A ​fehér vár 71 csillagozás

Orhan Pamuk: A fehér vár

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Doppio ​vára magas hegy tetején állt, fellobogózott tornyain a kihunyó alkonypír derengett, egyébként fehér volt; patyolatfehér és gyönyörű. Önkéntelenül arra gondoltam, hogy ilyen szépséges és elérhetetlen dolgot csak álmában láthat az ember…”

A fehér vár, egy török fogságba került velencei aranyifjú misztikus története, aki Konstantinápolyban egy befolyásos úr szolgálatába áll, és szabadsága fejében házitanítóként teszi hasznossá magát. Az udvari intrikák kereszttüzében álló nagyúr – aki a fiú legnagyobb megrökönyödésére önmaga kiköpött mása – hadigép tervezésére készül, miközben hatalmas hadjárat indul az elérhetetlenségbe vesző Fehér vár elfoglalásáért… A hanyatlóban lévő oszmán birodalom, tűzijátékok és pestisjárvány, filozofikus merengések és féktelen mulatságok, tudósok és csillagjósok fantasztikus kavalkádja vonul fel Pamuk első, nagyobb áttörést hozó regényében, amely kapcsán a mágikus realista hagyományok keleti csillagaként ünnepelték. Az idén Nobel-díjjal… (tovább)

A fehér kastély címmel is megjelent.

Eredeti cím: Beyaz kale

Eredeti megjelenés éve: 1985

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Irodalmi Nobel-díjasok

>!
Ulpius-ház, Budapest, 2006
224 oldal · ISBN: 9637253165 · Fordította: Csirkés Ferenc

Kedvencelte 1

Most olvassa 2

Várólistára tette 33

Kívánságlistára tette 14

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
molyok11
Orhan Pamuk: A fehér vár

A török világ ízig-vérig megjelenik lelki szemeink előtt az irodalmi Nobel-díjas Orhan Pamuk írásában. Egy számomra közel álló személy ajánlotta ezt. A főszereplő értesít minket korábbi „homoszexuális kilengéseiről”, majd megtudjuk, hogy az élete másként alakult: családfő lett, nem is egy gyermek édesapja! Nagyon tetszettek a tájleírások. Gyönyörűen ír a művészetről. A művészet és a tudomány kapcsolatáról. Egzotikummal teli festészetet elevenít meg a narrátor, aki minden kétség nélkül: művész – a színes ecsetjével, a nyelv csodálatos tárházával, a misztikummal, a kultúrával együtt. A pusztító pestisjárvánnyal is szembe kell néznie a főhősünknek, akinek van egy kiköpött hasonmása: ikrek. Egészen különleges történet, megelevenedik a török kultúra, ott érzem magam az Oszmán Birodalomban. A tudomány is elkezd fejlődni, de vajon, hol a határ? Meddig mehet el az ember?
Szimbólumok sokasága szövi át a művet, egy egészen különleges pezsgést éreztem a mű olvasása közben, hiszen van egy egypetéjű ikertestvérem. Ettől az ember nem tud elvonatkoztatni. Van egy rám külsőleg is hasonlító személy az életemben, akivel sok mindenben megegyezik a véleményünk. S Ő rávilágít olyan dolgokra, amik igazán fontosnak számítanak az életben: mérhetetlen szeretetre, önzetlenségre, bizalomra. Tükörkép és példakép egy személyben. Köszönöm a Jóistennek, hogy egészségben élünk, és azt, hogy Ő mindig itt van velem. Örökké.

