Dorian ​Gray arcképe 1040 csillagozás

Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Oscar ​Wilde klasszikus regényének hőse, a gazdag, gyönyörű és naiv fiatalember, Dorian Gray megszállottja annak a gondolatnak, hogy örökké fiatal és szép maradjon, s ezért még akár a lelkét is eladná. Miután az egyik barátja megfesti portréját, a fiú csak azt fájlalja, hogy az ő szépségét az élet és az idő hamar lerombolja majd, míg a képe örök marad, s azt kívánja, hogy bárcsak ez fordítva lenne.

A fiatalember hamarosan cinikus barátja, Lord Henry Wotton befolyása alá kerül, aki ráébreszti az élet ízeire. Dorian átadja magát az önző és rafinált élvezeteknek, férfiakat és nőket taszít a bűn útjára, majd egyre mélyebbre süllyed, s a züllés minden nemét és formáját megtapasztalja. Az események egyre riasztóbb fordulatot vesznek, mivel nemsokára megtudja, hogy kívánsága teljesült. Legnagyobb csodálkozására ugyanis csak a róla készült kép öregszik. Arca és szeme őrzi az ártatlan ifjú szépségét, a festett arcmás viszont, amelyet gondosan elzárva tart háza egy titkos… (tovább)

Dorian Gray képmása címmel és Wilde Oszkár név alatt is megjelent.

Eredeti mű: Oscar Wilde: The Picture of Dorian Gray

Eredeti megjelenés éve: 1890

>!
Lazi, Szeged, 2013
232 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632672052 · Fordította: Kosztolányi Dezső
>!
Ulpius-ház, Budapest, 2013
342 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633831601 · Fordította: Kosztolányi Dezső
>!
216 oldal · ISBN: 9786155306419 · Fordította: Kosztolányi Dezső

9 további kiadás


Enciklopédia 47

Szereplők népszerűség szerint

Dorian Gray · Henry Wotton · Basil Hallward · Sibyl Vane


Kedvencelte 310

Most olvassa 77

Várólistára tette 622

Kívánságlistára tette 374

Kölcsönkérné 13


Kiemelt értékelések

>!
Ákos_Tóth MP
Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

Úgy hiszem, most kezdem megérteni, hogyan sikerülhetett bizonyos köröknek a brit közvélemény előtt megszégyeníteni és megvetendő elemmé degradálni Wilde személyiségét – megfosztva ezzel magukat a XIX. század egyik legnagyobb irodalmi tehetségétől. Az egészben talán szerepe lehetett annak, hogy egyesek párhuzamot vontak közte, és legemlékezetesebb hőse, Dorian Gray alakja között. Ez megrázó felismerés volt számomra, mert olvasva a regényt, majd a neten felkutatva a címszereplő vizuális megjelenéseit (legyen szó rajzokról, vagy konkrét színészi alakításokról) mindig eszembe jutott, hogy a legéletszerűbb Dorian Gray maga Wilde lehetne – nézzétek csak meg az alineás kiadás elején lévő fotót, vagy Napoleon Sarony híres fényképsorozatát az íróról. Ezeken Wilde egyfajta karakteres férfiszépségként jelenik meg, és sokkal figyelemfelkeltőbb aurát sugároz magából, mint bármelyik Dorian Gray ábrázolás…

