Végjáték (Végjáték 1.) 92% 780 csillagozás

Megérdemli a százalékot, tényleg jó ez a regény. A „játékok” leírása gyakori és részletes, biztos van, aki kedveli ezeket. Engem sokkal inkább a három testvér személyisége és egymással való kapcsolata érdekelt, valamint Ender helytállása abban a különös világban. Hatalomvágy, manipuláció, győzelem – mikor ezekről olvastam, teljesen más cselekmény futott át a gondolataimban, bár lehet, hogy a sorozat további részében lesznek közös pontok. Annyi téma, kérdés merült fel az emberben – ettől (is) jó ez a könyv.

Roppant elfogult vagyok a történettel kapcsolatban. Pedagógiai – pszichológiai BRAVÚR!
Lelkes pedagógusként csodálattal adózom neki és nagyon szívesen elolvastatnám a tizenéves korosztállyal. Számomra élvezeten túlmutató pluszt jelentett.
És a hangyokkal kapcsolatos rokonszenvemről még nem is beszéltem.

1977-ben született meg egy rövid írásként, amiből aztán regény lett 1985-ben, majd egy idén befejeződő, sok-sok részes off sorozat. Mozgóképes feldolgozása is emlékezetes a remek szereposztás és a megunhatatlan zenéje miatt; ám az egyetlen mozifilmre készült, így a főhősre fókuszál, számos mellékszál (például a testvéreinek sorsa a Földön), karakter- és világépítési részlet kimaradt belőle. A regény megírásakor Card már bizonyára számolt a folytatásokkal, mert hosszabb távra kiható magvakat hintett el, amikről csak tömören ejtett szót a záró fejezetekben. Gondolom, ezekből szökkent szárba a többi könyv.

Dicséretes, hogy az Unio Mystica Kiadó egységes külsővel újra megjelentette mindegyik Ender kötetet, és folytatta az Alexandra Kiadó által befejezetlenül hagyott Árnyék sorozatot is, bár egy kötetnél messzebbre sajnos nem jutott. De ez is már nagyszerű eredmény szerintem.

Noha méltán jegyzik a sci-fi klasszikusai között (Hugo- és Nebula-díjas, Locus-díjra pedig jelölték), egyáltalán nem hangsúlyos benne a technológiaiság, így azoknak is bátran ajánlom, akik emiatt ódzkodnak a témától. Sokkal inkább lélektani vonalon mozog, gyermekek a főszereplői, az ő szemükön mutat be számos, a felnőtteknek is kemény diónak bizonyuló élethelyzetet. Az emberiség pusztulásával fenyegető idegen inváziót, a hadvezetés felelős döntéseit, az áldozatokkal járó háborút, az emberiesség megőrzéséért folyó belső küzdelmet. Egy sajátos ívű felnövéstörténet: a főhős a regény elején 6 éves (de számos felnőttnél értelmesebben és érettebben viselkedik), és egy katonai kiképzőhelyen (hadiskolában), önfeledt játék helyett véresen komoly hatalmi játszmák közepette kénytelen férfivá válni.

Andrew „Ender” Wiggin fontos tanulságokkal, mély gondolatisággal szolgáló űreposza ez. Az ellenség egy hangyához hasonlatos faj (Hangyok), akik első inváziója 100 évvel e regény előtt váratlanul érte az embereket, csaknem megsemmisítő erejű csapást mért a bolygó lakóira, fájdalmasan felrázva a Földet szendergéséből. Majd másodszor is megtámadták a Földet, ám ekkor egy hős, Mazer Rackham önfeláldozása végzett a Királynővel, és a boly (vagyis inkább raj) kisvártatva elpusztult. A harmadik fordulóban már az emberek akarnak kezdeményezni, így pusztító fegyvert gyártottak, és azt gyerekek segítségével igyekeznek célba juttatni. Ekkor választják ki Endert a feladatra, számos másik zsenigyerekkel egyetemben, akiket felkészítenek a flotta irányítására, az idegenek ellen, ám arra nem, hogy mindezzel mit veszítenek önmagukból.

Már az alapötlet is bámulatos szerintem, a kivitelezés azonban mesteri: nemcsak a szöveg nyelvezete, a nézőpontok váltakoztatása (a végig gyermekszemszögből vitt fejezetek elején a felnőtt tisztek megjegyzései olvashatóak), de az iskolai fenyegetéstől egészen a fajirtásig menő feszültségfokozás, a lelki folyamatok ábrázolása, az ártatlanság elvesztésén messze túllépő áldozatok hatása, a közérthető elbeszélés, a mély mondanivalója mind olyasmi, amiért érdemes kézbe venni ezt a könyvet (meg aztán a többi részt is, akár időrendben: link akár a kiadási sorrendben: link).

