A ​mesterség titkaiból 1 csillagozás

    Hiába származom „értelmiségi” családból, minálunk az irodalomnak nem nagy volt a becsülete. Az írók inkább csak kölcsönkérni jártak apámhoz, aki úgy féltett ettől a jövőtől, hogy az ő lelki békéje kedvéért nem is egy, hanem két diplomát kellett szereznem.

A Jeruzsálem hercegnője elé

    Ötven is elmúltam, de még mindig kísérletező életkoromat élem. Tudom, hogy ez nem egészséges állapot. Más ember úgy csinálja, hogy fiatalon körüljárja a maga parcelláját a világból, és megkeresi a hozzáillő formát, a stílusát. Ettől kezdve ily módon ír jót, rosszat, remeket, ki mikor, hogy. Úgy mondjuk: magára talált. Hogy én miért nem találtam magamra, arról sejtelmem sincs. Talán csak nem akartam.
    Pedig én is tudom, hogy minden tárgyat legalább százan megírtak már előttem. Mégis, minden jelenség, mihelyt egy új történelmi közegből lép elő, új arcot ölt. A fecske egyformán repül évezredek óta, csak mi nézünk mindig másképpen utána, röpte más képzeteket kelt ma, mint tíz vagy száz évvel ezelőtt.
    Ez a kis különbség az elcsépelt témát is újjászüli, olyannyira, hogy „kipróbált” írói eszközökkel hozzá se merek nyúlni. Tegnapi eszközeim mára elavultak, ami ma jó, holnap már nem lesz az.

A Jeruzsálem hercegnője elé

    Első írásaimat József Attila közölte a Szép Szóban. Hihetetlen türelemmel foglalkozott legrosszabb novelláimmal is; máig boldoggá tesz, hogy ő volt az első „szerkesztő”, akivel dolgom akadt. „Ha azt akarod, hogy legyen belőled valami – intett tréfásan –, maradj mindig életközelben!”
    Ha csak ez kell az írósághoz, akkor nagyon nagy író lehetek. Élményanyaggal nem bánt fukaron a sorsom. A fasizmus elől bekóboroltam a fél világot, kéthetenként más mesterséget folytatva; alighogy hazajöttem, kivittek a frontra. A voronyezsi összeomlás után ötödfél évig voltam hadifogságban, s amikor végre hazatértem, négy könyv kéziratával a katonaládámban, szinte „bánkódtam”, hogy most majd milyen csöndes évek jönnek. Előérzetem nem vált valóra.

A Jeruzsálem hercegnője elé

Köszöntő I.
    – Te – mondták nekem egyszer, s ennek pont húsz éve –, kérlek szépen, írj már egy köszöntőt. Ez a Déry hatvanéves.
    – Jó – mondtam, megírtam, beküldtem.
    Látom Déryt, szóba hozom, hogy írtam róla egy köszöntőt.
    – Minő alkalomból? – kérdi.
    – Hatvanéves lettél.
    – Én? Nahát. Meg se látszik rajtam.
    Elmúlt egy csomó év. Megint szólnak, hogy most már hetven lett Déry, írhatnék valami köszöntőt. Megírtam, elküldtem.
    – Te! – mondtam neki este, amikor átjött. – Írtam egy köszöntőt a születésnapodra.
    – Ezt már mondtad egyszer.
    – Még a hatvanadikon. De most a hetvenedikre is írtam.
    – Szépet írtál?
    – Szépet.
    – Őszintén gratulálok – mondta melegen.
    Múltak az évek. Mást se tudnak, mint múlni. Nekem jött el hatvanadik születésnapom. Ezt egyszer ügyesen beleszőttem a beszélgetésbe. Aztán hozzátettem:
    – Nincs kedved ez alkalomból egy egész kicsike kis köszöntőcskét írni?
    Nézett rám, azzal a gyönyörű szemével, mintha pénzkölcsönért fordultam volna hozzá. Mint köztudott, ő nem szívesen kölcsönöz. Aztán földerült az arca.
    – Ennél sokkal nagyobb meglepetés vár rád – mondta, és odaszólt a feleségének: – Böbe, adj neki egy tányér cseresznyekompótot.
    Nem vagyok kompótbarát, de azért megettem. Miközben ettem, már éreztem közeledni a nyolcvanadikat. El is jött.

Déry Tibor - (Kéziratban)

    […] A föld legszebb és legízesebb terméke az eper. Lehet persze azzal a tudattal epret enni, hogy e gyümölcs ízét és illatát annak köszönheti, hogy folyékony lótrágyával locsolják. Mégis, kevesen gondolnak erre.

