Bunbury 92% 79 csillagozás

Megdöbbentő, illetve a darab jelentőségét és – most már – minőségét ismerve teljesen érthetetlen, miért áll ez a színmű 1922 óta talonban a magyar kiadóknál, nem számítva néhány gyűjteményes kötetet. Úgyszólván kétszer csíp, egyszer közvetlenül a humoros oldala, egyszer pedig közvetetten, amikor a felszín alá nézve rájövünk, mennyire csúfondáros és kegyetlen kritikája ez a mű a viktoriánus angol társadalomnak – ez Wilde-tól szinte már megszokott és kötelező elem. A kedves, bájos és vicces darab hátterében rengeteg mögöttes gondolat és teória húzódik meg, ám ezek közül némelyik talán túlságosan is sokat akar belelátni a teljes egészbe (nekem legalábbis a homoszexualitásra vonatkozó okfejtés nem tűnt teljesen adekvátnak). Maradjunk tehát a könnyen megfogható sugalmazásainál…

Kezdjük rögtön azzal, hogy a rövidke és banális cselekményben kibontakozó mindkét szerelmi szál nevetséges és műanyag a maga módján. Ott van először is Jack és Gwendolen, akik között él ugyan a szimpátia, de valamiféle gyermeteg meggyőződésből Gwendolen gyakorlatilag a férfi nevébe szeret bele – ami azonban Jack, és nem Ernest, ahogyan ő gondolja. Az a kérdés, hogy miért nem tudhatja a lány a férfi nevét, már-már marginális a történet szempontjából, mindenesetre élből különös erkölcsi megütközést kelt bennünk, hogy a Lady Bracknell által fájóan rövid pórázon tartott Gwendolen a szigorú külsőségek ellenére mégiscsak egy társaságba keveredhet egy álnevet használó úrral. Ebben a másik kópé, Algernon segíti őket, akinek viszont komplett stratégiája van arra, hogyan vonja ki magát a nemkívánatos meghívások alól – innen jön a történet egyébként elég semmitmondó magyar címe, a Bunbury. Ami Algernon és Cecily románcát illeti, a helyzet hasonlóképpen visszás: Cecily egy mesebeli alakhoz vonzódik, akinek kétes hírneve felperzseli szűk béklyók közé szorított lelkét – a szerelem tehát már a férfi színre lépése előtt szárba szökken, és viszonylag gyorsan válik nagyon hevessé. Vígjátékokat idéző gyorsasággal, ami azonban esetükben zavarba ejtő is egyben.
Az igazi pofon mégis akkor éri az olvasót/nézőt, amikor kisül, hogy a hölgyek tényleg csupán nevekbe szerettek bele – Gwendolen teljes mértékben, Cecily pedig abba a zavaros kitalált alakba, akit később feltétel nélkül tud azonosítani Algernonnal, már amennyiben a férfi a megfelelő nevet használja. Nincs tehát felüdítő üzenete a műnek: neved – eredeted, származásod, pedigréd – többet ér bármely tettednél és tulajdonságodnál, és ha meg akarod kapni, amire vágysz, azzá kell válnod, akit a társadalom feljogosít ennek megszerzésére. Ezt férfijaink egy álnév felvételével kevés híján elérik, majd a mű végén egy nevetséges csattanó által ténylegesen predesztinálttá válnak rá. Csakhogy mindeközben a rideg valóságban nem változott semmi: nem történt jellemfejlődés, nem csapódott le tanulság, senkinek sem kellett okulnia elkövetett hibáiból.
Ha ez nem volna lehangoló, van a színdarabnak egy olyan olvasata, ami ismerős lehet már A canterville-i kísértetből és a Lord Arthur Saville bűnéből is: Wilde ostobának és hülyének nézi a komplett viktoriánus nemességet, és egy percig sem riad vissza attól, hogy kinevettesse őket az emberekkel. Igaz, ez a támadó él ebben a műben a legtompább talán, de tagadhatatlanul benne van.

Mindezzel együtt azonban a Bunbury mégiscsak megmarad vidám és emelkedett bohózatnak, rengeteg cinikus párbeszéddel, színpadra kalibrált helyzetkomikummal. Tetszett, elszórakoztatott, ugyanakkor el is gondolkodtatott.

