Furcsaság ​a fejemben 92% 74 csillagozás

Mivel egész egyszerűen megveszek az ilyen vaskos történelmi életregényekért, így Pamuk könyvét is boldog szívverdeséssel kezdtem el olvasni. És hát a túlzott elvárások a csalódás melegágyai, mint az köztudott. Nekem amúgy határozott elképzelésem van arról, hogyan kell kezelnie az irodalomnak a történelmet: vagy simuljon bele a korszak a regénybe, de bársonyosan, mint a kölyökpanda fültöve, vagy ha az nem megy, legalább legyen jó varacskos alig-regény, jól-rosszul szépirodalomnak álcázott szálkás társadalomtudomány (lásd Závada új könyvét). A Furcsaság a fejemben igazándiból egyik kritériumnak sem felelt meg. Néha határozottan az volt az érzésem, hogy Pamuk csak alibiből választotta főhőséül Mevlutot, a szegény bozaárust, hogy annál gátlástalanabbul hentereghessen a XX. század második felének török társadalmi változásainak ecsetelésében. (Jó, hát azért van benne egy szép szerelem is.) Másfelől magával Mevluttal sem sikerült tökéletesen összhangba kerülnöm – arra számítottam, hogy ennél azért több „furcsaságot” gyömöszöl majd alkotója a fejébe. Az írói szándék szerint persze valószínűleg ő a tankönyvi „átlagpolgár”, a kisember, akinek szemszögét Pamuk tudatosan választotta, hogy azzal ábrázolja a globalizálódó Isztambult… de magunk közt szólva ez az átlagpolgár lehetett volna egy kicsit kevésbé átlagos is.

Azért amikor sikerült túltennem magamat saját pitiáner szőrözéseimen, tudtam értékelni Pamuk nagy Isztambul-regényét. Egyik legnagyobb becse, hogy nagy láttató erővel jeleníti meg vidék és főváros, tradíció és modernitás, régi és új örök konfliktusát. Igazi gyorstalpaló ez a könyv, rengeteg releváns információt lehet kiszedegetni belőle a török családmodellel, a korrupcióval, vagy a muzulmán vallás mindennapjaival kapcsolatban. Különösen izgalmas, hogy Pamuk egy olyan időszakot mesél el, amikor Törökország tőről metszett majdnem-Ázsiából egy demokratizálódási folyamat során újra regionális nagyhatalommá emelkedik. Mindezt tárgyilagosan, erős kritikai éllel, nem elhallgatva a jelenség hátulütőit sem. A könyv sajátos elbeszéléstechnikája pedig (jelesül az, hogy az E/3-as szövegtömbbe minduntalan beledumálnak a kötet különböző szereplői) biztosítja, hogy ezt a folyamatot a lehető legtöbb nézőpontból is megvizsgálhassuk. Napjaink törökországi eseményei bizonyos tekintetben szinte könyörögnek azért, hogy azokat e könyv folytatásaiként elemezzük – de ettől, nagy önmérsékletről tanúbizonyságot téve, most eltekintenék. Mindenesetre aki akarja, olvashatja így is e kötetet – aki meg csak egy jó kis nagyregényre vágyik, azt se rettenjen vissza tőle.

2006-os irodalmi Nobel-díjat elnyerő Orhan Pamukkal már évek óta megszakadt a kapcsolatom, pedig amit korábban olvastam tőle (a Hó és A nevem Piros) tetszett. Ennek többek között az is volt az oka, hogy annak idején enyhén szólva sem a legjobb minőségű fordításban, és a legjobb küllemmel adták ki némely könyvét; azonban a helyzet mára jelentősen megváltozott: a Helikon Kiadó, no meg a fordító, Tasnádi Edit kitűnő munkát végzett. A különös című, Furcsaság a fejembent jó kézbe venni, és főleg, ami a lényeg, jó olvasni.

