Tóték 88% 1706 csillagozás

Groteszk és abszurd történet, de lenyűgözött. Szinte magam előtt láttam az egész Tót családot, az összes szereplőt, bele tudtam élni magam a történésekbe.
Tót Lajos és a postás karaktere számomra mindent vitt, nagyon jól felépített, humoros jellemek. Örkény nagyon értett ahhoz, amit csinált, sajnálom, hogy csak mostanában kerültem közelebb az írásaihoz, lenyűgöző. Jókat nevettem ezen a történeten is, a párbeszédek humorossága és egyben abszurditása volt az, ami miatt leginkább megszerettem ezt az írást.

Örkény stílusa és humora zseniális.

Középiskolásként is megnyert magának ez a kisregény és most is.
A filmadaptációt is számtalanszor láttam már.

Olyan általános igazságokat fogalmaz meg benne Örkény, ami ma is nagyon aktuális. (pl.: Jobban keres az ember „szippantósként”, mint jogi doktorként.)

A regényben korántsem csak a cselekmény számít. Számomra legalább annyira meghatározó a szereplőkön megfigyelhető mentális változás, ami néhány nap alatt áll be.

Számomra ez a groteszk regények csúcsa!

Bevallom, a kötelezők sosem voltak a kedvenceim, ez a második kötelező, amit olvastam. off A történet nagyon érdekes volt számomra, sorba jövő váratlan fordulatokkal, főleg a végén. A humora nagyon tetszett, sokszor felnevettem. Tetszett az író groteszk stílusa. Fontolóra is vettem, hogy beszerzem az Egyperces Novelláit is!
Összeségében tetszett ez a könyv, hiszen sok tanulság alapja is van. Várom már, hogy a holnapi irodalom órán beszéljünk erről a műről…:)

Bevezető gondolat: rámjött az egyperc. (egyelőre ismeretlen, huszonegyedik századi wannabe Örkény-imitátorok; v. ö. 100 szóban Budapest, anekdota, stand up comedy.)

Röviden? Örkény egy zseni – akár mottónak vagy fülszöveg-részletnek is eltulajdonítható kijelentés.

Hosszabban? Örkény egy ki……. (a pontok helye tetszőlegesen behelyettesíthető) nagy zseni, minden további ömlengés hatalmas kézcsókok és kalaplengetések kíséretében Radnóti Zsuzsát illeti, tartsa meg Őt a Teremtő továbbra is erőben-egészségben!

Jómagam egyáltalán nem vagyok az adaptációk híve, viszont az Isten hozta, Őrnagy úr! című filmet tizennégy évesen zsinórban háromszor néztem meg egymás után, annyira elementáris hatást gyakorolt rám. (Mindezt követte még úgy 15-20 alkalom, az iskolai közös filmezés alatt pedig a magyartanár inkább hagyott Hrabalt olvasni, úgyis tudta, hogy képes lennék nagyjából ugyanúgy venni a levegőt, ahogyan a szereplők.) Utána egyből elolvastam a színpadi művet, majd a kisregényt is, szóval minden bizonnyal innen datálható az Örkény-rajongásom, ahogyan a minden fellelhető verzióban összegyűjtendő és legalább évente elolvasandó művek sora is. (Édesanyám közbevetése: "én biztosan nem lennék képes ennyiszer elolvasni valamit…")

Legutóbb az érettségi tételek sorában jött szembe ez a két lélegzetvételnyi remekelés, akkor újból elolvastam a drámával egyetemben, de végül Odüsszeusz hányattatásaival húzták az idegeimet, míg egy nem éppen éleselméjűnek nevezhető osztálytárs szerencsésen kihúzta ezt a tételt, még DVD-kiadványt is kapott, aztán mi lett a vége? Örvény István regényéből Fábry Sándor rendezte a filmet Latinovits Károly és Sinkovits Lajos főszereplésével. (Ááá, még most is felzaklat…) Habár nem voltam kibékülve a tanárnőnk módszereivel, akkor és ott nem fogtam volna vissza magam, az biztos – na, de zárójel bezárva, nézzük a lényeget! Gyakorlatilag oda vagyok minden műért, ami halványan is, de érinti a második világháborút. Tóték mindennapjai egy gyönyörű vidéken, csendben és nyugalomban telnek, a frontról érkező rossz híreket nem kapják meg – köszönhetően az együgyű, mégis jószívű alkalmi postásnak –, egyszerre viszont minden a feje tetejére áll: Gyula fiuk tudatja a családdal, hogy őrnagya néhány napra náluk szállna meg, hogy mentális egészségét helyre billenthesse.

A Bacsó Péter által ügyesen dramatizált film és kisregény pazar társai és némiképp kiegészítői egymásnak, így könnyen láthatjuk magunk előtt és hallhatjuk olvasás közben a szereplőket, sorjáznak a szállóigévé vált mondatok édes, jó Lajosomtól a miért kell mindig hátrafele nézni? örök fejtörést okozó találatáig, és bizony mindkét helyen óriási pillanat az elegáns fazon összetévesztése Latinovits Cipollával, akinél jobban kevesen tudják az alattomos pszichoterrort érzékeltetni, ebben biztos vagyok. (A budiban való elbújást pedig az Üvegtigris násznépes-szökős jelenetében is előszeretettel másolják, csak szólok – ugyanitt művészi értékű vastákolmány kedvező áron új gazdáját keresi.)

Örkény remekül szurkál. Odamond az éppen regnáló és korábbi hatalomak is, nem rejti véka alá a társadalomról alkotott, egyáltalán nem szívélyes véleményét sem (Tót Lajos egekig magasztalását imádom!), ami viszont a legfontosabb – és ezt nem én mondom –, hogy Tóttal érez, de az Őrnagyot is Ő, nem véletlenül tudok utóbbi iránt is egy hangyányi szimpátiát érezni. Mondjuk tényleg csak egy hangyányit, én mindig is a család drukkere maradok, hiába tolódnak az erőviszonyok és kerülnek sajnálatos többségbe az elnyomók – legyen szó akár valós, akár virtuális térről –, amíg az ember önazonos tud maradni, talán még nincs minden veszve. Azért majd utánaolvasgatok még, hogy tudott ez annak idején átmenni a szűrőn, elvtársaim, mert hogy ma egyből menne a darálóba meg a tiltólistára, az elég gyanús…

Számomra ez a történet egyszerűen örökérvényű, halhatatlan, ráadásul azon fehér holló ritkaságú kötelezők egyike, amiktől nem vakarózott a fél osztály annak idején és még a végtelenül lusták sem húzkodták miatta a szájukat – persze, mert együtt néztük a filmet, ami van olyan jó, mint a könyv, s talán még rá is pakol egy sok lapáttal. Hát lehet ezeket a mesterműveket nem szeretni? Nos, lehet, csak nem ajánlott, különben még befognak dobozolni és vigyázhat az ember, rá ne harapjon a csipogóra…

Tisztában vagyok vele, hogy ezzel a hozzáállással nem felelnék meg az érettségin: az a helyzet, hogy eszembe sem jutott semmiféle műfaji sajátosságokat figyelgetni, társadalmi és emberi léthelyzeteken, történelmi környezeten, és az író életrajzán gondolkodni, a háború rettenetein és egy bizonyos személy miszlikre aprításán mélázni… én egyszerűen csak nagyon jól szórakoztam a figurákon, és a nagyon vicces párbeszédeken, ki tudja hányadszor. Már nem úgy, hogy számtalanszor olvastam volna ezt a kisregényt, mert hogy még – legalábbis emlékezetem szerint – egyszer sem. De a színielőadások. És persze a Fábri-film… Bizonyos részeket kívülről tudok. Szóval nekem ez most „csak” mindent elfeledtető komédia volt.
    És most pedig odalapozok a Tarján Tamás könyvben, és megnézem, mit is kellett volna észrevennem, 14 oldalon keresztül sorolja, megszámoltam.

Sokáig halogattam ezt a művet, mert anno a film mély nyomokat hagyott bennem. Feledhetetlen alakítás Latinovits, Sinkovics és Fónay főszereplésével.
Azóta sem vesztett a humorából ez a történet.
Számomra Örkény az az író, aki kifiguráz nagyon sok mindent és mindenkit a sajátos humorával, vagy szarkazmusával. De valahogy az írásaival sosem tudtam megbarátkozni.
De ezt most nagyon élveztem.

Azt hiszem, legtöbbünk számára a „dobozoljunk egy kicsit”, az „édes jó Lajosom” és a „háromba vágtad?” bekerült az alap szófordulatok közé.
Az Isten hozta, őrnagy úr! filmet többször is láttam, Sinkovits és Latinovits főszereplésével. Őket láttam-hallottam most olvasás közben is. Nagy író, nagy könyv, nagy színészek.

„Egy a fontos: hogy a vendég elégedett, jókedvű, idegileg kiegyensúlyozott, és e két hét alatt majdnem négy kilót hízott!”

Imádom az abszurditását, azt a kifacsart helyzetet, amibe Tóték csöppentek a fiúk kedvéért. Lehetetlen az egész, de annyira jól tükrözi, hogy az ember mikre nem képes a gyereke kedvéért. Képes kifordulni önmagából, csak hogy a szeretett gyermeknek egy kicsit jobb sorsa legyen. spoiler
Lehet, hogy egy kicsit elfogult vagyok, mert nem messze nőttem fel a helytől, ahol a történet játszódik, és ahogy áthaladtunk a településen, mindig beszédtéma volt.
Rengetegszer láttam filmen is, és most is peregtek előttem a komikus jelenetek. Van egy kis eltérés a könyv és a film között, de egyik kárára sem ront az élményen.

Ritkán mosolygok ennyit egy könyvön. Jól esett ezekben a nehéz időkben…

Örkény az egyperces novelláival is már megvett magának, de ez a könyv új szintre emelte a műveinek a tetszését.
A történet alapkoncepciója még nem is tűnt annyira abszurdnak, bár sejthettem volna, hogy milyen szürreális részek fognak következni azzal, amikor a postás megjelenik. Ő és Tót úr volt a két kedvencem, a postás a különcsége miatt, és mert szereti a páros számokat; Tót úr pedig talán az ellenszegülés egy halvány sugarát mutatta meg az összes többi szereplő között.
Az Őrnagyúr látogatása pedig irreálisabbnál irreálisabb eseményekhez vezet, amin az olvasó csak mosolyogni tud. Kezdve a megállíthatatlan dobozolással, az ásítás elleni zseblámpa megoldáson át egyszerűen csak a tényig spoiler. Örkény nagyon jól adagolja a groteszk jelleget a humorral átszőve.
Az ilyen történeteknél tudom azt mondani, hogy nemhiába kötelező, mert tényleg csak ajánlani tudom mindenkinek.