Az ​elme gyermekei (Végjáték 4.) 52 csillagozás

Orson Scott Card: Az elme gyermekei

VÉGJÁTÉK-SOROZAT ​BEFEJEZŐ RÉSZE

Orson Scott Card Végjáték-sorozata méltán a science fiction irodalom legsikeresebb regényciklusa. Az elme gyermekei című kötet nagyon izgalmas lezárása az Ender univerzumát bemutató sorozatnak, s végre – hosszú évek után – a magyar olvasók is kezükbe vehetik a regényfolyam negyedik, befejező részét.

E történet már teljesen elrugaszkodik az Ender gyermekéveit bemutató Végjátéktól, valamint továbbviszi a Holtak Szószólójában és a Fajirtásban megismert, az emberiség alapvető kérdéseivel foglalkozó mély gondolatokat. Az elme gyermekei – mindamellett, hogy filozofikus eszmefuttatásaival gondolkodásra készteti az olvasót – Cardhoz méltó történetvezetéssel bír, és cselekményei teljesen magával ragadják az embert.

Az elme gyermekeiben a korábban megismert mesterséges intelligencia, Jane körül forognak az események, akinek lététől függ szinte az egész emberiség jövője. Vajon képes-e az ember meghaladni saját… (tovább)

Eredeti mű: Orson Scott Card: Children of the Mind

Eredeti megjelenés éve: 1996

>!
Unio Mystica, Fót, 2015
352 oldal · ISBN: 9786155546037 · Fordította: Hargittai Krisztina
>!
Unio Mystica, Fót, 2015
352 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155546020 · Fordította: Hargittai Krisztina

Kedvencelte 5

Most olvassa 1

Várólistára tette 42

Kívánságlistára tette 45


Kiemelt értékelések

>!
pat P
Orson Scott Card: Az elme gyermekei

Micsoda hullámvasút! Micsoda összetett és ellentmondásos könyv! Minő hullámzás a kettő és az öt csillagos részek között!

Voltak fejezetek, amikről kimondottan azt hittem, hogy Card-rajongó mormon tinilányok írták meg őket, de úgy, hogy a szüleik még gondosan ellenőrizték a művet, kellően áthatja-e azt az elvárt szellemiség.
És volt, hogy azt gondoltam: szép, szép ez a keresztény értékeket szem előtt tartó, enyhén ezoterikus felhangokkal jellemezhető, alapvetően mélylélektanilag orientált, de kognitív- és viselkedésterápiás elemeket is tartalmazó, családterápiás megközelítésű életvezetési önsegítő könyv, de nem valami sci-fi féleségnek kellene ennek lennie?
És oké, hogy nagyon igaz és szép gondolatok vannak benne átlag háromoldalanként, de milyen dilettantizmus már ezeket ilyen explicit didaktikussággal beletolni a szereplők szájába, ráadásul rendszerint nagyszabású belső monológok és drámai párbeszédek formájában?

Na de aztán az utolsó 100 oldal. Az ismét Card, erejének teljében, aki képes volt ismét elérni a Holtak Szószólójának ca(rd)tartikus mélységeit és magasságait. Ahogy az egészen működőképessé váló történet szerves egységbe épül bölcsességgel és humanizmussal (vagy talán inkább ramanizmussal), ahogy az olvasó beleütközik a saját önértékelését is bizonnyal befolyásoló, netán alapjaiban átíró eszmékbe, ahogy tökmindeggyé válik az összes hülye filóta meg aiúa meg génmolekula mibenléte… Az konkrétan mesteri. Card mégiscsak a kedvenc íróm nekem.
De hogy az az első 250 oldal mi volt?!

3 hozzászólás
>!
Nuwiel SP
Orson Scott Card: Az elme gyermekei

Képzelt találkozás egy amerikai íróval

Elnézést kérek, hogy zavarom, de nem tudtam nem észrevenni a kísérteties hasonlóságot Ön és az egyik kedvenc íróm, Orson Scott Card között. Úristen, ne mondja! Komolyan Ön lenne az? Mekkora az esélye annak, hogy csak így összefutunk, és válthatunk pár szót, már ha nem tartom fel? Egy az egymillióhoz? Bár ahogy a Korongvilágon is tudják, az egy az egymillióhoz esélyek tízből kilencszer bejönnek, de tényleg nem akarom sokáig feltartani, bocsánat, hogy így csapongok.