A sztori felfejtése kapcsán egyébként az a benyomásom, hogy tévedünk, amikor Dorian Grayt bukott hősnek tituláljuk: @Morpheus értékelésével egyetértésben sorsa elrendeltetett kényszerpályának tűnik egy olyan mikrokörnyezetben, amiben a külvilágtól függetlenítve a magasztos, már-már félisteni státusz kivívásához elég a szépség. spoiler Lord Henry megjelenése a színen az utolsó széllökés, mely elindítja a lavinát – de a hibás, kritizált világképnek már Hallward is aktív szereplője, olyannyira, hogy képes teljes lelkével alárendelni magát és művészi ambícióit Gray szépségének. Wilde célpontja éppen ez az üres és felszínes, de lelkileg mélyen kizsigerelő bálványimádat, aminek a valódi áldozatai azok, akik átlátnak a szitán. Például Sibyl Vane, aki színészként értéket tud létrehozni a három úr sajátos univerzumában, de az őszinte érzelmek hatására felismeri ennek képlékenységét. Az események ezután rámutatnak arra, hogy Gray, Wotton és Hallward, bár végig nagy érzésekről beszélnek, kizárólag az önzésüket és az önimádatukat idealizálják. Innen jöhet a fent említett, Wilde-nak ártó értelmezési lehetőség: kívülről nézve élete bizonyos pillanataiban őt is meg lehetett vádolni egyfajta doriani bohémsággal. Találtam a magyar Wikin egy idézetet tőle: „Sokan azt gondolták, hogy az életem merő valótlanság, én ellenben mindig is tudtam, hogy igaz, mert akárcsak az igazság, csak ritkán volt tiszta, és sohasem volt egyszerű.” – vajon hogyan hangozna ugyanez a mondat Gray szájából a regény végére érve?

A történet összességében méltán klasszikus, nagyszerű olvasmány. Szeretném a jövőben a Dunajcsik-féle fordítást is elolvasni, mert ezzel a régies nyelvezettel a néha hosszúra nyúló erkölcsi, filozófiai eszmefuttatások elég keményre sikerültek – illetve ha van a regénynek gyenge pontja, akkor az talán a nyomasztóan hosszú moralizálás, amivel végső soron Wilde egy megvetendő életszemléletnek próbál megágyazni. Ebben egyébként szintén remek munkát végzett! Tudom ajánlani mindenkinek, de érdemes lehet előzőleg elolvasni az író meséit, csak hogy biztosak legyünk benne: ő nem Dorian Gray, hanem Oscar Wilde.*

*Ezek a mesék rém fontosak, hiszen kitűnik belőlük, hogy ennek a meghurcolt, szerencsétlenségére egyszerre vakmerő és érzékeny művésznek nagyon tiszta erkölcsi ideáljai voltak – olyanok, amikről Gray és barátai sosem álmodhattak.

>!
Alinea, Budapest, 2011
260 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639659636 · Fordította: Kosztolányi Dezső
>!
AfterEight P
Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

Az ember kicsit lecsendesedik miután az utolsó betűkön is átsuhant a szeme.
Reménykedtem az utolsó sorig. Miben? A jóságban.

Nem tudom ezt a könyvet más oldalról megközelíteni,csak arról ahol úgy érzem
magam állok.
Évek óta zavar az a gondolat,hogy egyre „keményebbé” válok. Az természetes,hogy
aki igazán szeret valakit annak a szemében megjelenik az aggódás a szeretett ember miatt és amíg az a szeretet tart, ott is marad. (Szülőknél azt hiszem örökké :)
Az viszont nem, hogy ott van már benne a kétkedés. A bizonytalanság, hogy
most csak játszanak velünk vagy őszinte a mosoly, és ezt a kételyt úgy kapjuk az
évek alatt.Utálom, azt is,hogy nem hihetünk, nem bízhatunk feltétel nélkül másokban.
Hogy ott vannak a mögöttes gondolatok, és egyszer csak észre veszed,hogy
valaki fel akar használni az érdekeinek megfelelően.A saját sérelmét próbálja veled,
általad, megtorolni. Veled kimondatni az ő szavait. Mindenki „keményedik” ahogy
telnek az évek, elvesztjük ártatlan gyermeki hitünket, másokban.
Felnőttnek lenni nem könnyű.Látni a rosszat, választani a jót, otthagyni azt ami
árt a lelkünknek még ha az egy vonzó „barát” is lenne, vagy egy jól fizető munkahely, egyike a legnehezebb dolgoknak.
„Jó akarok lenni. Nem tudom elviselni, hogy a lelkem csúnya.”
Ezt mondta Dorian a könyvben.
Ha az ember lelke szép akkor tud repülni, mint a madár. Csodás tájakra visz.
Jó dolgokat tenni, kedvesnek lenni soha nem késő.
Ideje lenne mindenkinek megpróbálni.

