Az ​Elme Gyermekei (Végjáték 4.) 78% 77 csillagozás

Micsoda hullámvasút! Micsoda összetett és ellentmondásos könyv! Minő hullámzás a kettő és az öt csillagos részek között!

Voltak fejezetek, amikről kimondottan azt hittem, hogy Card-rajongó mormon tinilányok írták meg őket, de úgy, hogy a szüleik még gondosan ellenőrizték a művet, kellően áthatja-e azt az elvárt szellemiség.
És volt, hogy azt gondoltam: szép, szép ez a keresztény értékeket szem előtt tartó, enyhén ezoterikus felhangokkal jellemezhető, alapvetően mélylélektanilag orientált, de kognitív- és viselkedésterápiás elemeket is tartalmazó, családterápiás megközelítésű életvezetési önsegítő könyv, de nem valami sci-fi féleségnek kellene ennek lennie?
És oké, hogy nagyon igaz és szép gondolatok vannak benne átlag háromoldalanként, de milyen dilettantizmus már ezeket ilyen explicit didaktikussággal beletolni a szereplők szájába, ráadásul rendszerint nagyszabású belső monológok és drámai párbeszédek formájában?

Na de aztán az utolsó 100 oldal. Az ismét Card, erejének teljében, aki képes volt ismét elérni a Holtak Szószólójának ca(rd)tartikus mélységeit és magasságait. Ahogy az egészen működőképessé váló történet szerves egységbe épül bölcsességgel és humanizmussal (vagy talán inkább ramanizmussal), ahogy az olvasó beleütközik a saját önértékelését is bizonnyal befolyásoló, netán alapjaiban átíró eszmékbe, ahogy tökmindeggyé válik az összes hülye filóta meg aiúa meg génmolekula mibenléte… Az konkrétan mesteri. Card mégiscsak a kedvenc íróm nekem. De hogy az az első 250 oldal mi volt?!

Képzelt találkozás egy amerikai íróval

Elnézést kérek, hogy zavarom, de nem tudtam nem észrevenni a kísérteties hasonlóságot Ön és az egyik kedvenc íróm, Orson Scott Card között. Úristen, ne mondja! Komolyan Ön lenne az? Mekkora az esélye annak, hogy csak így összefutunk, és válthatunk pár szót, már ha nem tartom fel? Egy az egymillióhoz? Bár ahogy a Korongvilágon is tudják, az egy az egymillióhoz esélyek tízből kilencszer bejönnek, de tényleg nem akarom sokáig feltartani, bocsánat, hogy így csapongok.

Szóval, és kérem, ne nehezteljen nagyon, de nehezemre esik elhinni, hogy Ön tényleg ugyanaz az Orson Scott Card lenne, aki A kegyelem árát, a Végjátékot és annak folytatását, A Holtak Szószólóját is írta. Sajnálom, ha megbántom, gyakran előbb jár az ujjam a billentyűzeten vagy a szám, minthogy végiggondolnám a következményeit, de nem csak névrokona a híres írónak, és Ön folytatta helyette Ender történetét a Fajirtásban és Az elme gyermekeiben? Ritkán szoktam haragudni írókra, vagy ennyire szenvedni könyvekkel, de ez utóbbi kettő komoly fejtörést okozott, amikor felmerült a gondolat, hogy érdemes-e rászánnom az időt az elolvasásukra. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ugyanannak a tollából származnak, aki korábban olyan komplex karaktereket alkotott, hogy ide-oda ingadoztam a szeretetük és gyűlöletük között, olyan dilemmák elé állította őket, hogy akárhogy döntsenek, nincs jó megoldás, olyan történeteket szőttek, hogy az megérintette az ember lelkét.

Hová lett ez az író? Az az érzés motoszkált bennem az utolsó két könyvet olvasva, mint amikor Herbert Dűnéjének a lezárását olvastam, amit a fia és még valaki írt. Egyszerűen nem passzoltak össze, a karakterek nem úgy viselkedtek, ahogy azt eddig megszoktam, nem volt olyan mélységük, a szálak lezárása meg túl happy endes volt. Igen, igen, az Ön könyveiről beszélek, de igaza van, a Dűne lezárásáról is egy az egyben elmondható ugyanez. És a Lusitania Flotta? Tényleg ennyivel kellett elintézni? Majdnem 900 oldalon keresztül olvashatjuk a filozofálgatást istenekről, az élet értelméről és céljáról, szerelemről és szeretetről, de a sokkal érdekesebb témáról, hogy milyen morális terhet jelent a flottának a küldetése, hogy egyáltalán mi a fene az a Kongresszus, kik alkotják, mik mozgatják, SEMMIT nem tudni meg. Nem, az nem volt elég, hogy pár oldalban elintézték a bombát, ennyire MacGyver is képes egy gyufával és némi szigszalaggal. És még teleportálnia sem kell hozzá.