>!
eme P
Orhan Pamuk: A fehér vár

Korunk betegsége, hogy mindent mindennel összefüggőnek látunk. A könyvet azért adom ki, mert engem is elkapott ez a betegség – írja Faruk Darvinoglu, a főtörténetet mint kéziratot megtaláló, lefordító (átdolgozó) és közzéadó elbeszélő, aki már az elején figyelmeztet a hitelesség kérdésességére és a talált írás szimbolikus értékére. Ennek megfelelően kell kezelnünk a keretbe ágyazott fura hasonmás-történetet, amely minden, csak nem 17. századi török történelmi vagy épp kalandregény. Sokkal inkább nyomozás, kérdések sora, melyek megfejtése nemcsak a szereplők, de az olvasó számára sem könnyű, sőt. Misztikum, titokzatosság, bizonytalanság leng kürül mindent – a nyomozás tárgya pedig nem egyéb, mint az identitás, ennek mibenléte, meghatározhatósága, megfoghatósága.
Egy önmagát és világát biztonságosan körülhatároltnak, egésznek érző velencei ifjú egy kalandregénybe illő kalózakció révén rabszolgaként kerül Isztambulba, ahol különböző szerepeket kitalálva/vállalva (orvos, tanító, tanítvány, rabszolga) és visszautasítva (férj, iszlámra áttért törökhoni „szabad”) és saját furcsa hasonmásával találkozva próbálja meghatározni önmagát, énjét. A hodzsával, a tudomány és hit/tradíciók/dogmák világába egyszerre lehorgonyozni látszó tanítóval szembekerülve tevődik fel benne, és egyben a hasonmásban is a kérdés: ki vagyok én? és főleg: miért vagyok az, aki vagyok? Az, aki mindenkinél okosabb magabiztonságában úgy gondolta, senkihez sem hasonlíthatóan egyedi és eredeti, hirtelen létének legmélyében, „magjában” kérdőjeleződik meg, megkettőződve, mintegy tükörbe nézve próbálja összerakni darabjaira hullt önmagát. Az egész regény erre a próbálkozásra vonatkozó reflexió: az én mintegy arcképként, egységes tükörképként való megfogásának lehetőségére – ennek kudarcára. Közben nemcsak az egységes én valaha volt léte kérdőjeleződik meg, hanem ennek megragadhatósága is.
Igyekszem önmagam számára múltat kitalálni, mondja az elbeszélő, miközben a hodzsával és önmagával vívott önazonosítási, a másiktól való elkülönítési küzdelmet vívja. Mert az én megragadása, úgy tűnik, csak így lehetséges – nem tökéletesen, nem a „valóságnak” megfelelően, hanem inkább fikcióval keveredve, elbeszélt, megkonstruált történetté alakítva. Ahogy a hodzsa és a velencei rabszolga egymással szemben ülve az asztalnál, mint egymás tükörképei önmagukba nézve bányásszák fel múltjuk emlékfoszlányait, egyre jobban belebonyolódnak önmaguk, énjük meghatározásába. Kénytelen vagyok olyan dolgokat kitalálni és leírni, amelyeket elhitethetek az olvasóval – írja a velencei, nem tagadva emlékei „meghamisítását”, kitalált voltát. A kitalált velencei lét a hodzsa számára azonban valóságos, áhított, álmodott életcéllá válik, ami a velenceivel való találkozást megelőző identitásának feladásától sem rettentheti vissza.* Mi tesz azzá aki vagyok? Nemzetiség? Szokások? Hit? Nem lehet, hisz mindezekben való különbözőség ellenére egyforma a névtelen velencei és a nevét nem használó hodzsa. Nyugodtan szerepet is cserélhetnek, ha akarnak… Talán egyedül az elbeszélés segít, a narráció, ahogy múltadat, önmagadat megteremted magadnak és másoknak. És mindig újrateremted azt. Újra és újra összerakva a darabkákat. Közben meg a regény vége fele egyre inkább világossá válik, hogy az önmagát a másik ellenében meghatározni vágyó én és ő(k), a mester és tanítvány, úr és szolga, kelet és nyugat egyre kevésbé különíthető el egymástól. De ugyanígy kudarcba fullad a kettejüket egy egész két részeként felfogni próbáló kísérlet is. Doppio (kb. „dupla”, „kettős”) a tökéletességben tündöklő fehér vár – az egységes én konstrukciója? – bevehetetlen. Ahogy az abszolút igazság is hozzáférhetetlen. Ahogy nincs ideális történet sem, csak újramondott, újraírt történetek – újraalkotott ének, melyekkel ideig-óráig azonosulunk.
Sok mindenről szól ez a rövid regényke – összezavar és keresésre buzdít, kutatásra a „minden mindennel összefügg” szimbólum- és motívumhálójában, melybe nagyon bele lehet gabalyodni. Közben meg lehet elmélkedni önazonosságról, identitásról, választásról és sorsszerűségről, narrációról (elbeszélőről, elbeszélt történetről, narrációról mint identitásalkotásról, fikció és valóság viszonyáról), Kelet és Nyugat viszonyáról, tudományról és birtokosainak nem könnyű helyzetéről… Elbizonytalanít mindenben, amit eddig saját kerek egészednek gondoltál.

