Isztambul 83% 103 csillagozás

Akit megragadott már Isztambul szépsége, annak mindenképp ajánlom ezt a könyvet.
Csak úgy teljesedik a kép, ha megismeri azt a mélabús hangulatot, amelyet az író teljes mértékben közvetít e művében.
Aki kíváncsi a város pittoreszk szépségére, lapozza át a könyvet, nézegesse a fekete-fehér művészi fotókat. Feltárul a város múltja, lakóinak élete.
Akit az író gyermekkora, fiatalkori útkeresése érdekel, az is megtalálja mindezt a könyvben.
Ráadásul a könyvet olvasva gazdagabbak leszünk a hüzün-érzéssel is…

Orhan Pamuk második könyve, amit olvastam, és az kell mondjam jó benyomást tett rám ez a memoár is. Először is meglepődtem, miért írt Pamuk ilyen fiatalon memoárt ahogy megtette, 51 éves volt a megjelenéskor. Maga a könyv emlékek sora az író éltéből főleg a család bemutatása illetve olyan impresszív emlékek, amelyek nagy hatást gyakoroltak az íróra. Gondolok itt a Boszporusz hajóira, amelyeket nagyon szívesen nézett gyerekként, majd idősebb fejjel meg is festette őket. Eredetileg építészmérnöknek tanult, így a rajztehetsége nagyon magas szinten áll. Ebben a könyvben is azt próbálta megragadni, hogy melyik utcák, házak voltak számára kedvesek vagy valamilyen emléket hordozók. Rengeteg Gautier, Yahia Kemal és Flaubert utalás található a könyvben – nem véletlen , az író kedvenc szerzői. A maga egzotikus voltával bennem Isztambul olyan város képét tükrözi, amit jó lenne azonnal megismerni viszont a sorok közt előkerült az az idegenség érzés, mely kicsit kilöki a nem helybéli olvasókat egy idegen városról olvasva. Utóbbi miatt vonok fél pontot (4,5 csillag ás 4,4 pont), néha nagyon idegenül éreztem, mit akart elmesélni Pamuk az egyes történtekkel, emlékképekkel. Úgy jó olvasni, ha már járt a városban az ember, mert benne is felsejlenek bizonyos emléktöredékek pont úgy ahogy Orhan Pamuk egészen születésétől fogva mesél és mesél. Jó választás volt, szeretem memoárokat, rengeteg új információ, érdekes álláspontok árad belőlük. Egyedi emlékek, amit nem sokan mernek megosztani a nagyvilággal. Ajánlom a műfaj kedvelőinek, viszont aki egy regényt vár ettől a könyvtől, az biztos salódás éri.

Harmadszor barangoltam Pamukkal Isztambul utcáin. Először a Fekete könyv szereplőivel jártam be titkokat keresve a város pompás műemlékeit és sötét sikátorait, majd Mevluttal, a bozaárussal – akinek mindig furcsaságok jártak az fejében – róttam az utcákat, és figyeltem, miként alakítják át a toronyházak a külvárosi nyomortelepek képét. Most pedig az író gyermekkorának városát, az 50-es, 60-as évek Isztambulját ismerhettem meg: a fényes múltját végleg elveszített, a modern világ felé vágyakozó, ám a hajdani pompáját feledni nem tudó Isztambult: „Gyermekkorom Isztambulja olyan volt, mint egy fekete-fehér fénykép, úgy emlékszem rá, mint egy színtelen, félhomályos, szürke vidékre.”

A város hangulatára rátelepszik a hüzün , ez az idegen számára nehezen értelmezhető fogalom. A szótárak bánat, szomorúság, melankólia értelemben fordítják a kifejezést, de Pamuk szerint több annál: valamiféle kollektív fájdalomérzése a város lakóinak: „olyan lelkiállapot, amelyet mindenki büszkén magáénak vall, vagy legalábbis úgy tesz, mintha őt is eltöltené. Így amennyire negatív, annyira pozitív érzésnek is tekinthető.” A hüzün volt a korszak művészetének meghatározója, a helyi zene által megszólaltatott érzés, a költészet alapvető szava. Ebben fejeződött ki a város hajdani szépsége, és a jelen fájdalma egyaránt.

