De ​Profundis 93% 15 csillagozás

Elmélkedéseket és írói vallomást olvashatunk ezúttal. A történetet ismerjük és a fülszövegben is szerepel, mivel vádolták Wilde-ot. Aki elolvassa ezt a kötetet, többet között a vádról is kiderül, hogy valós vagy hamis.
Nagyon tetszik Wilde meglátása a világról, főként a szomorúságról és amiket kiidéztem.
Érdemes elolvasni A readingi fegyház balladája című művét is ehhez kapcsolódóan.

„De most már tudatosan látom, hogy mind e sok szépség mögött, akármennyire ki is tudjon ez elégíteni, valami szellem rejtőzik, amelynek a színes formák és alakulatok csak megnyilatkozása módjai és én ezzel a szellemmel vágyakozom összhangba jutni. Megcsömörlöttem az emberek és a dolgok kifejezetten érthető beszédétől. A misztikum az, amit én keresek, a misztikum a művészetben, a misztikum az életben, a misztikum a természetben és ezt én a nagy zenei symphoniákban, a szentséges fájdalomban és a tenger mélységeiben meg is fogom találni. Igenis, föltétlenül szükségesnek érzem, hogy megtaláljam valahol.”

Szerettem gyerekkoromtól kezdve Wilde meséit, a mai napig megkönnyezem őket. Többször is elolvastam a kísértetregényét, és mindig derültséget okozott vele. De a drámáit nem szeretem, nem érzem bennük a zsenijét. Ám most megfogott ezzel az írásával, amely annyira más, mint a színművei mesterkélt jelenetei és jópofáskodása. Legyőzötten és elkeseredetten előbújt az igazi, szépségittas, bölcs és érzékeny igazi Wilde. Annyira jókor olvastam most ezt a művét, nekem is erőt adott, és meghatott a vallomásával.

Nehéz értékelni ezt a könyvet, mert nem is igazán könyv, hanem egy megszerkesztett gondolatmenet, gondolatok egyfajta összegzése. Olvasásra érdemes gondolatoké. Nem tudom, Oscar Wilde hogy csinálja, de a legkomolyabb dolgokról is tud úgy írni, hogy könnyen olvashatóak legyenek. Bár látom, ezzel nem mindenki ért egyet, a közepén a vallásos rész szerintem is a legnehezebben olvasható volt, de még mindig azt gondolom, hogy a szerző egyik legnagyobb tehetsége abban rejlik, hogy komoly dolgokról olvasmányosan ír, fut a szemem a szövegen, és hopp, már el is olvastam – közben meg volt szó erkölcsről, társadalomról, Jézus Krisztusról, ógörög mitológiáról, a börtönbeli foglyok lelki világáról, individualizmusról, bűnbánatról és olyasmiről, amit ma pszichológiának vagy akár önsegítő könyvnek neveznénk. Ha már említem az ógörög kultúrát: értékeltem volna, hogy a görög szavakat feloldják egy lábjegyzetben. A francia szavakkal még megbirkóztam spanyoltudásom alapján, de mindig elszégyellem magam, amikor klasszikus szerzők csak úgy félvállról beleírnak latin, francia meg ógörög szavakat a műveikbe, hisz azt úgyis mindenki érti. Pedig én beszélek nyelveket, és a francia dolgokat ki is silabizáltam, de nem lett volna baj, ha adnak némi támpontot a görög szavakhoz (legalább megadhatták volna, hogy kell őket kiolvasni, nem mintha azzal beljebb lennék).

A szöveg persze szomorú, az ember nyilván nem is nagyon számít másra. Sajnáltam, amikor Wilde arról írt, hogy a gyerekeit elvették tőle (bár tudtam az életrajzokból). Ami viszont igazán érdekes, az az, hogy van ez az ember, aki saját beszámolója szerint minden reggel felkel valami kényelmetlen fekhelyről, hogy kitakarítsa a celláját, kimossa a tálkáját (leveleiből tudjuk, hogy konstans gyomorrontást okozott a börtönkoszt, bár itt már azt állítja, nem is rossz), leül valami sötét, kényelmetlen sarokba betegen, munkától legyengülve és lefogyva, és leírja, hogy bizony mindenki más hülye, és én vagyok helikopter. Ha ennyi önbizalmam lenne, már elfoglaltam volna a világot.