Kérem, ne haragudjon meg, de ezt muszáj volt kiadnom magamból, kissé csalódott voltam. De ne aggódjon, még nem olvastam minden könyvét, még jóvá teheti.

+1 Újraolvasás. A véleményem nem változott. :)
Remek volt, zseniális, filozofikus és kalandos egyszerre. Volt olyan rész, amit végig kellett olvasnom, éjfél utánig is, mert nem tudtam volna elaludni, ha nem tudom meg, hogy valóban úgy és az történt, ahogyan sejtettem, vagy egészen másképpen. :) Aztán a többit másnap felfaltam. Vannak ilyen könyvek, amiket el kell olvasnom egy-két lélegzetre. Ez is ilyen volt. És ami a legjobb az egészben, hogy simán lehet folytatni az történetet tovább, mert ugyan a kitűzött problémák megoldódtak, de természetesen elő is kerültek újabbak. Egyetlen dolog, amit meg kell említenem így utólag, hogy számomra kiszámítható volt, minden úgy történt, ahogy gondoltam, nem voltak benne nagy meglepetések. (Ezért levonhatnék egy fél csillagot, de maradjon.)
A lényeg ami lényeg, hogy erősítsük magunkban azt, ami raman, és gyengítsük, ami varelse. És ez a könyv is erre tanít minket ebben a nagyobbrészt varelse világban.

Napokig gondolkodtam, hogy miért csalódtam ebben a könyvben, de nehéz megfogalmazni.
Mikor ezt írom, már javában az Ender árnyéka lapjait pörgetem, és be kell vallanom, összehasonlíthatatlanul jobban leköt. Ezzel igencsak megszenvedtem, olyan érzés volt, mint mikor degeszre tömtem magam, de még le kell erőltetnem az utolsó falatokat, különben nem kapok desszertet (nem tudom meg, mi lesz a vége).
Pedig a befejezés nagyon érdekelt, de az volt a benyomásom, hogy a negyedik részt két-három, a Fajirtáshoz toldott fejezettel is el tudta volna intézni a szerző (eredetileg egy könyv is volt a két rész).
Ismét nagyon erős a filozofikus vonal, a tényleges történések pedig főleg az utolsó 50-60 oldalra koncentrálódnak. Card szerint a Végjátékot követő részek „lassabbak, töprengőbbek, ideaközpontúbbak”. Hát öööö, khm, ez enyhe kifejezés, és ez ennél a résznél érződik a legerősebben. Az Ender-Peter-ifjú Val alkotta magasabb létsík és a Jane hatalma, képességei már-már fantasztikus, transzcendens szférákba emelik a szereplőket és az eseményeket, gyakorlatilag az volt az érzésem, hogy nincs lehetetlen, szinte minden korlátot ledöntött a könyv, a fizikai határok nem léteznek többé a szereplők számára. Különösen a bolygópusztító fegyverhez kapcsolódó fejezetnél éreztem, hogy elvetette a sulykot a szerző.
Ez a könyv egy óda az élethez, és mint olyan, tényleg szép, de sajnos igencsak nélkülözi a hagyományos sci-fi kellékeket, helyette kapunk rengeteg jellemfejlődést, japán erkölcstant a szerző interpretációjában, szamoai teremtésmítoszt, és hasonlókat. Önmagában nem rossz könyv, de a Fajirtás után közvetlenül kicsit nagyon sok volt, és személy szerint más befejezést is képzeltem. Hogy pozitívumot is írjak, ennek van a legszebb a borítója a sorozatból. Most pedig megyek, és folytatom az Ender árnyékát, mert eddig sokkal jobb…

Sokkal könnyebben emészthető stílusban megírt történet ez mint a Orson Scott Card: Fajirtás, ezért gyorsabban is olvasható. Az író által kigondolt események érdekesek, bár az általa levont következtetésekkel nem mindenhol értettem egyet, pl. a peremnemzetek gondolatával, de ez egy jó lezárásnak tűnik, még ha az eddigi történetek alapján ez egy kicsit gyengébbnek is tűnik.

Bár Az elme gyermekei a sorozat negyedik részeként van mindenhol említve, nyugodtan lehetne akár a harmadik rész második kötete is, lévén közvetlenül annak vége után játszódik, és annak két nyitott szálát – spoiler – fejezi be. A kötet eleje nekem kicsit döcögős volt, túl sok volt az elmélkedés, filozofálás még Cardhoz képest is, de aztán a regény közepétől beindult jobban a cselekmény, a végén pedig csak pörögtek a lapok. Összességében Card szép lezárást kerekített Ender történetének, ugyanakkor belengetett megint olyan mézesmadzagot, ami miatt már nyúlnék a folytatásért – kár, hogy az még egyelőre angolul megírásra vár.

