A ​kritikus mint művész 9 csillagozás

Oscar Wilde: A kritikus mint művész Oscar Wilde: A kritikus mint művész Oscar Wilde: A kritikus mint művész Oscar Wilde: A kritikus mint művész

Mi a műkritika haszna? Miért nem hagyják szabadjára a művészt, hogy egy új világot teremtsen, ha arra van kedve, vagy utánozza a meglevőt, az ismertet, amellyel már mind torkig volnánk, ha a művészet finom szellemével nem válogatná ki és nem szitálná át nekünk tisztán, úgy, hogy egy pillanatra tökéletesnek látszik.

Eredeti cím: The Critic as Artist

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Miniatűr Könyvtár Genius · Oscar Wilde művei Genius

>!
Genius, Budapest, 1924
160 oldal · puhatáblás · Fordította: Bálint Lajos
>!
Athenaeum, Budapest, 1918
100 oldal · Fordította: Halasi Andor
>!
Franklin-Társulat, Budapest
218 oldal · keménytáblás

1 további kiadás


Enciklopédia 32

Szereplők népszerűség szerint

William Shakespeare · Johann Wolfgang Goethe · John Keats · Platón · Walter Pater

Helyszínek népszerűség szerint

Globe Színház


Várólistára tette 25

Kívánságlistára tette 10


Kiemelt értékelések

Lunemorte P>!
Oscar Wilde: A kritikus mint művész

Mélységesen sötét erdőben iszom a nedűt – mely esetemben nem bor, hanem tea –, átkozott dallamokat dúdolok s nézem a fagyos Holdat, mely szánakozva tekint le rám. Képzeletbeli párbeszédet folytatok Oscarral az életről és a halálról, a könyvekről, a művészetről és mindezek értelméről. Végül mindig igazat adok neki, ezért koccintunk egyet minden beszélgetés végén, majd álomra hajtjuk fejünket, amikor az első sugarai megjelennek a perzselő, égető Napnak. Majd másnap folytatjuk! És így telik el egy emberi lét és így lépünk át mindannyian a halál kapuin.

Aurore>!
Oscar Wilde: A kritikus mint művész

Néhány éve szemeztem ezzel a könyvvel, egészen azóta, hogy a Krisztina Antikváriumban egy kupac tetején megpillantottam a guszta kis Geniusos kötetecskét. Mesteri ez az írás, minden ízében. Olvasmányos, stílusosan mondatfűzött, esztétikusan az esztétikáról szóló, elgondolkodtató, egyben egyiptomi cigarettafüstösen elbódító, humorosan elegáns és elegánsan humoros – kell ennél több?

Oscar Wilde a költői esszéíró, aki cigarettafüstbe burkolózva méltatja a holdvilágot. Wilde, a kérlelhetetlen esztéta, aki komoly mondandóját csattanós aforizmák mögé rejti. De Wad Oszkár, cinikus világmegváltó idealista? Ez még csattanónak is új volt. :)

>!
Genius, Budapest, 1924
160 oldal · puhatáblás · Fordította: Bálint Lajos
4 hozzászólás
Dominik_Blasir>!
Oscar Wilde: A kritikus mint művész

Irodalomtörténeti érdekesség – annak remek, csak annál nem sokkal több.
A három kisebb esszé túl sok szót szerintem nem érdemel (érdekes meg gördülékeny, de nem különösebben lenyűgőző), viszont a címadó elbeszélés annál fontosabb. De sajnos még így sem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy a megírásuk óta elég sok idő eltelt: így a bennük rejlő (amúgy remek) gondolatokat is már egy túl fárasztó szűrőn át kell olvasni. Ettől még nem bántam meg az olvasását, de kevesebbet adott, mint vártam.

Lexen>!
Oscar Wilde: A kritikus mint művész

Régóta kerülgetem, olvastam már belőle részleteket, volt elképzelésem arról, hogy körülbelül milyen lesz, és most végre elolvastam.

