Fekete ​könyv 42 csillagozás

Orhan Pamuk: Fekete könyv Orhan Pamuk: Fekete könyv

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Rüya ​eltűnt. Galip, az isztambuli ügyvéd magánnyomozásba kezd, hogy felkutassa feleségét. Vajon a szépséges nő Celâlnál bujkál, akinek hírnevét Galip irigyli? Ha így van, miért nincs senki Celâl lakásában? Galip egy hirtelen ötlettől vezérelve magára ölti Celâl személyazonosságát, viseli a ruháit, fogadja a telefonjait, sőt még fanyar cikkeit is hamisítja, de ha a titokra fény derül, az végzetes következményekkel jár…
A Fekete könyv a közel-keleti és a muszlim kultúra elképesztő gazdagságú szőttese, amelyet eláraszt Isztambul fénye és pompája, miközben a lélektani utazás a lélek egyre sötétebb bugyraiba visz minket.

A Nobel-díjas Orhan Pamuk Törökország legnevesebb szerzője, akinek munkásságát Gabriel García Márquez, Umberto Eco és Franz Kafka írásművészetéhez hasonlítják méltatói. A több mint negyven nyelven megjelenő író számos sikerkönyvet tudhat magáénak, hogy csak a Hó, a Fehér vár vagy A nevem Piros című regényeket említsük. A szerző életműsorozatának újabb… (tovább)

Eredeti cím: Kara Kitap

Eredeti megjelenés éve: 1990

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Irodalmi Nobel-díjasok

>!
Helikon, Budapest, 2015
436 oldal · ISBN: 9789632277561
>!
Helikon, Budapest, 2015
436 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632276892 · Fordította: Tasnádi Edit
>!
Ulpius-ház, Budapest, 2008
590 oldal · ISBN: 9789632542089 · Fordította: Tasnádi Edit

Enciklopédia 4


Kedvencelte 5

Most olvassa 7

Várólistára tette 54

Kívánságlistára tette 16

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
eme P
Orhan Pamuk: Fekete könyv

Őszintén csodálkozom a regény alacsony százalékán. Bár jómagam is néha eltévedtem Pamuk írásának sűrű szövésű, kacskaringós labirintusában, azért rendkívül élveztem a kiút kalandos keresését.
Remekül felépített posztmodern játék ez a kötet, amelyben látszólag egy ügyvéd nyomoz eltűnt felesége, Rüya és annak féltestvére, a tárcaíró Celal után, valójában azonban inkább az egyéni és nemzeti identitás körvonalazása a cél, illetve az alkotás, az emlékezés és elbeszélés mechanizmusánák kérdése.
Nagyon erős a regény atmoszférája, helyszínét, Isztambult melankólikus, sötét, majdhogynem fekete borongás burkolja körül, a talán visszafordíthatatlan veszteség nyomasztó érzése. A fő cselekményszál lassú tempója pedig arra készteti az olvasót, hogy ráérősen nézzen körül, és megfontoltan vizsgáljon meg minden apró részletet, hiszen ezeknek bármikor jelentősége lehet. Ahogy van is.
