Ender ​száműzetésben (Végjáték-univerzum) 87% 52 csillagozás

Első találkozásom Orson Scott Card Végjáték-univerzumával. Egyedül a Végjáték filmet láttam, azt meg hát igazából nem tudom megítélni, mennyire részletes, illetve mennyire ragaszkodik a könyv cselekményéhez – viszont a fő szálakban nekem most elegendő volt, hogy kipótolja számomra a hézagokat.
Így „üres lappal”, az első, ami elmondhatok róla, hogy micsoda kidolgozott és képzeletben gazdag univerzum ez! Izgalmas és lebilincselő volt olvasni az egyes fejezeteket, mindegyik egy-egy kis történet. Card könnyedén száll be egyik szereplő gondolataiból a másikba, a nézőpontok változnak, de semmi zökkenőt nem lehet tapasztalni, éppen inkább közelebb kerülnek a szereplők. De ugyanolyan könnyedén lépünk tovább, ha valaki ideje „lejárt”, és más események fonalát viszi tovább.
És mindennek a középpontjában áll Ender.
Ender nap mint nap megküzd a lelkiismeretével, a múlt árnyai kísérik a Földre sem térhet vissza, és különös kapcsolatban áll a hangykirálynőkkel. Ugyanakkor ravasz, céltudatos, megingathatatlan, trükkös és előrelátó, néha egész félelmetes, ahogy alakítja a szálakat, és előfordul az is, hogy egy lapra tesz fel mindent..
A végén érdekes volt olvasni, hogy az Univerzum kicsit túl is nőtte magát, Card elmeséli mennyi olvasói, baráti segítsége van az összekapcsolódások kifejtéséhez, illetve a szálak elvarrásához.
Lenyűgöző és sokrétű ez világ, rengeteg eseménnyel, nézőponttal, így biztos fogok még olvasni belőle. Úgy hiszem, izgalmas kaland lesz, alig várom. :)

Azt hiszem, ilyen regényeket írna Scalzi, ha jó író lenne.
De tényleg: ez a kötet kétharmadában párbeszéd (melyekben mindenki három mondattal előre gondolkodik, és mindig a legviccesebb, legütősebb, legbriliánsabb riposzttal áll elő), alig történik valami, látszólag könnyed ütemben halad előre a cselekménynek nevezett eseményfolyam; közben pedig mintha az író kifejezetten úgy alkotta volna meg az egészet, hogy minden az olvasó vágyainak megfelelően történjen, vagyis az olvasóban a lehető legnagyobb hatást elérje, a lehető legjobban meghassa, töltse el érzelemmel és társai. Card ebből a stílusból, ami kicsit olyan érzés, mintha a kisujjából rázta volna ki két nagyobb falat között, nos, még ebből is egy baromi szórakoztató, mélyen emberi és varázslatosan szép regényt alkotott. Emiatt lesz szerintem Card jó író – ellentétben az emlegetettel.
A legérdekesebb az, hogy ebben a kötetben Ender már nem a fiatalkori énje, de még nem is A holtak szószólójának bölcse – most valójában Teremtő Alvin űrbéli mása. Egy végtelenül intelligens fiatal férfi, aki szereti az embereket, de még nem egészen tudja, hogy neki pontosan mi is a feladata ebben az életnek nevezett katasztrófában, azt pedig még kevésbé tudja, hogyan is birkózzon meg vele. És amíg erre rájön, nemcsak segít a körülötte élőknek, de minket, olvasókat is csodálatos történetekkel szórakoztat.
Ügyes módszer, hogy a legtöbbször inkább csak külső szemszögből látjuk Ender hatását, így még több oldalról ismerhetjük meg a fiú személyiségét – a végére ez persze kissé a regény egységének rovására is ment, főleg a meglehetősen töredezett szerkezetnek köszönhetően, legalábbis gyakrabban inkább novellafüzérre emlékeztetett, mint valódi regényre. Nem mintha azzal baj lenne.
Nem mintha bármivel is baj lenne. Tényleg imádom olvasni Card humánus oldalát: megmutatja, hogy mennyivel szebb világban is élnénk, ha empátiával viszonyulnának az emberek egymáshoz. Közben meg láthatóan lelkesen illeszti össze az univerzumának eddig különálló pontjait (én olyan sokat nem olvastam belőle, szóval biztos jól is csinálja), élvezi, ahogy újabb és újabb momentumokkal gazdagíthatja a mítoszt, mi meg nyilván örülünk, mert szeretünk erről és így olvasni. Talán egy kicsit már túl sok volt néha ez a kötet szellemes párbeszéd és emberi erények terén, de ettől még mindig nagyon-nagyon jó.