Szóval, és kérem, ne nehezteljen nagyon, de nehezemre esik elhinni, hogy Ön tényleg ugyanaz az Orson Scott Card lenne, aki A kegyelem árát, a Végjátékot és annak folytatását, A Holtak Szószólóját is írta. Sajnálom, ha megbántom, gyakran előbb jár az ujjam a billentyűzeten vagy a szám, minthogy végiggondolnám a következményeit, de nem csak névrokona a híres írónak, és Ön folytatta helyette Ender történetét a Fajirtásban és Az elme gyermekeiben? Ritkán szoktam haragudni írókra, vagy ennyire szenvedni könyvekkel, de ez utóbbi kettő komoly fejtörést okozott, amikor felmerült a gondolat, hogy érdemes-e rászánnom az időt az elolvasásukra. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ugyanannak a tollából származnak, aki korábban olyan komplex karaktereket alkotott, hogy ide-oda ingadoztam a szeretetük és gyűlöletük között, olyan dilemmák elé állította őket, hogy akárhogy döntsenek, nincs jó megoldás, olyan történeteket szőttek, hogy az megérintette az ember lelkét.

Hová lett ez az író? Az az érzés motoszkált bennem az utolsó két könyvet olvasva, mint amikor Herbert Dűnéjének a lezárását olvastam, amit a fia és még valaki írt. Egyszerűen nem passzoltak össze, a karakterek nem úgy viselkedtek, ahogy azt eddig megszoktam, nem volt olyan mélységük, a szálak lezárása meg túl happy endes volt. Igen, igen, az Ön könyveiről beszélek, de igaza van, a Dűne lezárásáról is egy az egyben elmondható ugyanez. És a Lusitania Flotta? Tényleg ennyivel kellett elintézni? Majdnem 900 oldalon keresztül olvashatjuk a filozofálgatást istenekről, az élet értelméről és céljáról, szerelemről és szeretetről, de a sokkal érdekesebb témáról, hogy milyen morális terhet jelent a flottának a küldetése, hogy egyáltalán mi a fene az a Kongresszus, kik alkotják, mik mozgatják, SEMMIT nem tudni meg. Nem, az nem volt elég, hogy pár oldalban elintézték a bombát, ennyire MacGyver is képes egy gyufával és némi szigszalaggal. És még teleportálnia sem kell hozzá.

Kérem, ne haragudjon meg, de ezt muszáj volt kiadnom magamból, kissé csalódott voltam. De ne aggódjon, még nem olvastam minden könyvét, még jóvá teheti.

>!
Unio Mystica, Fót, 2015
352 oldal · ISBN: 9786155546037 · Fordította: Hargittai Krisztina
4 hozzászólás
>!
Morpheus
Orson Scott Card: Az elme gyermekei

+1 Újraolvasás. A véleményem nem változott. :)
Remek volt, zseniális, filozofikus és kalandos egyszerre. Volt olyan rész, amit végig kellett olvasnom, éjfél utánig is, mert nem tudtam volna elaludni, ha nem tudom meg, hogy valóban úgy és az történt, ahogyan sejtettem, vagy egészen másképpen. :) Aztán a többit másnap felfaltam. Vannak ilyen könyvek, amiket el kell olvasnom egy-két lélegzetre. Ez is ilyen volt. És ami a legjobb az egészben, hogy simán lehet folytatni az történetet tovább, mert ugyan a kitűzött problémák megoldódtak, de természetesen elő is kerültek újabbak. Egyetlen dolog, amit meg kell említenem így utólag, hogy számomra kiszámítható volt, minden úgy történt, ahogy gondoltam, nem voltak benne nagy meglepetések. (Ezért levonhatnék egy fél csillagot, de maradjon.)
A lényeg ami lényeg, hogy erősítsük magunkban azt, ami raman, és gyengítsük, ami varelse. És ez a könyv is erre tanít minket ebben a nagyobbrészt varelse világban.