Mérő László azt írta az egyik könyvében a sakknagymesterekről, hogy intelligensebben tévednek, mint ahogy másnak igaza van. Jó duma ez. Ezt gondoltam Oscar Wilde-ról a szöveget olvasva. Meg úgy egyébként is ezt szoktam róla gondolni, szeretem az írásait, az értekező írásait is. Többek között azt szeretem benne, hogy komoly, más esetben bonyolultan végiggondolható témákról könnyeden tud írni. Az ember nem azt érzi, hogy most végigolvasott valami nagyon komolyat, közben mégis okos gondolatokkal találkozik.

A MEK-es gyűjteményt olvastam, amiben négy esszé szerepel. Az első két elmélkedés művészetfilozófiai (A kritikus mint művész, A hazugság hanyatlása), párbeszédes formában vannak megírva. Nem tudom, a párbeszédes forma mennyire volt divatjelenség, és mennyire a szerző saját ötlete, de nagyon jó megoldás. Így a két beszélő közül az egyik mindig kifejti a véleményét, a másik kérdez, és megfogalmazza azt az ellenvéleményt, ami felmerülhet az olvasóban, amit a szerző egyből igyekszik is megcáfolni. Esetenként el is bizonytalanított, hogy az író nem mindkét szereplő szemléletével azonosul-e, mert miért ne lehetne úgy esszét írni, hogy az ember ellentétes gondolatokat is felvet. De azért lényegében egy szereplő szájába adta a véleményét, és mindig úgy szerkesztette meg a párbeszédet, hogy a végén kapjunk egy összefoglalást is. Bár a művészet céljában nem értek egyet Oscar Wilde-dal, a gondolatait nagyon okosnak tartom. (Itt jön be az „intelligensebben téved, mint ahogy másnak igaza van” dolog.) Érdekes, hogy azt mondja, a művészet önmagáért van (persze mondta ezt már számtalan másik helyen), de szerintem még ő maga sem így írt, hiszen neki igenis mindenféle mondanivalói voltak az emberekről, és nem hiszem, hogy ezt cél nélkül tette volna. Még a meséiben sem tudta megállni, hogy ne parodizálja a polgármester vagy a kritikus figuráját. Az viszont tetszett, hogy itt a kritikát magát is értelmes dolognak tartja (túlmegy az egyszerű „minden kritikus dögöljön meg” jellegű művészfilozofálgatáson), és megindokolja, miért műalkotás maga a kritika is. A párbeszédes forma lehetővé teszi, hogy a „karekterek” időnként eltérjenek a tárgytól, ezzel pihenni hagyva az olvasót is, és A kritikus mint művészben még „reklámszünet” is van, amikor az első és a második rész között a társalgó felek elmennek enni.

A Toll, ecset, méreg egy sorozatgyilkos művészről értekezik. Nem ismertem korábban az illetőt, saját korában ez bizonyára érdekes szöveg volt, a mai olvasónak talán keveset mond, de legalább ennyivel is okosabb lettem.

Az álarcok igazságában kifejti a véleményét Shakespeare műveinek előadásáról. Egyértelműen egy korabeli vitára vagy felfogásra reagál, amikor azt mondja, nem lehet Shakespeare műveit véletlenszerűen kiválogatott ruhákban előadni, és nagy hangsúlyt kell fektetni arra, hogy a jelmezek tükrözzék a karakterek személyiségét, hiszen Shakespeare azért alkalmazza az adott ruhákat. Az viszont (természetesen) nem derül ki belőle, hogy Oscar Wilde mit szólna egy mai teljesen modern drámafeldolgozáshoz. Szerinte az a fontos, hogy egy Shakespeare-dráma karakterének anyagi helyzetét, jellemét, állapotát tükrözzék a ruhái. Ez jó is így, csak felmerült bennem a kérdés, hogy vajon Oscar Wilde korában a többi néző is volt-e annyira művelt, hogy mindezeket az utalásokat egy jelmezből megértse. Akkoriban Shakespeare már 200 évvel azelőtti dolog volt. Adódik a kérdés, hogy ha azt akarjuk, hogy a néző megértse Shakespeare célzásait, akkor a régi dolgokhoz kell-e ragaszkodnunk, nem válthatunk-e ki hatást mai, könnyebb asszociációkkal. De abban igaza van, hogy csak úgy bármilyen ruhát ész nélkül nem célszerű a szereplőkre adni, csak mert az „régies”. Ezt nagyon jól bemutatja, és olyan szívesen megkérdezném, mit szólna egy mai farmeres-pólós előadáshoz.

