meggyőződés, hogy a két kötetből csupán a másodiknak az utolsó harmada klasszikus. Az viszont csupa nagybetűvel az.

Lótusz68>!
Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II.

Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II. A világtörténelem morfológiájának körvonalai

„…Spengler filozófiája feledésbe merült, hozzávetőlegesen a harmincas évek közepe óta; ám az elfelejtett Spengler úgy áll bosszút ezért – mondja Adorno −, hogy azzal fenyeget: neki lesz igaza.”
Hát az azóta történtek nem cáfolták meg a „haladás”-ról vallott nézeteit. Mostanra pedig az újabb nagy államférfiak, -nők is, mint szükségszerűt, a vallást tartják az ember egyetlen fejlődési lehetőségeként.

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

Dóra P>!

A világbéke – ha egyáltalán létezett – sosem volt más, mint sokak rabszolgasága egy kisszámú uralkodni vágyó, erős természetű embercsoport uralma alatt.

2. kötet - 538. oldal

Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II. A világtörténelem morfológiájának körvonalai

2 hozzászólás
aled>!

A kék és a zöld transzcendens, szellemi, nem érzéki színek. Hiányoznak az attikai stílusú freskóképekről, ennélfogva uralkodó szerepet játszanak az olajfestészetben. Az antik színek, a sárga és a vörös, az anyag, a közelség színei;
a vér nyelvén szólalnak meg.

Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II. A világtörténelem morfológiájának körvonalai

Kapcsolódó szócikkek: kék · sárga · zöld
4 hozzászólás
aled>!

A nyugati népek között a németek voltak azok, akik feltalálták a mechanikus órát, a múló idő hátborzongató szimbólumát; a kongó óraütések, melyeket Nyugat-Európa számtalan toronyórájából éjjel-nappal hallani, talán a legfélelmetesebb kifejeződései annak, amire egy történeti világérzet egyáltalában képes. Az időtlen antik tájakon és városokban semmi ilyesmivel nem találkozhatunk…

Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II. A világtörténelem morfológiájának körvonalai

Kapcsolódó szócikkek: idő
Richard_the1st>!

Nincs se proletár-, se kommunistamozgalom, amely ne a pénz érdekében, a pénzhatalom által meghatározott irányban haladna, amelyet nem ez a hatalom engedélyezett, anélkül, hogy idealista vezetőik a legkisebb gyanúperrel élnének a tényleges helyzetet illetően.

Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II. A világtörténelem morfológiájának körvonalai

Kapcsolódó szócikkek: kommunizmus
aled>!

Elmerülnek a kultuszokban, misztériumokban, szokásokban, a költemények és a verssorok titkaiban, és a banális mindennapi életet […] még pillantásra is alig-alig méltatják…

Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II. A világtörténelem morfológiájának körvonalai

4 hozzászólás
Frank_Waters I>!

A nyugati népek közül a németek volak azok, akik feltalálták a mechanikus órát, a múló idő hátborzongató szimbólumát; a kongó óraütések, melyeket Nyugat-Európa számtalan toronyórájából éjjel-nappal hallani, talán a legfélelmetesen kifejeződései annak, amire egy történeti világérzés egyáltalában képes. Az időtlen antik tájakon és városokban semmi ilyesmivel nem találkozhatunk. A napszakokat egészen Periklész koráig csak az árnyék hosszúsága alapján becsülték meg… […] Ezt megelőzően a napszakokat pontosan egyáltalán nem mérték.

Bevezetés - 5

Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II. A világtörténelem morfológiájának körvonalai

13 hozzászólás
Kollográd>!

A cezarizmus felemelkedése töri meg a pénz diktatúráját és annak politikai fegyverét, a demokráciát. A világvárosi gazdaságnak és érdekeiknek a politikai teremtőerő feletti győzelme és sokáig tartó uralma után mégis az élet politikai oldala bizonyul erősebbnek. A kard győz a pénz felett, a nemesi akarat ismét maga alá gyűri a zsákmányszerző akaratot.

II. kötet, 618. oldal (2011-es kiadás)

Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II. A világtörténelem morfológiájának körvonalai

Lunemorte P>!

Az expanzív tendencia valami démoni és rettenetes végzet, ami e késői kor világvárosokban élő emberét megragadja, szolgálatába kényszeríti és felhasználja, akár akarja az, akár nem, akár tudja, akár nem. Az élet a lehetőségek megvalósítása, és az agyember számára csak külső lehetőségek léteznek. Bármennyire elutasítja is a mai, még kevéssé kifejlett szocializmus az expanziót, eljő a nap, amikor – sorstól űzötten – annak legodaadóbb zászlóvivője lesz.

Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II. A világtörténelem morfológiájának körvonalai

aled>!

Az apollóni óra az, mikor a nap delelőn áll, mikor a nagy Pán alszik. A Walhalla viszont fény nélküli. Már az „Eddá”-ban érezni ama mélységes éji órát, mikor Faust dolgozószobájában töpreng; ezt az órát örökítik meg Rembrandt rézkarcai, ebbe vesznek bele Beethoven hangszínei. Wotan, Baldur, Freya sohasem öltött ,eukleidészi” alakot. Róluk éppúgy „nem alkotható képmás vagy bármiféle hasonlat”, mint India védikus isteneiről. E lehetetlenség az örök tér mint legmagasabb rendű szimbólum szentségét foglalja magába – ellentétben a testi képmással, amely „környezetté” alacsonyítja, megszentségteleníti és tagadja azt. E mélyen átérzett motívum szolgál az iszlám és bizánci képrombolási mozgalom alapjául […] csakúgy, mint később a protestáns Észak képromboló mozgalmának, amely ezekkel bensőleg közeli rokonságban áll. Vajon a tér antieukleidészi analízisének megalkotása Descartes részéről nem volt szintén képrombolás?

Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II. A világtörténelem morfológiájának körvonalai

Kapcsolódó szócikkek: René Descartes
aled>!

Itt kell még megemlíteni azt a mély, s eleddig kellőképpen soha nem méltatott különbséget, ami az antik és a nyugati matematika között áll fenn. Az antik számelgondolás a dolgokat úgy fogja fel, ahogyan azok vannak, időtlen, tisztán jelenvaló nagyságokként. Ez az euklideszi geometriához, a matematikai statikához és […] a szellemi rendszer lezárásához vezetett. Mi viszont a dolgokat keletkezésük, viselkedésük alapján, funkciójukban fogjuk fel. […] Bizarr, ám lelkileg szigorúan megalapozott tény, hogy a görög fizika […] nem is hiányolta az óra használatát, s teljességgel eltekintett az időméréstől, miközben mi a másodperc ezredrészeivel számolunk. Arisztotelész entelekheiája az egyetlen és egyedül létező időtlen – ahistorikus – fejlődésfogalom.

Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II. A világtörténelem morfológiájának körvonalai

Kapcsolódó szócikkek: Arisztotelész

Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Henry Kissinger: Diplomácia
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században
Németh István: Németország története
Horváth Jenő – Paragi Beáta – Csicsmann László: Nemzetközi kapcsolatok története
Fischer Ferenc: A megosztott világ
Ferwagner Péter Ákos – Komár Krisztián – Szélinger Balázs: Terrorista szervezetek lexikona
John Lewis Gaddis: Most már tudjuk
Anderle Ádám: Latin-Amerika története
John Lukacs: Az Egyesült Államok 20. századi története
Benke József: Az arab országok története III.