>!
Joshua182 
Orson Scott Card: Az elme gyermekei

Napokig gondolkodtam, hogy miért csalódtam ebben a könyvben, de nehéz megfogalmazni.
Mikor ezt írom, már javában az Ender árnyéka lapjait pörgetem, és be kell vallanom, összehasonlíthatatlanul jobban leköt. Ezzel igencsak megszenvedtem, olyan érzés volt, mint mikor degeszre tömtem magam, de még le kell erőltetnem az utolsó falatokat, különben nem kapok desszertet (nem tudom meg, mi lesz a vége).
Pedig a befejezés nagyon érdekelt, de az volt a benyomásom, hogy a negyedik részt két-három, a Fajirtáshoz toldott fejezettel is el tudta volna intézni a szerző (eredetileg egy könyv is volt a két rész).
Ismét nagyon erős a filozofikus vonal, a tényleges történések pedig főleg az utolsó 50-60 oldalra koncentrálódnak. Card szerint a Végjátékot követő részek „lassabbak, töprengőbbek, ideaközpontúbbak”. Hát öööö, khm, ez enyhe kifejezés, és ez ennél a résznél érződik a legerősebben. Az Ender-Peter-ifjú Val alkotta magasabb létsík és a Jane hatalma, képességei már-már fantasztikus, transzcendens szférákba emelik a szereplőket és az eseményeket, gyakorlatilag az volt az érzésem, hogy nincs lehetetlen, szinte minden korlátot ledöntött a könyv, a fizikai határok nem léteznek többé a szereplők számára. Különösen a bolygópusztító fegyverhez kapcsolódó fejezetnél éreztem, hogy elvetette a sulykot a szerző.
Ez a könyv egy óda az élethez, és mint olyan, tényleg szép, de sajnos igencsak nélkülözi a hagyományos sci-fi kellékeket, helyette kapunk rengeteg jellemfejlődést, japán erkölcstant a szerző interpretációjában, szamoai teremtésmítoszt, és hasonlókat. Önmagában nem rossz könyv, de a Fajirtás után közvetlenül kicsit nagyon sok volt, és személy szerint más befejezést is képzeltem. Hogy pozitívumot is írjak, ennek van a legszebb a borítója a sorozatból. Most pedig megyek, és folytatom az Ender árnyékát, mert eddig sokkal jobb…

7 hozzászólás
>!
NewL P
Orson Scott Card: Az elme gyermekei

Sokkal könnyebben emészthető stílusban megírt történet ez mint a Orson Scott Card: Fajirtás, ezért gyorsabban is olvasható. Az író által kigondolt események érdekesek, bár az általa levont következtetésekkel nem mindenhol értettem egyet, pl. a peremnemzetek gondolatával, de ez egy jó lezárásnak tűnik, még ha az eddigi történetek alapján ez egy kicsit gyengébbnek is tűnik.

5 hozzászólás
>!
Razor SMP
Orson Scott Card: Az elme gyermekei

Bár Az elme gyermekei a sorozat negyedik részeként van mindenhol említve, nyugodtan lehetne akár a harmadik rész második kötete is, lévén közvetlenül annak vége után játszódik, és annak két nyitott szálát – spoiler – fejezi be. A kötet eleje nekem kicsit döcögős volt, túl sok volt az elmélkedés, filozofálás még Cardhoz képest is, de aztán a regény közepétől beindult jobban a cselekmény, a végén pedig csak pörögtek a lapok. Összességében Card szép lezárást kerekített Ender történetének, ugyanakkor belengetett megint olyan mézesmadzagot, ami miatt már nyúlnék a folytatásért – kár, hogy az még egyelőre angolul megírásra vár.

>!
Unio Mystica, Fót, 2015
352 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155546020 · Fordította: Hargittai Krisztina
>!
WerWolf
Orson Scott Card: Az elme gyermekei

Nagy csalódás volt ez Cardtól.
Értem én, hogy komoly kérdéseket feszegetett az élethez való ragaszkodás témakörében, csak valahogy nem sikerült filozofikusra vennie a figurát. A regény közepe ennél fogva, inkább hasonlított egy romantikus ponyvához, vagy egy végtelenségig húzott latin szappanoperához, mint a Végjáték Saga egyik történetéhez.
Ez a kötet túlírt és érződik rajta, hogy bár vannak benne jó és súlyos gondolatok, egy önálló kötetre mégsem volt elég Cardban ahhoz, hogy ebből is egy jó történetet kanyarítson.
A végére felpörögtek a dolgok, viszont a romantikus lezárás itt is csorbította az összképet.
Lehet, hogy nem ártana, ha Card álnéven írna romantikus ponyvát minden két sci-fi könyve között, és akkor ezeket a nyálcsorgatós részeket nem kellene nekünk olvasnunk.
Sajnos, ha a négy kötetet nézem egyben, akkor eléggé hullámzó a minőség, ami nem feltétlenül ad elegendő lökést ahhoz, hogy most nekikezdjek az Árnyák-Saganak is.