Amilyen rövid, olyan jópofa kis sztori a – főként szórakozás miatt – hazudozó jóbarátokról és nőnemű rokonaikról. A lányok „szilárdan” ragaszkodnak elveikhez (vagyis inkább a Szilárd névhez) :-D, a fiúk viszont ragaszkodnának korábbi meséikhez, a kitalált öcsikéhez és haldokló baráthoz. A legnagyobb szám Lady Bracknell, a mindenkit kikészítő tudásával, ami jócskán a rekeszizmaink fájdalmához vezet:

– Mindig az volt a véleményem, hogy a házasulni készülő férfi vagy mindent tudjon, vagy ne tudjon semmit sem. Mit tud ön?
– Én semmit sem tudok, Lady Bracknell.
– Örömmel hallom. Nem helyeslek semmit, a mi ártalmára van a természetes tudatlanságnak. A tudatlanság gyöngéd délszaki gyümölcs; ha hozzá érünk, vége az üdességének.

L. Bracknell. Sürgős tanácsom az volna, Worthing úr, próbáljon a lehető leggyorsabban rokonokat szerezni magának s kövessen el mindent, hogy szert tegyen mindenesetre vagy egy atyára vagy egy anyára, mielőtt véget ér a saison.
Jani. Nem igen tudom elképzelni a módját. A kézitáskát elhozhatom bármely pillanatban. Otthon van, az öltöző szobámban. Azt hiszem, Lady Bracknell, ezzel igazán beérhetné.
L. Bracknell. Beérhetném? Én, uram? Mi dolgom énnekem a táskával? Csak nem tételezi fel rólunk, hogy nekem meg lord Bracknellnek akár álmunkban is eszünkbe jutna beleegyezni abba, hogy a lányunk, a ki a legnagyobb gonddal nevelt, hajadon, beleházasodjék egy málházó helyiségbe és felesége legyen egy csomagnak?

De a két úriembert se kell félteni:

Teneked más a helyzeted, téged egyszer már megkereszteltek.
Algy. Ez igaz, csakhogy évek óta nem kereszteltek ám meg újra.
Jani. De egyszer már megkereszteltek, ez a fő.
Algy. Ugy van, ebből tudom, hogy az én szervezetem megbírja a dolgot.

Az általuk okozott kalamajka persze előbb-utóbb feltornyosul, a szálak összeérnek (Gwendoline és Czeczil harca is hatalmas). Aztán szép lassan a szálak kibogozódnak, egy rejtély megoldódik, Bunbury „meghal”:
Jobban mondva, a szegény Bunbury meghalt ma délután. Azaz, hogy az orvosok megállapították, hogy Bunbury nem élhet – tehát Bunbury meghalt.
Ugy látszik, nagyon megbízott az orvosaiban. De azért örvendek, hogy végül határozott cselekvésre szánta el magát, s még hozzá orvosi tanácsra.

Nagyon jó kikapcsolódást nyújt a könyv, külön öröm, hogy amilyen sziporkázó, olyan rövid, nem is kell az ilyet hosszabban húzni :-D Olvassátok, olvassátok!

Annyira jól szórakoztam, hogy magam is meglepődtem. A műnek meg van a régies bája, de ugyanakkor tele van ironikus és könnyed megjegyzésekkel, amelyek nem egyszer mosolyt csaltak az arcomra. Szinte magam előtt láttam a szereplőket, még a hangjuk is a fülembe csengett. Zavart kicsit, hogy magyarosították a neveket, de nem rontott az élményen. A történet a rövidsége ellenére is bővelkedik meglepetésekben. Kikapcsolódás volt a javából.

A viktoriánus társadalom és erkölcsök szatírájának is tekinthető, gunyoros, szellemes, de leginkább könnyed, fergeteges humorú léha komédia.
Wilde-al való ismerkedésemet ezzel a művével kellett volna kezdjem.

Mikor beszereztem fogalmam sem volt róla, hogy ez a The Importance of Being Earnest magyar kiadása. Angol órán érintettük, valamikor régen, és azon a bizonyos angol irodalom alapfokon várólistámon volt azóta is. Ha tudjam, hogy a Bunbury és a The Importance of… azonos, akkor hamarabb előveszem (még 2010-ben bukkantam rá egy antikváriumban). Ez a pici, zsebkönyv méret ideális „hordozókönyvvé” teszi, hetek óta a táskámban van, ha esetleg kuncogni vágynék.