Pamuk ravaszul építi fel regényét: a páratlan számozású fejezetek Galip egész Isztanbulon átívelő keresését, a páros számúak Celal tárcáit tartalmazzák, de szép lassan összefonódik és egybemosódik minden. Galip történetének és Celal tárcáinak világa, fikció, álom és valóság, keleti és nyugat. Az egész világ, a valóságos és az elbeszélt egyaránt, tele megfejtésre váró rejtjelekkel, kulcsokkal és jelzésekkel, egymásba nyíló ajtókként, egymást tükröző tükrökként bukkannak fel újabb és újabb történetek, melyek tele vannak ismétlődő motívumokkal, cselekménymozzanatokkal, egymást utánzó, de végig önmagukat kereső karakterekkel és narratíváikkal. Irreális történetek szereplői lépnek be a valóságban és fordítva – álom és valóság határai összecsúsznak, akár a különböző idősíkoké, tereké és kultúráké.
Galip pedig, miközben az elveszített Rüya (jelentése: álom) után nyomoz, egyben saját és egész nemzete, országa múltját és jelenét kutatja, akár a meghatározhatatlan helyen tartózkodó, rejtőző, álruhákat és álneveket öltő Celal, akiről nem tudjuk meg egyértelműen, vajon elveszítette-e emlékezőképességét (ahogy a legenda tartja), vagy sem. Álmok és emlékek… Törökország (is) keresi itt az identitását, a kultúrák határán meghúzódó ország és nemzet, eltűnt idők nyomai bukkannak fel minduntalan hol a Boszporusz visszahúzódó víze alól, hol pincék mélyéről, a jelen meg tele kiüresedő hagyományokkal, utánzásokkal és utánzatokkal. Vagy már a múlt is abból állt?
Pamuk regényének egyik lényeges témája az utánzás és eredetiség-egyediség, a felvett és saját identitás kettősének problematikája. A kérdés: vajon van-e útja-módja annak, hogy az ember csakis önmaga legyen? Bár egyértelmű válaszokat szinte semmire nem kapunk a regényben, úgy tűnik, az elbeszélő biztos abban, a történetmondás és a mások történeteiben való elveszés az, ami képes saját identitást létrehozni. A Fekete könyv is egy ilyesféle kísérlet – saját, egyedi hang és stílus keresése, miközben sziporkázó intertextuális játék révén ezer és egy irodalmi utalást emel be hol expliciten, hol burkolva a regénybe. Kedvünkre nyomozhatunk irodalmi toposzok, vándormotívumok, kelet és nyugat irodalmában egyaránt fellelhető szüzsék után – csak azt bánom, hogy nem ismerem eléggé a török, arab és általában közel keleti irodalmakat (meg történelmi és szellemi horizontot) ahhoz, hogy igazán élvezni tudjam ezt a tobzódást. De még így is izgalmas a kaland, a szöveg hol Proust emlékidézését, hol Dosztojevszkij metafizikáját, hol Rushdie identitáskereséső regényeinek szürreális és mágikus realista prózáját juttatja eszembe, meg Joyce-ot, Austert, Ecót, Borgest… És az a sok történet a történetben – néha mintha az Ezeregy éjszakába csöppentünk volna, és nem véletlenül érezzük ezt. Utánzások lennének az annyira hasonló, rokon vonásokat hordozó történetek? Létezik eredeti, ősszöveg? Vagy mindegyikük egyenértékű forrás az írni (és olvasni) vágyónak? Van-e közös, elveszített történet, amelyben mindenki egyformán hitt, vagy mindenki a maga történetét mondja? Ő jön-e segíteni megfejteni az írást, vagy Deccal ideje jött el? Rendbe jönnek-e még a dolgok, olvashatóak lesznek-e az arcok jelei?

