Bunbury 92% 116 csillagozás

Azt hiszem, bármilyen is lenne Oscar Wilde komédiája, akkor is imádnám ezt a könyvet, ugyanis egy jövőre 100 esztendős példányom van belőle. spoiler
De nem kell csupán külcsín alapján értékelem, ugyanis a darab is nagyszerű! Kedves, ám roppant banális szerelmi helytetkomikum, egy két félreértéssel és csavarral. Zseniális angol humor amely a történetet jellemzi, ugyanakkor fricskat mutat a felszínes angol úri társaságnak is.
Számomra érthetetlen, miért nem élt meg ez a könyv nagy(obb) színházi megjelenést, pláne újabb kiadást!

Amilyen rövid, olyan jópofa kis sztori a – főként szórakozás miatt – hazudozó jóbarátokról és nőnemű rokonaikról. A lányok „szilárdan” ragaszkodnak elveikhez (vagyis inkább a Szilárd névhez) :-D, a fiúk viszont ragaszkodnának korábbi meséikhez, a kitalált öcsikéhez és haldokló baráthoz. A legnagyobb szám Lady Bracknell, a mindenkit kikészítő tudásával, ami jócskán a rekeszizmaink fájdalmához vezet:

– Mindig az volt a véleményem, hogy a házasulni készülő férfi vagy mindent tudjon, vagy ne tudjon semmit sem. Mit tud ön?
– Én semmit sem tudok, Lady Bracknell.
– Örömmel hallom. Nem helyeslek semmit, a mi ártalmára van a természetes tudatlanságnak. A tudatlanság gyöngéd délszaki gyümölcs; ha hozzá érünk, vége az üdességének.

L. Bracknell. Sürgős tanácsom az volna, Worthing úr, próbáljon a lehető leggyorsabban rokonokat szerezni magának s kövessen el mindent, hogy szert tegyen mindenesetre vagy egy atyára vagy egy anyára, mielőtt véget ér a saison.
Jani. Nem igen tudom elképzelni a módját. A kézitáskát elhozhatom bármely pillanatban. Otthon van, az öltöző szobámban. Azt hiszem, Lady Bracknell, ezzel igazán beérhetné.
L. Bracknell. Beérhetném? Én, uram? Mi dolgom énnekem a táskával? Csak nem tételezi fel rólunk, hogy nekem meg lord Bracknellnek akár álmunkban is eszünkbe jutna beleegyezni abba, hogy a lányunk, a ki a legnagyobb gonddal nevelt, hajadon, beleházasodjék egy málházó helyiségbe és felesége legyen egy csomagnak?

De a két úriembert se kell félteni:

Teneked más a helyzeted, téged egyszer már megkereszteltek.
Algy. Ez igaz, csakhogy évek óta nem kereszteltek ám meg újra.
Jani. De egyszer már megkereszteltek, ez a fő.
Algy. Ugy van, ebből tudom, hogy az én szervezetem megbírja a dolgot.

Az általuk okozott kalamajka persze előbb-utóbb feltornyosul, a szálak összeérnek (Gwendoline és Czeczil harca is hatalmas). Aztán szép lassan a szálak kibogozódnak, egy rejtély megoldódik, Bunbury „meghal”:
Jobban mondva, a szegény Bunbury meghalt ma délután. Azaz, hogy az orvosok megállapították, hogy Bunbury nem élhet – tehát Bunbury meghalt.
Ugy látszik, nagyon megbízott az orvosaiban. De azért örvendek, hogy végül határozott cselekvésre szánta el magát, s még hozzá orvosi tanácsra.

Nagyon jó kikapcsolódást nyújt a könyv, külön öröm, hogy amilyen sziporkázó, olyan rövid, nem is kell az ilyet hosszabban húzni :-D Olvassátok, olvassátok!

Annyira jól szórakoztam, hogy magam is meglepődtem. A műnek meg van a régies bája, de ugyanakkor tele van ironikus és könnyed megjegyzésekkel, amelyek nem egyszer mosolyt csaltak az arcomra. Szinte magam előtt láttam a szereplőket, még a hangjuk is a fülembe csengett. Zavart kicsit, hogy magyarosították a neveket, de nem rontott az élményen. A történet a rövidsége ellenére is bővelkedik meglepetésekben. Kikapcsolódás volt a javából.

Klasszikus komédia szerepcserével, félreértésekkel, első látásra szerelemmel, leánykéréssel, és rengeteg elmés odamondogatással. Remekül szórakoztam rajta, színházban is biztosan fantasztikus lehet!
Egyedül azt nem értettem, hogy hogy került bele a Győző név, aztán utánanéztem és megtudtam, hogy az Ernest – earnest szójátékot próbálták itt magyarul visszaadni. Egy másik fordításban pedig a Szilárd nevet használják (ez mondjuk szerintem sokkal találóbb).