* Nem lehet nem észrevenni ebben a Kelet Nyugat iránti sóvárgását, a hodzsa alkjában a keleti értelmiségi elsősorban hagyomány, vallás, szokások, dogmák meghatározta identitásának meghasonlását. A tudományok, fizika, csillagászat iránt érdeklődő hodzsát kétségbeejti a csillagjóslás igényének szintjén maradt környezete, rezignáltan és csalódottan veszi tudomásul: nincs szükség itt a „tudományok házára”. (Érdekes mozzanat, amint a velencei és a hodzsa a nyugati tudást a kelet mesés-babonás nyelvére fordítva egyszerre, egymást segítve küzd a városban pestis formájában felbukkanó halál ellen. De még ez sem fordítja a tudomány felé a szultánt és udvarát, nem beszélve az egyszerű népről.)

>!
viharmacska P
Orhan Pamuk: A fehér vár

Remek ötlet, remek karakterek, már eleve az idő és a hely is érdekes, ráadásul mindössze kétszáz szellős oldal – aki képes elérni, hogy mindezek ellenére halálosan unjak egy könyvet, az tényleg minden díjat megérdemel.

2 hozzászólás
>!
mandris
Orhan Pamuk: A fehér vár

Elég furcsa, és nehezen megszerethető ez a könyv, még ha a vége felé egyre inkább el is kapott (de lehet, hogy csak le akartam tudni, de elhitettem magammal, hogy érdekel?).
A központjában egy hasonmástörténet áll: a két főszereplő hol egyáltalán nem hasonlít egymásra, hol meg olyannyira, hogy nem tudni melyik az egyik, és melyik a másik, spoiler. A végére aztán jól elbizonytalanodik minden, és a narrátor megbízhatóságából kiindulva mondjuk eleve kérdéses az egész hitelessége. Mindez azonban alapot ad egy jó kis elmélkedésre kelet és nyugat viszonyáról, identitásról, szolga és úr viszonyáról, stb.
Nem merném senkinek ajánlani a könyvet, mert kétesélyes, hogy megköszöni vagy megcsuklatja az édesanyámat. Nekem mindenesetre a vége felé egyre jobban tetszett. Szóval, ha már elkezdted olvasni, de küszködsz, fel a fejjel, hátha neked is megtetszik a végére. Azért 5 csillagot nem érdemel…

>!
Lynn
Orhan Pamuk: A fehér vár

Megküzdöttem veled, te könyv, te, a mélyből…
(http://moly.hu/kihivasok/a-melybol)
Első nekifutásra azt mondtam volna, hogy kettes alá. Aztán aludtam rá egyet és összeállt a történet, a mondanivaló és beérett a könyv és a XVII. századi Isztambul hangulata.

Fura könyv, talán az egyik legfurább, amit olvastam. Cselekménye nem sok van – szerintem sokkal pörgősebbre is meg lehetett volna írni, és talán ezért is lehet vele lassan haladni. Meg azért, mert a könyv olvasás közben annyira nem kötött le, mint ahogy szerettem volna. Kis adagokban viszont fogyasztható.