Mintha szétválaszthatatlanul összekuszálódott volna minden, csupa paradoxonok mindenhol, megfejthetetlen rejtélyek. Le lehet-e fordítani törökre a nyugati detektívregényeket (ahogy azt Rüya tervezte)? Meg lehet-e találni a megoldást? Fel lehet-e kutatni a gyilkost? Még ott, ahol látszólag megoldódik minden, és a szerző biztos kézzel elhelyezett kulcsai kivezetnek a labirintusból, még ott is tele van minden újabb és újabb kérdésekkel, bizonytalanságokkal és titkokkal.

Gazdag, sokrétű narratíva Pamuk könyve. Önreflexív, néhol misztikus, filozofikus. Olvasható detektívregényként, művészregényként, identitáskeresésként, szerelmes regényként, a magány regényeként, olvasható társadalmi-történelmi, metafizikai kontextusban.
És hol vannak még a regény motívumai – a zöld toll, a sötétkék szín, a tizenkilences szám, Vasif és japán halai, Alaaddin boltja stb. stb. Vagy az abszurd humor. Vagy a regényen belüli műfaji sokszínűség…

5 hozzászólás
>!
SteelCurtain
Orhan Pamuk: Fekete könyv

Ha valaki azzal vádolná Pamukot, hogy könyvében a jelenidejű cselekmény bonyolultsága és gyorsasága nagyjából hasonló ahhoz a lebilincselő történethez, amikor elszánt és életunt lajhárok laza csatárláncban elzarándokolnak az állatkert igazgatójához, hogy átnyújtsanak neki egy tökéletesen olvashatatlan petíciót, akkor nem jár messze az igazságtól. Hazudnék azonban ha arról győzködném a mélyen tisztelt molyközösséget, hogy ettől én mély depresszióba estem. A folytonosan emlékképekbe torkolló, szűkmarkúan mért cselekmény bizonyos szempontból kedvenc írómra, Kusniewiczre emlékeztet. A mindenben rejtélyt, misztikumot szimatoló, folytonosan valamiféle titokzatos jeleket hajszoló stílus viszont igen messze áll tőlem, s mégis az első oldalaktól lebilincselt ez a regény. Pedig amikor kiválasztottam „A mélyből” kihíváshoz, akkor Pamuk műveinek rém alacsony értékelését látva – a Fekete könyv akkor még a 70%-ot is csak ostromolta – bizonyosra vettem, hogy sikerült önmagamat csőbe húzni. No de a jelek (JELEK!!!) szerint mégsem eszik olyan forrón a nyomdaipari terméket. Kaptam egy fantasztikus isztambuli panorámát, egy utánozhatatlan hangulatú írást. Nem hiszem, hogy ez a könyv a világ bármely más pontján megszülethetett volna. Tipikusan a kultúrák határvonalán fekvő Törökország, s abban is a hajdani szultáni székváros, Isztambul lehetett csak a könyv inspirátora. Ez a város egyszerre kíván Kelet és Nyugat lenni, miközben gyötri az aggodalom, hogy mit veszített el a Keletből, s mit nem lelt meg a Nyugatban. Pamuk zseniálisan ábrázolja, hogy a pusztuló keleti, török értékek nem a nyugati kultúra áldozatai, hiszen azt ugyanúgy fenyegeti az az antikultúra, ami az egész világon végigsöpör. S nagyon árulkodó könyvének az a része, ahol a főhős, Galip arról beszél, hogy bár élhetne egy olyan világban, ahol a tárgyaknak nincs mögöttes tartalmuk, minden csak önmagát jelenti.

1 hozzászólás
>!
GTM P
Orhan Pamuk: Fekete könyv

Bevégeztem a Fekete könyvet. Hét napig bolyongtam Pamuk mondatainak labirintusában. Sokszor nem tudtam, hol járok. Elvesztem a kacskaringós mondatok útvesztőiben, a végtelenül sorjázó hasonlatok, felsorolások erdejében. Gyakran lemaradtam egy-egy fordulónál, s térhettem vissza ismét keresni az utat. Mert bámulatra méltó az az ismeretanyag, amit Pamuk felsorakoztat a könyvében! Zúdulnak ránk az utalások, idézetet, parafrázisok Keletről és Nyugatról egyaránt. Nekem egy élet is kevés lenne megismerni akár a felét is. Tehetetlenül és értetlenül tévelyegtem hát, magányosnak és kicsinek éreztem magam, nem volt könnyű megtalálni ennek a szövegnek a titkát. De megérte a küszködés, pedig most sem vagyok benne biztos, megtaláltam-e?
A lényeg a lényeg: legtöbbször fogalmam sem volt mit olvasok.

Mi vonzott mégis ebben a szövegben? Miért küszködtem vele hét napon keresztül?
Mert kihívás volt! Szeretem azokat a könyveket, amelyek kihívást jelentenek számomra, szellemi erőfeszítést; amik nem adják könnyen magukat, amiket meg kell fejteni, mint egy keresztrejtvényt, vagy valami fejtörő játékot. Maga az író jogosít fel rá utalásaival, hogy így tekintsünk a könyvére: „Ezért nem egyenesen mutatom fel írásaimban azt, amiről szólni akarok, inkább beszuszakolom az írás valamelyik zugába. Természetesen nem lehet túlságosan rejtett zug, inkább olyan, amikor gyermekekkel bújócskázunk.” Vagy másutt: „Ne jöjjenek túl közel, álljanak meg két lépés távolságra, hogy nyugodtan bemutathassam néhány írástrükkömet. Nem fognak rájönni, mikor csalok.”

Belevágtam tehát a játékba, elindultam Pamuk labirintusába. Hét napig bolyongtam hősével hősével? Isztambul utcáin. Megcsodáltam pompás történelmi emlékeit, és kóboroltam lepusztult sikátorok rémítő sötétségében. Jártam palotában, füstös kocsmában, zsúfolt szerkesztőségben és szűk padlásszobában. Alászálltam földalatti járatok nyirkos és homályos termeibe és a lélek mélységes bugyraiba. Láttam a város lakóit, és általuk az egész országot. Találkoztam szőnyegárusokkal, trafikosokkal és bábkészítőkkel. Hallgattam pasák és földművesek történeteit, megfordultam szultánok és katonatisztek közelében. Megismertem a Nyugat-majmolókat és az elveszített hagyományok siratóit egyaránt. Láttam a szemükben a reményt és a reménytelenséget; a hitet a Szabadító eljövetelében, és a fájdalmat az elveszett emlékek miatt. Kerestem Galippal a titkot, hogy kik ők? Kik vagyunk mi mint egyének, mint nemzet, mint társadalom, mint kultúra?
Mert a titok, amit a főhős keres, hogy megismerheti-e az ember önmagát?

