Fajirtás (Végjáték 3.) 81% 158 csillagozás

Most, hogy így többé-kevésbé egymás után olvasom a sorozatot – még úgy is, hogy nagy vonalakban emlékszem rá –, sokkal komfortosabb érzés. Emellett persze jól szórakoztam, nagyon szeretem Card eme sorozatát. És nem csak Ender személyisége van jól kidolgozva, hanem a többieké is, igaz, túl sok új szereplővel nem találkozunk az előző kötethez képest, de akikkel igen, azok – és a világuk – igazi csemegék. Van olyan fenyegetés, amelyet el tudnak hárítani a fejük fölül, de kapnak is a nyakukba újabbat.
Mindig elgondolkodtatnak a szerző elméletei, legyen az a fajok közötti együttélés, vagy a világ szerkezete, és nem találok bennük következetlenségeket. Kár, hogy már csak egy kötet van hátra. :)

Legalább annyira csapongva olvasom Card könyveit, ahogy ő írja azokat. Ez önmagában talán még nem lenne baj, így viszont sokkal feltűnőbb a minőségbeli ingadozás, ami már-már riasztóvá vált a Fajirtással. Az eddig olvasott három Végjáték könyvről szinte csak szuperlatívuszokban tudnék beszélni, a Fajirtással szemben azonban fenntartásaim vannak.

Először is, ez nem egy teljes könyv, mint azt Card is bevallja Az elme gyermekei előszavában. Másrészt a történet már nem igazán Enderről szól, annyi új szereplő jelenik meg, vagy korábbi mellékszereplő lép elő fontosabb személlyé, hogy az már zavaró, Csing-csaora pedig szerintem ráfért volna pár atyai pofon, megszólítottság ide vagy oda. Másodszor a szerkezete sem tetszett igazán a könyvnek, az előző részhez képest sokat ugrott időben, a Lusitania Flotta nemsokára itt van (bár a könyvből ez úgy tűnik, mintha nem csak elvesztették volna velük a kapcsolatot, hanem még meg is álltak volna valahol egy pár hónapos wellness pihenésre a hajók), de csak az utolsó pillanatban kezdenek el kapkodni és a bolygó megmentésére koncentrálni. Ugyanakkor mivel ez csak egy fél regény, még azt sem fejezik be rendesen, a következő részre marad a szálak elvarrása.

Karakteralkotásban és világépítésben még mindig jó Card (Ösvény világa és társadalma nagyszerű), de a kiadó inkább koppintott volna rá a fejére, hogy írja meg rendesen ezt a könyvet, mintsem hosszú pórázra ereszteni, hogy akármit is ír, megveszik és elolvassák az emberek. Kíváncsian várom, mit tud jóvá tenni a negyedik részben, ha nem sikerül neki, akkor egy időre pihentetem ezt az univerzumot, és más műveit olvasom legközelebb.

Talán esik a színvonal, nem is tudom, mert tetszett, de nem éreztem annyira erősnek, mint az eddigi Végjáték könyveket. A történet ott folytatódik, ahol a Holtak szószólója bezárul. Lusitania és a malackák sorsa érdekes, és végre Jane története is alakul és többet megtudunk róla.
Hosszúnak éreztem, egy-két felesleges résszel, pár negatív és idegesítő karakterrel.