Úristen ez a könyv nagyon ott van! *-*
Olyan sok gondolat kavarog a fejemben, hogy nem is tudom, hogy hogyan írjam le, vagy talán érdemes e leírni, egyszerűen csak: olvassátok el, és ti is érezzétek!
Hihetetlen, hogy amennyire tömör és csak a lényeget leíró a történet, annyira sok érzelmet és gondolatot ad át. Ender fejlődése lelkileg, a kitartása, a körülötte zajló rendszer, az ő és a többiek zsenialitása, ahogy megoldották a helyzetet…Elképesztő. 360 oldalon!
A könyv feléig elhitette velem az író, hogy tényleg csak az iskola körül forog a történet, spoiler
A történet végén nem csak Endernél feszítették már túl a húrt, már én is arra gondoltam, hogy úristen, hová lehet ezt tovább fokozni, és miért csinálják…utána folyamatosan csak pislogtam a nem várt események hatására. Zseniális volt!
A végkifejlet spoiler megrázó és egyáltalán nem számítottam rá. Csak annak örülök, hogy van folytatás, mert nagyon kíváncsi vagyok!
Egy biztos, ez egy nagyon különleges könyv minden szempontból és érdemes elolvasni!

Filmnézés ON! XD

Ha ismerőseimmel elkezdek beszélgetni erről a könyvről akkor a két leggyakoribb téma az az hogy Peter vagy Ender a nagyobb, undorítóbb és veszélyesebb szocio és pszichopata állat. Illetve hogy Card mennyire nem érti a gyerekeket és hogy milyen undorító meg irreális dolgokat képes írni róluk. Én meg általában itt szoktam elküldeni őket melegebb éghajlatra.
Card tökéletes rajzot ad a gyermekekről, azon ritka emberek egyike akik képesek és hajlandóak a helyén kezelni őket. Mert a sok réteg alatt igenis ilyenek vagyunk mi emberek, csak legtöbben elkopunk, formára csiszolódunk. Ellenben ha valaki lelkiismeret furdalás nélkül és keményen odaáll, akkor bármit ki tud hozni egy gyermekből.
Egy szóval ez egy remek regény, még akkor is ha egy jóval rövidebb novella felhizlalt verziója. Még akkor is ha csak egy másik regény kötelező előzménye.

Ui: Ne nézd meg a filmet! Soha.

Ez igen! Egyáltalán nem magától értetődő, hogy ha egy könyv előkelő helyen áll a molyon, az nekem is tetszeni fog, de a Végjáték azon, viszonylag kevés eset egyike, amikor teljesen jogosnak érzem előkelő helyezését és rendkívül magas százalékos eredményét.
Ugyan a regény katonai sci-fi, amiből már olvastam egy párat (Vének, Csillagközi invázió, Örök háború), amelyek nagyrészt hasonló sémára épültek (besorozás, kiképzés, éles összecsapás), a Végjáték úgy tudott újat hozni, hogy ezt a sémát alapvetően megtartotta, de mivel a katona, akinek a szemszögéből mi is bepillantást nyertünk a jövő hadseregébe egy fiatal gyerek, értelemszerűen korántsem a hagyományos módon zajlottak ezek. Nagyon tetszett a regényben bemutatott játszva tanulás, mint megoldás. Attól most tekintsünk el, hogy mit tanultak meg így a gyerekek.
Bevallom, az elején nagyon féltem, hogy az a világ, amelyet a regény bemutat, annyira taszítani fog majd (a történet hátteréül szolgáló társadalmi közeg simán megállja a helyét a disztópiák sorában), hogy ez rányomja a bélyegét az olvasásélményemre, de ez szerencsére nem következett be. Végig izgatottan olvastam, mi vár még Enderre, mielőtt meg tudja vívni az újra és újra belengetett nagy háborút a hangyokkal (ha valami nem tetszett, akkor az idegenek magyar neve, de ennyi igazán megbocsátható). spoiler
Plusz, külön érdemként hozom fel, hogy a regény fel mert vetni – mondjuk, ilyen témaválasztásnál ezt aligha kerülhette meg – morális kérdéseket az egész gyermek-katonaság kapcsán, de főleg, hogy úgy, hogy egyáltalán nem éreztem, hogy bármilyen véleményt is erővel le akarna nyomni az olvasó torkán.
És bár mellékszál, a háttérben a földön zajló eseményeket, a felbomló egységet és formálódó, majd kirobbanó konfliktust is nagyon hitelesnek éreztem.
Ugyancsak a könyv érdeme, hogy nem éreztem úgy, hogy feltétlenül folytatnom kellene a sorozatot, mert anélkül nem teljes értékű az első rész, ugyanakkor úgy éreztem, hogy feltétlenül folytatnom kell a sorozatot, mert annyira jó volt az első kötet, hogy kíváncsi vagyok, mi van még a szerző tarsolyában.

