A ​nevem Piros 112 csillagozás

Orhan Pamuk: A nevem Piros Orhan Pamuk: A nevem Piros

Nevem Piros című regényével a Nobel-díjas török író, Orhan Pamuk akárha első szerelmét, a festészetet köszöntené. Ő maga „legszínesebb és legoptimistább” regényének nevezi. A történet 1591 havas téli napjaiban, Isztambulban játszódik.

Eredeti megjelenés éve: 1998

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Irodalmi Nobel-díjasok Ulpius-ház

>!
Helikon, Budapest, 2022
474 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634799535 · Fordította: Tasnádi Edit
>!
Helikon, Budapest, 2017
472 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632278070
>!
Helikon, Budapest, 2017
472 oldal · ISBN: 9789632279350

1 további kiadás


Enciklopédia 16


Kedvencelte 21

Most olvassa 16

Várólistára tette 106

Kívánságlistára tette 56

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

Kuszma>!
Orhan Pamuk: A nevem Piros

„Amit előszeretettel stílusnak neveznek, nem más, mint hiba, amely lehetővé teszi, hogy a személyünkre valló nyomot hagyjunk.”

Van ebben egy kis istennyila is. Lássuk.
a.) Szerelmi szál: a szépséges özvegy tizenkét év után újra látja egykori szerelmét, ám a helyzetet bonyolítja, hogy az özvegy csak technikailag az, mert férje ugyan nem tért vissza a háborúból, de hát ismerjük az ilyet, akinek haláláról nincs bizonyságunk, az bizony bármikor betoppanhat a regénytérbe – de néha még az is, akinek halálát színről színre láttuk. És hogy az egész még szappanoperásabb legyen, itt van a férj zaklatott öccse is, aki szintén igényt formál a szépasszonyra.
b.) Krimi: a miniatúrafestőt véresen megölték. Ki lehet a tettes? Valamelyik irigy kolléga? Vagy a közelben ólálkodó fundamentalisták egyike? Esetleg maga az író? Persze, hogy az író. Minden könyvben az író a gyilkos. És ami tán még fontosabb: ki lesz a következő áldozat?
c.) Művészettörténet: az Oszmán Birodalom legjobb miniatúrafestőit a szultán megbízza egy sosemlátott könyv elkészítésével, hogy egy orbitális interkulturális kultúrkampf keretein belül azzal bizonyítsa a velenceieknek a török művészet felsőbbrendűségét. Pamuk ennek örvén bevezeti olvasóját a muzulmán művészetelméletbe, ahol a képek nem önmagukban állnak, hanem mindig egy szöveg illusztrációi, a régi mesterek minél szolgaibb követése az etalon, a tárgyak pedig nem valamit ábrázolnak, hanem valaminek az ideáját – következésképpen ha egy festett arcra nézünk, és felismerjük, konkrétan kit ábrázol, az maga a szentségtörés, ha pedig az európai perspektivikusságnak megfelelően a mecset a háttérben akkora, mint a kutya az előtérben, hát az a leghatározottabban eretnekség. A nyugati stíltől szakadék választja el ezt a hozzáállást*, és természetesen Pamuk el is játszik a különbséggel – ahogy a festőműhelybe szörnyű mételyként beszivárog az idegen látásmód, az minimum 24%-kal emeli a regény érdekességét.
d.) És az egész a keleti mesemondó iskolákat idéző gazdag cizelláltsággal van előadva. Ráadásul az író lehetőséget ad mindenkinek, hogy meséjét megossza velünk: nőnek, férfinak, muzulmánnak, zsidónak, gyilkosnak és áldozatnak, élőnek és halottnak, de még azon sem szabad meglepődnünk, ha képek, állatok, fák és színek szólalnak meg a lapokon. Mindez pedig egy végtelenül polifonikus hangzást eredményez, az elbeszélők eleven orgiáját.

