Gyanútlanul (Az első hangy háború 1.) 80% 11 csillagozás

Nem lett volna ez rossz. Ha.

Ha nem nekem kéne felhívnom egy (kettő!) scifi-író figyelmét arra, hogy egy űrhajó, az nem egy busz. Egy űrhajó az nem akkor halad, ha nyomják a gázpedált, és akkor áll meg, ha nem. Tudjátok, ez ilyen fizika. (A kedvenc jelenetem, mikor cserkelnek be egy úrhajót, ami egy aszteroidával együtt forog, és akkor közelednek felé, mikor épp nem arra néz, és amikor meg arra néz, akkor megállnak.) Ha egy űrhajó külsejét elsötétítem (lásd a lopakodós jelenet), attól azért nem kell a belsejében is sötétnek lenni. Átlagos űrhajón kevés az ablak szerintem. És egy űrhajóból akkor is ki lehet szállni, ha éppen gyorsan mozog (nem, nem visz el a menetszél) ki lehet belőle lőni dolgokat, és át lehet szállni egyik gyorsan mozgóról a másikra.
Jó, igazából szerintem szólt is valaki vlakinek a kötet kétharmadánál (szerintem az Orson Scott az Aaronnak, vagy a Card-rajongó Mormon Tinilányoknak), hogy gyerekek, ez hülyeség, és onnan az ilyen béna jelenetek ki vannak kozmetikázva bizonyos mikrometeorokra való hivatkozásokkal. Jó, az már nem egyértelmű és ordító marhaság, de azért bénaság.

És kifejezetten kár ezért a sok butaságért, mert bizonyos részei azért egészen erősek: szerintem izgalmas, klasszak a karakterek, és van pár jelenet, ami emberekről szól (és szerintem Card írta), és azok olyan igazán cardosak, és nagyon jók. És tudtam úgy igazán, mélyen, átélten rühelleni szereplőket, nekem mostanában az komoly minőségjelző.

Sajnos ez pillanatnyilag nem érződik másnak, mint egy újabb bőr lehúzása a végjátékról. Nem mondhatom, hogy rossz volt, de az eredetitől fényévnyire, pedig vártam már, hogy elolvashassam. Csak abban reménykedhetek, hogy ez egy bevezető rész, és a többi jobb lesz – ha jó nem is –, mert akkor elolvasom, sajnos túlságosan is szeretem a világot.

Olvasmányos, pörgős világbemutató kötet, amely először felskicceli a világűrbe éppen csak kilépett emberiség helyzetét. A Földön még önálló országok vannak, a Holdon már kiépült az élet, a gyárak ott fogadják az akár a Kuiper-övből is kibányászott és automata hajókkal visszaküldött nyersanyagokat. A bányászást természetesen kik végeznék, ha nem nagyvállalatok és mellettük független bányászcsaládok? A vállalatok azok szokás szerint vállalatok, a bányászcsaládok sokkal érdekesebbek: mindegyik egy-egy klán, jórészt nemzetiség szerint, a saját hajóján vagy hajóin élve, szigorú és klánonként változó szabályokkal a hajón belüli életre (például hogy mennyire fontos a csontozat és az izomzat egészségének megőrzése egy esetleges gravitációs kútba visszatéréshez) és a házasodásra, amit többnyire a klánok egymás között intéznek, hogy elkerülhessék a túl közeli rokonok házasságát, és ezáltal a belterjességet. Kint a Naprendszer szélén épp egy ilyen házasságot készítenek elő a történet kezdetekor, majd megjelennek a képben a vállalatiak, akik titokban egy új eszközt tesztelnek. A marakodásba érkezik meg az első idegen hajó, amit csak az El Cavador észlel, de nincs kinek elmondaniuk, ráadásul senki sem hinne egy kisebb bányászklánnak. A külső űrben összefutó két szál mellett ott van még egy harmadik, egyelőre eléggé jelentéktelen katonai szál a Földön, a „kell egy csapat” jeligére gyűjtik az elitebbnél elitebb katonákat, akik között felbukkan egy régi ismerős is, bár gyorsan el is tűnik egyelőre. Rájuk szerintem kár volt ennyi oldalt pazarolni egyelőre, annyi minden nem történt velük, és a fő szál szempontjából is csak később lesz szerepük.

A Végjáték-sorozat utolsó kötete nekem nagy csalódás volt, a Gyanútlanul viszont ha remekműnek nem is, szórakoztató olvasmánynak tökéletesen megteszi. A végkifejletet ismerjük, az odáig vezető út talán izgalmas is lesz, és remélhetőleg lendületet kap a kiadás, és jön a többi könyv is.

A könyv eleje egy picit döcögősen indul, de aztán beindulnak az események, és letehetetlen a könyv.
Nagyon tetszett maga a történet is, és már alig várom a folytatást. De ez sajnos nem most lesz, habár angolul már befejezték a sorozatot.
A „Végjáték” univerzum kedvelőknek kihagyhatatlan ez könyv.

Bár a könyv nem ad olyan mélységeket mint a Végjáték, vagy A holtak szószólója, de egy élvezetes, jól olvasható könyv. Akkor is élvezetes, szórakoztató mű lenne, ha nem az említett művek távoli múltját mutatná be. Mindenesetre kikapcsolódáshoz tökéletes.
A világ olyasmi, mintha a Térség és Heinlein: A galaxis polgára keveréke lenne. (Bár a Térség esetében tulajdonképpen fordítva van, hisz ez a történet már 1985 körül született eredetileg.) Vállalatok és családi űrhajók versengenek az aszteroidákon található nyersanyagokért.
Ez egy felvezető kötet, ahol az írók még csak épp hogy felvázolják, mire is lehet majd számítani a folytatásban. Azért ehhez képest elég sok szimpatikus szereplő meghal a történet során (bár érthető módon).
Felbukkan -ha csak rövid időre is- Mazer Rakham, akinek a történetére elsősorban lennék kíváncsi.
Alig várom a folytatást, hisz ez csak bevezető volt.

Nagyon jó volt! Már meg is vettem a következőt. Remélem a kedves @UnioMystica mihamarabb kiadja a harmadik részt is.