Klasszikus komédia szerepcserével, félreértésekkel, első látásra szerelemmel, leánykéréssel, és rengeteg elmés odamondogatással. Remekül szórakoztam rajta, színházban is biztosan fantasztikus lehet!
Egyedül azt nem értettem, hogy hogy került bele a Győző név, aztán utánanéztem és megtudtam, hogy az Ernest – earnest szójátékot próbálták itt magyarul visszaadni. Egy másik fordításban pedig a Szilárd nevet használják (ez mondjuk szerintem sokkal találóbb).

Szilárdan mondhatom, hogy még életemben nem olvastam ennyi szilárdságot. :D :D :D

Viccet félretéve imádtam! Ez egy nagyon szórakoztató, humorban és fordulatokban gazdag történet. A karakterek is egytől egyig szerethetőek.
Kellemesen kikapcsolt arra a kis időre, amíg olvastam. Csak ajánlani tudom. :-)

„ A muffint mindig egészen nyugodtan kellene enni. Ez az egyetlen elfogadható módja a muffin-evésnek. ”

Imádom az ilyen darabokat, szeretem ezt a fajta kavarást! :D Oscar Wilde-ot is egyre jobban. A műből készült film Colin Firth féle verzióját kb két éve láttam, az egyik unokatesóm hívta fel rá a figyelmem. Aztán tegnap az egyik molytársam olvasta és arra gondoltam milyen jó lenne elolvasni. Szerencsére a MEK-en keresztül elérhető így kellemesen tölthettem a délutánt.
Ajánlom mindenkinek, aki felhőtlen szórakozásra vágyik!

„Muffint ettek. Ez a bűnbánat jele. ”

"Jani. Ha nem vigyázol magadra, egyszer komoly csávába kerülsz majd Bunbury barátod miatt.
Algy. Szeretem a csáva mindenféle fajtáját. Ez az egyetlen helyzet, a mely sohasem komoly."

Olyan, mint egy korabeli karikatúra – de akár mai is lehetne – megmosolyogtató modorosságban, komornyikkal meg nevelőnővel, világi úrfikkal, szégyentelen származással, pikk-pakk házassággal, uborkás sandwich-csel és muffinnal.
Pont ilyen komikus a két agglegény nősülési szándéka is, ami konkrétan a csávákra épül. Amennyiben szükséges egy hirtelen alibi eltűnéshez, arra ott az egyiknek egy betegeskedő vidéki jóbarát, a másiknak meg Londonban egy züllött öccs, és már lehet is önfeláldozóan a segítségükre utazni… tekintve persze, hogy nem is léteznek. Ha pedig számít a név, akkor szilárdan csak a Szilárd jöhet szóba, és úgy néz ki, a hölgyek már beléjük is habarodtak. A két Szilárdba. Vagyis majdnem Szilárdba, úgyhogy sietni kell az átkeresztelkedéssel, mielőtt minden kiderül. De mindegy is, mert az uborkás szendvics sosem elég, a muffint meg csak nyugodtan szabadna enni. Főleg akkor, ha az ember fiáról kiderül, kinek is a fia, és hogyan lehet elcserélni egy papírköteget egy kisbabával. Szerencsére a kézitáska mindent bizonyít… Ahogy egy kusza komédiához illik!
Jókat kuncogtam, plusz gazdagodtam a bunburystáskodás fogalmával is. :) A MEK-en olvastam: http://mek.oszk.hu/10800/10847/

Mondtam már, hogy Oscar Wilde zseni? Nem baj, leírom mégegyszer: Oscar Wilde zseni.
Imádom ezt a drámát, a humorát, a szellemességét. Mindenkinek csak ajánlani tudom. Örök kedvenc.

És ezt mostanában miért nem játsszák? Tökéletes esti kikapcsolódás. Oscar Wilde azért tudott valamit. Olvastam tőle balladát, tetszett, novellákat és meséket, azok is nagyon jók voltak. Most meg ez a színdarab. Csak tiszta szórakozás. Bár a fülszöveg szerint tele van kikacsintással, ami akár igaz is lehet, de a élvezeti értéken nem ront, sőt.