A ​nevem Piros 70 csillagozás

Orhan Pamuk: A nevem Piros Orhan Pamuk: A nevem Piros

Nevem Piros című regényével a Nobel-díjas török író, Orhan Pamuk akárha első szerelmét, a festészetet köszöntené. Ő maga „legszínesebb és legoptimistább” regényének nevezi. A történet 1591 havas téli napjaiban, Isztambulban játszódik.

Eredeti cím: Benim Adim Kirmizi

Eredeti megjelenés éve: 1998

>!
Helikon, Budapest, 2017
472 oldal · ISBN: 9789632279350
>!
Helikon, Budapest, 2017
472 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632278070
>!
Ulpius-ház, Budapest, 2007
604 oldal · ISBN: 9789632540450 · Fordította: Tasnádi Edit

Enciklopédia 16

Szereplők népszerűség szerint

Sátán


Kedvencelte 9

Most olvassa 11

Várólistára tette 82

Kívánságlistára tette 43

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Orhan Pamuk: A nevem Piros

„Amit előszeretettel stílusnak neveznek, nem más, mint hiba, amely lehetővé teszi, hogy a személyünkre valló nyomot hagyjunk.”

Van ebben egy kis istennyila is. Lássuk.
a.) Szerelmi szál: a szépséges özvegy tizenkét év után újra látja egykori szerelmét, ám a helyzetet bonyolítja, hogy az özvegy csak technikailag az, mert férje ugyan nem tért vissza a háborúból, de hát ismerjük az ilyet, akinek haláláról nincs bizonyságunk, az bizony bármikor betoppanhat a regénytérbe – de néha még az is, akinek halálát színről színre láttuk. És hogy az egész még szappanoperásabb legyen, itt van a férj zaklatott öccse is, aki szintén igényt formál a szépasszonyra.
b.) Krimi: a miniatúrafestőt véresen megölték. Ki lehet a tettes? Valamelyik irigy kolléga? Vagy a közelben ólálkodó fundamentalisták egyike? Esetleg maga az író? Persze, hogy az író. Minden könyvben az író a gyilkos. És ami tán még fontosabb: ki lesz a következő áldozat?
c.) Művészettörténet: az Oszmán Birodalom legjobb miniatúrafestőit a szultán megbízza egy sosemlátott könyv elkészítésével, hogy egy orbitális interkulturális kultúrkampf keretein belül azzal bizonyítsa a velenceieknek a török művészet felsőbbrendűségét. Pamuk ennek örvén bevezeti olvasóját a muzulmán művészetelméletbe, ahol a képek nem önmagukban állnak, hanem mindig egy szöveg illusztrációi, a régi mesterek minél szolgaibb követése az etalon, a tárgyak pedig nem valamit ábrázolnak, hanem valaminek az ideáját – következésképpen ha egy festett arcra nézünk, és felismerjük, konkrétan kit ábrázol, az maga a szentségtörés, ha pedig az európai perspektivikusságnak megfelelően a mecset a háttérben akkora, mint a kutya az előtérben, hát az a leghatározottabban eretnekség. A nyugati stíltől szakadék választja el ezt a hozzáállást*, és természetesen Pamuk el is játszik a különbséggel – ahogy a festőműhelybe szörnyű mételyként beszivárog az idegen látásmód, az minimum 24%-kal emeli a regény érdekességét.
d.) És az egész a keleti mesemondó iskolákat idéző gazdag cizelláltsággal van előadva. Ráadásul az író lehetőséget ad mindenkinek, hogy meséjét megossza velünk: nőnek, férfinak, muzulmánnak, zsidónak, gyilkosnak és áldozatnak, élőnek és halottnak, de még azon sem szabad meglepődnünk, ha képek, állatok, fák és színek szólalnak meg a lapokon. Mindez pedig egy végtelenül polifonikus hangzást eredményez, az elbeszélők eleven orgiáját.