>!
Bélabá P
Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

Elolvastam, mert sokak szerint kultuszkönyv és megérte! Meglepődtem az elején, mintha aforizmagyűjteményt vagy egy különös, regénybe írt füveskönyvet olvastam volna. Tele volt életbölcsességgel, elmélkedéssel, néha úgy éreztem kissé elcsépelt helyenként. Aztán szép fokozatosan kibomlott a történet, és ami nagyszerű volt, hogy mindig tudott valami csavart belevinni Wilde. Nem az volt, amire számítottam előtte, hanem kicsit más. Azzal a jelzővel kaptam a könyvtárban, hogy „durva”, én inkább enyhén misztikusnak tartom. Továbbá tetszett a közepe után nem sokkal a részletes leírás a hangszerekről, drágakövekről és textilekről, ez megdobta az akkor lanyhuló élményt. A korhangulat végig magába szívott. Aprócska hibának érzem, hogy enyhén hullámzott a történet és ugyan az események magukkal sodorták a sztorit, volt benne egy-két „laposabb” rész. Az is világos, hogy Oscar Wilde rendkívül művelt ember, annak tűnik számomra e könyve alapján. A kis hibácskák miatt 4,5 csillag és 4,3 pont, de azért bőven megérte elolvasni és ajánlom az enyhe misztikát kedvelőknek.

>!
Stone
Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

Bár viktoriánus korban íródott, mintha teljesen friss lenne a mondanivalója. (Csak személyes rajongásból adódóan tudom, hogy amikor íródott és kiadták, pár évvel azelőtt működött Londonban Hasfelmetsző Jack, nekem az ilyen mi volt párhuzamosan abban a korban, mindig érdekes…) Rengeteg irodalmi utalás van benne, kedvenc részem, mikor az ásványokat és kelméket sorolja, a hozzá tartozó valós, mitológiai vagy irodalmi kontextusban. Akinek nincsenek ismeretei, meg sem érti és csak unatkozik felette. Dorian a fiatalok naivságával és megfelelő anyagi háttérrel rendelkezik, mindenki vágyik arra, hogy hasson rá valami, hogy megtalálja, amit keres. Senki sem tudja kivonni magát a különböző hatások alól, csupán megválogathatja mit enged be, de van, hogy annyira ösztönös és benső dolgot érint valami, hogy magunk sem tudjuk miért vonzódunk, egyszerűen csak nem tudunk ellenállni. Gray a szürke minden árnyalatában kipróbálta a bűnt. Eleinte elhitte, hogy a festmények köszönhetően, őt nem érinti meg, mert pajzsként tarthatja maga előtt a varázslatot. De ez csak a külsőség, a vanity fair, és mindenki fizet. Van aki negédes és mindenkivel próbál jóban lenni, csak nehogy szó érje a ház elejét, és Dorian elkövet mindenfélét, mégis fontos számára a társadalom ítélete. Nemhiába, az élet egy színpad, várjuk a tapsot, még ha nem is hajlongunk az előadásunk végén. Nem baj, ott a kis like gomb, meg a kedvencelő csillag.
A tükör ma is tiszta, amit Wilde elénk tart. Még mindig rá tudok csodálkozni arra, hogy generációk jönnek-mennek és semmit sem tudunk változni. Lehet, hogy magasabbak vagyunk, kövérebbek, némely társadalomban egészségesebbek, az emberi benső, az ösztönök, amik tartják az értelmet, nem hajlandóak elkopni belőlünk.
Olvasva néhány értékelést nem értem, hogy akik sekély pocsolyában tapsikolnak, miért akarnak mély vízben úszni…