„Ender elméjének gyermekei önálló utakon járnak és az emberiség éppen elpusztítani készül legjobb esélyét a túlélésre. […]

Szerencsére a filóta- és aiúa-dolgot az előző részben letárgyaltuk, úgyhogy már valamivel kevésbé bosszantott ez az adalék, de még mindig azt mondom, hogy ennél sokkal elegánsabban és tudományosabban (ha már egyszer sci-fi és nem fantasy) is meg lehetett volna oldani a fénynél gyorsabb kommunikáció és űrutazás, illetve bizonyos karakterek játékba hozásának problémáját. Érezhetően lezáró (vagy legalábbis a teljes lezárást előkészítő) kötetről van szó, Card elkezdi szépen elvarrni a szálakat és sokat egyszerűsít a finálé előtt a mostanra elég terjengőssé váló történeten. A regény nagy része az Endymiont idézően road movie-s: meglátogatunk néhány érdekes világot (elvégre a Lusitanián, a Trondheimen és az Ösvényen kívül más bolygókat is benépesített háromezer év alatt az emberiség) az eddigiekkel ellentétben szokatlanul kevés nyűglődéssel sikerül megoldani pár problémát, aztán hipp-hopp, itt is a vége. […]”

–
Bővebben: http://kultnaplo.blogspot.com/2015/11/orson-scott-card-…

Találó a cím, hiszen Ender elméjének gyermekei előtérbe kerülnek, jelentős szerepet kapnak ebben a sorozatrészben. Kettős érzéseim vannak a történettel kapcsolatban. Újabb érdekes bolygókkal, a japán szellemiségű Isteni Szél világával és a csendes-óceáni szigetek hagyományait követő (szamoai) Pacificával ismerkedtem meg, ezek alapvetően tetszettek. A japán filozófussal történő szócsata és az elméletek érdekesek voltak, a szamoai isteni tudás azonban inkább fantasy-be való, mint sci-fibe. A szerző a fő szereplők életének, sőt létének szálait ide-oda csavargatta, párokat alkotott, mindenkinek megfelelő befejezést adott, ráadásul a történet vége felé hullámvasút szerű érzelmeket váltott ki, amikor spoiler. Ez egyrészt katartikus élmény volt, racionálisan belegondolva viszont túlzásba esett. Összességében örülök, hogy elolvastam és szívesen olvasnám az Enderverzum többi részét is, mert Card kiválóan ír.
A kötet külsejéről: szép a címlap. Az előző részből maradt a kicsi betűméret és a szorosan nyomott sorok, de ebben az oldalméretben kevésbé zavart.

Nagy csalódás volt ez Cardtól.
Értem én, hogy komoly kérdéseket feszegetett az élethez való ragaszkodás témakörében, csak valahogy nem sikerült filozofikusra vennie a figurát. A regény közepe ennél fogva, inkább hasonlított egy romantikus ponyvához, vagy egy végtelenségig húzott latin szappanoperához, mint a Végjáték Saga egyik történetéhez.
Ez a kötet túlírt és érződik rajta, hogy bár vannak benne jó és súlyos gondolatok, egy önálló kötetre mégsem volt elég Cardban ahhoz, hogy ebből is egy jó történetet kanyarítson.
A végére felpörögtek a dolgok, viszont a romantikus lezárás itt is csorbította az összképet.
Lehet, hogy nem ártana, ha Card álnéven írna romantikus ponyvát minden két sci-fi könyve között, és akkor ezeket a nyálcsorgatós részeket nem kellene nekünk olvasnunk.
Sajnos, ha a négy kötetet nézem egyben, akkor eléggé hullámzó a minőség, ami nem feltétlenül ad elegendő lökést ahhoz, hogy most nekikezdjek az Árnyák-Saganak is.

Filozofikus, érzelgős, és sajnos unalmas.
Igy kell elrontani egy sci-fit.
Sajnos, nem élveztem, az olvasást, több szempontból sem, az egyik a számomra túlerőltetett vallásosság, mártiromság, a szeretet ereje, a sok önmarcangolás, lelkiismeretfurdalás, az Ender imádat, és az hogy bár 3000 év telt el, még mindig egy helyben topognak.
Érdemleges cselekmény nincs, határozott új konflikts nincs, ami adott az is egy oldaln, és túl vacakul oldódik meg, vagy meg sem oldódik, csak a jövőbe vetett vak hit marad.
A szereplőket eddig sem kedveltem, és sikerült Jane-t is elcseszni, kis szerelmes fruskává alakitani, aki semmi másra sem vágyik csak a szerelmi beteljesülésre.
Az auiák, az Odaát, a társadalom, az űrutazás az idegen fajok, a kolóniák, és ugy egybevéve minden sci-fi elem alárendelődik ennek a bugyuta ezoterikus vakbuzgóságnak.