A török szerző már az első oldalakon ígéretet tesz, folyamatosan emlékeztetni fogja olvasóit, hogy a nagyregény főszereplője milyen jóképű és mennyire tetszik a nőknek, de arra nem kell, hogy Mevlut mennyire szerethető, mert ezt a tulajdonságát nem leszünk képesek kiverni a fejünkből. Az ilyen írói ígéretektől általában kiráz a hideg, mert többnyire nem szoktak bejönni, ugyanakkor ebben az esetben ez az állítás tökéletesen igaznak bizonyult. Hiszen a bozaárus fiúnál (később férfinél) szerethetőbb karakterrel ritkán találkozhatni a világirodalomban, és ez még akkor is igaz, ha még ő sem tökéletes; közel sem az.

A könyv címe találó is, meg nem is, mert ami Mevlut fejében van, az egyrészt furcsaság, de másrészt idegenség. Főszereplőnk ugyanis nem tud igazán és maradéktalanul beilleszkedni sehová, és minden közösségből kilóg – ami ebben az esetben közel sem jelent teljes elkülönülést vagy feloldhatatlan magányt – jellemző példája ugyanakkor a családjával való kapcsolatára, hogy még a testvérei nevét sem tudjuk meg, mert annyira nem játszanak szerepet az életében. Ugyanakkor meglepően furcsa is Mevlut. Hogy csak egy példát említsek: első (és sokáig egyetlen) látásra beleszeret egy lányba, akinek éveken keresztül küldözget szerelmes leveleket, majd meg is szökteti; de amikor kiderül, hogy tulajdonképpen nem is rá gondolt, még csak meg se mukkan, nem csinál úgy, mintha ez fontos lenne, hanem elveszi, és boldogan élnek egymással.

Mevlut bozaárusként (na, jó leírom, mert gyanítom, hogy nem sokan tudják, mi az a boza: ez egy ősi eredetű, kölesből készült, erjesztett ital, amit régebben azért ittak sokan, mert az iszlám tanítások szerint nem tartalmaz alkoholt) igazi voyeur, miközben éjszakánként bejárja egész Isztambult, sok emberrel találkozik, így bepillantást kaphat a 20. századi Törökországot befolyásoló legjelentősebb eszmékbe (a szélsőséges iszlamizmusba, a szélsőséges nacionalizmusba és az ezeket kordában tartó, és természetesen ugyancsak szélsőséges hadsereg működésébe is); miközben ő maga többnyire megmarad kívülállónak.

Így, a vége felé egy kicsit pontosítanám magam: talán nem is Mevlut a főszereplője ennek a regénynek, hanem maga az élő, lélegző, nyüzsgő, hullámzó és hömpölygő Isztambul, aminek növekedését, fejlődését, változását végigkövethetjük a közel fél évszázadot felölelő cselekmény során, hogy végül azzá az anakronisztikus óriásvárossá váljon (még mindig megvannak a felhőkarcolók között az apró viskók, az utcai árusok és az ablakból az árusokhoz leeresztett kosarak, mint évszázadokkal korábban), amit ma is ismerünk. Azt hiszem a Furcsaság a fejemben a legjobb városregény, amit valaha is olvastam.

Pamuk ezúttal is nagyot alkotott: egyszerre kapunk családregényt, szerelmes történetet és ódát a hőn szeretett városához, miközben a bő 500 oldalon van ideje tökéletesen és élethűen ábrázolni az egyes szereplőket, kibontani sok fontos témát (többek között a nők szerepe és annak változása a modern iszlámban, vagy a vadkapitalizmus, a kommunizmus és az iszlám mindennapos harca egymással), valamint némi posztmodern játszadozásra is (egyes szereplők belekotyogásukkal folyamatosan megakasztják a narrációt, megpróbálnak pontosítani, saját szempontjuk szerint megmagyarázni egyes eseményeket, ami sokszor vicces szituációkhoz vezet), ami számomra az év egyik legélvezetesebb és legszerethetőbb nagyregényét eredményezte. És külön megsüvegelendő, hogy a világ leghíresebb irodalmi díjának elnyerése után még mindig ilyen kiváló színvonalon dolgozik tovább a török mester.