1 hozzászólás
>!
Morpheus 
Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

Emlékeztem arra, hogy valamikor régen olvastam, az alaptörténet is nagyjából megmaradt, de semmi több. Igazából meg is értem önmagam.
Mert hát ki is az a Dorian Gray és hű barátja, lord Henry?
Dorian egy narcisztikus, hedonista, ateista és nihilista ember, aki másokra eszközként tekint, másokat használ csupán, de épp ezért sohasem volt képes szeretni. Bár úgy tűnik, hogy lord Henry a kísértő, az aki felvilágosítja (vagy inkább elsötétíti), de könnyű valakit táncba vinni, ha ő is akarja azt. Nietzsche arról írt, hogy miután megölték istent, nincs többé középpont, amihez lehetne igazodni, és mindenki szanaszét repül. Itt is ez történik, nincs mibe kapaszkodni, a tudomány sok mindent ad, de van amit nem fog tudni adni sohasem, mégpedig iránytűt az élethez. Persze mindezzel nem azt állítom, hogy istenre volna szükség ahhoz, hogy személyként kezeljünk másokat, hogy tudjunk szeretni, alkotni, teremteni, mert nincs szükség egy középpontra odakint, ha létrehozzuk a saját középpontunkat ([t]alapzatunkat) idebent. Nos Doriannak nem volt sem egyik, sem másik, ezért úgy hullt a sötétbe, mint a kútba ejtett kő. A végén szinte haragudott a fiatalságára és szépségére, mert akkor nem esett volna kísértésbe, senkit sem érdekelt volna, de hát ez a gyávák erényessége. Épphogy az adja meg az ember értékét, ha a legnagyobb mocsokban is tisztább tud maradni, ha a legnagyobb csábításokra is nemet tud mondani (amennyiben azzal másoknak ártana).

>!
SteelCurtain 
Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

Az ember legklasszikusabb és leghiábavalóbb önbecsapási kísérlete a forma és tartalom harmonikus egységének hirdetése. Oscar Wilde meg vásott anarchistaként vaskos dinamitköteget gyömöszölt a harmonikus egység fenekébe és a kanóc lángra lobbantása után őszinte érdeklődéssel szemlélte, hogy mi sül ki ebből. Én azonban tudok titkot tartani, s nem árulom el, hogy mi lett nagy bumm eredménye.
Vagy az egy másik történet?
Annyi azonban bizonyos, hogy ebben a könyvben jelentős szerepet kap minden, ami de…
Dekadens.
Deviáns.
Deklaszált.
Decemberi. (Már persze azoknak a molyoknak, akik előrelátóan karácsonyra halasztották az elolvasását.)
Denevér (Fogalmam sincs mire lett volna jó ebben a történetben egy bőregér, de jól el lehetett volna helyezni minden oldalon egy jó kis bőregérfogó reklámot.)
Deres. (már a határ.)
De jó. Nem kicsit! (Az bizonyos P. Howard szerint Bob.) Nagyon. (Egy másik, kevésbé irodalmi klasszikus kifejezésével élve.)
De facto: Tárgyi bizonyíték Oscar Wilde hihetetlenül szellemes és provokatív zsenialitására.

3 hozzászólás
>!
julcseee P
Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

Örülök hogy elolvastam annak ellenére, hogy őszintén megvallva ha nincs a minikönyvklub, biztosan nem olvasom el. Nehezen indult be számomra, de a végére már szinte faltam a sorokat. Nagyon sok mondanivalója van a könyvnek, és ha belegondolok mennyien vannak ebben a mai világban is így, sőt, talán egyre többen, akik a szépséget találják a legfontosabb, és talán az egyetlen olyan dolognak az életükben, amivel igazán törődni akarnak. Minden más tulajdonság legyen az belső vagy külső, lényegtelen. Sok embernek kéne még egy ilyen festmény, amelyen láthatják hogy hova torzul a lelkük a sok szörnyűségtől, csak az a baj, hogy attól félek Dorianhoz hasonlóan ők is inkább a festményt dugnák el, és nem magukon változtatnának…