Egyszóval: zűrzavar. Két szóban: karnevál Sztambulban. Bizonyos elemei lenyűgöztek: a nyelv gazdagsága, de főleg az önironikus játék, amit Pamuk az elbeszélők egymásra rétegződésével mutat be. Az embernek az az érzése, hogy minden halálosan komoly, ugyanakkor mégsem az, gyönyörű szép, de mégsem szeplőtelen – és ez bravúros. Ám némi ambivalenciát is éreztem, mert az egész mintha túl sok lenne. Sok a szál, sok az elbeszélő, sok a játék, időnként azt figyeltem, mikor botlanak már el egymás lábában ebben a nagy kavarodásban. A nehézkesség árnya vetül a szövegre – de azért dicsérjük meg Pamukot, mert azt végig elkerüli, hogy igazán és vitathatatlanul nehézkes legyen: játékossága mindig megmenti ettől. Maradjunk hát annál, hogy ha nem is nehézkes ez a regény, de sűrű: olyan sűrű, mint a hígítatlan rózsaszörp.

* A különbség magva talán a két kultúra individuumhoz való viszonya: amíg a nyugati szemléletben az egyén személyisége a központi elem, addig a muszlim megközelítésben a közösséghez való viszony a meghatározó.

16 hozzászólás
Gaura_Ágnes IP>!
Orhan Pamuk: A nevem Piros

Ez egy kriminek álcázott, kultúrtörténeti-filozófiai elmélkedés a miniatúrafestészet apropóján a Művészetről, a posztmodern történetmesélés minden csínjával-bínjával – vagyis körülbelül a harmadik rövidke fejezet után egész biztos voltam abban, hogy kedvenc lesz (s lőn.).

Pamuk az összes szereplőjéből Sherezádét csinál: a történetet nagyon sok karakter szemszögéből látjuk-olvassuk, és mivel a cél egy gyilkossági ügy felgöngyölítése, annak is végig tudatában vagyunk, hogy a történet elmesélése élet-halál kérdése. Először úgy tűnik, inkább a halálé (ezt erősíti Pamuk jól átgondolt megoldása, melynek köszönhetően egy halott történetmesélésével kezdi a nagy sztorit, aztán hallunk olyan történetet, amelyben a szereplő végigtudósítja saját halálát, sőt van, hogy megszólal maga a Halál) – de idő közben persze felsejlik a megkerülhetetlen valóság, miszerint ami a halálról szól, az maga az élet, és a történetmesélés nem egyszerűen az életben maradás eszköze, hanem – mint Seherezádé esetében – az átlényegülés eszköze, a Halálon túl is fennmaradás biztosítója: a Művészetté válás mágiakelléke. Bár a cselekményből adódóan a Művészet a festészeten keresztül nyilvánul meg, egyértelmű, hogy Pamuk e művészetszegmensen keresztül saját művészetére (is) nagy mértékben reflektál, sőt, egyfajta művészi hitvallást helyettesítő művészi lélekmarcangolást tár elénk – mert megoldás nincs, csak kérdések, kétségbeesett kutakodás, ami a Művészet mibenlétének feltárását célozza – egy olyan időben, ahol a Művészet a rejtőzködésről szól. A szereplők számára az alapkérdés az, hogy mi az igazi Művészet: az, ahol a végeredmény olyannyira stílustalan, mentes az alkotó személyiségétől, hogy azt láttatja, ami nem az emberi szemmel látható valóság, hanem amit Allah lát – vagyis egy archetipikus forma, nem pedig az empirikus valóság szimulákruma (amúgy durva, de a miniátort szerintem legalább harmincszor olvastam imitátornak XD); vagy az, ami egyéni stílust mutat, és felfedi az alkotás szerzőjét?