Card annyira… furcsa író. Akkora amplitúdóval oszcillál a legelmélyültebb bölcsességek, zseniális ötletek és kiváló jellemrajzok, meg a legelképesztőbb blődségek és didaktikus marhaságok között, akár egy könyvön, sőt egy párbeszéden belül is, hogy lassan azt kezdem hinni, hogy ő egy egész munkacsoport. Vagy egy kvázi-intelligens weboldal eredője. :)
De annyira be tud vonni érzelmileg, meg annyira megérinti az embert sokszor, hogy nem is bosszankodom különösebben, ha értelmetlen nagyjelenetekkel és komplett fejezetekkel (Alessandra részei – mondja meg valaki, minek?) próbál kirugdalni a műélvezet ölelő karjai közül időnként.
És annyira szuper, hogy végre megjelent! Mondjuk talán jobb lett volna az Óriás árnyéka (vagy mi lesz az – mert remélhetőleg lesz, ugye? – magyarul) után olvasni, hogy így kronológiai sorrendben, ugye. De nem baj, Card-sorozatokat amúgy is mindig random sorrendben szoktam olvasni, ez még tovább emeli a bájukat. :)

Kicsit tartottam ettől a kötettől, mert az utóbbi időben Card szemmel láthatóan a lezárás helyett inkább elment a mindenféle spin-offok irányába, amiről az embernek csak eszébe jut az a bizonyos róka meg a bőre. Tény, ez már egy közel tíz éves kötet, de anno jól megvoltam a Végjátékkal és A Holtak Szószólójával a közbülső események részletesebb ismerete nélkül is.
Szerencsére a félelmeim alaptalanok voltak, Card mesélőkéje hamar berántott és peregtek az oldalak. Ugyan olyan hű de sokat nem tettek hozzá az itt történtek az eddig ismert cselekményhez, de kicsit simábbá tették az átmenetet, ill. egyben pontot is tettek az Árnyék-sorozat egyik függő szálára. (Azért remélem a 4. részt egyszer olvashatjuk majd magyarul ott is.)

Cardot még mindig nem tudtam megunni, bár most majdnem minden hónapban olvastam egy Ender regényt, így kicsit túlteltem vele.
Nem volt hiányérzetem a Végjáték és a Holtak szószólója közötti időszakról, mégis élvezettel olvastam, hogy hogyan és miért szánta erre a hosszú utazásra magát Enger és Valentine, ugyanakkor jó sok spoilerbe futottam, bár nem tudom, hogy az Árnyékbábokban ezek ki lesznek e fejtve. Meglátom.
Kicsit megint túlcsordult a lelkizés, és az érzelmek kivesézése, megmagyarázása. Olyan karakterek megjelenése pár fejezetig, akik sokkal többet nem tesznek hozzá az eseményekhez, inkább csak példázatok. Ebben a részben Card ráment a szülő-gyermek kapcsolatokra, hogyan tudják negatív irányban alakítani a gyerekek sorsát és gondolkodását egyes felnőttek. Igaza van abban, hogy ez az egyik legfontosabb és legnehezebb feladat egy ember életében, hogy hogyan neveli és alakítja kiskorától a gyermekét. Néhányan ( sokan?! ) ebbe csúfosan belebuknak…
Érzelmileg nagyon tudott hatni rám ez a könyv is . Ez is egy plusz pont az írónak! :) Hamarosan sorra kerítem a maradék két olvasatlan részt is, mert kíváncsi vagyok, hogyan zárul (? ) Ender felnőtt „küldetése”. Illetve Bean történetét is jó lenne lezárni.

Tetszett, megint beszippantott Ender lelkis univerzuma és újfent megerősítette azt a vágyamat, hogy újra olvassam a Végjátékot. A többiek már minden mást leírtak róla, olvassátok és kész. :)
Köszönöm szépen a kölcsönadást @Morpheus! :)

Ez a kötet megint felidézte bennem azt az érzést, amit a Végjáték (avagy az Ender's Game) könyv olvasásakor éreztem. Szerettem ezt a történetet, sok kérdésre választ ad, és nem annyira túl filozofált mint a sorozat többi darabja, amiket nem tudtam annyira szeretni, mint az első kötetet. Ajánlom.