Somlyó György: Árnyjáték

    Az írás: harc az angyallal. Nem kétes hát a birkózás kimenetele, más a súlycsoport, az angyal győzelme nyilvánvaló. Józan ésszel föl is kellene adni a harcot, de mi nem éber és józan állapotban, hanem, mint Jákob, álmunkban győzködünk az Ismeretlennel. Mi (mert azt hiszem, szaktársaim is) álmunkban, félálmunkban, félébrenlétünkben, vagy akár ébren tépelődve-rágódva végezzük írói munkánkat. (Munka? Egy megszállottság, melyért munkabért kapunk.) Akkor készül a „mű”.
    Amikor már kezemben a toll, előttem az irkafüzet, az csak végső fázisa a munkának. Mesterség, technika, tapasztalás, rutin és szerencse. Erről nem is szeretek beszélni, mert puszta kivitelezés, és ahogy egy szöget is lehet rézsút beütni, vagy egy felhőkarcolót elfuserálni, sose tudom, mi készül a kezem alatt: elfogadható, esetleg kijavítható vagy szemétre való. Ez magánügyem. De el tudom mondani a pénteki napom.
    Délben (munka előtt? munka után?) véletlen utcai találkozás egy öregasszonnyal, akinek havi összjövedelme 150 forint.
    Délután látogató. Üdvözletet hozott Ausztráliából, ahol fél évet töltött államköltségen, de ezen az üzeneten kívül szemmel láthatóan semmi egyebet nem hozott haza.
    Este barátoméknál: hírek, álhírek, távollévők piszkálása, nagy horderejű események, kisebb horderejű pletykák.
    Utána, otthon: Freud Der Witz című kötete, mely – amilyen az én formám – vénségemre került a kezembe, miután egy életet végigvicceltem, és mint a vak, csak ujjaim hegyével próbáltam kitapogatni, miben gyökerezik, milyen rendeltetésű, és mitől humor a humor.
    Altató, alvás, vége a napnak.
    De nincs vége, hiszen eleje sincs, mert alatta, előtte, utána sincs más, mint a rágódás, kérődzés, az öregasszony zavaros élettörténete és keserves nyugdíjsiráma, a sydneyi luxusszálló pompája, egy Heine-idézet (a Freud-kötetből), amint föl- és leszállnak az eszmélet csatornáin, hogy valahogy összeálljanak, az életembe beleilleszkedjenek, ebben a világban a helyükre rázódjanak, értelmet kapjanak, közölhető tartalmat, amit majd egyszer, füzet az asztalon, papírra vetek.
    Addig azonban vizenyős szemmel, kifejezéstelen arccal járom az utcát. Számos barátnak, ismerősnek nem köszönök. Ezúton kérem szíves elnézésüket.

Munkámról

Közgazdasági rész

    A bökkenő az, hogy Ön nincs egyedül. Ön többed-, sőt sokadmagával van, ami már hiba. Mert ha lennének tízen-húszan zsebesek, akiket a rendőrség István királyra virradóan jó előre összefogdos egy napra, akkor erre a levélre nem lenne szükség. De lássa be, kedves Tolvaj, hogy többen vannak a kelleténél. Itt vannak a zsebesek, a medvések, a feketekezek meg a baltás gyilkosok. Aztán azok, akik ha más néven is, de ugyanazt csinálják. Például összevásárolják a burgonyát, vidéken és olcsón, rövid időre visszatartják, és eladják két forinttal drágábbért. Ez is zsebes; egy kézmozdulattal tízezer zsebbe nyúl bele. Egy vagon nyersgumi vagy tíz mázsa gyapot nem abba a gyárba megy, ahol feldolgozzák, hanem egy fészerbe, ahol raktározzák. Tudom, hogy ezzel megbántottam Önt. De lássa be: csak a műfaj más, a lényeg ugyanaz. S Ön most – hiszen a jóhiszeműsége nem vitás – két kötelesség malomköve közé kerül, mint Antigoné. Ön él-hal a hároméves tervért, mely Önnek – és szaktársainak – érdeke, de mégis egy másik terven dolgozik, egy ellenterven, a spekulánsok, lopósok, panamisták és síberek tervén. Ez két ellentmondó Magyarország; válasszanak hazát, Uraim.

Levél a tolvajhoz

Ha Ön győz

    Ön a zsebembe nyúlt; engedje meg, hogy viszonzásképpen a sorsába nyúljak én. Csak azzal, hogy végigolvassa e cikket, s – mint mondani szokás – egy pillantást vet a jövőbe. Elébb abba, amelyért Ön dolgozik, pontosabban Önök, tolvajok, síberek, árdrágítók és feketézők. Nevezzük ezt fekete jövendőnek. Mit mutat ez a jövő? Mi, dolgozók, akik bér ellenében termeljük a cikket vagy az anyacsavart, nem járunk valami jól. Mi három év múlva faháncsot fogunk rágni, s csak vasárnap vehetünk egy kis tökmagot. A szabad ég alatt fogunk hálni, újságpapírral takarózni, és József Attila egy-egy versét hordjuk a derekunkon, hogy valami mégis takarja szemérmünket. Míg Önök… Önök viszont a Sváb-hegyen fognak tanyázni, ahová csak autón lehet eljutni, s csak a GYOSZ engedélyével. Ott élnek Önök, fácántejen és kakastaréjon. A Gazdasági Rendőrség sárga foltot visel, és szirénázva közlekedik, mint ma a mentők. Így nem lesz több rajtaütés. Börtöneink szanatóriumokká alakulnak, a Mackóban három dizőz énekel, és a Pestvidékit áthelyezik a Kékesre. Újra megnyílik az Arizona – kissé átalakítva, megnagyobbítva; talán a mai Keleti helyén. A köztisztviselők újra elkanászodnak, a rendőrség illegalitásba vonul, és engem felakasztanak. Ez így lesz, ha Önök győznek, uraim.

Levél a tolvajhoz

De ha nem

    Ha nem? Hadd álmodozzak. Az írók amúgy is adósak a hároméves tervvel. Ha mi győzünk, Budapest a kövér emberek városa lesz. Csepel naponta ezer kisautót gyárt, és a Balaton körül lesz négymillió nyaralóház. Addigra haladó költők felrobbantják a Kossuth-szobrot, hogy végre méltó emlék álljon a helyén, becsuknak az eszpresszók, viszont katonaság vonul ki a könyvesboltok elé, mihelyt egy új regény jelenik meg. Magyar szerzők bemutatóján gőzfecskendővel kergetik el a tömeget a színházi pénztár elől, a hivatalokban karosszéket tolnak az ügyfél alá, s megkínálják lekváros kenyérrel és befőttel. A minisztériumok versengeni fognak. Ugye – baja van? Forduljon bizalommal a Belügyhöz – hirdetik majd, és az Andrássy út 60. fölött neonfénnyel áll a szöveg: Ellenvéleménye van? Térjen be egy kis paláverre… Így lenne ez, kedves tolvajok, ha Önök megszűnnének vagy kihalnának vagy – fontolják meg – ha csatlakoznának, ígérjük, hogy ez esetben a rendőrségből se maradna egyéb, csak egy harminctagú rendőrzenekar. Ez is csak arra lenne jó, hogy legyen valaki, aki elhúzza az Ön nótáját, ha még egyszer ugyanarra az autóbuszra találnánk szállni. Azt hiszem, Ön akkor már csak a saját zsebében fog kotorászni. Kezet rá, uram.

Levél a tolvajhoz

Politikai elemzés

    E puszta tény azonban messzebb is mutat. A tárcámban lévő iratokon a lakáscímem állt; szó sem volt a Szabad Népről. Ön mégis elvitte a laphoz, ami azt bizonyítja, hogy ismeri a nevemet, s egy-két vasárnapi elmélkedésemet elolvasta. E tény az Ön haladó gondolkozásának bizonyítéka. Ön a Szabad Nép olvasója, kedves Zsebes, s mint ilyen, politikában pallérozott koponya. Most bizonyára – épp e politikus logika készteti erre – a fejét csóválja Ön, mondván, ezt kár volt megírni. Mert lesz, aki furfangosan elvigyorodik, hogy lám, a Szabad Nép a zsebtolvajok lapja. Ne csóválja a fejét, kedves Tolvaj, mert az efféle öröm korai. A Szabad Nép nem a zsebtolvajok, hanem a haladás újságja; s ha Ön olvasta, nem a zsebesek pletykáira volt kíváncsi, hanem a politikai harc híreire. Ön – a tények bizonyítják ezt – haladó gondolkodású ember. Ne ijedjen meg ettől a kijelentéstől; a világ haladását semmiféle zsebesek sem tudják megállítani.

Levél a tolvajhoz