Egyszóval: zűrzavar. Két szóban: karnevál Sztambulban. Bizonyos elemei lenyűgöztek: a nyelv gazdagsága, de főleg az önironikus játék, amit Pamuk az elbeszélők egymásra rétegződésével mutat be. Az embernek az az érzése, hogy minden halálosan komoly, ugyanakkor mégsem az, gyönyörű szép, de mégsem szeplőtelen – és ez bravúros. Ám némi ambivalenciát is éreztem, mert az egész mintha túl sok lenne. Sok a szál, sok az elbeszélő, sok a játék, időnként azt figyeltem, mikor botlanak már el egymás lábában ebben a nagy kavarodásban. A nehézkesség árnya vetül a szövegre – de azért dicsérjük meg Pamukot, mert azt végig elkerüli, hogy igazán és vitathatatlanul nehézkes legyen: játékossága mindig megmenti ettől. Maradjunk hát annál, hogy ha nem is nehézkes ez a regény, de sűrű: olyan sűrű, mint a hígítatlan rózsaszörp.

* A különbség magva talán a két kultúra individuumhoz való viszonya: amíg a nyugati szemléletben az egyén személyisége a központi elem, addig a muszlim megközelítésben a közösséghez való viszony a meghatározó.

16 hozzászólás
>!
Gaura_Ágnes IP
Orhan Pamuk: A nevem Piros

Ez egy kriminek álcázott, kultúrtörténeti-filozófiai elmélkedés a miniatúrafestészet apropóján a Művészetről, a posztmodern történetmesélés minden csínjával-bínjával – vagyis körülbelül a harmadik rövidke fejezet után egész biztos voltam abban, hogy kedvenc lesz (s lőn.).

Pamuk az összes szereplőjéből Sherezádét csinál: a történetet nagyon sok karakter szemszögéből látjuk-olvassuk, és mivel a cél egy gyilkossági ügy felgöngyölítése, annak is végig tudatában vagyunk, hogy a történet elmesélése élet-halál kérdése. Először úgy tűnik, inkább a halálé (ezt erősíti Pamuk jól átgondolt megoldása, melynek köszönhetően egy halott történetmesélésével kezdi a nagy sztorit, aztán hallunk olyan történetet, amelyben a szereplő végigtudósítja saját halálát, sőt van, hogy megszólal maga a Halál) – de idő közben persze felsejlik a megkerülhetetlen valóság, miszerint ami a halálról szól, az maga az élet, és a történetmesélés nem egyszerűen az életben maradás eszköze, hanem – mint Seherezádé esetében – az átlényegülés eszköze, a Halálon túl is fennmaradás biztosítója: a Művészetté válás mágiakelléke. Bár a cselekményből adódóan a Művészet a festészeten keresztül nyilvánul meg, egyértelmű, hogy Pamuk e művészetszegmensen keresztül saját művészetére (is) nagy mértékben reflektál, sőt, egyfajta művészi hitvallást helyettesítő művészi lélekmarcangolást tár elénk – mert megoldás nincs, csak kérdések, kétségbeesett kutakodás, ami a Művészet mibenlétének feltárását célozza – egy olyan időben, ahol a Művészet a rejtőzködésről szól. A szereplők számára az alapkérdés az, hogy mi az igazi Művészet: az, ahol a végeredmény olyannyira stílustalan, mentes az alkotó személyiségétől, hogy azt láttatja, ami nem az emberi szemmel látható valóság, hanem amit Allah lát – vagyis egy archetipikus forma, nem pedig az empirikus valóság szimulákruma (amúgy durva, de a miniátort szerintem legalább harmincszor olvastam imitátornak XD); vagy az, ami egyéni stílust mutat, és felfedi az alkotás szerzőjét?