Nem mondom, hogy Pamuk az új és nagy kedvenc – ez a második regény, amit tőle olvastam – ennek valószínű az is az oka, hogy nem vonz a korbeli Törökország.

>!
berg
Orhan Pamuk: A fehér vár

Irodalom a semmi és a valami határán. Zenében szeretem, könyvben fárasztó. Csak az utolsó ötödében dereng föl az értelem fénye. A könyv témája miatt adta volna magát az összehasonlításra az egyik kedvenc könyvemmel, a Törökországi levelekkel (csak kb. 120 kilométer térben és 50 év időben a távolság), ezért nagy várakozással kezdtem neki, de ez a regény könyv csalódást okozott: nem alkalmas összehasonlításra, mert a fasorban sincs a kedvesen humoros, szellemes, intellektuális Mikes Kelemenhez képest. Itt nincs ábrázolás, nincs elbeszélés, nincs kötőanyag sem a mondatok között, a könyv nagy részében (a végét kivéve) annyira futóhomok, hogy nekem ez már túl van az élvezhetőség határán. Dosztojevszkij-áthallást is éreztem benne, de hát attól is fényévekre elmarad, megmarad a felszínes, szinte tudatlan lélekboncolgatás szintjén. A legváratlanabb helyeken bukkan föl egy-egy felkiáltójel, de maga a mondat nem felkiáltás, mert nincs beleírva a dráma. Az értelmetlen mondat (210. oldal alja) átvitt értelemben is értelmetlen, nem tudok belemagyarázni semmit, maximum a fordítói hibát. (De azt meg nem akarom.)
A végén a fordulat lapos, szerintem nem érte meg ezért megírni a könyvet. spoiler Nem hinném, hogy kulturális különbségből fakad (bár ezt jobb lenne más török szerzők művei után kijelentenem, így, egyelőre kevés tapasztalattal azért megkockáztatom), szerintem egyszerűen rossz, olcsó, tartalmatlan, mégpedig kirívóan, mert korabeli értelmiségiek a szereplői a könyvnek. Az üzenet („mind hasonlítunk”) megfelelt a Nobel-díj bizottságnak, de attól ez még locska hodzsa-halandzsa. A könyvem első olvasásra elkezdett szétesni, a nyomda nem pazarolta a ragasztót, helyes, többet nem is kell kibírnia.
Pozitívumként tudom említeni, hogy nem erőszakos (lehetne, karóba húzás, mérgezés, stb). És a kitartó olvasó kap egy kis dicséretet az írótól a türelméért (178. oldal). Úgy érzem, megérdemeltem.

>!
ábelarengetegben
Orhan Pamuk: A fehér vár

Nem mindennapi könyv volt ez a korai Pamuk-darab. És nem is erre számítottam a félresikerült szinopszis alapján, ami a könyv hátulján vezeti félre az olvasót. Ez egy egzotikus, középkori környezettel feldobott doppelgangerregény, amiről egyből Saramago Az embermás című regénye jutott eszembe, amit nem régen olvastam (https://moly.hu/ertekelesek/2000571). Annál ugyan jobban tetszett, de kissé túlkomplikálta a kérdést Pamuk. Az érdeklődésemet viszont abszolút felkeltette további művei iránt, fogunk még találkozni, bírom az igényes stílusát.

>!
molyito
Orhan Pamuk: A fehér vár

Egész jó kis könyv, a történet nagyon érdekes. Szerintem a feszültség áthatja a könyvet egészen a fehér várat történő ostromig. Valami nagy és sötét dolog készülődik a háttérben, legalábbis én végig ezt éreztem a sorok alatt, különösen a tükrös jelenetnél. Aztán az utolsó pár oldal végül megnyugvást hozott. Csak ajánlani tudom, nekem ez az első könyvem tőle.