Bátor könyvet jelentetett meg Pamuk 2014-ben.
Megírta dióhéjban Isztambul és egyben Törökország történelmét 1969 és 2012 között. Magam is úgy gondolom, hogy Mevlut, a bozaárus alakja, azért született meg, hogy ürügyet szolgáltasson ehhez a könyvhöz. Tabutémákat hoz be Pamuk a történetbe, olyasmiket, amikről Törökországban hallgatni ildomos. Kurdokról beszél, alevitákról, kitelepített görögökről; szervezett pogromokról, vérontásról, rendőri túlkapásokról és megkínzott foglyokról. Ezek mellett szinte jelentéktelen az, hogy a katonaságnál a verés a kiképzés szerves részét képezi.

De ne ijedjünk meg! Nem részletezi a szörnyűségeket. A főszereplő sem a történelem, mert ízig-vérig családregényt olvasunk, középpontjában Mevluttal és és magával a várossal, Isztambullal. A szereplők maguk is alakítják a történetet, mivel folyamatosan belebeszélnek az írói mondandójába. Szerettem ezt a megoldást! Izgalmassá, pergővé tette ezt a sokrétű, monumentális regényt. Nem véletlen a magas százalék, ez Pamuk talán legkönnyebben olvasható regénye.

Megszerettem Mevlutot is, ezt a talpig becsületes kisembert, aki nem viszi sokra, mint ügyeskedő rokonai. Hibázik, téblábol ebben a színes kavalkádban, szeretné megérteni a szétszabdalt világot, hajlik kicsit ide is, oda is, de azonosulni egyikkel se tud. Küzd a fejében a furcsa gondolatokkal, amik oly mássá teszik őt környezeténél: Nem alkuszik, a tisztességtelen hasznot elutasítja, a kegyelemkenyérből nem kér, csendesen vállalja különállását és rendületlenül árulja a bozát, akkor is, ha csodabogárnak tartják és kinevetik.

Jó volt Mevluttal Isztambul utcáin járni és szemlélődni. Mennyi mindent láttunk! Megismertünk egy várost, általa egy országot. Szétfeszítené egy ilyen kis iromány kereteit, ha mindenről be akarnék számolni. Maradjunk abban, hogy szeretek belemerülni Pamuk prózájának nosztalgikus, gondolatgazdag világába, és mindig elámulok az óriási ismeretanyagon, amit regényeibe épít. Most sem csalódtam, ezt a regényt is szerettem, megy ez is a kedvencek közé.

Elfogult vagyok, de ezt úgyis tudjátok. Pamuk for president!

Életemben először olvashattam előzetes olvasópéldányt, köszönhetően Durica Katinak és a Librinek, és már ettől különleges volt az élmény – én ezt most előbb olvasom, mint mások, de szerénytelenül azt gondolom, meg is érdemlem, mert azóta várom a magyar fordítást, hogy tavaly februárban megláttam Orhan Pamuk új könyvét, a „Kafamda bir tuhaflik”-ot az isztambuli óriásplakátokon.