Nem tudom eldönteni, hogy az átlagnál kisebb betűméret, vagy a relatíve kevesebb történés miatt érződött hosszúnak a könyv, de kétségtelen tény, hogy nem fogyasztottam olyan ütemben, mint az előző részt. Tetszett, és a végére fel is pörgött, de összességében levontam egy csillagot, mert voltak időszakok, mikor nem igazán olvastatta magát.
Pedig ha belegondolok, talán eddig ez a rész a legkiforrottabb a mondanivalóját tekintve, még ha emiatt viszonylagos eseménytelenségbe is fullad a cselekmény. Alapvetően szeretek elmélkedni, de itt most nagyon hiányzott egy kicsivel több akció, akit viszont ilyen szempontból nyugodtabb periódusában „kap el” a könyv, annak akár kedvencévé is válhat.
Először is örültem, hogy végre valamivel bővebb betekintést nyerhetünk a filotika elméleti hátterébe, hiszen a fontosabb események majdnem mind ezen alapulnak, a regény végén bekövetkező, általam nem várt és meglepő fordulatok megértéséhez pedig szinte elengedhetetlen, hogy az író ne ködösítsen többé a jelenséggel kapcsolatban, mely a regény univerzumában minimum húrelmélet kaliberű jelentőséggel bír. Számomra ezzel együtt is nehezen emészthetőek voltak az utolsó harmadban bekövetkező események, másrészt viszont örültem, hogy felrázott enyhe fásultságomból.
A vallás továbbra is erőteljesen jelen van, és ezúttal nagyító alá is kerül, a Han Fej-ce / Csing-csao cselekményszál látványosan rávilágít a vallások gyenge pontjaira, különösen Fej-ce érvelésén és Csing-csao csapongó identitáskeresésén keresztül elevenednek meg a főbb támadási felületek, melyek ateisták és hívők számára egyaránt érdekesek lehetnek.
A karakterábrázolás ismét meglehetősen komplex, ezúttal Miro jellemfejlődése érintett meg a leginkább, de egyebek mellett ebben a részben mélyebben megismerhetjük a rejtélyes entitást, Jane-t, a Boly Királynőjét, de Vang-mu is felkeltette az érdeklődésem a továbbra is érdekes malackák mellett, így nagyon kíváncsi vagyok a végkifejletre.
Helyenként picit túlírt és sok a szószaporítás, de felcsigázott, nem tagadom.

"Card nagyjából azt csinálja, amit az ókori filozófusok: párbeszédes (illetve itt regényes) formába öntve, szélesebb közönség számára is fogyaszthatóan írja le gondolatait a világról és az emberről. Ha kétezer évvel ezelőtt születik, talán neki is Arisztotelész lenne a „főhőse” Ender helyett és most filozófiatörténet-kurzusok hallgatói rágnák át magukat az írásain, de kortárs szerzőként modernebb és lényegesen terjengősebb közvetítő-médiumot választott. […]

Vannak olyan regények, amik csak szórakoztatni akarnak, semmi többet. Vannak olyanok, ahol a mondanivaló az élvezhetőség rovására megy. És természetesen vannak olyanok, ahol sikerült megtalálni az egyensúlyt a szórakoztatás és a mondanivaló között. A Fajirtás átlagban az utóbbiak közé tartozik, de meg kell küzdeni érte. Már A holtak szószólójában is zavartak az önző, korlátolt és idegesítő karakterek, a valós életben is próbálom elkerülni őket, semmi szükség arra, hogy még szabadidőmben is róluk olvassak. Na most itt az eddigiek mellé kapunk még egy csokorral belőlük, a regény irritácó-faktora az első kétszázötven oldal során kitartóan fokozódik (többek között ezért lett volna rossz ötlet kétfelé szedni a könyvet, pedig az oldalszám és más hazai kiadók gyakorlata akár indokolhatta is volna). Aztán egészen pontosan akkor, amikor azt mondtam magamban, hogy ennyi elég volt és bárki más írta volna a könyvet, leraknám, jött a váltás tökéletes időzítéssel és elkezdtek normálisan alakulni a dolgok. Nem tudom, hogy ez mennyire szándékos (Card eddigi regényei alapján elég valószínű, hogy az) mindenesetre konkrétan a határig feszíti az olvasó türelmét és empátiáját, hogy utána olyan irányba forduljon a történet, amire azt mondhatjuk, ezért megérte, ezért szükséges volt. […]

[a] zökkenők, illetve a – szerintem – túlzott hossz miatt nem mondom, hogy a Fajirtás jobb A holtak szószólójánál (egyértelműen utóbbi a fő mű a sorozatban), de mindenképpen érdemes elolvasni. Önálló regényként nehezen értelmezhető, ehhez már tényleg szükség van a közvetlen előzmény ismeretére, viszont olyan csavarok vannak benne, hogy egészen a Végjátékig visszamenőleg átértelmeződnek bizonyos események. […]"

–
Bővebben: http://kultnaplo.blogspot.com/2015/01/orson-scott-card-…

Card elvarázsolt.
Amikor elkezdtem olvasni a Fajirtást, egy kicsit úgy éreztem, hogy kezdek belefáradni a sorozatba és kezd egyhangú lenni. Azonban pár tíz oldalt követően arra lettem figyelmes, hogy egyre jobban magába szippant a történet.
Annak ellenére, hogy nem sok cselekmény jutott ebbe a részbe, igen érdekes kérdéseket vetett fel, mint erkölcsileg, mint vallásilag. Az ember csak olvassa és gondolkodik a felvetett problémákon és nem győz csodálkozni, hogy milyen fantáziája van Cardnak.
Az eredettörténetek, a vallási kérdések, Istenkeresés és az élet megértésének mibenléte egy igen izgalmas filozófiai körbejárás.
Persze, közben izgulhattunk, hogy mi lesz a történet vége. Vajon bevetik a Kisdoktort a bolygó ellen, ezzel elpusztítva a malackákat, a hangyokat és az emberi kolóniát? Vagy sikerül a hangyoknak meglépniük a csillaghajójukon? A lázadó, eretnek malackák a másik csillaghajón menekülnek meg és kiirtják az emberiséget a descolada vírussal? Vagy a kolónia lakói irtják ki a malackákat a descolada vírus eltörlésével? Egyáltalán van arra mód és lehetőség, hogy mind a három faj megmeneküljön a bolygón, vagy szükségképpen legalább az egyiknek el kell pusztulnia? És mi van akkor, ha a descolada vírus is egy értelmes faj? Fajirtás lenne, ha a descoladát kiirtanák? Vajon tényleg létezik a negyedik értelmes faj?
Persze, nem hiba nélküli a regény. Vannak benne unalmas részek, de ezek mind szükségesek ahhoz, hogy mélyebben elmerüljünk ebben a világban.
A fordító előtt is le a kalappal, hiszen olyan jól válogatta meg a szavakat, hogy csak elismeréssel tudok adózni neki!
Jöhet Az Elme Gyermekei! :)

Ender megöregszik, ez idő alatt a gyerekek is felnőnek. A regény itt kapcsolódik be, amikor már vészesen közel van a „megsemmisítő” űrflotta.
Tetszett a könyv, de sok mindent hiányoltam belőle, és sok kérdés merült fel bennem, hogy miért?
Például, miért telik el úgy majd egy fél emberöltő, hogy az utolsó időben kapkodnak a megoldások után? (Jó értem ilyenek vagyunk emberek.)
Az új helyszín a kínai kolónia nekem tetszett, a maga „isteni megnyilvánulásával”. Viszont zavart, hogy erre az egy bolygóra vetítette le Card a teljes Csillagközi Kongresszust. Róluk miért nem irt, hisz igen fontos szerepük volt, és sok esemény mélyen érintette őket?
A „fajirtásra” készülő űrflottáról se tudunk semmit, hogy reagált a kapcsolat elveszítésre, voltak-e morális aggályaik?
A problémák megoldása, az események fordulásai, amúgy rendbe voltak, izgalmasak voltak, néha kitalálhatóak, néha nem várt, meghökkentő módon oldotta meg az író.
Megérte elolvasni, de nagyon kíváncsi lennék a folytatásra is.
Mert jó pár kérdés nyitva maradt, amik igen nagy változtatásokat hoznak az ember lakta bolygók életében.
Reménykedek, hogy most végig kiadják a sorozatot.