Lehet-e egy egyén önmaga?
Lehet-e egy nemzet önmaga?
Vagy csak másolatok vagyunk? Mások gondolatainak ismétlődései? Mikor vagyunk önmagunk, ha befogadjuk a világot, vagy ha elkülönülünk mindentől és mindenkitől? Megtalálhatjuk-e magunkat életünkben, vagy csak a halál hozza el ezt a megismerést?
Egy másik síkról tekintve ugyanez a kérdés:
Lehet-e az ember önmaga egy olyan országban, ahol a gondolat veszélyes? Diktátorok, katonai puccsok, kínzatások és politikai merényletek közepette lehet-e az ember önmaga? Vagy belesimul a tömegbe, hasonul, utánoz, de él! Kérdés, kinek az életét.

Nem tudom, megtaláltuk-e a választ. Misztikus és valósnak tűnő történeteket hallottunk, s közben feloldódott a határ álom és valóság között. Szó volt az alkotás folyamatáról, az alkotó felelősségéről. A hagyomány elvesztéséről és a kultúra devalválódásáról, politikáról és a misztikáról, dervisrendek továbbéléséről és a számmisztikáról, a Keletről és a Nyugatról, meg a kettő kapcsolatáról… és még miről… miről… miről..!? A történetek szimbolikája hol kiegészítette, hol felülírta egymást, és minden történet újabbat szült. Történetek nélkül nincs semmi, csak az üresség. Mert a történetek rejtik a titkot, de megfejtésük, értelmezésük is széles skálán mozog. Most sem tudom, igazából mi is történt Celállal és Rüyával. Nem is ez a fontos. A fontos az, hogy legyen történet (=emlékezet) és legyen álom.

Fekete ez a könyv? Igen. Szomorú? Lehet.
De a történetek mondója, a titok tudója, Celal tovább él valaki másban, és Rüya, „az álom” elveszett ugyan, mégis megmaradt. Paradoxon? Igen. Az egész könyv az.

Nem gondoltam néhány évvel ezelőtt, hogy képes leszek ennyire belemerülni Pamuk prózájába. Akkor ugyanis a Fehér várral nem tudtam mit kezdeni. Azóta elfolyt sok víz a Dunán, és az érdeklődésem is ebbe az irányba fordult. Lehet, hogy egyszer megint előveszem a Fehér várat._

6 hozzászólás
>!
ZsúésKrisz_Olvas
Orhan Pamuk: Fekete könyv

Ez valóban egy „fekete könyv”, amely a lélek elképzelhetetlen bugyraiba süllyeszt minket, egy rendkívül nyomasztó világba.
http://zsuolvas.blogspot.hu/2015/09/orhan-pamuk-fekete-…

>!
Isabel_Rose I
Orhan Pamuk: Fekete könyv

Ez volt az első könyvem az írótól és nagyon érdekes volt. Sajnos nem vagyok jártas a török kultúrában ezért néha nehezen volt érthető a cselekmény, ami néhol lassú folyású is volt nekem.
Viszont azt meg kell hagyni, hogy az író nagyon ért ahhoz hogyan építse fel a regényét. Fordulatos és szórakoztató történetet ír le.
Most nagyon elgondolkodtam azon, hogy szeretnék-e még olvasni tőle. Lehet hogy picit könnyedebb írásának nekiülnék….:)

>!
Hóember
Orhan Pamuk: Fekete könyv

Galip bey végtelenített bad tripje a 80as évek melankolikus, reményvesztett Isztambuljában.
Elképesztően erős hangulat, egy nagyon cingár sztorin. Felborul, amint leteszem az asztalra.
Nagyot küzdöttünk mi ketten, többször fontolgattam, hogy abbahagyom, de végül az utolsó száz oldal hármasra mentette.
A hangulathoz pedig remekül illeszkedik, hogy mennyire idejétmúlt lett mára ez a fajta írás – nincsenek mesék, történetek, csak mémek és bulvárhírek, a nyomtatott sajtó halott, akárcsak a tárcaírók, a birkózást száműzik az olimpiai programból…

Senki sem nézi már az arcokat, olvasatlanok maradnak a betűk.

>!
b_edina
Orhan Pamuk: Fekete könyv

Ez tényleg egy útvesztő, amihez nekem most nem volt kellő türelmem, de azért így is leborulok nagysága előtt – csak nem élveztem. Máskor, más élethelyzetben talán jobban bele tudtam volna veszni. Vagy még inkább belebolondulni, ki tudja?