Ezt olvasva vált számomra érthetővé a többi Pamuk-regényt is belengő csendes melankólia. Mert Pamuk a város fájdalmában a saját fájdalmait írja meg. Az egyedüllétet, a magányt, az útkeresés szorongásait, és a legfőbb kérdést: ki vagyok én? Vagy: Kik vagyunk mi? Hova tartunk? Hova tartozunk? Minden írásában erre keresi a választ. Ahogy az Atatürk korabeli értelmiség kereste helyét az Oszmán Birodalom széthullása utáni világban: „(…) a nyugatbarát értelmiség szüntelenül a Nyugat megerősítésére vágyott, és a Nyugat legkiválóbb íróitól és legnépszerűbb orgánumaitól kívánta hallani, hogy ők is olyanok, mint a nyugatiak, noha a (…) hasonló írók sosem titkolták, hogy valójában épp azért szeretik annyira Isztambult és a törököket, mert nem hasonlítanak a nyugatiakra, és megőrizték keleti, „egzotikus” vonásaikat."

A kötetben összefonódik a család és a város története. Ám ne keressünk hagyományos családtörténetet a könyvben, a család inkább csak ürügy, hogy előhívja az emlékeket a városról, és keretet adjon ennek a hatalmas kultúrtörténeti munkának. Hosszú fejezetek szólnak az oszmán festészetről és építészetről, Hatice szultána birodalmi építészéről, európai írók isztambuli utazásairól és azt megörökítő alkotásairól meg a különleges érdekességnek számító Isztambul Enciklopédiáról. De szóba kerülnek még a Boszporusz hajói csakúgy, mint a kitelepített görögök és az 50-es évek nacionalista pogromjai. Sorolhatnám még a témák sokaságát. A lényeg, hogy mindben Pamuk személyes élményei, érzései, gondolatai szólalnak meg. A narrátor pedig nem a gyermek, hanem a visszaemlékező író, akinek viszont gyermekkori élményei határozzák meg szemléletmódját, és a hüzün érzését, ami örökre a városhoz köti.

Szerettem a könyvet. Lassan haladós, nosztalgikus, elmélyülésre, továbbgondolásra késztet. És most is lenyűgözött az író hatalmas műveltségbéli tudásával, ami engem mindig új művek, alkotók, könyvek megismerésére ösztönöz.

Ez a könyv, melyet Pamuktól most újraolvastam, non-fiction. Régi olvasásomból néhány kulcsmotívum maradt meg, és az a benyomás, hogy ez munka a szerző bőbeszédűségéhez képest tűrhetően tömör.

És valóban, a – szerintem – hajmeresztően pocsék A nevem Piroshoz meg a Cevdet Bey és fiaihoz képest ez a kötet felüdülés, s a – különben egész jó – Furcsaság a fejembent is felülmúlja. Nosztalgikus visszaemlékezés az író gyermek- és ifjúkorára, háttérben a lepukkant, füstös-koszos-depressziós, mégis szeretve szeretett várossal, aminek düledező házai közt, a kátyús, macskaköves utcákon együtt bandukolhatunk a szerzővel. A saját személyes sorsa, anyja, apja és bátyja portréja, a nagycsalád hétköznapjai, a város élete az ötvenes-hatvanas években, visszapillantás a szultáni időkre egy szemtanú metszetei kapcsán, s kezdettől végig remek fekete-fehér fotók, amelyek híven tükrözik az isztambuli bennszülött városi melankólia, a hüzün hangulatát: mindez sajátos zamatot ad ennek a könyvnek, mely számomra Pamuk legjobbja.

Néhány elmélkedése untatott (az Isztambulról lelkendező noname török író-elődök hidegen hagytak, mint ahogyan Pamuk festői ambíciója és piktoriális próbálkozásai is (jóllehet, az első szerelemmel ez utóbbi azért összefüggött)). Ezzel együtt a Pamukkal ismerkedni vágyóknak ezt javasolnám első olvasmánynak.

S még valami: a kötetben látható metszetek alkotója, Antoine Ignace Melling munkásságáról itt van két link:
https://www.weloveist.com/engravings-ottoman-istanbul
https://special-collections.wp.st-andrews.ac.uk/2013/02…
… a fekete-fehér fotókhoz pedig gépeljétek be a Google keresőbe az „Ara Güler” nevet, kérjétek a képtalálatokat, aztán tallózzatok köztük tetszés szerint…

egyszerűen mesés ez a könyv.. nagyon szeretem a memoárokat és a hihetetlen profizmussal, kitűnő stílusban megírt szubjektív várostörténeteket is, Pamuk könyve pedig páratlanul gazdag és végig lebilincselő szerves keverékét adja ezeknek. csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni, írni, sőt még gondolkodni is, és ezen még az sem változtat semennyit sem, hogy főleg ami a képanyagot illeti, egy fokkal igényesebb kiadást is el tudnék képzelni.

Minden városnak van olyan oldala, amit a turisták, hosszabb-rövidebb ideig ott lakó emberek látnak, és egy olyan, amit csak az ott élők ismernek (ismerhetnek) meg. Mindig érdekelt az a másik oldal, ami gyakorlatilag elérhetetlen számomra. De most Isztambult megkaptam. Pamukot, mint írót nem sikerült megkedvelnem, de ez a könyve szinte letehetetlen volt. És nagyon élveztem a fotókat is – a családról készült felvételeket éppúgy, mint a város képeit,

Sosem olvastam még el semmit az írótól. Egyszer elkezdtem egy könyvét, de letettem, mert nem tetszett. Erről viszont azt hallottam, hogy nagyon érzékletesen ír festészetről benne, ezért kezdett el érdekelni. Kiderült minden másról is nagyon emberien, hétköznapi egyszerűséggel és szerethetően ír. Isztambulban nőtt fel, a gyerekkorán és tulajdonképpen az egész eddigi élete során szerzett tapasztalatain és benyomásain keresztül mutatja be a várost és a családját. Miközben folyamatosan kalandozik a régmúlt idők íróinak Isztambul leírásában, mert bevallása szerint aki ott él természetesnek vesz sok mindent. Csak az utazók szemével lehet újra és újra rácsodálkozni a sokszínűségre és a város sajátos szomorúságára. Annyi mindenről ír, annyira megkapó és emberi. Érdemes elolvasni. Valóban nagyon hitelesen ír az amatőr festészet szépségéről.

Már régóta el akartam olvasni ezt a könyvet, most az év végére mindenképpen be akartam ütemezni. Tetszik Isztambul és szerettem volna róla olvasni, plusz Pamuktól se olvastam még semmit. Lehet, hogy ez a sietség/kényszer nem tett jót az olvasmányélménynek, mert a könyv nagy része nem kötött le. Arra jó volt, hogy kicsit megismertem Pamukot, a családját, a török értelmiség életét, egy kicsit magát a várost is. De nem tudtam lelassítani hozzá – tényleg melankolikus ez a könyv. Majd talán újraolvasom egyszer, ha több időm és jobb hangulatom lesz hozzá :)

Nem egy olvasmányos könyv, többször le kellett tennem egy rövid időre és mással töltekeznem, de megéri elolvasni, különösen magyaroknak. Az isztambuliak „hüzünét” sok szempontból hasonlónak találtam a magyar búskomorsághoz. A magyar is egy leigázott nép, van dicső múltja, de a nyugat megelőzte, szeretne felzárkózni, de valahogy mégis az egész mintha egy illózió lenne.
Az írás bravúros, lebilincselő, rabul ejtő.
Azoknak a könyvmolyoknak, utazómajmoknak ajánlom, akik nem csak a cukormázat szeretik, nemcsak a múzeumokra és turista látványosságokra kíváncsi, hanem látni szeretnék egy város vagy a lakói valódi arcát is.

„Nyugatiként” egy kicsit útleírásba hajló, egzotikus élményekkel teli történetet vártam Isztambulról. Helyette kaptam egy könyvet egy szomorú városról, szomorú írókról és a szerző egyhangú és helyenként szomorú gyermek- és ifjúkoráról. Sok érdekes gondolattal találkoztam, pl. a Nyugathoz való ambivalens hozzáállással és a vallással kapcsolatban. Egészen gyorsan pörögtek az oldalak, kicsit a négy szomorú íróról és az Isztambul Enciklopédiáról szóló rész volt vontatottabb, megtörte a történet ívét. A fényképek sokat hozzáadtak a könyv hangulatához.