Minden Ender-történet közül ez a legjobb, legkiforrottabb, legizgalmasabb ötletekkel teli. A holtak szószólója és a Végjáték mintha csupán azért jött volna a világra, hogy ez, a harmadik megszülethessen. Helyesen vezette le Card az egész sorozat történetét, kár, hogy ő megállt a második kötetnél :)).
Azoknak, akik a gyermeki lélek rejtelmeiben történő elmélyülésért szerették a Végjátékot, ez sokkal jobban fog tetszeni, hiszen itt nem csak a manipulálható és manipulált végtermék kínlódását kísérhetik nyomon, hanem azt is, hogy milyen veszélyes az a szülő, aki bármiféle elborult vallásos áhítatot (tökmindegy, hogy milyen hitről van szó, lehet az is, hogy fognak még valaha igazi VW-bogarakat gyártani) olt magzatába. A gyermek felnő – fizikailag –, agyilag, érzelmileg azonban éretlen marad s az esetek többségében örökre elvész hibáját felismerő és azt keservesen bánó szülője számára, aki már képtelen visszafordítani azt a folyamatot, amit olyan lelkiismeretesen és felettébb tökéletesen beindított. Többek között ehhez kapcsolódik annak (újbóli) felismerése is, hogy ha kellőképpen eltökélt vagy, miszticizmus leng körül és kitartasz a magad elképzelése mellett, lett légyen az bármi és bármilyen orbitális baromság is, előbb-utóbb biztosan követőkre és csodálókra találsz. Ez sok mindent megmagyaráz. Khm.
Végre kifejtésre került az intelligens vírus és ténykedése, gyakorlatilag ekörül bonyolódik a teljes könyv, genetika mindenhol, nagyon izgalmas, még nekem is, aki sajnos semmit sem konyítok hozzá. Hogyan működik és honnan eredeztethető az örökkön mutálódó descolada? Mit lehet tenni azért, hogy megmaradjon, de ne jelentsen veszélyt senkire? Mit lehet tenni egy másik helyzettel, ami szintén a genetika világába tartozik és igen furcsa emberi reakciót vált ki egy másik világban? Kicsoda Jane és honnan jött? Meg lehet-e oldani a Lusitanián azt a bizonyos békés koegzisztálást, amit mostani, létező világunkban nyilvánvalóan az Istennek sem sikerül? Hogyan lehet és egyáltalán: lehet-e fénysebességnél gyorsabban utazni? Roppant izgalmas, érdemes volt elolvasni a kétkötetes bevezetőt érte :).
Ami zavar: a malackák túl emberiek, zavaróan azok. A hangyokat már sikerült jobban elkülöníteni, tényleg azt a képzetet nyújtani, miszerint ők egy teljesen különálló faj.
Túl kevés szerep jut az Elme GYermekeinek, pedig én rendkívüli módon élvezem a mindenféle tanító rendeket, kár volt szüneteltetni őket, ám mivel az utolsó könyv valószínűleg róluk szól, ezt most elnézem.
Ender kicsit művire, túlzásba vittre, de mégis elhanyagoltra sikerült ebben a részben, ki elolvassa, megtudja, hogy miért is. Esetleg mégsem.
És végül, de nem utolsósorban: már épp lelkendezni akartam a fordítás miatt az első pár oldalon, aztán a lendületem lankadt s mire megismerkedtem Occam pengéjével, tudjátok, ez az, amit Occam a borotvájába szokott tenni, átment negatívba. Hídba. Pongyola, igénytelen. Az egy dolog, hogy soha nem hallott Occam (Ockham) borotvájáról, de ebben az esetben 1. az ember vesz egy értelmező szótárat és okul, 2. sosem tükörferdít. Máig nem értem, hogy lett a borotvából penge, biztos asszociáció útján, mert angolul Occam's razor, nem blade. Na mindegy.
Mindent összevetve, feltétlenül elolvasandó annak, aki szerette a többit. Remélem, ezt sem filmesítik meg…