>!
ppayter
Orson Scott Card: Az elme gyermekei

"Ender elméjének gyermekei önálló utakon járnak és az emberiség éppen elpusztítani készül legjobb esélyét a túlélésre. […]

Szerencsére a filóta- és aiúa-dolgot az előző részben letárgyaltuk, úgyhogy már valamivel kevésbé bosszantott ez az adalék, de még mindig azt mondom, hogy ennél sokkal elegánsabban és tudományosabban (ha már egyszer sci-fi és nem fantasy) is meg lehetett volna oldani a fénynél gyorsabb kommunikáció és űrutazás, illetve bizonyos karakterek játékba hozásának problémáját. Érezhetően lezáró (vagy legalábbis a teljes lezárást előkészítő) kötetről van szó, Card elkezdi szépen elvarrni a szálakat és sokat egyszerűsít a finálé előtt a mostanra elég terjengőssé váló történeten. A regény nagy része az Endymiont idézően road movie-s: meglátogatunk néhány érdekes világot (elvégre a Lusitanián, a Trondheimen és az Ösvényen kívül más bolygókat is benépesített háromezer év alatt az emberiség) az eddigiekkel ellentétben szokatlanul kevés nyűglődéssel sikerül megoldani pár problémát, aztán hipp-hopp, itt is a vége. […]"


Bővebben: http://kultnaplo.blogspot.com/2015/11/orson-scott-card-…

5 hozzászólás
>!
Buzánszky_Vírus_Dávid
Orson Scott Card: Az elme gyermekei

Pedig biztos voltam benne, hogy nekem ez is tetszeni fog.
De tényleg szenvedés, csalódott vagyok.
Elég idegesítő ez a flottás sztori. Várunk rá két köteten át, ami közben majdhogynem nem történik semmi érdemleges, majd az utolsó 50 oldalon letudjuk. Nem túl sok fordulattal, meg meglepetéssel.
Közben előkerül valami érdekesebb témaspoiler, ami persze nem lesz lezárva, csak hozzáad 3 mondatnyi bölcsességet a kötet végén.

Az első két könyv abszolút kedvenc. A harmadik totál más irányt vesz, ami a negyedikben gödrösödik ki. Így a sorozat nem lehet kedvencem, még ha két nagy favoritot is köszönhetek neki. Kár érte.

https://moly.hu/idezetek/671889

>!
B_Petra
Orson Scott Card: Az elme gyermekei

Filozofikus, érzelgős, és sajnos unalmas.
Igy kell elrontani egy sci-fit.
Sajnos, nem élveztem, az olvasást, több szempontból sem, az egyik a számomra túlerőltetett vallásosság, mártiromság, a szeretet ereje, a sok önmarcangolás, lelkiismeretfurdalás, az Ender imádat, és az hogy bár 3000 év telt el, még mindig egy helyben topognak.
Érdemleges cselekmény nincs, határozott új konflikts nincs, ami adott az is egy oldaln, és túl vacakul oldódik meg, vagy meg sem oldódik, csak a jövőbe vetett vak hit marad.
A szereplőket eddig sem kedveltem, és sikerült Jane-t is elcseszni, kis szerelmes fruskává alakitani, aki semmi másra sem vágyik csak a szerelmi beteljesülésre.
Az auiák, az Odaát, a társadalom, az űrutazás az idegen fajok, a kolóniák, és ugy egybevéve minden sci-fi elem alárendelődik ennek a bugyuta ezoterikus vakbuzgóságnak.


Népszerű idézetek

>!
Morpheus

Egy dolog azonban biztos: a sci-fit olvasók táborában több komoly gondolkodó van, akik a valóság mibenlétét akarják felfedezni, mint bármely más irodalmi társaságban, amelyben volt szerencsém részt venni.

351. oldal

>!
Morpheus

     – Tehát öngyilkos küldetésen vagyunk.
     – Az élet öngyilkos küldetés, Miro. Nézz utána – már a Bevezetés a filozófiába tanfolyam első óráján is ezt tanítják. Az egész életed arról szól, hogy feléld az erőforrásaidat, és ha a végére értél a készleteidnek, akkor elpatkolsz.

143. oldal

>!
Razor SMP

– Amit most érzek, az a szerelem, igaz?
– Nem tudom. Vágyakozást érzel? Szédítő, ostoba boldogságot, csak mert velem vagy?
– Igen – bólintott a lány.
– Akkor ez influenza – jelentette ki Miro. – Pár óra múlva már hányingered és hasmenésed is lehet.