Ez a történet minden szempontból ütős.
Nagyon felkavaró volt olvasni, hogy Ender életébe milyen szinten beleszólnak, manipulálják és befolyásolják. Ennek ellenére Ender igyekszik megőrizni az emberi mivoltát. Tudom, hogy végső soron egy zseniről van szó, de nekem egy kicsit túl felnőttes volt Ender gondolkodása egy hatéveshez képest. Eszméletlen jó volt a cselekmény, de ami a végén történt… hát az döbbenetes és megrendítő. Ott le kellett tennem a könyvet és percekig csak néztem magam elé.. hogy ezt tényleg megcsinálták. Mindenképpen fogok még olvasni Orson Scott Cardtól, de lehet inkább a fantasy könyvei közül.

Olvastam már fantasyt Cardtól (A kegyelem ára), most pedig olvastam sci-fit is. Ez az ember egy zseni, képes elérni, hogy késő éjjelig olvassam, korán reggel első mozdulatommal a könyvolvasó felé nyúljak, és minden szabad percemben elővegyem. Hiába olvastam már tőle, hiába számítottam rá, hogy nem kíméli a szereplőit, ismét meglepett, milyen kegyetlenül el tud bánni velük, hogy rajtuk keresztül mindenféle kérdéseket vessen fel, kezdve attól, meddig mehetünk el a faj túlélése érdekében, odáig, hogy elég érettek vagyunk-e már ahhoz, hogy kilépjünk a csillagokba, és együtt éljünk másokkal? Úgy játszik a hangulattal és az érzelmekkel, mint más a hangszerrel, hogy hol sajnáljam Endert a vele történtek miatt, amik egy átlagos embert összeroppantanának és őrületbe kergetnének, ha nem öngyilkosságba, hol a helyébe vágyjak és én is olyan leírhatatlanul jó parancsnok lehessek, mint ő, flottákat irányíthassak és háborúzhassak.

Már sokadik olvasás, de még mindig úgy olvasom, mintha sosem olvastam volna. A történet és a mondanivaló mai napig időtálló és lenyűgöző. Ender sorsa felemelő és szomorú. Ő csak szerető szülőket, testvéreket, barátokat szeretett volna. Csak azt szeretné, hogy a bátyja szeresse. Ő a kiválasztott és kitaszított is egyben. Mindenkinek ajánlom. Elsőre, már nagyon régen, szinte le sem tudtam tenni.

„Abban a pillanatban, amikor tökéletesen megértem az ellenségemet, de annyira, hogy már le tudom győzni, abban a pillanatban meg is szerettem őt. Azt hiszem, lehetetlen a másikat igazán megérteni, megérteni, hogy mit akar, hogy miben hisz, és közben nem megszeretni…”

Elég kemény lélektani sci-fi, kész pszichológiai tanulmány, amiben sokáig nem egyértelmű, ki a gonoszabb: a fenyegető földönkívüli rovarinvázió, a Föld megmentésére törekvő felnőttek, vagy a tulajdon bátyánk. Ender Wiggin már hatévesen szimpatikusabb kvázi a komplett szereplőgárdánál, hát némileg durva olvasni, miként is zajlik a kiképzése, hogy majdani parancsnokként megsemmisítő csapást mérhessen az ádáz Hangy kolóniákra. Ender kíméletlen leckék ezrein át a szemünk előtt formálódik és morzsolódik tökéletes vezérré, a lélekdarálás súrolja az Iskola a határon és a Legyek ura kegyetlenségeit, de főhősünk nemhiába lett kiválasztva, így számára bakfitty lenne egy gyilkossá züllő gyereksereg valami távoli szigeten, nemhogy holmi rakoncátlan Merényi. Csakhogy Ender valójában nem akar pusztító célra kijelölt sztratégosz lenni, ám egy emberiséget fenyegető vész meglehetősen felülírja az egyéni óhajokat.
Méltán híres könyv, és ha kamaszként kerül a kezembe, biztosan még sokkal ütősebbnek vélem. Mennyivel kedvezőbb és konstruktívabb lett volna, ha mondjuk ezt kapjuk kötelezőnek nyolcadikban, durvasága a fasorban sincs ahhoz a kegyetlen élményhez képest, amit a Légy jó mindhalálig beható tanulmányozása jelentett.
Ender Wiggin, bárcsak faraghatnál tutajokat.

– „…és mi ilyen szűk látókörű, öngyilkos népségért tesszük ki Endert annak, hogy elmenjen az emberi tűrőképesség határáig.
– Azt hiszem, ön lebecsüli Endert.
– De félek, hogy az emberiség fennmaradó részének ostobaságát is lebecsülöm.”