Ez a kérdés az álca, a rejtőzködés motívumrendszerét kódolja a szövegbe, ami elképesztő dramaturgiai erőt és egyúttal posztmodern játékosságot visz a regénybe. Míg a karakterek azon filóznak, feltüntethető-e az alkotó neve az alkotáson, a regény borítóján a következőt olvashatjuk: 1) Orhan Pamuk 2) A nevem: Piros. Azt gondoljuk, ez eldönti a kérdést? Hát persze, hiszen ott az alkotó neve. De ott áll mellette mindjárt a rejtőzködés igénye, ami azt sejteti, hogy a szerző maga Piros – és aki elolvasta a regényt (vagy aki eljut a 87. oldalig) az tudja, hogy a piros nem a vér, a gyilkosság színe csupán, hanem a vörös tintáé, vagyis a műalkotásra utal. Pamuk tehát rávezeti az olvasót arra, hogy a XVI. századi miniatúrafestés válsághelyzetét okozó dilemmát – az egyéni stílus kialakulását – érdemben lehet értelmezni a XXI. századi műben. A szerző számtalan karakter hangja mögé rejtőzik, és felidézi a korabeli török irodalmi hagyományt stílusában, épp annyira teszi mai szemmel talán túlírtnak tűnővé a szövegét, hogy elveszítse modern auráját, és elhiggyük, hogy egy régről fennmaradt történet lapjait próbáljuk összerendezgetni, és kirakni a sztorit, ami a végén megoldja a rejtélyt, és feltárja a gyilkos nevét. Lesz neve a gyilkosnak, de valójában a cím a mérvadó: a gyilkos neve elrejti azt, amit a borító már előre kinyilatkoztat: hogy ezt a gyilkosságot valójában a Művészet követte el. Piros tinta keveredik a vörös vérrel, gyilkosság művészettel, mi pedig nem csak karakterek haláláról értesülünk a regényben: szemtanúi leszünk egy hagyomány elhalálozásának, egy művészi koncepció meggyilkolásának is.

Utózöngék:
1) Féltem, hogy a lezárás a gyilkos megnevezése és megbüntetése lesz, de szerencsére volt slusszpoén, nem írom le spoilerbe sem. Végig sejtettem, hogy lesz egy rétege a nevekkel való bűvészkedésnek, és elégedetten csuktam be a könyvet, megkaptam azt a zárást, amire vágytam.
2) A regényben a művészlélek mindig egy műalkotás viszonylatában értelmezi az életet, pl. egy szerelmi történet motívuma a jelenben egy adott képet idéz fel, az adott kép rengeteg példányban létezik, mert a történet legendává formálódott az idők folyamán, az ismételt történet ismételt illusztrációkat (mindig ugyanazt) teremtett, és így a valóság pillanata is e műalkotás-folyam részévé válik. Mircea Eliadé ír szerintem egy nagyon hasonló folyamatról részletesebben a mítoszok és legendák kapcsán. Aztán itt van a valóság leképezésének kérdése, közben lehet Baudrillard szimulákrum-elméletén mélázni. És végül ott van az alkotás és alkotó viszonya (különösen tekintettel a nevekkel való bűvészkedésre) – ezzel kapcsolatban meg lehet a szerző halála témáján töprengeni (Barthes). Nagyon komplex regény, az idei év abszolút kedvence eddig sajnos egy nem túl erős mezőnyben, de ezen még decemberben igyekszem javítani.
3) Kedvenc Pamukhoz kapcsolódó karcom továbbra is @Kuszma-nak köszönhető: https://moly.hu/karcok/898265

>!
Chöpp 
Orhan Pamuk: A nevem Piros

Nagyon szerettem A piros hajú nőt, és valami afféle alkotásra vártam A nevem Piros kapcsán is. Tekintve, hogy a molyok közül sokan nagyon dicsérik. Sajnos részemről nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Talán azért sem, mert előtte egy Abszolút Nekem Szóló könyvet sikerült olvasnom, amihez képest túl kevésnek éreztem Pamuk miniátorainak erkölcsi, vallási és egyéni szociális problémáit. A modern kori Törökországban Orhan Pamuk: A piros hajú nő a történet sava-borsát adó mítoszok 1591-ben inkább idegesítő akadályokként tűntek fel, amiken a Teremtő is max jóindulatúan elmosolyodik.
Az biztos, hogy ez az olvasási élmény nem fog megakadályozni abban, hogy még olvassak Pamuktól, hiszen egyszer már tanúja voltam, hogy tud nagyszerűt is alkotni.