Még csak egy töredékét olvastam a Végjáték univerzumában játszódó könyveknek, egész pontosan a Végjátékot és A Holtak Szószólóját, de egyáltalán nem éreztem hátrányt emiatt. A könyv az említett két kötet ötvözetének érződött: Ender ugyanúgy csatákat vív, taktikázik, terveket kovácsol és hajt végre, mint a Végjátékban, de erősen jelen van a kötetben A Holtak Szószólójának filozofikusabb vonala. Itt még inkább az a kisfiú, aki végigküzdötte a Hadiiskolát, megnyerte a Hangyháborút és most küzd annak az örökségével, aki a Graff miatt felépített magányába látszik visszahúzódni, de újra és újra kiderül, hogy ő is ember, sőt, igazán ő Az ember.

Card itt levelezésekkel vezeti fel a fejezeteket, amik zseniálisan sikerültek. Sok részletre rávilágítanak, ami magából a cselekményből közvetlenül nem derül ki, ügyesen szemlélteti, hogy a hatalmas távolságok és a fénysebességhez közeli sebességgel utazó hajók miatt még az ansible ellenére sem azonnali a kommunikáció, és nem csak fényévek, hanem évek, évtizedek választják el a két beszélgető felet.

Card igazi és egyetlen Végjáték-hőse Ender, és úgy tűnik, a Végjáték sorozat bármelyik regénye láthatóan akkor működik igazán, ha Enderről szól.
A 2. és 3. Árnyék könyv számomra egy teljes tévedés volt egy bő lére eresztett, súlytalan nemzetközi csatározással, egy idegesítő főellenfél Achillesszel, egy súlytalan Peter Wigginnel és egy halvány Beannel. Egyszerűen nem volt abban a konfliktusban ennyi, sőt, még ennek a töredéke sem.
Hanem most már nem bánom annyira, hogy végigszenvedtem őket, mert az Ender száműzetésben utolsó negyede valahol épít ezekre az Árnyék könyvekre. Sőt, épít Az óriás árnyékábanra is, ami még meg sem jelent magyarul, és nem is olvastam, de pont nem is hiányzott. Sőt, a Hegemónból és az Árnyékbábokból is pont elég lett volna annyi, amennyire Card ebben a kötetben összefoglalta a lényegi eseményeket, következményeket.
Na, de hogy szó essen végre az Ender száműzetésbenről is. Ez egy igen jó Ender-regény, ami elegánsan megteremti a kapcsolatot a Végjáték és a Holtak szószólója között, közben pedig Card Ender lelkének mélyére ás, gyönyörűen használja ki a relativisztikus idő miatt időben eltávolodó szeretteivel való érzelmi feloldásokat, helyre rakja Peter Wiggin karakterét, és lezárja Endernek a szüleivel, valamint Graffal való évtizedes kapcsolatát is. Úgy, ahogy Cardtól vártam volna, mélyen, érzékletesen.
Emellett bemutatásra kerülnek a hangy-háború utáni kolonizálás első lépései Ender szemszögén keresztül, logikusan felépítve a későbbi regények hátterét is.
Most, hogy végeztem, nagyon erős késztetést érzek a Holtak szószólója újraolvasására, és a felnőtt Ender is sokkal érthetőbbé válik így. (Persze, vannak még történetek ezután is, amelyek Ender további utazásairól szólnak.)
Szóval, ez ismét egy meglepően jó Ender-regény, még ha a szerkezete kicsit töredékes is, és részben a Végjáték, részben az Árnyék sorozat egyes szálait is elvarrja. De a lényeg Ender, és Card még mindig nagyon mélyen érti Ender lelkivilágát.
Bővebben és összeszedettebben: http://sfmag.hu/2017/01/11/orson-scott-card-ender-szamu…

De jó volt megint olvasni Enderről, megmerítkezni a világban. Nekem fekszik az író stílusa és maga a történet is, sőt az egész történetfolyam. Ez egy hiánypótló kötet, csóváltam is a fejem, hogy olyan kurtán-furcsán át lett ugorva ez az időintervallum. Pedig, ahogy most kiderült, történt ez-az Enderrel és a körülötte lévőkkel a hangy háború után, spoiler amikről nem lehet tudni, vagy csak egy-két oldalban odavetve. Azt gondolom, ideje lenne újraolvasni az ezutáni köteteket. :)