15 hozzászólás
>!
vicomte P
Orhan Pamuk: A fehér vár

A fülszöveg alapján ez egy pörgős könyv.
Nem az.
Mintha valami posztmodern megfontolásból a szerző úgy döntött volna, hogy egy izgalmasan is tálalható témát úgy fog megírni, hogy abból messze száműz minden feszültségkeltő eszközt.
Ezt lehet tiszteletre méltó próbálkozásként aposztrofálni, de szerintem csak lila köd.
Az olvasás közben rajtam teljesen úrrá lett a nihil, úgyhogy nagyon kell ajánlgatni, hogy újra Pamukot vegyek a kezembe.

6 hozzászólás
>!
Dün SP
Orhan Pamuk: A fehér vár

Újraolvasandó, első olvasásra nem lett a kedvencem… Az alapgondolat tetszett, de néhol kifejezetten untam és nagyon nehezen szenvedtem végig egyes részeket. A vége el lett találva, igaz egy összefüggésről lemaradtam anno, de sebaj. Meg k'ék nézni majd a másik fordítást is, hátha az fogyasztóbarátabb.

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Read_in_Colour

Ez a későbbi évek során kitalált ember, aki nem létező országok, soha nem élt állatok és hihetetlen fegyverek álomszerű képeit juttatja az eszembe, ekkoriban huszonhárom éves volt; Firenzében és Velencében tudományokat, művészetet tanult; úgy gondolta, ért a csillagászathoz, matematikához, fizikához, festészethez; saját magán kívül természetesen senki más nem tetszett neki; elsajátított, de le is nézett mindent, amit korábban alkottak; semmi kétsége nem volt afelől, hogy ő majd jobban csinálja; senkihez nem hasonlított; tudta, hogy mindenkinél okosabb és eredetibb; egy szó, mint száz: átlagos fiatalember volt.

>!
Lynn

Egyszer aztán odajött hozzám, és kijelentette, hogy az eredeti ötletet, magát a gondolatot kell megírnunk: ahogyan az ember a tükörben megnézheti a saját külsejét, ugyanúgy, ha beletekint gondolataiba, önmagát pillanthatja meg.

88. oldal

>!
Lynn

Talán azért háborodott fel, mert képtelen volt elviselni annak a múltnak a vétkeit, mely múltról érezte, hogy majd az övé lesz.

89. oldal

>!
viharmacska P

Olykor az őt kiházasítani szándékozóknak kellett – némi múló határozatlanság után – ellenállnia; másszor pedig, hogy nőkkel hálhasson, olyan zenét kellett hallgatnia, melyet nem szeretett.

75. oldal

>!
berg

Az a benyomásom támadt, hogy személyiségem különvált tőlem, és egyesült a hodzsáéval, a hodzsáé pedig tőle magától vált külön, és az enyémmel egyesült, de minderről egyikünk se tudott.

159. oldal

>!
matthews P

Sokan tisztában vannak vele, hogy nem létezik előre meghatározott élet, és hogy minden történet valójában nem más, mint véletlenek láncolata. Ennek ellenére még azok életében is, akik ezt tudják, elérkezik az a korszak, amikor a véletlenként megélt dolgokra visszatekintve úgy vélekednek, hogy azok szükségszerűen következtek be.

15-16. oldal

>!
matthews P

Ahogyan gyakori rémálmaimban is előfordult, elszakadtam önmagamtól, kívülről láttam magamat; s mivel képes voltam kívülről szemlélni önmagam, ezek szerint egy másik személy voltam, de még csak nem is akartam megtudni, ki az a másik, akinek felvettem a személyiségét, csak rémülettel néztem szemem előtt elhaladó önmagamat, aki nem ismer meg engem, s minél előbb csatlakozni akartam hozzá.

135. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Milorad Pavić: Kazár szótár
Salman Rushdie: Sátáni versek
Morsányi Bernadett: A sehány éves kisfiú és más (unalmas) történetek
Gabriel García Márquez: Száz év magány
Komor Zoltán: Mesék Kaptárvárosból
Komor Zoltán – Tépő Donát: Mutánsfilé
Miguel Ángel Asturias: A Kincses úrfi
Jonathan Safran Foer: Minden vilángol
Nicole Krauss: A szerelem története