4 hozzászólás
>!
giggs85 P
Orhan Pamuk: A nevem Piros

Annak idején nagyon tetszett, pedig nem is ez a legjobb Pamuk kötet.

6 hozzászólás
>!
ÁrnyékVirág
Orhan Pamuk: A nevem Piros

Pamuk világteremtő író. Akárcsak Márquez vagy Rushdie. Megteremti a saját univerzumát, annyira elvarázsoló, érzékletes, hogy úgy éreztem, én is ott kószálok Isztambul utcáin, fahéj- és pörkölt mandula illatú szobákban, festőműhelyekben. Eleinte kicsit nehéz volt belejönni, hogy a történetet mindig más szereplő szemszögéből látom, mozaikban. Nem egy pörgős akcióregény, az tény, de fantasztikusak a leírások, a különböző szereplők szájából elhangzó példázatok és mesék, és mindezek mögött ott van a konzervatív és az újra vágyó örök kettőssége. Nekem nagyon nagyon tetszett. Az a fajta „kedvenc könyv”, aminek az olvasásába többször is belealudtam :). Nem azért, mert unalmas, hanem mert elringató, a végtelenbe utaztat, én is egy lettem valamelyik miniatúra szereplői vagy a tűz mellett mesét hallgatók közül, és elszenderedtem.

>!
Nyctea P
Orhan Pamuk: A nevem Piros

Rég olvastam ennyire érdekes könyvet. Aprólékossága miatt nem tudtam vele gyorsan haladni, mégis elvarázsolt, imádtam az első betűtől az utolsóig.
Ebben a történetben mindenki mesél. Mesélnek az élők, mesélnek a holtak, mesélnek a képek, sőt, még a színek is. Akár egy török miniatúrán, itt is színes kis részletekből áll össze a teljes kép, és sejlik fel a mögötte rejtőző ideológiai, vallási háttér.
Minden fejezetben más-más szereplő az elbeszélő. A kedvenceim azok, melyekben a képek szólalnak meg: mesél magáról a kutya, a magányos fa, a pénzérme, a piros szín…
Biztos, hogy el fogom olvasni újra, hogy a teljes történet ismeretében immár nyugodtan elveszhessek a részletekben.

>!
Tony_Takitani
Orhan Pamuk: A nevem Piros

A regénynek négy csillag, az Ulpiusnak viszont egy nagy nulla. A könyv tele van elütésekkel, elválasztási hibákkal, ráadásul mire a vadonatúj könyv végére értem már hullottak belőle a lapok. Mindezt van pofájuk 3999 Ft-ért adni.

>!
pdaniel
Orhan Pamuk: A nevem Piros

Testet ad a Keletről szőtt álmoknak, kicsit rémisztőt, nagyon csábítót. Sosem éreztem még magam ennyire idegennek egy könyv lapjai közt.

>!
julicsenge I
Orhan Pamuk: A nevem Piros

Nem vagyok én műértő, sajnálom. Voltak részek, amik érdekeltek, a váltott szemszög érdekes volt, de egyébként számomra nagyon megterhelő volt olvasni. Nem ismerem a török szokásokat, hagyományokat, a történelmet sem túlzottan – ez persze az én szegénységi bizonyítványom –, emiatt nehéz volt a szöveg. Bevallom, untam, a végére az sem érdekelt, ki a gyilkos, az utolsó 100-150 oldalt átlapozva olvastam el. Seküre rettentően irritált, de a legjobban a bugyuta pénisz-megnevezések zavartak spoiler esetlen volt a könyv szexualitása, már ha erre rá lehet ezt mondani. Ja, és a könyv szétesett, pedig nem forgattam éjjel-nappal. Szörnyű a minősége, nem adnék ki ilyen munkát a kezemből…

>!
Che P
Orhan Pamuk: A nevem Piros

Sokrétű, sokszínű könyv. A történelmi és művészettörténeti kontextust gyönyörűen fejti ki, a háttér érzékletes, mindemellett nyomozásra felfűzött kalandregényként is megállja a helyét. Szélesebb műveltség híján viszont nem tudtam eldönteni, hogy Pamuk a keleti néplélek valódi motívumait vonultatja fel a karakterábrázolás során, avagy hamis, a nyugati sztereotípiáknak megfelelő zsánerekkel dolgozik csupán. Négy csillagot adok rá a lehetséges ötből, mert nem mindenhol lüktetett, nem olvastatta magát mindenképpen. A ritmustól eltekintve viszont tényleg tetszett.


Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

Csak az olyan igazi miniátorok, mint mi, akiket inaséveikben sokszor jó alaposan elvertek, deresre húztak, ököllel ütöttek, csak azért, hogy a téves vonalat húzó ideges mester megnyugodjon; akiket órákig vertek bottal és vonalzóval, hogy a bennünk lévő sátán elpusztuljon, és a miniatúrafestés dzsinnjévé alakuljon; csak mi tudjuk mélységes élvezettel megfesteni a kínzásokat, s a kínzóeszközöket olyan vidám színűre festeni, ahogy a gyerekeik a sárkányaikat festik.

360-361. oldal

9 hozzászólás
>!
Exupéry

A szerelem teszi ostobává az embert, vagy csak az ostobák lesznek szerelmesek?

Kapcsolódó szócikkek: szerelem
2 hozzászólás
>!
ÁrnyékVirág

Az európai városokban a nők az arcukon kívül a legvonzóbb testrészeiket, ragyogó hajukat, nyakukat, karjukat, szép keblüket, sőt, ha igaz, amit mondanak, szép lábuk egy részét is szabadon hagyva sétálnak. A férfiaknak ettől persze mindig feláll, így a szégyentől és fájdalomtól alig tudnak járni. Természetes, hogy a társadalom is megbénul ettől. Ezért aztán az európai gyaurok egyre több várat vesztenek el a törökökkel szemben.

514. oldal

2 hozzászólás
>!
Exupéry

Nem azért bánunk úgy a legtöbb emberrel, mintha ostobák volnának, mert az idegesség és a boldogtalanság vagy valami más elrontott bennünket, hanem mert a legtöbb ember valóban ostoba.

1 hozzászólás
>!
Chöpp 

Amit előszeretettel stílusnak neveznek, nem más, mint hiba, amely lehetővé teszi, hogy a személyünkre valló nyomot hagyjunk.

30. oldal

Kapcsolódó szócikkek: hiba · stílus
>!
Chöpp

Őszintének akart látszani, ezért nem tűnt őszintének, ahogy válaszolt

222. oldal

Kapcsolódó szócikkek: őszinteség
>!
Chöpp 

Lehet, hogy az ember akkor se boldog, ha tudja, hogyan lehetne az.

534. oldal

Kapcsolódó szócikkek: boldogság
>!
Gaura_Ágnes IP

Egy nagy francia festő meg egy másik festő sétál egy réten, és a művészetről beszélgetnek. Egyszerre csak egy erdőhöz érnek. A nagyobb mester így szól a másikhoz:
– Az új stílus olyan ügyességet kíván, hogy ha lefestetted az erdő egyik fáját, és utána akadna olyan kíváncsi, aki eljönne ide, annak rá kell ismernie az adott fára!
Hálát adok Allahnak, én szegény faábrázolás, hogy nem ilyen módszerrel készültem. Nem azért, mintha attól félnék, hogy levizelnének az összes isztambuli kutyák, ha igazi fának néznének. Én nem maga a fa, hanem annak a jelentése, az értelme szeretnék lenni.

65. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Gabriel García Márquez: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája
Dževad Karahasan: Keleti díván
Gulyás Péter: A végtelen térségek örök hallgatása
David Mitchell: Felhőatlasz
Farkas Tiborc: Vadidegen
Jakob Arjouni: Sört! Még sört!
Akif Pirinçci: Bársonytalpon oson a halál
Esmahan Aykol: Boszporusz Hotel
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés