Lágerek ​népe 87% 33 csillagozás

Az elkényeztetett gyermekkor után a pályakezdő, egykötetes Örkény István – aki első kötetét alapvetően csak a képzeletére támaszkodva írta – eltűnik a háborús munkaszolgálatban, s megtapasztalja a valóságot. S a háború, mint a legintenzívebb alapélmény életművében, meghatározója a katasztrófákból nyerhető öntudatnak. Az én általam olvasott kötet, egy 1984-es Szépirodalmi kiadás három részből áll.
A Lágerek népe – ha az ötéves háborút és fogságot tanulási folyamatnak fogjuk fel – eljuttatja a szerzőt a „munka” és a „szolidaritás”, mint legfontosabb értékek felismeréséhez. Előbb azonban a foglyok át kell éljék az éhséget, s az ettől való rettegés állapotát is, amelybe több, mint 50%-uk belepusztul. De a Szovjetunió, – mint a II.VH-ban megtámadott ország –, használni akarja – váratlanul nagyszámú – hadifoglyait. Ehhez – körülményeinek megfelelően – biztosította a feltételeket is. A munka kényszerének szakasza következik, ami sokakat a lógáshoz, feketézéshez visz. De idővel sokan rájönnek, hogy a munkában megtalálhatják az alkotás örömét is – a szerző számos pozitív példát hoz. Kétségtelen – ma úgy tűnik – hogy sokan lényegesen feketébb emlékeiket hangsúlyozták a „malenkij robot” kapcsán.
A kötet második része az Emlékezők, a háború előtti Magyarország életének bemutatása 10 ember sorsán keresztül. A Horthy korszak viszonyai ez emberek sorsában, élettapasztalataikban szegénységről, nyomorúságról, igazságtalanságról, antiszemitizmusról és korrupcióról árulkodnak.
A kötet harmadik részében interjúk, vallomások, dokumentumok kaptak helyet. Az 1947-ben megjelent munka jelentős vitákat váltott ki, Örkény magyarázkodásra kényszerült. Vallomása a fővárosról, amelyet fogságból való visszatérte után, 1947 januárjában fogalmazott meg – megindító.
Összességében – bevallott szubjektivitása ellenére – úgy vélem nagyon sok aktualitást hordoz ez a mű, bátran nevezném időtlennek. A háború és a fogság borzalmainak megtapasztalása – a halál és az élet azonos pillanatban fellépő valósága és jelenléte az emberek életében – olyan átértékeléseket, gondolatmeneteket indít, s olyan értékeket, álláspontokat eredményez, amelyből a mai olvasó is tanulhat. A mű méltatlanul szorult háttérbe. Ajánlom!

Fogság.
Ez volt az a szó, amivel tinédzser koromban ki lehetett volna kergetni a világból. Mihelyt meghallottam az asztalnál (legtöbbször ott kezdődött, székéhez ragasztva minden szerencsétlen vendéget), azonnal felpattantam, kivittem-behoztam a tányérokat, lázasan elfoglaltam magam a vendéglátás körül (lehetetlen volt neveletlenül felállni, és csak úgy kisétálni, pedig mennyire vágytam rá!), és nem volt az a házimunka, ami vonzóbb ne lett volna, mint ott ülni, és hallgatni az újra és újra felhangzó fogság-történeteket. Édesapám nem volt beszédes ember, el tudott hallgatni naphosszat, de ha bármi alkalom adódott, azonnal rákezdte a fogságot… És nem volt vége, úgy fogta a hallgatókat, mint pók a legyet. :) Ráadásul minél többet hallgattuk, annál inkább változtak a történetek, és végül azon kuncogtunk a bátyámmal, hogy egyre inkább úgy tűnik, Édesapánk egyedül nyerte meg a második világháborút.
Először talán a Fekete kolostor volt az a könyv, ahol mélyebben bele tudtam gondolni Édesapám francia fogságélményeibe. És megértettem, amit Édesanyánk mondott, hogy Édesapánknak ez volt életében a legjelentősebb, legnagyobb élmény, meghatározó a további életére, hát persze, hogy ezt meséli folyton-folyvást.
Most ugyanezt éreztem Örkénynél is. A háború kibillentette korábbi életükből – egyhangú, unalmas vagy akár bonyolult, érdekes, de mindenképpen békebeli életükből – az embereket, és olyan körülmények közé vetette őket, ami semmi korábbihoz sem hasonlítható. Háború, éhezés, sebesülés, körülöttük csapkodó halál, hadifogság. Mély nyomot hagynak, sosem múló nyomot.

Már nagyon régóta szemeztem vele. Ott állt a polcomon, várva, hogy elolvassam. Nem is baj, hogy ennyit várt, mert így talán felelősebben tudtam gondolkodni az egyes sorsokon.
Örkény így vallott Szekrényessy Júliának a Magyar Hírlap 1970. január 14-i számában megjelent cikkben:
– A valóságnak ebben a sűrű közegében tájékozódni próbáltam. Rendet úgy sikerült teremtenem, hogy a valóságot először a maga nyers formájában ábrázoltam. Az Amíg ide jutottunk tíz ember vallomását tartalmazta. Mást nem tettem, mint hagytam őket beszélni, az írói munka pusztán az volt, hogy éppen ezt a tízet választottam ki. Egyébként nagyon keveset változtattam azon, amit mondtak. Később ebből az anyagból próbáltam meg általánosítani, még mindig a közvetlen tapasztalat talaján állva. Így született meg a hadifogolytábor szociográfiája, melynek a Lágerek népe címet adtam. Csak amikor már mindent elrendeztem, azaz élményeimről pontos térképet készítettem, akkor nyúltam íróként az anyaghoz. Ekkor született első drámám, a Voronyezs, amely magán viseli a próbálkozás, a drámaírói gyakorlatlanság, ügyetlenkedés nyomait. Egy csomó egyidejűleg készült novella is e témakörből merít.
– Pályáján továbbra is elkísérte a háború élménye?
– Bizony, a háborúban és hadifogságban töltött idő tapasztalata végigkísérte életemet. Sokat írtam természetesen másról is, de novelláim jó része oda kötődik, többek közt a három évvel ezelőtt először kisregényként megszületett Tóték is.
– Ma hogyan tekint vissza háború utáni első könyvére?
– Úgy, mint a sokkhatásból ébredő szervezet első, óvatos mozdulataira. Ez volt az a könyv, amelyben felmértem a világot, amelyben élni fogok. Abból kiindulva, hogy megismertem azokat az embereket, akik között élnem kell, és akiket társaimnak kell tekintenem.

Bár Örkénytől eddig a csak a Tótékat, illetve az Egyperces novellákat (mindkettő kötelező olvasmány volt gimiben) olvastam, tehát mint író nem volt ismeretlen, mégsem tudtam, mire is számítsak ennél a műnél. Egyrészről érdekes volt, ahogyan áthatja az egész háború utáni korszellem, maga a szocializmus, másrészről a szubjektivitás miatt, amit Örkény is elismer, nem tudom teljes mértékben igaz történetként nézni. Nagyon hiányoltam, hogy a másik oldal történeteit, a nyilasok vagy a fasiszták, szemszögéből is bemutassa a hadifogságot, nemcsak a Szovjetunióval szimpatizálókkal. Mai szemmel viszont a leírtak, még ha esetleg figyelembe vesszük a tényt, amit egyébként Örkény is többször kiemel, hogy a lágerekben sok volt a mesélő, így nem feltétlenül a teljes igazság olvasható, elég elképzelhetetlennek tűnik, csak abból kiindulva, hogy akár a dédszüleim, akár a nagyszüleim által ismertem csak ezt a világot, amit szerencsére én a saját bőrömön nem tapasztaltam és remélhetőleg nem is fogok. Az elejét néhol elég vontatottnak éreztem, bár mindenképp érdekes volt a lágerek társadalmi felépítését olvasni, mégis inkább a személyes elbeszélések, a „névtelenek” történeteit sokkal izgalmasabbnak, olvasmányosabbnak éreztem. Egy olvasást mindenképp megért.

Röviden: A teljes, két világháború közti korszak társadalmi keresztmetszete, társadalom-kórtani lázlapja is lehetne ez a könyv!
Örkény, fiatal íróként olyan megállapításokat tesz, csuklóból, amit a mai történészek évtizedes kutatómunka után, óvatosan.
Nem vagyok nagy híve a kötelező-olvasmány intézményének, de ajánlani mindenképp ajánlanám a fiatal, sokszor megvezetett most felnövekvő generációnak. Nemzetünk szinte összes nyomorúsága és átka benne van a lágerlakók beszámolóiban, visszaemlékezéseiben. A legsötétebb feudalizmus eleven kövületeként vegetáló ország, a vidéki, kilátástalan nyomor, az igazságtalanságok és visszaélések miatt megkeseredett parasztság, és városi munkásság. A mindent átszövő tekintélyalapú korrupció, és intézményesült antiszemitizmus.
Megindító és erős történeteket magában foglaló, nehezen emészthető könyv, melynek lapjait vastagon átitatja a szerző irigylésre méltó magyarságtudata, és egyetemes humanizmusa.

Érdekes, nyilván bizonyos mértékben szubjektív, néhány elemében összevág más hadifogság-regényekkel. Ami sajnálatos, az az, hogy a „korszellem” elég nagy mértékben végiglépdelt rajta. Az most már lényegtelen – és nem is fogok utánanézni –, hogy külső vagy belső nyomásra történt-e ez, bár nem hiszem, hogy ’45-ben, Moszkvában oly nagyon kényszergette volna Örkényt a honi szocializmus bármilyen formája. Az viszont már nevettető, hogyan alakulgat a véleménye – szintén a korszellemnek megfelelően? ez már saját? ki tudja – saját könyvéről a köv. cca. 25 év folyamán. Már csak az elvtársazás hiányzott a képből, úgy sokkal „eredetibb” lett volna. Mentegetőzik. Hm.
Más, amit még furcsállva olvasgattam: a zsidó-magyar, magyar zsidó, nem magyar zsidó, miért zsidó és miért nem magyar, hogy is képzelik ezt, szeparatizmus, ahh, szóval ez a mozzanat nekem személy szerint nem volt ínyemre. Gondolom, ízlés dolga, az enyém ilyesmi.
Összességében meglepett. Nem kellett volna? Lehet. De ez egy olyan oldala a valamennyire ismerős Örkénynek, ami valahogy váratlan volt. Pont ezt nem vártam volna (miért nem? várható volt).
Négy csillagot kap azért, mert Örkény és mert szeretem Örkényt. Máskülönben – az amúgy megragadó vallomások ellenére – nem kapna háromnál többet. Kicsivel kevesebb agitációs munka többet használt volna a könyvnek.

Nem olvastam még ilyen jellegű könyvet, de azt meg kell jegyeznem, hogy szociológiai és lélektani szempontból is ez egy nagyon érdekes téma, amivel érdemes volt foglalkozni. Igen, nagyon szörnyű, hogy ezeket az embereket évekre elzárták a családjuktól, még csak nem is hallottak felőlük, de látványos, ahogyan fokozatosan magukra találtak, hogy rájöttek arra, hogy van lehetőségük jobb körülményeket teremteni maguknak még ebben a szituációban is. Dédnagypapám is volt orosz fogságban, de megszökött, én nem is tudom, hogyan sikerült neki, dédimamám ezt már nem mesélte el, de most, hogy ezt a könyvet olvastam, még inkább csodálom bátorságát és leleményességét, mert a legtöbbjüknek nem sikerült hazajutni, csak évekkel később.

Bár a keresett idézetet nem találtam benne, tetszett. Egyszerre jobb és rosszabb képet festett a hadifogságról, ahhoz képest amit korábban gondoltam róla.