De profundis (clamavi ad te, Domine), vagyis: A mélységből (kiáltok hozzád, Uram)[Zsolt. 130.]
Megrázott. Kellett egyet aludnom rá, hogy érdemben írni tudjak erről.
A cím már önmagában zseniális, ellenben az alcímet feleslegesnek éreztem, hangsúlyvesztő volt a törzsszövegben.
Ebből kiindulva egyáltalán nem ért meglepetés, hogy Wilde a kizárólagos krisztusi megbocsátásról és megváltásról elmélkedik – vagy vágyakozik. Semmit sem tagad le, bár a váddal nem ért egyet, bűneit számba veszi. Krisztust, mint művészt, a legnagyobb individualistát említi, ami eléggé megdöbbentő, de nem hagy magunkra, megmagyaráz mindent – félelmetesen zseniálisan önmagán keresztül.
A börtön, a világtól elzártság, kiszolgáltatottság és magány megváltoztatja az embert; egyszer egy tanárom azt mondta, mindenki életében eljön az idő, amikor hinni kezd. Wilde őszinte szívvel most először fordulhatott a sokat emlegetett Krisztusához.
Nem a bűntől terhes rácsok mögött, de mindannyiunknak szüksége van magányra, elzárt lélektúrára, hogy felfedezzük magunkban az embert, Istent vagy természetet, azt, amiről Wilde úgy ír: alázat. Mindennek mozgatórugója.

És, ha a Wilde-i írás végére jutottál az olvasásban, idézd fel újra:
De profundis clamavi ad te, Domine.
Érted már.

Zavarban vagyok, hogy hány csillagra is értékeljem ezt a könyvet. Maga a stílusa nagyon bejött, igazi Oscar Wilde-os. Gyönyörűen fogalmaz, élvezet volt olvasni és rengeteg olyan életigazságot fogalmazott meg, hogy gyakorlatilag folyamatosan irkáltam ki őket idézetbe.
A könyv első fele ilyen hangulatú volt, de aztán a közepétől az utolsó kb 10 oldalt leszámítva, átment egy nagyon elvont, vallásos ömlengésbe. Nem csak az a baj, hogy én ezzel egyáltalán nem tudok azonosulni, de sokszor annyira elfogult magyarázatokat, értelmezéseket fogalmazott meg Wilde, hogy az komolyan felidegesített. Elhiszem, hogy annyi csapás, meghurcolás után, egy börtönben ülve teljesen kiüresedett és ezért kellett neki vmi fogódzkodó – a vallás –, de néha kicsit agymosott benyomást keltett már. Persze ez a rész is fantasztikusan volt megírva, más könyvet már lehet, hogy letettem volna, de ezt nem tudtam.
A legvégére megint visszatért a könyv eleji hangulat és téma, szóval összességében egy jó írás volt. Persze témájában fájdalommal és csalódással teli, de Wilde elbeszélésében és stílusában ez is lehet lenyűgöző és magával ragadó.
Első fele 4,5 csillag, a közepe max.3, a vége 4…. úgyhogy adok neki egy 4-est!

A De Profundis nekem tetszett, jól leírta az akkori érzéseit. A levelek azok levelek… Az emberi lélek.. című egy kicsit nekem túl „naív”-nak, túl ideálisnak tűnt. Az írói stílusa viszont jó, néhol már-már inkább költői, mint prózai.

Hát hajaj kicsit bajban vagyok. Wilde kapcsán imádás van a Dorien Gray arcképével és A boldog herceg és más meséivel kapcsolatban valamint a Bunbury is kellemes meglepetés volt viszont ez ami a valós életében és életéről íródott kissé nehezemre esett. Az elmélkedés eleje és vége abszolút tetszett csak valahogy az a közepe ne lett volna…
De persze akkor ő így adta ki magából – mindenesetre érdekes és természetesen ezzel együtt értékes élményt adott ez a kötetet is.