Ez a kérdés az álca, a rejtőzködés motívumrendszerét kódolja a szövegbe, ami elképesztő dramaturgiai erőt és egyúttal posztmodern játékosságot visz a regénybe. Míg a karakterek azon filóznak, feltüntethető-e az alkotó neve az alkotáson, a regény borítóján a következőt olvashatjuk: 1) Orhan Pamuk 2) A nevem: Piros. Azt gondoljuk, ez eldönti a kérdést? Hát persze, hiszen ott az alkotó neve. De ott áll mellette mindjárt a rejtőzködés igénye, ami azt sejteti, hogy a szerző maga Piros – és aki elolvasta a regényt (vagy aki eljut a 87. oldalig) az tudja, hogy a piros nem a vér, a gyilkosság színe csupán, hanem a vörös tintáé, vagyis a műalkotásra utal. Pamuk tehát rávezeti az olvasót arra, hogy a XVI. századi miniatúrafestés válsághelyzetét okozó dilemmát – az egyéni stílus kialakulását – érdemben lehet értelmezni a XXI. századi műben. A szerző számtalan karakter hangja mögé rejtőzik, és felidézi a korabeli török irodalmi hagyományt stílusában, épp annyira teszi mai szemmel talán túlírtnak tűnővé a szövegét, hogy elveszítse modern auráját, és elhiggyük, hogy egy régről fennmaradt történet lapjait próbáljuk összerendezgetni, és kirakni a sztorit, ami a végén megoldja a rejtélyt, és feltárja a gyilkos nevét. Lesz neve a gyilkosnak, de valójában a cím a mérvadó: a gyilkos neve elrejti azt, amit a borító már előre kinyilatkoztat: hogy ezt a gyilkosságot valójában a Művészet követte el. Piros tinta keveredik a vörös vérrel, gyilkosság művészettel, mi pedig nem csak karakterek haláláról értesülünk a regényben: szemtanúi leszünk egy hagyomány elhalálozásának, egy művészi koncepció meggyilkolásának is.

Utózöngék:
1) Féltem, hogy a lezárás a gyilkos megnevezése és megbüntetése lesz, de szerencsére volt slusszpoén, nem írom le spoilerbe sem. Végig sejtettem, hogy lesz egy rétege a nevekkel való bűvészkedésnek, és elégedetten csuktam be a könyvet, megkaptam azt a zárást, amire vágytam.
2) A regényben a művészlélek mindig egy műalkotás viszonylatában értelmezi az életet, pl. egy szerelmi történet motívuma a jelenben egy adott képet idéz fel, az adott kép rengeteg példányban létezik, mert a történet legendává formálódott az idők folyamán, az ismételt történet ismételt illusztrációkat (mindig ugyanazt) teremtett, és így a valóság pillanata is e műalkotás-folyam részévé válik. Mircea Eliadé ír szerintem egy nagyon hasonló folyamatról részletesebben a mítoszok és legendák kapcsán. Aztán itt van a valóság leképezésének kérdése, közben lehet Baudrillard szimulákrum-elméletén mélázni. És végül ott van az alkotás és alkotó viszonya (különösen tekintettel a nevekkel való bűvészkedésre) – ezzel kapcsolatban meg lehet a szerző halála témáján töprengeni (Barthes). Nagyon komplex regény, az idei év abszolút kedvence eddig sajnos egy nem túl erős mezőnyben, de ezen még decemberben igyekszem javítani.
3) Kedvenc Pamukhoz kapcsolódó karcom továbbra is @Kuszma-nak köszönhető: https://moly.hu/karcok/898265

Chöpp >!
Orhan Pamuk: A nevem Piros

Nagyon szerettem A piros hajú nőt, és valami afféle alkotásra vártam A nevem Piros kapcsán is. Tekintve, hogy a molyok közül sokan nagyon dicsérik. Sajnos részemről nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Talán azért sem, mert előtte egy Abszolút Nekem Szóló könyvet sikerült olvasnom, amihez képest túl kevésnek éreztem Pamuk miniátorainak erkölcsi, vallási és egyéni szociális problémáit. A modern kori Törökországban Orhan Pamuk: A piros hajú nő a történet sava-borsát adó mítoszok 1591-ben inkább idegesítő akadályokként tűntek fel, amiken a Teremtő is max jóindulatúan elmosolyodik.
Az biztos, hogy ez az olvasási élmény nem fog megakadályozni abban, hogy még olvassak Pamuktól, hiszen egyszer már tanúja voltam, hogy tud nagyszerűt is alkotni.

4 hozzászólás
Kimletti P>!
Orhan Pamuk: A nevem Piros

Orhan Pamuk könyvéhez ne fogjon hozzá az, aki nem kész a szépirodalmi szövegek befogadására. Ez a könyv egy krimibe ágyazott művészettörténet, irodalomtörténet. Bepillantást nyerhetünk a miniátorok életébe, akik egész életüket annak szentelik, hogy Allah szemével próbáljanak látni és ábrázolni a világot. Közben ott van a Nyugat hatása, a perspektivikus látásmód, az egyéni stílus fontossága, a személyek valósághű ábrázolása…vagyis tulajdonképpen az oszmán középkorba betör a reneszánsz. Néhány párhuzamot azért lehet vonni az európai keresztény középkorral, de nyilván több rétege van az iszlámban ugyanennek: emberábrázolás tilalma, a perspektivikus ábrázolás tilalma, hiszen hogyan is lehetne a képen egy mecset ugyanakkora, mint egy kutya?
Néha úgy érzem, hogy Orhan Pamuk azért főképp törököknek ír…a Fekete könyvnél is ezt éreztem, és ennél a könyvnél is ez volt az érzésem, bár sokkal autentikusabb, mint az előbb említett írás. Itt nagyon sokat ad a történethez, ha az ember ismeri a török történeteket, Hüszrev és Sirin történetét nagy vonalakban érinti, de szóba kerül több szerelmi történet is, amihez szerintem nem árt háttértudás.
Amúgy a kerettörténet nem rossz, egy gyilkossággal indul, a könyv folyamán a gyilkos megtalálása az egyik legfőbb cél. A történet többszörösen váltott szemszögből tárul a szemünk elé.
Én nem mondanám, hogy megszerettem a szereplőket, sőt. Seküre kifejezetten idegesített, a férfiak meg olyan semmilyenek.
Viszont csodálatosan megírt történet, én szerettem a váltásokat is, érdekes volt belelátni a karakterek fejébe, és nemcsak a valódi, de a lapokon élőkébe is. Nem volt ez rossz, de korántsem könnyed, inkább elmélyülős olvasmány. Néha sok egy kicsit.

kormoci_edit P>!
Orhan Pamuk: A nevem Piros

Pamuk Nobel-díjas török író. Ez volt az első könyv, amit tőle olvastam. Nem tagadom, nagyon megszenvedtem az elején.
Megölnek két embert, és mindkét esetben a gyanú a képfestőkre, a miniátorokra terelődik. Az ábrázolás, az ecsetvonás, a stílus elárulja a készítőjét. A képeiket tanulmányozva mesterük így jellemzi őket:
Olíva: Miniátoraim közül ő a legcsöndesebb, legzárkózottabb, legbűnösebb, legalattomosabb…
Lepke: A hiányosságaitól való szabadulásra törekvő Lepke bizonyítani akarta, hogy feláldozza magát a művészetért…
Gólya: Egyformán érdeklik a legkülönbözőbb furcsa részletek, minden logika nélkül…
A szereplők – ide értve a házalót, a halált, a pénzt is – 59 rövid elbeszéléséből áll a regény, és a végére ezekből áll össze a történet és fény derül a gyilkos kilétére. Ami a történetek mögött mindvégig ott lapul az a török családi élet, nők helyzete, a keleti kultúra mély gyökerei, a hagyományok őrzése és a nyugathoz való közeledés egymásnak feszülése. Nagyon szépen fogalmaz a festészetről, a miniatúrák készítőinek elhivatottságáról.
Érdekes történet érdekes felépítésben. Rá kellett hangolódnom.

giggs85>!
Orhan Pamuk: A nevem Piros

Annak idején nagyon tetszett, pedig nem is ez a legjobb Pamuk kötet.

6 hozzászólás
KNW I>!
Orhan Pamuk: A nevem Piros

Rengeteg minden csodás ebben a könyvben.
Úgy kezdődik, hogy a halott mesél. Igen, tényleg, ezt meg lehet csinálni!
Aztán lesz olyan is, hogy a gyilkos mesél. Na de vajon igazat mond?
A nézőpont izgalmas, E/1., T/2. kiszólásokkal. Ennél sajnáltam igazán, hogy könyvekről szól – egy színpadi történethez ez a kiszólás sokkal jobban illett volna, szerintem a mezei olvasó nem érti meg, hogy ezek a fejezetek képek egy könyvben, hogy ők maguk is miniatűrák, és azért beszélnek az olvasóhoz többes számban a saját történetükről…
Remek a stílus is, gördülékeny, mondjuk egy korrektúra még ráfért volna, hogy ne maradjanak benne olyan hibák, mint pl. könyvár (könyvtár helyett). Ja, és kár, hogy a nevem nem Vörös – mint a vér, ugye :(
Ami nem tetszett, az a borító :( meg hogy a három festő bármelyike lehetett gyilkos, nem számított, mert egyikük sem volt szereplő, nem különültek el egymástól.
Remek könyv, de én megmaradok a brit XIX. századnál, thank you.
Dióhéjban ennyi.

matetoth>!
Orhan Pamuk: A nevem Piros

Varázslatos könyv, nagyregény, amely beleviszi, beleringatja olvasóját az általa teremtett valóságba. Pamuktól eddig a Hó című művét olvastam, amire föl a Nobel-díjat kapta és bele-bele lapoztam az Isztambulról szóló sajátos útikalauzába. Pamuk mindig Isztambulban van.
Ez a regény a 16. sz. végi oszmán birodalom kulturális életének egy dimenziójába vezet el, a miniatűrfestők közösségébe és általa az akkori iszlám esztétika rejtelmeibe. Bár a regény rendelkezik a nem ritkán alalmazott szálakkal, úgymint szerelmi, politikai, nyomozás, versengés és konfliktus, mégis ezek inkább csak hordozni hivatottak a legfőbb tartalmat: a kulturálisan hanyatló Kelet eredetiségét, a Nyugattal szemben álló, attól védekező, azzal incselkedő elevenségét.
A festők legfőbb álma úgy látni, mint Allah, azt festeni, amit Allah lát, s önmagukat ennek a misztikus missziónak teljesen alárendelni. S ami a legfőbb kísértés számukra, engedményt tenni a saját egyéniségük, stílusuk, szerzőségük megmutatására. Nem lehet nem kiolvasni a regényből, hogy a szerző mennyire megkérdőjelezi a mai identitáskultúra és mindenáron való önkifejezési kényszer értékét.
Pamuk egy bizonyos festőműhely mesterét és legtehetségesebb tanítványait vonultatja föl, az ő művészetüket és művészetfilozófiájukat tárja elénk olyan megelevenítő képességgel, ami párját ritkítja, s ami a kultúrájától idegen olvasó számára megnyit, megjelenít valamit abból, amitől el van zárva. Egyfajta zarándoklatot tesz lehetővé, megérintettséget hoz létre, anélkül, hogy magáévá akarna tenni. Meg vannak az írói eszközei ahhoz, hogy elidegenítsen, folyamatosan tudatosítván az olvasóban, itt most mesélés folyik. Hősei mind az esztétika rejtelmeit taglalják, a legmeglepőbb pillanatokban is. Amikor az egyik a másik torkának szegezi a kést, vagy, amikor a szerelmesek ölelkeznek, vagy amikor valamelyik kínzásnak van alávetve, filozófiai eszmefuttatásokat olvasunk, festői identitásállításokban részesülünk. A regény eseményfolyama telis tele van tanító történetekkel, ami a közel-keleti bölcsességirodalom jellemzője. Persze, hogy az ezeregy éjszaka Seherezádája hangján is tudjuk hallgatni a meséket. Szerintem nem véletlen a sok hangulati áthangzás.

A regény nagyon tömény, meg-meg pihenve kellett olvasnom. Néha azt éreztem, hogy túl sok ez a jóból, túl sok bölcsesség, túl sokszor ismételt bölcsesség, amit a szereplők újra és újra elmondanak. De azt hiszem, ez is hozzá tartozik a kor jellemzéséhez, enélkül nem tudta volna olyan behatóan bemutatni, amit akart.
A regény tele van tételmondatokkal, melyeket képeslapokra lehet írni, facebook bonmotként lehet használni. Csodálnám, ha jópárral ez még nem történt volna meg. Csak hármat hadd osszak meg.
* „A festés az elme csöndessége, a szem muzsikája.”
* „A festőnek és Allah hasonló szerény szolgáinak őszintesége (…) a nyelvbotláés, a hiba, a sértődöttség és a gyengeség pillanataiban jelentkezik.”
* „a képíró pályája csak előkészület a boldog vakság és a vakok emlékezetének eléréséhez.”

Végül pedig Tanács Editnek a fordítónak munkáját nem lehet eléggé dícsérni!!!

Keikorca P>!
Orhan Pamuk: A nevem Piros

Van ebben a könyvben minden: szerelem, gyilkosság, nyomozás, történelem, művészet, mindez extrém módon váltott szemszögben. És ez talán már kicsit túl sok is. Ezek a témák ugyanis valójában egy nagyon szép (aranyozott) keretet adnak Pamuk egyik állandó témájának és nagy kérdésének, a Kelet–Nyugat viszonynak.
Míg a cselekmény lassan hömpölyög, hatalmas mennyiségű művészetfilozófiai és török/oszmán történeti elmélkedés zúdul az olvasóra, melyek fele ennyi mennyiségben is pontosan visszaadnák a regény nagy kérdését. Ez a túlírtság pedig néha a szereplők rovására megy, holott ott vannak a csodálatos párhuzamok a Pamuk által előszeretettel idézett régi történetek és a regény szereplői között.
Az egész regény olyan, mint egy hatalmas miniatúra, nagyítóval nézzük a szebbnél szebb, gyönyörűen megírt sorokat, ugrálunk a „kép” egyik részéről a másikra, s csak a végén tartjuk el magunktól annyira, hogy egészben lássuk. De addigra már annyira összefolyik a szemünk előtt a sok szépség és részlet, hogy alig látjuk a nagy, teljes egészet.

ÁrnyékVirág>!
Orhan Pamuk: A nevem Piros

Pamuk világteremtő író. Akárcsak Márquez vagy Rushdie. Megteremti a saját univerzumát, annyira elvarázsoló, érzékletes, hogy úgy éreztem, én is ott kószálok Isztambul utcáin, fahéj- és pörkölt mandula illatú szobákban, festőműhelyekben. Eleinte kicsit nehéz volt belejönni, hogy a történetet mindig más szereplő szemszögéből látom, mozaikban. Nem egy pörgős akcióregény, az tény, de fantasztikusak a leírások, a különböző szereplők szájából elhangzó példázatok és mesék, és mindezek mögött ott van a konzervatív és az újra vágyó örök kettőssége. Nekem nagyon nagyon tetszett. Az a fajta „kedvenc könyv”, aminek az olvasásába többször is belealudtam :). Nem azért, mert unalmas, hanem mert elringató, a végtelenbe utaztat, én is egy lettem valamelyik miniatúra szereplői vagy a tűz mellett mesét hallgatók közül, és elszenderedtem.


Népszerű idézetek

Kuszma>!

Csak az olyan igazi miniátorok, mint mi, akiket inaséveikben sokszor jó alaposan elvertek, deresre húztak, ököllel ütöttek, csak azért, hogy a téves vonalat húzó ideges mester megnyugodjon; akiket órákig vertek bottal és vonalzóval, hogy a bennünk lévő sátán elpusztuljon, és a miniatúrafestés dzsinnjévé alakuljon; csak mi tudjuk mélységes élvezettel megfesteni a kínzásokat, s a kínzóeszközöket olyan vidám színűre festeni, ahogy a gyerekeik a sárkányaikat festik.

360-361. oldal

9 hozzászólás
Exupéry>!

A szerelem teszi ostobává az embert, vagy csak az ostobák lesznek szerelmesek?

Kapcsolódó szócikkek: szerelem
2 hozzászólás
ÁrnyékVirág>!

Az európai városokban a nők az arcukon kívül a legvonzóbb testrészeiket, ragyogó hajukat, nyakukat, karjukat, szép keblüket, sőt, ha igaz, amit mondanak, szép lábuk egy részét is szabadon hagyva sétálnak. A férfiaknak ettől persze mindig feláll, így a szégyentől és fájdalomtól alig tudnak járni. Természetes, hogy a társadalom is megbénul ettől. Ezért aztán az európai gyaurok egyre több várat vesztenek el a törökökkel szemben.

514. oldal

2 hozzászólás
Exupéry>!

Nem azért bánunk úgy a legtöbb emberrel, mintha ostobák volnának, mert az idegesség és a boldogtalanság vagy valami más elrontott bennünket, hanem mert a legtöbb ember valóban ostoba.

1 hozzászólás
forElle>!

Lázasan igyekeztem felidézni, de rájöttem, hogy az ember bármennyire is szeret valakit, ha nem látja, elfelejti az arcát.

forElle>!

Festékeinkkel, tehetségünkkel és szerelmünkkel arra emlékezünk, hogy Allah így szólt hozzánk: „Lássatok!" Az emlékezet a látottak tudása. A tudás emlékezés a látottakra. A látás az emlékezés nélküli tudás. A festés tehát emlékezés a sötétségre.

forElle>!

Itt ugyanis az embernek az az érzése támad, hogy az élet, amelyet maga mögött hagyott, ugyanúgy megy tovább, mint azelőtt. Határtalan idő telt el a születésem előtt, és halálomat is határtalan idő követi majd. Amíg éltem, soha nem gondoltam erre – fényben éltem a két sötét végpont között.

Gaura_Ágnes IP>!

Egy nagy francia festő meg egy másik festő sétál egy réten, és a művészetről beszélgetnek. Egyszerre csak egy erdőhöz érnek. A nagyobb mester így szól a másikhoz:
– Az új stílus olyan ügyességet kíván, hogy ha lefestetted az erdő egyik fáját, és utána akadna olyan kíváncsi, aki eljönne ide, annak rá kell ismernie az adott fára!
Hálát adok Allahnak, én szegény faábrázolás, hogy nem ilyen módszerrel készültem. Nem azért, mintha attól félnék, hogy levizelnének az összes isztambuli kutyák, ha igazi fának néznének. Én nem maga a fa, hanem annak a jelentése, az értelme szeretnék lenni.

65. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Ludányi Bettina: Festménybe zárt lelkek
Sienna Cole: Lefelé a folyón
Michel Bussi: Fekete vízililiomok
Alex Michaelides: Néma tanú
Sabine Durrant: Így emlékezz rám
Chris Carter: Vadász
R. Kelényi Angelika: Képtelen Kréta
Anders de la Motte: Halálos ősz
Sienna Cole: Az ígéret szép szó
Guillaume Musso: Angélique