A szövegből kiviláglik, hogy szerzője nagyon olvasott, művelt és tájékozott ember. Szívből sajnálom, hogy nem tetszik neki a realista irodalom. Illetve nem vagyok biztos benne, hogy jól értem, mi nem tetszik neki. Mindenesetre szerintem sokal okosabbakat mond (itt is és máshol is), mint ami a mai korban terjed róla. Ami azt illeti rengeteg hamis információ terjed Oscar Wilde-ról, amik a mai napig felbukkannak az egyébként alaposabb hírportálok és kulturális oldalak cikkeiben is (hamis születési dátum, hamis születési név, téves információk az élete különböző állomásairól), de nem is ez az, ami zavar, hanem az idézetek és aforizmák. Azt hiszem, sok ember, aki a Facebookon megosztott idézetekből ismeri a szerzőt, azt hiszi, hogy Oscar Wilde tényleg ilyen jellegű szövegeket mondott, hogy „légy önmagad, mindenki más már foglalt”. Vagy kiemelnek a kontextusából egy mondatot, amit esetenként épp a negatív karakter mondott, vagy ami eredetileg egyáltalán nem valami fricska volt, hanem komoly művészetelméleti eszmefuttatás. Az ilyen emberekkel elolvastatnám ezt a könyvet.

Egyébként én azt a fordítást olvastam, ahol a szerző neve Wilde Oszkár, a Kritikus mint művész egyik megszólalója pedig Ernest helyett Ernő. Örülök, hogy a magyar műfordítás ma már nem itt tart, mert ez annyira hülyén hangzik.

A hazugság hanyatlásában egyébként – és tudom, ezzel megragadtam a lényeget… – a beszélgetők Cyrill és Vivian, amik (utóbbi másmilyen helyesírással) Oscar Wilde gyerekeinek a nevei, ami szerintem cuki. :D

Negative_Singularity>!
Oscar Wilde: A kritikus mint művész

A kritikus, mint művész – Nehéz bármit is írni egy olyan filozofikus párbeszédről, aminek minden mondata után hosszas gondolkodásba esik az ember, főleg a terjedelmesebb „gilberti” monológok után. Az biztos, hogy rengeteg háttértudás szükséges a megértéséhez, elsősorban előolvasottság, másodsorban idegen nyelv. A legérdekesebb elmélkedések kétség kívül Gilberttől származnak, Ernő (Ernest) amolyan tudatos, rávezető hallgatással beszéltette, igen csak nagy tehetséggel.
Ernő a végén mindent összegez:
„[…] nehezebb beszélni valamiről, mint megcselekedni és a legnehezebb dolog a világon semmit sem csinálni. […] minden művészet erkölcstelen és minden gondolat veszélyes; hogy a kritika alkotóbb az alkotásnál s a legmagasabbrendű az a kritika, amely a műalkotásból olyan dolgokat olvas ki, amelyeket a művész beléje sem tett. […] éppen azért, mert nem képes valaki valamit megalkotni, legmegfelelőbb bírája lesz; az igazi kritikus nem őszinte, nem becsületes, nem okos.”
És Gilbert hosszasan magyarázza nekünk a miérteket.
Nehéz, elgondolkodtató, de remek írás.

A hazugság, mint hanyatlás – Ez az elbeszélés nem lett a szívem csücske, lényegi mondanivalója pár gondolatban megragadható: az élet és a természet (miként mi alkottuk meg) idomul a művészhez, előbbi a tükör, utóbbi a valóság; kvázi az élet utánozza a művészetet. A csupán csak önmagát kifejező művészet célja pedig a hazugság (de szépen kell, hogy ábrázolja a valótlanságot).

