Speaker ​for the Dead (Ender's Game 2.) 87% 28 csillagozás

Ez a harmadik könyvem Card-tól, és annyi bizonyos, hogy Card-ot nagyon foglalkoztatja az emberek motivációja, eltemetett botlásai, lelkiismerete stb. Hatalmas erőfeszítéseket tesz, hogy feltárja mi húzódik a mindenféle disznóságok mögött, hogy megbocsáthasson, feloldozást nyújthasson. És ez nekem nagyon rokonszenves. Elhangzott a könyvben valami olyasmi, hogy nem gyűlölheted azt, akit más ismersz. Tulajdonképpen ilyesmiről kell szóljon minden egyes beszéd, akit a holtakért mondanak (akár a regény kontextusában, de a való életben sem lenne ostobaság), hogy aztán a szomorúság és a fájdalom ellenére mindenki megkönnyebbülhessen. A regény legerősebb része számomra (érzelmileg mindenképp) a Marco-ért mondott beszéd. Fantasztikus volt figyelni, hogy a jelenlévők közül kiből milyen reakciót vált ki, pl. dühöt, kétségbeesést, magábafordulást. Ha nem lenne ilyen kőszívem, talán meg is ríkatott volna az a rész.
Nemcsak a lélekbúvárkodást találtam érdekesnek, de szerintem nagyon izgalmas faj lett a „kis disznóké” spoiler. Előhozta a felfedezőt, hogy apránként rakjam össze kik ezek az idegenek és milyenek valójában, így pl a fejezetek elején lévő „jegyzetek, beszámolók”, amik mind további olvasásra sarkalltak. Bár első blikkre eléggé humanoidok ezek a kis disznók, ami rossz pont lenne nálam (pl miért kell két keze, két szeme, egy szája stb legyen egy földönkívülinek), de sikerült őket apránként eléggé idegenné tenni spoiler,de ez nem ment a felfoghatóság rovására.
Minden percét élveztem az olvasásnak, nem voltak megtorpanások a lendületben, se indokolatlan sietség. És szerintem kifejezetten ideális annak, aki az angolul olvasást szeretné gyakorolni.

Hű, de jó volt ez! Egyfelől nekem nagyon bejön ez a jellemekre, pszichológiára építő és erősen katarzisvezérelt történetvezetési mód, amit Card alkalmaz itt is meg az első részben is, másrészt totál lenyűgözött Lusitania természetrajza, a piggie-k (magyarul mi a nevük?) evolúciója és társadalmának felépítése. Megható egyébként Card hite az emberiségben, és remélem, ha valaha eljutunk oda, hogy kapcsolatot létesítsünk értelmes földönkívüli létformákkal, akkor lesz valaki a kapcsolatfelvétel szabályait lefektető bizottságban, aki olvasta ezeket a könyveket.
Azon azért csodálkoztam, hogy senki sem morfondírozott azon, Isten vajon hol helyezkedik el az idegenség hierarchiájában: raman vagy varelse? (Teológiailag szerintem mindkettő mellett lenne érv.) Vagy nem kategorizálható? Vagy ez egy katolikus kolónián rettenetesen eretnek felvetés lenne? :)

Háromezer év elteltével a Fajirtás már legenda, de a speciális relativitáselméletnek köszönhetően Ender még mindig bolygóról bolygóra utazik, mint a Holtak (egyik) Szószólója. Míg végül megjelenik egy harmadik értelmes faj, amelyet meg kell érteni és érthetővé kell tenni az emberiség számára. És vajon az „elsődleges direktíva” tényleg a primitívebb faj érdekeit szolgálja?
Ebben a könyvben nincs sem háború, sem hájtech. Csak kisváros méretű kolónia, tele zseniális de nehéz sorsú fiatalokkal (Card talán legjellemzőbb motívuma), egy idegen bolygón, melyet még szinte el sem kezdtek megismerni. A két faj közti különbségek pedig sokkal mélyebben gyökereznek annál, mint bárki is gondolta volna

Nagyon különbözik az Ender's Game-től, főleg Lusitania bioszférájának (leginkább egyetlen intelligens fajának) leírására koncentrál, és egy fordulattal megoldja, hogy ne legyen túl nagy a diverzitás. Amennyire nehéz volt elképzelnem Ender géniuszát 10 éves korában, itt inkább annak szinte teljes hiánya okoz meglepetést. Ender nagyon kihangsúlyozott empátiájától eltekintve „csak” egy intelligens felnőtt benyomását kelti. Bár kevesebb benne az izgalom, mint az előző kötetben, ez is nagyon jó könyv.

A végén az Ender's Game-hez hasonló (dupla) katarzis elmaradt, inkább szép nyugodtan követték egymást az események a happy end felé.

Azt hiszem, jobb, mint az Ender's Game. Elképesztően jó és szellemes párbeszédek vannak benne, és a karakterek sem utolsók. A bolygó „kitakarított” bioszférája, és a különböző fajok összefonódása – még ha erősen hihetetlen is – zseniális.

Nekem egy kicsit vontatottan indult, és lassan épült fel. Az utolsó pillanatig fogva tartott viszont, annak ellenére hogy egy ideje már tudtam a nagy titkot amit ők nem pedig ott volt az orruk előtt. Kiváncsian várom mit művel majd a Hive Queen, mert őszintén szólva én a magam részéről nem bízom benne…

Lassan indul be, és az elején nem is igazán haladtam vele, de aztán ráéreztem az ízére. Csak hát ugye tisztában kell lenni vele, hogy az egy teljesen más stílusú könyv, mint az Ender's Game. Valószínűleg többek között ezért is nyerhetett egy évvel az Ender's után Hugo- és Nebula-díjat – mivel annyira más. És sokaknak talán épp ezért nem tetszik.
Pedig tulajdonképpen csak itt kezdődik igazán az Ender-trilógia, és ebben a viszonylatban az első rész „csak egy prequel”. Az erkölcsi problémák, a nehéz kérdések persze továbbra is maradnak, és marad Card egyszerű, közvetlen stílusa is, amit én speciel nagyon szeretek.
A negatívum pedig egyszerű (spoiler!): teljesen értelmetlen az, hogy Jane kikürtöli mindenkinek a descolada-problémát. Jane és Ender egyaránt túl intelligens ahhoz, hogy erre szükség legyen, és a következmény is csak annyi, hogy megindul a flotta, a történetre, a karakterekre nincsen ez semmiféle hatással. Ez már tényleg csakis és kizárólag azért került bele, hogy lehessen folytatás. Pedig mondjuk plusz 100 oldal, és egy kerek, lezárt, nagyon erős Ender-duológiát kaptunk volna.

Nekem most kicsit túl sok volt a vallásos felhang ebben a könyvben. Itt most nem a katolikus kolóniára gondolok, amiben játszódik; sem arra, hogy egyes karakterek vallásként tekintenek arra, amit a Speakerek csinálnak. Maga a könyv tűnik amolyan példabeszédnek, vagy példabeszédek sokaságának, ahol minden probléma egy-egy ember egyetlen darab jellemhibájából ered, és amint azon túlteszik magukat, azonnal béke van és boldogság. Mindenki egy kicsit túl jó, Enderrel az élen, aki amolyan csillagközi Jézusként ontja az okosságot és a megbocsátást, és sosem téved. Úgy általában a szöveg túl nagy része megy el azzal, hogy Ender mennyire jó.
A másik dolog ami nem tetszett, és ugyanúgy a vallásos felhang kategóriába sorolnám, az a szöveg többszöri önspoilerezése, nem is tudom hogy mondjam. Példa: spoiler, spoiler
A piggie-k drámája pedig, bár olvasás közben kevésbé éreztem ezt, visszanézve az egyik legbutább probléma, amit eddig olvastam. Persze sok mindent kitalált OSC, hogy miért nem lehet egyszerűen spoiler, de spoiler, spoiler? Nincs értelme.
A világ és a science fiction jól van megírva, és végig foglalkoztatott a cselekmény is, de a könyv egészében nem hagyott jó ízt maga után.