Pamuk azt írta egy esszéjében, olvasói arra kérik, írjon minél hosszabb könyveket. Azt már én teszem hozzá, hogy ez azért lehet így, mert Pamuk könyveiben lenni jó, valami olyan időtlen, nosztalgikus-melankolikus (lásd még: hüzün) hangulatot képes teremteni, hogy abban szívesen merül el sokáig az ember.
A Furcsaság a fejemben Mevlut, a bozaárus története. Egyrészt családregény, mert megismerjük az Aktasok és a Karatasok nem egyszerű viszonyát, sok szereplő felvonul a szemünk előtt, és sokszor át is veszik a szót Mevluttól vagy Pamuktól (ezt amúgy imádom, amikor egy szereplő belekotyog a könyvbe, nagyon önironikusnak érzem Pamuknak ezt a húzását), másrészt, természetesen, Isztambul regénye, mert Pamuk mindig Isztambulról ír, akkor is, ha nem.
A szövegben nagy hangsúlyt kapnak az éppen aktuális (világ)politikai események, a szöveg végén pedig van egy kronológia, amelyben Mevluték életének történései és a világ nagy eseményei is szerepelnek. Fontos ez a folyamatos reflektálás a regényidő jelenére, mert különben hajlamosak lennénk azt hinni, megállt az idő.
Isztambul ugyanis ilyen – ma sem szokatlan, hogy valaki leenged egy kosarat az emeletről, úgy vásárol az utcai árustól. S ha nem emeljük a szemünket a Sisliben magasodó felhőkarcolókra, könnyen azt hihetnénk, visszamentünk egy kicsit az időben.
Isztambul bizonyos szempontból állandó, másrészt viszont folyamatosan változik. A város, amit Mevlut gyerekként megismer, nem azonos azzal a várossal, amelyről a regény végén olvasunk, de ezt Mevlut is nehezen vallja be magának.
(Könnyű volt azonosulnom Mevluttal, mert én is szenvedélyesen szeretem a városomat, és úgy látom állandónak, hogy közben nyilván látom azt is, ahogyan változik. És ahogy Mevlut, én is egy letűnőben lévő foglalkozást űzök, az utcai bozaárusítás végnapjai felett érzett fájdalmát teljesen át tudom érezni, mert a nyomtatott sajtó is fokozatos térvesztésre van ítélve.)
De a Furcsaság a fejemben, ahogy Pamuknál oly sokszor, a kognitív disszonancia regénye is. Az alaphelyzet ugyanis az: Mevlut meglát egy szép lányt egy esküvőn, úgy tudja, hogy Rayihának hívják, szerelmes leveleket ír hozzá, majd megszökteti – csakhogy kiderül, hogy Rayiha nem az a lány, akit látott, akit látott, az Samiha volt, Rayiha húga. Valaki máshoz írta a leveleket, mégis elveszi Rayihát. Meggyőzi magát, hogy ez így jobb, és az a furcsaság (a fejekben), hogy talán tényleg jobb is így.
S nem Mevlut az egyetlen, aki valahogy kénytelen áthidalni a vágyai és a valóság közötti szakadékot, persze nem mindenki választ ugyanolyan módszereket erre.
Pamuk regényéből a török társadalmat is megismerjük – a családi életet, a viszonyukat a szexhez, a házassághoz, a kendőhöz vagy a kendőtlenséghez, csupa olyan kérdés, amiről van valami sztereotípia a fejünkben, de aztán sokszor meg fogunk lepődni…
Kelet és Nyugat, jelen és múlt határán áll Isztambul és tulajdonképpen Mevlut, a bozaárus is. Nem csoda, hogy tele van a feje furcsasággal. Pamuk azonban szeretettel és törődéssel meséli el a történetét, és nem kegyetlen a főhősével. A furcsaságokból jó dolgok is kisülhetnek, még ha a veszteségek elkerülhetetlenek is.
Jó volt ebben a könyvben lenni, és szívesen lettem volna benne még tovább.

Keserédes történet egy török férfi sorsáról, szerelméről. Mevlut az utcai boza- és joghurtárus élete tárul elénk és egyben megismerhetjük Isztambul történetének negyven évét az 1970-es és 2010-es évek között. Kvázi mini szociográfia is a könyv, a török világváros fejlődését követhetjük nyomon bevonva némi politikai töltetet.
Pamuk minden apró részletre kiterjedően, bő és pontos jellemzéssel mutatja be szereplőit és a történet eseményeit. Olyan könyv, ami az olvasóval él, beleképzeljük magunk a történésekbe. Támpontot is ad az író a családfával és a regény végi kronológiával, ezért is tűnik precíz munkának, amin hat éven át dolgozott. Tetszett, élveztem és most még erős vágyat is érzek, hogy egyszer eljussak Isztambulba. Noha ez utóbbihoz már az Isztambul c. memoárjával is kedvet csinált az író. Komplex, olvasmányos, szép történet, ami megérdemli a jelest (4,7). A török kultúra iránt érdeklődőknek jó szívvel ajánlom, meg másoknak is, akik egy mesteri családtörténetet olvasnának.