Toll, ecset és méreg – Azt hiszem, ez az elmélkedés éppen az első írást volt hivatott igazolni bizonyos részeiben; a festményekbe, mint művészetbe magyaráz bele értelmet („Kitűnő gondolat prózai költeményt alkotni egy festményből”). Gyönyörű szavakkal teszi, de tartalmának az esszéi érzetét nem tudja levetkőzni, ami nem teszi különösebben olvasmányossá.

Az álarcok igazsága – Shakespeare színpadra vitt műveinek elemzése számomra unalmas perspektívából közelítette meg a valóság szintjét, a szimbólumok, jelek valódi(nak hitt) jelentését. A fentebbi három elmélkedés után mondhatni, hogy könnyed olvasmány volt ez.

hunny>!
Oscar Wilde: A kritikus mint művész

A könyvben négy írás található, az első kettő párbeszéd a kritikusok illetve a hazugság hasznáról, tele wildeizmusokkal. A harmadik, rövidebb írás egyik kedves témájáról, a bűn és művészet kapcsolatáról szól: egy Wainewright nevű művészről és társasági emberről, akinek hobbija a méregkeverés volt. A negyedik esszében Wilde a színházi jelmezekről, díszletekről és kellékekről értekezik. Az első két írás számomra nagyon élvezetes volt, a második kettő valamivel kevésbé witty, de azért érdekesek, különösen a Shakespeare színházáról szóló részek.

lindsey>!
Oscar Wilde: A kritikus mint művész

Ajjaj, ezt a könyvet nem egy másik Wilde könyv után közvetlenül kellet volna olvasnom :/
A könyv négy művet tartalmaz.
Az első egy párbeszéd volt Gilbert és Ernő (?) között, mely annyira belement a mindenféle okfejtésekbe, hogy a végére már üveges tekintettel meredtem a szövegre, és szinte alig fogtam fel a lényegen kívül bármit is.
Cyrill és Vivian eszmefuttatásai se tudtak jobban lekötni, mint az előtte lévő mű, főként Vivian csőlátású megszólalásai tettek mellékvágányra.
A harmadik talán egy fokkal jobb volt, mint elődei, de még mindig nem tudta „érdekes” üzembe kapcsolni az agyamat.
A Shakespeare-fejtegetés már valamivel élvezhetőbb, voltak benne érdekes futtatások.


Népszerű idézetek

Lexen>!

Gondolkodni csodaszép dolog, de még szebb a csodáknak a megélése.

1 hozzászólás
aled>!

…a legközönségesebb lény is fenntartja a létét. Nekem csak irodalommal van dolgom.

aled>!

ERNŐ. De mi a különbség irodalom és zsurnalizmus között?

GILBERT. Ó, az újságokat nem lehet olvasni, az irodalmat pedig nem szokták olvasni. Ennyi az egész különbség.

aled>!

ERNŐ. Melyik szerinted a két legnemesebb és legmagasabb művészet?

GILBERT. Az élet és az irodalom.

aled>!

Manapság már oly kevés titok van, hogy egyetlenegyről sem mondhatunk le…

aled>!

…abba sosem fog belefáradni a világ, hogy végignézze, amint ezek a megfélemlített lelkek sötétségből sötétségbe botorkálnak.

aled>!

Minden jelentékeny embernek megvannak a tanítványai és Judás írja meg az életrajzukat.

Lunemorte P>!

Amikor valaki kijelenti, hogy osztja a véleményemet, érzem, hogy bizonyosan nincs igazam.


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Colum McCann: Levelek egy ifjú íróhoz
Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve
Szabó Magda: A félistenek szomorúsága
Fülöp László: Pilinszky János
Szalai Anna: Hagyománymentés és útkeresés
Háy János: Kik vagytok ti?
Susan Sontag: A betegség mint metafora
Umberto Eco: La Mancha és Bábel között
Fekete Sándor: Haza és haladás
Arisztotelész: Poétika