A viktoriánus társadalom és erkölcsök szatírájának is tekinthető, gunyoros, szellemes, de leginkább könnyed, fergeteges humorú léha komédia.
Wilde-al való ismerkedésemet ezzel a művével kellett volna kezdjem.

Mikor beszereztem fogalmam sem volt róla, hogy ez a The Importance of Being Earnest magyar kiadása. Angol órán érintettük, valamikor régen, és azon a bizonyos angol irodalom alapfokon várólistámon volt azóta is. Ha tudjam, hogy a Bunbury és a The Importance of… azonos, akkor hamarabb előveszem (még 2010-ben bukkantam rá egy antikváriumban). Ez a pici, zsebkönyv méret ideális „hordozókönyvvé” teszi, hetek óta a táskámban van, ha esetleg kuncogni vágynék.

Gyanakodtam ezzel a drámával kapcsolatban, mert gyakran emlegetik a szerző leghíresebb színdarabjaként. Nem tudom, miért gondoltam, hogy nem is olyan jó. Talán mert gyakran előfordul velem, hogy zenei előadóknak – ami persze hogy jön ide? – nem a leghíresebb dalaik tetszenek, hanem valamelyik lemez elfeledett B oldalas dala lesz a kedvencem, és sokszor magát az előadót is meglepi, hogy valaha ilyet írt, emiatt aztán koncerten sosem lehet hallani. (Annyi köze azért van a Bunburynek a zenéhez, hogy a spanyol Héroes del Silencio együttes énekese Bunburynek vagy Enrique Bunburynek nevezteti magát, amit a spanyolok elég bugyután ejtenek ki.) Talán azért gyanakodtam, mert egyszer megtaláltam a neten a Rupert Everett, Colin Firth, Reese Witherspoon, Frances O'Connor, Judi Dench főszereplésével készült filmnek ugyan csupán egyes jeleneteit spanyol szinkornnal, és az a tény, hogy értem a spanyol szöveget sokkal jobban tetszett, mint maguk a jelenetek. Vagy esetleg azért gyanakodtam, mert George Bernard Shaw, aki ott ült a dráma premierjén a színházban Londonban, azt írta róla, hogy nem a legjobb Oscar Wilde-darab, a karakterek nem erősek, viszont remek színpadi megoldások vannak benne, amelyeket bizonyosan el fog lopni. (Vajon megtette?) Nem tudom, Shaw mire gondolt, de olvasás közben próbáltam megfejteni. Talán a párbeszéd közben leereszkedő függönyre. Talán a színészek alakítása nagyon jól megfelelt az instrukcióknak. (Megfigyeltem, hogy Wilde elég sok instrukciót ad a színészeknek, mindenről pontos elképzelése lehetett.) Mindenesetre a darab jobban tetszett, mint ahogy azt elképzeltem, elég szórakoztatónak találtam, magam elé képzeltem a színpadot, ahol játszódik, és tényleg voltak benne tréfás jelenetek. Viszont továbbra is falra mászom a névmagyarításoktól (a Szilárd most kivétel, és mekkora szerencse, hogy magyarul is van Szilárd, különben nem tudom, Mikes Lajos mit művelt volna a Jani, a Czeczil és a „német leczke” cz-vel való leírása után), és itt meg még rövidítették is őket, csak hogy jó legyen. A Janit nem tudom megbocsátani, főleg, hogy rövidítésnek tekintették, és pontot tettek utána.

Szilárdan mondhatom, hogy még életemben nem olvastam ennyi szilárdságot. :D :D :D

Viccet félretéve imádtam! Ez egy nagyon szórakoztató, humorban és fordulatokban gazdag történet. A karakterek is egytől egyig szerethetőek.
Kellemesen kikapcsolt arra a kis időre, amíg olvastam. Csak ajánlani tudom. :-)

„ A muffint mindig egészen nyugodtan kellene enni. Ez az egyetlen elfogadható módja a muffin-evésnek. ”

Imádom az ilyen darabokat, szeretem ezt a fajta kavarást! :D Oscar Wilde-ot is egyre jobban. A műből készült film Colin Firth féle verzióját kb két éve láttam, az egyik unokatesóm hívta fel rá a figyelmem. Aztán tegnap az egyik molytársam olvasta és arra gondoltam milyen jó lenne elolvasni. Szerencsére a MEK-en keresztül elérhető így kellemesen tölthettem a délutánt.
Ajánlom mindenkinek, aki felhőtlen szórakozásra vágyik!

„Muffint ettek. Ez a bűnbánat jele. ”

Mondtam már, hogy Oscar Wilde zseni? Nem baj, leírom mégegyszer: Oscar Wilde zseni.
Imádom ezt a drámát, a humorát, a szellemességét. Mindenkinek csak ajánlani tudom. Örök kedvenc.

Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jól fogok szórakozni ezen a történeten. Szívesen megnézném színházban is.