Idézet a könyv 380. oldaláról:

– A katonai puccs legsötétebb napjaiban, amikor a diyarbakiriakat a megkínzott emberek börtönökből kihallatszó sikoltozásával akarták elhallgattatni, egy felügyelőkülsejű ember érkezett Ankarából a városba. A titokzatos látogató a repülőtérről a hotel felé tartva megkérdezte a kurd taxisofőrtől, hogy milyen az élet Diyarbakirban. A sofőr azt mondta, hogy minden kurd meg van elégedve az új katonai kormányzással, nem tisztelnek mást, csak a török zászlót, és a városi lakosság kimondottan örül, hogy a szeparatista terroristákat börtönbe zárták. „Ügyvéd vagyok – mondta az ankarai látogató. – Azért jöttem, hogy elvállaljam azoknak a kurdoknak a védelmét, akiket a börtönben megkínoztak, és a kutyák elé vetettek, mert kurdul beszéltek.” Mire a taxis egész másképp kezdett beszélni: felsorolta, hogy miként kínozták meg a börtönben a kurdokat, kiket vetettek elevenen a csatornába, és kiket vertek halálra. „De hisz az előbb épp az ellenkezőjét mondta” – szakította félbe az ügyvéd. „Igaza van, ügyvéd úr. Amit először mondtam, az a hivatalos véleményem volt, ez pedig a személyes véleményem.”

Ezekután kövekezzék az értékelésem:

Hivatalos vélemény:

A szerző ebben a regényében igazából Isztambul félévszázados történetét írja meg, a hatvanas évektől a XXI. század második évtizedéig, a külvárosba tóduló, szakképzetlen vidéki népesség viszontagságain keresztül. A szemünk láttára alakul át a a külkerületi földfoglalók nyomortelepe egy konyszolidált, habár a korrupció és a tolvajlás pókfonalaival átszőtt pogáriasuló külvárossá. A főhős, Mevlut és felesége, Rayiha spoiler életének tükrében a történelem alulnézetben mutatkozik meg, képet kapunk a vidéki nagycsalád összetartó (bár néha gúzsbakötő) erejéről, a városi és falusi életforma, a vallási hagyományok és a világi szokások konfliktusáról. Mevlut, ez a becsületes, tutyimutyi utcai árus fél évszázadon át rója a külvárosi utcákat, próbál anyagilag felkapaszkodni (nem sok sikerrel), de mivel kevéssel is beéri, s nem elégedetlenkedik, minden nehézsége ellenére boldogan él. A könyv kissé öblögetős, és varázsának egy része nem magából a cselekményből, hanem a couleur localeból fakad: abból, hogy a tőlünk nem túl távoli, mégis ismeretlen közel-keleti miliő, a világiasuló, de a muszlim hagyományokkal is birkózó nagyváros világa (főleg hogy turistaszemmel már sokan látták) izgatja az európai olvasó fantáziáját. Törökország belső konfliktusairól – a muszlim maradiság nyomulásáról, a keresztény lakosság majd a kurdok üldözéséről, a katonai puccsok kegyetlenségéről, a polgári kormányzatok korruptságáról ugyan csak óvatos, jelzésszerű utalásokat kapunk, de azért szóba kerülnek; s egy olyan országban, ahol egyes vallási fanatikusok állítólag az író meggyilkolását is fontolgatták, nem árthat némi óvatosság a szerző részéről. Ezzel együtt, bőbeszédűsége ellenére, jó kis regény ez, olvasásra érdemes.

Személyes vélemény:

Én A nevem Pirost olvastam először az írótól, s az nem tetszett: untatott a szakszerű lósegg-ábrázolás körüli nagy hajcihő a XVI. századi Sztambul miniatúra-festőinek körében. Aztán az Isztambul került sorra; ez már sokkal inkább bejött nekem, élvezetes kultúr- és családtörténeti betekintést nyújtott – közelebb hozta mind a várost, mind az írót.

