A Végjáték az a sci-fi regény, amit elsők között ajánlanék bárkinek, aki ismerkedni szeretne a műfajjal. Az ember-hangy háború kilátástalansága, a szereplők – különösen a Wiggin gyerekek – árnyalt jelleme, és az a bonyolult viszonyrendszer, amely köztük feszül, és főként az a kegyetlen következetesség, ahogy Card a főszereplőjével bánik, mind-mind olyan elemek, amelyek a zsáner egyik legemlékezetesebb regényévé tették számomra a Végjátékot.
Ezek után kimondottan ambivalens volt az első reakcióm, mikor kiderült, hogy Card megírta az Árnyék sorozatot. Egyrészt persze örültem, hogy egy új aspektusát lehet megismerni az eredeti történetnek – mert ugye voltak ott teljesen kibontatlan szálak, amelyek egy-egy bekezdésnyi szöveggel voltak elintézve – másrészt tartottam tőle, hogy tényleg csupán árnyékai lesznek ezek a könyvek az eredetinek.
Az első kötet olvasása után az ambivalensek az érzéseim, ha nem is múltak el, de sokat csillapodtak.
Örülök a könyveknek, mert Card továbbra is remekül ír: a gyerekszereplői mindegyike valódi egyéniség, és azt sem felejtette el, hogyan kell kegyetlenül bánni velük, így aztán drámai konfliktusban – elvileg – nincs hiány.
Másrészt azonban a történet – és nem csak a már ismert részei – nagyságrendekkel érdektelenebb volt számomra, mint az eredeti, mivel Bean főszereplőként – minden tragédiája ellenére – egyszerűen nem volt elég izgalmas Ender összetett jelleméhez viszonyítva.
Bean utcán töltött korai évei és a kölyökbandák közötti összecsapások eléggé kemények, és ha úgy vesszük, még életszerűek is voltak, mint ahogy később a Hadiiskolában eltöltött évek során megesett kalandok is tele voltak feszültséggel, fordulatokkal és veszéllyel, de mégis…
Beant megtenni a regény főhősének és ilyen személyiséggel felruházni… Nos, ha nem Cardról lett volna szó, és nem a Végjáték paralel regényéről, akkor minden valamire való szerkesztő addig ordibál vele, míg végül valamivel emberibbé teszi a figurát.
Persze tekinthető írói érdemnek a főszereplő ilyen megformálása, hiszen Card egy érzelmileg csökevényes, de félelmetesen intelligens szereplőt akart alkotni – s ez sikerült is neki. Bean, aki szó szerint az utcán nőtt föl, minden családi kötelék és védőburok nélkül, egy rosszul funkcionáló drótanyán felnövő csimpánzkölyök zavarodottságával reagál az emberi kapcsolatokra. Emiatt lehet ugyan sajnálni, de együtt érezni vele nehéz, különösen, ha az ember nem felejti el, hogy ő maga is talán csak a könyv végére döbben rá, hogy valami nagyon nem stimmel vele, és hiába jobb stratéga és taktikus Endernél, de belőle soha nem lesz jó parancsnok, mert túlságosan rideg és számító, bármennyire is igyekezne ezen változtatni.
Ender története felkavart és megérintett, míg Bean története csak intellektuális kaland volt a számomra, s mivel ő is kívülről szemléli, ami vele történik, érzelmileg nekem sem volt akkora élmény az olvasás, mint az előzmény köteté.