Bővebben: http://julcsikonyvesblogja.blog.hu/2017/10/11/oscar_wil…

>!
sztinus
Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

nagyon jó könyv. még nem tudom mitől működött ilyen jól. baromi jó mondatok vannak benne, kb 5-10 oldalanként találtam jókat, és ha igy vagyok egy könyvvel, akkor azt meg kell szereznem. egyszer majd pedig újraolvasni. ( hátha egyszer eljön az az idő, hogy valamit újraolvasok)
oscal wilde: like!!!!

2 hozzászólás
>!
Janina13
Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

Ez még nem volt kedvencelve???? MIÉRT?????????????????????????

4 hozzászólás
>!
robinson MP
Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

„Hallgass, Gray. Többet nem akarok tudni. Akár igaz, amit mondtál, akár nem, semmi közöm hozzá. Egyáltalán nem akarok belekeveredni az életedbe. A szörnyű titkaidat csak tartsd meg magadnak. Már nem érdekelnek.”
-részlet a regényből-

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Sli SP

– (…) egyikünk se tudja elviselni másokban a saját hibáit.

17. oldal, Első fejezet (Ulpius-ház, 2007)

Kapcsolódó szócikkek: Henry Wotton
4 hozzászólás
>!
kávésbögre P

Ma az emberek tudják mindennek az árát, de nem tudják semminek az értékét.

51. oldal, 4. fejezet (Lazi, 2006)

1 hozzászólás
>!
cz_z

Hány dolog van, melyet félredobnánk, ha nem félnénk, hogy mások fölkapják!

>!
tataijucc P

Ma este unom önmagamat. Szeretnék másvalaki lenni.

Tizenkettedik fejezet

>!
cz_z

Mindig. Szörnyű szó. Borzongok, ha hallom. Nők szeretik használni. Minden románcot elrontanak, mert azt akarják, hogy örökké tartson. Különben ostoba szó. A futó kaland és a sírig tartó szenvedély között csak az a különbség, hogy a futó kaland kissé tovább tart.

3 hozzászólás
>!
kávésbögre P

Az önvádban van valami fényűzés. Ha önmagunkat korholjuk, úgy érezzük, senki másnak nincs joga korholni bennünket.

102. oldal (Lazi, 2006)

>!
Vave

Az egyszerű gyönyörök a bonyolult ember utolsó menedéke.

Hrmadik fejezet

>!
Limbus

A hűségesek csak a hétköznapi oldalát ismerik a szeretetnek; a hűtlenek ismerik a szeretet tragédiáit.

23. oldal (Ulpius, 2007)

>!
Sli SP

– (…) Én szigorúan osztályozom az embereket. Barátaimat a szépek, ismerőseimet a jellemesek, ellenségeimet az okosak közül választom ki. Ellenségeink kiválasztásában sohase lehetünk eléggé óvatosak. Egyetlenegy ellenségem sincs, aki tökfilkó volna. Többé-kevésbé mind okosak, s így aztán becsülnek engem. Nagyon hiú vagyok? Szerintem igen.

16. oldal, Első fejezet (Ulpius-ház, 2007)

Kapcsolódó szócikkek: ellenség · Henry Wotton · hiúság · választás
>!
kávésbögre P

Ha boldogok vagyunk, akkor mindig jók vagyunk, de ha jók vagyunk, akkor nem vagyunk mindig boldogok.

83. oldal (Lazi, 2006)

1 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Charles Dickens: Karácsonyi ének
Dickens Károly: Karácsonyi ének prózában
Bram Stoker: Drakula
Paulo Coelho: Az alkimista
Gail Carriger: Blameless – Szégyentelen
Cassandra Clare: Az angyal
Kelly Creagh: Enshadowed – Árnyék mélyén
Terry Pratchett: Cseles
Philippe Boulle: Megsebzett király
Neil Gaiman: Csillagpor