S most a harmadik könyve: egyszerre kellemes és kiábrándító. Kellemes, mert egy nagy mesterségbeli tudással megírt, ügyesen komponált elbeszélés. Kiábrándító, mert terjengős, és mert túlzottan óvatoskodó. Mevlut ismétlődő felkapaszkodási kísérletei egy idő után fárasztóvá válnak, a történelmi háttér eseményei pedig annyira óvatos nyelven, kilúgozva vannak bemutatva, hogy az ember elgondolkozik: kivel is rokonszenvezik a író? A haladás képviselőivel? Nehezen, hiszen ebben a regényben egy sincsen belőlük (hacsak a Don Corleonéra emlékeztető építési vállalkozót nem tekintjük annak). A szabadságukért küzdő kurdokkal? Talán, de a legalaposabban ábrázolt képviselőjük, Ferhat, maga is hétköznapi ügyeskedővé züllik. Isztambul egykori keresztény lakosaival ( görögök, szírek, örmények) akiknek elkergetéséről csupán pár odavetett mondatból értesülünk? A vallási tradíciókat ápoló derviskolostor vezetőjével? Akinek közhelyes, lapos szentenciáiról nehezen tudom eldönteni: mennyi bennük a képmutató kegyesség, s mennyi a szatirikus összekacsintás az olvasóval… Egy szó, mint száz: ez a regény a török olvasóknak a történelmi nosztalgia, a külföldieknek pedig az Isztambul varázsára blazírozó coluleur locale révén igyekszik, – el kell ismerenem, nem is sikertelenül – szórakozást nyújtani, de közben, a mindenkinek tetszeni vágyás jegyében senki sem tud vele teljesen azonosulni. Mert ezt a könyvet nem a széles tenyerű Fejenagy, nem is Csepü Palkó, a tiszteletes két pej csikajának jókedvű abrakolója, de még csak nem is Harangláb, a fondor lelkületű egyházfi jegyezte fel, hanem a béke barátja, Bagarja! Ám, a se hús, se hal hangnem ellenére nem rossz regény, olvasásra érdemes. Ha másért nem, a sablonos férfiszereplők ellepárjaként fellépő, színes, ellentmondásos női figurák kedvéért.

Kíváncsi vagyok, a Hó milyen lehet, azt még biztosan sorra kerítem.

Nagyon szeretem az olyan nagyívű regényeket – lehetőleg egy szerteágazó család történetével megfűszerezve –, amikben egy számomra még ismeretlen ország/város és kultúra története kerül hozzám közelebb. A török világot Isztambul több évtizedes történetén keresztül fedezhetjük fel, és miközben a folyton nyüzsgő és változó város utcáit járjuk keresztül-kasul, együtt barangolhatunk Mevlut furcsaságokkal teli fejében is. Mevlut megrögözött optimizmusát naivságának álarca mögé rejti, és a folyamatosan változó isztambuli környezetben is megmarad a bozaárusítás hagyománya mellett, nem törődve azzal sem ha a kutyák megugatják vagy az emberek megmosolyogják. És pont emiatt a maga mellett megmaradás miatt érzem most úgy, hogy új kedvenc irodalmi hőst avattam magamnak.

Grandiózus vállalkozás és Pamuk nem bukott bele. Sőt, egy modern betondzsungel, régi-új metropolisz népesedésének történetét jó arányban elegyíti egy átlagos kereskedő talán mégsem olyan átlagos életével. A nézőpontos megoldás is remekül sikerült.

Ami a leginkább megragadott, az az egyszerű halandó, a bozaárus kétségbeesett, napról napra hiábavaló küzdelme, a szomorúság, amit évtizedek után is magával cipel a fejében lévő furcsaság mellett. Szomorú, mert kitörni, előrébb jutni alig-alig lehet ebben a világban.