264. oldal, 12. Vajon elárulom Endert?

>!
Morpheus

     – De valójában nem tudod.
     – Pontosan annyira tudom, amennyire bárki bármit tud. A tudás csak egy vélemény, amelyben bízol annyira, hogy arra alapozd a cselekvésed. Azt sem tudom, hogy a nap felkel-e holnap. Lehetséges, hogy a Kis Doktor felrobbantja a világunkat, mielőtt reggel felébrednénk. Vagy feltörhet egy vulkán valahol, amely miszlikbe szaggat mindnyájunkat. De én bízom benne, hogy lesz holnap, és ezen a bizalmon alapulnak a tetteim.

113. oldal

>!
Morpheus

A vallás az emberek legmélyebb érzelmi szintjeihez kötődik. Lényünk mélyéről kiáradó szeretet a legerősebb és legédesebb, de az onnan származó gyűlölet a legforróbb, és az onnan feltörő harag a leggyilkosabb.

131. oldal

>!
Buzánszky_Vírus_Dávid

Vajon a különböző népek istenei beszélnek egymással? A kínai városok istenei beszélnek a japánok őseivel? Xialba uraival? Allahhal? Jahvéval? Vishnuval? Van egy évenkénti találkozójuk, ahol összehasonlítják a követőiket? Az enyémek a padló felett görnyedve a fa erezetét követik értem – mondja az egyik. Az enyémek állatok áldoznak – mondja egy másik. Az enyémek bárkit megölnek, aki megsért engem – mondja a harmadik. Én leggyakrabban azon gondolkodom el, vajon van-e köztük olyan, aki azzal dicsekedhet, hogy az ő követői engedelmeskednek a törvényeinek, jól bánnak egymással, és egyszerű, odaadó életet élnek.

127. oldal

>!
ppayter

Hikari meghajlással köszöntötte Vang-mut, Peternek pedig kezet nyújtott. Peter finoman kimutatta meglepődését.
– A Yamato szellem őrzőjének hívnak ugyan – mondta Hikari mosolyogva –, de ez nem azt jelenti, hogy udvariatlan vagyok, és arra kényszerítem az európaiakat, hogy japánként viselkedjenek. Egy európai meghajlását nézni pont olyan fájdalmas, mint ha egy malacot látnánk balettozni.

85. oldal, 4. A tökéletes egyszerűség embere vagyok!

1 hozzászólás
>!
ppayter

– De ha én meghalok, azzal a fajtám összes egyede meghal – mondta Jane. – […] nekem sajnos nem lesznek gyermekeim. Hogyan is lehetnének? Én csupán elméletben létezem. Az elméleti síkon pedig nem túl sok kilátásom van a szaporodásra.
– Ezt sajnálom – mondta Miro –, mert fogadni mernék, hogy elméletileg nagyon jó lennél az ágyban.

49. oldal, 3. Túl sokan vagyunk!

>!
NewL P

A számítógépek – na, azok racionálisak. Betáplálod az adatokat, ők pedig csak azokkal a következtetésekkel foglalkoznak, amik az adatokból levonhatók. De ez azt is jelenti, hogy tehetetlen áldozatai annak, hogy milyen adatokat és programokat táplálunk beléjük. Mi, élő, lélegző lények nem vagyunk az általunk kapott információk rabjai. A környezetünk eláraszt információkkal, a génjeink adnak bizonyos impulzusokat, de mi nem mindig a kapott információk alapján cselekszünk, és nem mindig engedelmeskedünk a velünk született szükségleteinknek. Mi képesek vagyunk elvonatkoztatni. Tudjuk azt is, amit valójában nem tudhatunk, és egész életünket feltesszük arra, hogy igazoljuk ezt a tudást.

114. oldal, 5. fejezet

>!
Morpheus

Han Fej-ce azt mondta neki, ne bajlódjon a formális tanulmányokkal, egyszerűen arról gyűjtsön ismereteket, ami érdekli.
     „Az elmédet nem rontotta meg a hagyományos oktatás. Így hát hagyd, hogy a magad módján fedezd fel az egyes témákat.”

68. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

James Dashner: Lázkód
Kim Stanley Robinson: Aurora
Robin Cook: Invázió
Martha Wells: Kritikus rendszerhiba
Brandon Hackett: Xeno
Michael Crichton: Az Androméda törzs
Arthur Herzog: Őrület – IQ 83
Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?
Philip K. Dick: Szárnyas fejvadász
M. R. Carey: Kiéhezettek