3 hozzászólás
>!
Jeraldine
Orhan Pamuk: Fekete könyv

A cselekmény nem túl dinamikus, de a lamentálás, ismét az identitás kérdéséről (mint „A fehér Vár”-ban) nagyon tetszett. A fő történetet lassítják a közbeszőtt tárcaírások, de ezek szintén nagyon érdekesek, érdekes mozaikot adnak Isztambul életéről. Amikor Isztambulban jártam, a Boszporuszra tekintve az egyik tárca jutott eszembe, hogy mi minden lehet a víztükör alatt…

>!
matraimelinda
Orhan Pamuk: Fekete könyv

A Hó után igazi csemegének bizonyult számomra, az olvasás is könnyebben ment. Igazi Pamuk rajongóknak való, az iszlám világot tökéletesen ábrázoló, és emellett a lélek rejtelmeit, a visszaemlékezés sötét bugyrait feltáró regény. Élvezetes történet, a szerző életműsorozatának egy újabb gyöngyszeme, ezt figyelembe véve kell olvasni is.:)


Népszerű idézetek

>!
eme P

Mert mi más volna az olvasás, mint hogy a másik ember emlékezetét lassan birtokba vesszük?

Kapcsolódó szócikkek: olvasás
>!
eme P

A legyőzöttek és eltiportak országában csakis másvalaki lehet az ember.

>!
forElle

Hiszen az olvasás különben sem más, mint hogy az ész néma mozijában képpé alakítjuk azt, amit az író a betűk segítségével elmond!

>!
forElle

…valamikor mindannyian együtt, értelmes életet éltek, de valamilyen ismeretlen okból kifolyólag ezt az értelmet, akárcsak az emlékezetüket, elveszítették. Valahányszor megpróbálták megtalálni ezt az értelmet, belevesztek emlékezetük pókhálós földalatti folyosóiba, elméjük vaksötét utcáiban nem találtak rá a visszaútra, emlékezetük feneketlen kútjába esett új életükhöz nem találták a kulcsot, így a házukat, hazájukat, múltjukat, történelmüket elveszítők tehetetlen fájdalma lett az osztályrészük. A távollét az otthontól és az út elvesztése olyan elviselhetetlen fájdalmat okozott, hogy a tűrés tűnt a legjobbnak, a szótlan belenyugvás, a várakozás a végtelen idő múlására, az elvesztett értelemre vagy titokra már nem is emlékezve.

>!
Genie

Csak akkor volna képes egy detektívregényt elolvasni, ha maga az írója se tudná, hogy ki a gyilkos.

>!
forElle

– Tudom – mondta Belkts – Te elégedetten az életeddel az előcsarnokban a képeket nézegeted, aztán gyengéden belekarolsz a feleségedbe, és a tömegben az erkélyhez vezető ajtó felé kíséred, ő meg a falon látható plakátokon és a tömegben olyan arcot keres, amely egy másik világ kapuját nyithatná meg előtte. Tőled nagyon távol, az arcok titkos értelmét olvassa.

>!
Nazanszkij 

„Nagyapám családnak hívta ezt a társaságot.” Rilke

29. oldal, Első rész, Harmadik fejezet - Add át üdvözletünket Rüyának!, (Európa, 2015)

>!
Dénes_Gabriella

Az ol­va­só csak egy he­ti­vá­sár­ba kí­ván­ko­zó gye­rek.

Nyolcadik fejezet

>!
GTM P

…úgy érezte, közös a sorsuk, és együtt gondolkodik velük: valamikor mindannyian együtt, értelmes életet éltek, de valamilyen ismeretlen okból kifolyólag ezt az értemet, akárcsak az emlékezetüket, elveszítették. Valahányszor megpróbálták megtalálni ezt az értemet, belevesztek emlékezetük pókhálós földalatti folyosóiba, elméjük vaksötét utcáiban nem találtak rá a visszaútra, emlékezetük feneketlen kútjába esett új életükhöz nem találták a kulcsot, így a házukat, hazájukat, múltjukat, történelmüket elveszítők tehetetlen fájdalma lett osztályrészük.

190. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

José Eduardo Agualusa: A múltkereskedő
Herta Müller: Lélegzethinta
Robin O'Wrightly: Kettős kereszt
Szeifert Natália: Az altató szerekről
Janković Nóra: Árnyékok illata
Babits Mihály: A gólyakalifa
Gabriel García Márquez: A szerelemről és más démonokról
Viktor Pelevin: Az agyag géppuska
Patrick Ness – Siobhan Dowd: Szólít a szörny
Rick Riordan: Csata a labirintusban