Új kedvenc regény született. Az elejétől kezdve végig izgalmas, tele olyan megdöbbentő fordulatokkal, remek nemcsak egyedi, hanem eredeti ötletekkel, hogy nehéz eldönteni, hogy a Végjáték eddigi három könyve közül melyik tetszett a legjobban. A Fajirtás felülmúlhatatlannak tűnik. Ezzel együtt eddig hét regényt raktam a kedvencek közé, s benne van az eddig olvasott mindhárom Ender könyv. A következők miatt. Míg a sorozat egyes regényei összefüggnek egymással, és időrendi sorrendben követik Ender Wiggin életútját, az egyes regényekben felvetett témák mindig újak, Card az összes regényében meg tud újulni. Sohasem ismétli magát, nincs üresjárat, nincs felvezetés, félrebeszélés, csak egy géniusz megnyilvánulása elejétől a végéig. Nemcsak, hogy maradt új ötlete a harmadik könyvre, hanem még a harmadik regényben is képes arra, hogy a legelejétől a fináléig folyamatosan megdöbbentse az olvasót eredeti ötleteivel. Kifogyhatatlan ötletgyár, rendkívül izgalmas metafizikai kérdések és válaszok gyűjteménye, húsvér személyekké emelkedett karakterek szívszorító története, zsenik versengése egymással és egymásért több raman faj életben maradásáért. Ez a Fajirtás. Card zsenijét bizonyítja, valamint azt, hogy mennyire tudatosan építette fel sorozatát, hogy kiderült, még volt olyan háromezer éves rejtély, ami már a Végjátékban felvetődött, s most magyarázott el az író. Jane története, eredete, a descolada, a malackák múltja, Ösvény megszólítottjainak története, a világegyetem legnagyobb rejtélyei, az isten(i)ről való elmélkedés. Valamint a precíz, tudományos, vagy legalábbis egy fiktív jövőbeli világban tudományosnak tetsző magyarázatok. Ezek teszik a Fajirtást rendkívüli regénnyé. Card nagy ajándéka ez a sorozat a világnak, senkinek sem szabadna kihagynia a lehetőséget.

Hát jó, nehéz ellentmondani azoknak a véleményeknek, amik arról szólnak, hogy a filozofálás kissé sok, míg a cselekmény kevésbé halad előre. Ez tény. Szerencsémre, én szeretem a filozofálós szakaszokat, így számomra ez nem volt nagy csapás, ettől függetlenül valóban nem jött ki jól az arány.
Míg a cselekmény lényegében ugyanott tart az első 400 oldalig, mint a holtak szószólójában, morálisan sokat fejlődhetnek az olvasók. Kapunk az arcunkba bőven okosságot, gondolkozni valót ;-)
(http://moly.hu/idezetek/656714
http://moly.hu/idezetek/656748)

Az utolsó 100 oldalon szépen megoldást találunk a regény alatt felmerülő kérdésekre, problémákra, amik a sok filozofálás mellett helyet kaptak.
Ezek a megoldások mellesleg nem igazán tetszettek számomra.*
Összességében tetszett a regény, de míg a Holtak Szószólója tökéletes tartotta az egyensúlyt a filóban és a cselekményben, addig ebben a könyvben a mérleg erősen a filó oldalára csúszott. Ez az egyensúlyhiány miatt nem tud felnőni elődeihez. Így a kedvenceimbe ez a kötet nem tud bekerülni, de ettől függetlenül nagyon élveztem.
Fél csillagot az egyensúlyhiány, fél csillagot a regény végi megoldás miatt vontam le.

Utólag még megkérdezném, a kínai lányos vonalnak mi volt a lényegi érdeme? Mert így a könyv végére érve nem érzem, hogy vesztettünk volna bármit, ha konkrétan benne sincs. Nem mondom, hogy azok a részek rosszak voltak, csak éppen teljesen feleslegesnek érzem így a vége után.

*
spoiler