Akcióhős voltam ennél a könyvnél, mert ha a munkahelyem épületében üzemelő könyvesboltban nincs éppen egy drasztikus helikonos leárazás (900-ért vettem a kötetet), talán soha nem olvasok Pamouktól. Nagy adag sznobság is volt a vásárlásban, hiszen nagyjából csak azért vettem meg, mert Nobel-díjas szerző, gondoltam ennyiért szobadísznek, vagy levélprésnek is megéri.
Vannak azok a számomra új írók, akiknél már az első oldalaknál látszik, hogy eszeveszett jók, és még csak drukkolni sem nagyon kell, hogy klasszul végig tudják majd vinni az egész történetet, mert süt az intelligencia az írásból, aki pedig ennyire agyas, az nem szokott hibázni. Pamouk sem hibázott, biztos kézzel, nyíltan és okosan fűzi össze a rétegeket, amiket még kilistázni is hosszú lenne. Nem is vállalkoznék erre, előttem már többen megírták, hogy mire számíthatunk, ha elolvassuk ezt a terjedelmes kötetet. Minden egyes történetszál a fő téma kiemelését, mélyítését, részletesebbé-, élvezetesebbé-, élőbbé tételét szolgálja. Biztos, hogy statisztikai úton is ki lehetne ezt mutatni, mert az erre szánt billentyűleütések száma érezhetően minden más vonalat felülmúl, mégsem ez a hangsúlyos, és ezért nem lehetünk elég hálásak az írónak. Egy olyan karakter életén keresztül mutatja meg amit szeretne, akinek a fő célja nem más, mint rendes embernek lenni. Egyszerűen hangzik, mégis nehéz Mevluttal azonosulni, és ez is jól van így. Nyüzsgő, szerteágazó családi élete ellenére is egy magányos hős ő, és mivel a hangsúly az egész regény során az ő életén van, a valódi sztori is sokkal érthetőbb, színesebb, szagosabb és kézzelfoghatóbb lesz. Ez a sztori pedig az élő Isztambul hatvanas évektől napjainkig tartó története.
Budapestről nincs valami hasonló? Akkor is érdekelne, ha csak fele olyan jó lenne, mint a Furcsaság a fejemben.
Mivel az olvasmányélmény kimagasló volt, és még történelmi, földrajzi, vallási, etnikai, gasztronómiai kutatómunkára is ösztönzött, 5* és kedvenc. spoiler

Érdekes regény a török mindennapokról: életről, szokásokról, ételről-italról, megemlítve a politikai pártok egymás elleni véres harcait is. Ez nem egy kilúgozott híradós tudósítás, hanem egy igazi, ízig-vérig társadalmi-szociológiai látlelet.
Egy tinédzserként Isztambulba kerülő fiú és rokonsága / barátai életét ismerhetjük meg, és követhetjük 40 éven keresztül. A török fővárosba kerülése után apjával együtt az utcákat járva joghurtot, piláfot és bozát árul. Utóbbit kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan árulja esténként, miközben az évek alatt egyéb munkái is akadnak (pincér, üzletvezető, parkolóőr, díjbeszedő, stb.)
Feleséget egy félreértés folytán szerez magának, amiért sokáig orrol az unokatestvérére, akinek a családja szavak szintjén mindig segíti, de tettekben ez már nem igazán mutatkozik meg, pedig a szüleik még közösen építették az első fővárosi viskójukat. Amíg a rokonság viszonylag jól él, főhősünk végig megmarad szegény kisembernek, és ami a lényeg: becsületesnek.
A történetből megitudhatjuk, hogy miként nő, fejlődik és változik Isztambul, hogy terjeszkedik a város határa egyre kijebb az összetákolt viskókból álló újabb szegénynegyedek által, ahová a vidékről a fővárosba munkát keresők költöznek, majd évtizedek után miként épülnek ezek helyén toronyházak, éjszakai mulatók, és nő a főváros népessége 3 millióról 13 millióra, és miként változik az ott élő emberek ízlése, elvárása az ételek-italok és a mindennapi dolgok terén, ahogy a hagyományos török dolgokat egyre jobban kiszorítják a nyugatról mind jobban beszivárgó szokások.

Ahogy olvastam a leírásokat Isztambul fejlődéséről, és az ott folyó építkezésekről, párhuzamot vontam a szülővárosommal, ahol több, mint 40 éve élek: itt is mennyi minden változott: sok régi házat lebontottak, hogy újabbakat-nagyobbakat építsenek a helyükre. Az elmúlt évtizedek alatt sokkal több lett a lakos, az autó, napközben a tömeg az utcákon. Sok régi kisbolt megszűnt, hogy másoknak adják át a helyüket, amelyek hosszabb-rövidebb ideig maradnak.
spoiler