A ​fehér vár 67% 89 csillagozás

Állítólag mindenkinek van egy hasonmása valahol a világban. Olykor azt se tudjuk kik vagyunk valójában, nem ismerjük magunkat. Aztán ha találkozunk a „tükörképünkkel", könnyen felemészthet a felismerés, hogy nem is vagyunk olyan rondák, ostobák, mint képzeltük azt előtte magunkról. Kafkai világ ez, ahol semmiben sem lehetsz biztos. Mindannyian saját testünk foglyai vagyunk. Raboskodunk a fehér várban.

Korunk betegsége, hogy mindent mindennel összefüggőnek látunk. A könyvet azért adom ki, mert engem is elkapott ez a betegség – írja Faruk Darvinoglu, a főtörténetet mint kéziratot megtaláló, lefordító (átdolgozó) és közzéadó elbeszélő, aki már az elején figyelmeztet a hitelesség kérdésességére és a talált írás szimbolikus értékére. Ennek megfelelően kell kezelnünk a keretbe ágyazott fura hasonmás-történetet, amely minden, csak nem 17. századi török történelmi vagy épp kalandregény. Sokkal inkább nyomozás, kérdések sora, melyek megfejtése nemcsak a szereplők, de az olvasó számára sem könnyű, sőt. Misztikum, titokzatosság, bizonytalanság leng kürül mindent – a nyomozás tárgya pedig nem egyéb, mint az identitás, ennek mibenléte, meghatározhatósága, megfoghatósága.
Egy önmagát és világát biztonságosan körülhatároltnak, egésznek érző velencei ifjú egy kalandregénybe illő kalózakció révén rabszolgaként kerül Isztambulba, ahol különböző szerepeket kitalálva/vállalva (orvos, tanító, tanítvány, rabszolga) és visszautasítva (férj, iszlámra áttért törökhoni „szabad”) és saját furcsa hasonmásával találkozva próbálja meghatározni önmagát, énjét. A hodzsával, a tudomány és hit/tradíciók/dogmák világába egyszerre lehorgonyozni látszó tanítóval szembekerülve tevődik fel benne, és egyben a hasonmásban is a kérdés: ki vagyok én? és főleg: miért vagyok az, aki vagyok? Az, aki mindenkinél okosabb magabiztonságában úgy gondolta, senkihez sem hasonlíthatóan egyedi és eredeti, hirtelen létének legmélyében, „magjában” kérdőjeleződik meg, megkettőződve, mintegy tükörbe nézve próbálja összerakni darabjaira hullt önmagát. Az egész regény erre a próbálkozásra vonatkozó reflexió: az én mintegy arcképként, egységes tükörképként való megfogásának lehetőségére – ennek kudarcára. Közben nemcsak az egységes én valaha volt léte kérdőjeleződik meg, hanem ennek megragadhatósága is.
Igyekszem önmagam számára múltat kitalálni, mondja az elbeszélő, miközben a hodzsával és önmagával vívott önazonosítási, a másiktól való elkülönítési küzdelmet vívja. Mert az én megragadása, úgy tűnik, csak így lehetséges – nem tökéletesen, nem a „valóságnak” megfelelően, hanem inkább fikcióval keveredve, elbeszélt, megkonstruált történetté alakítva. Ahogy a hodzsa és a velencei rabszolga egymással szemben ülve az asztalnál, mint egymás tükörképei önmagukba nézve bányásszák fel múltjuk emlékfoszlányait, egyre jobban belebonyolódnak önmaguk, énjük meghatározásába. Kénytelen vagyok olyan dolgokat kitalálni és leírni, amelyeket elhitethetek az olvasóval – írja a velencei, nem tagadva emlékei „meghamisítását”, kitalált voltát. A kitalált velencei lét a hodzsa számára azonban valóságos, áhított, álmodott életcéllá válik, ami a velenceivel való találkozást megelőző identitásának feladásától sem rettentheti vissza.* Mi tesz azzá aki vagyok? Nemzetiség? Szokások? Hit? Nem lehet, hisz mindezekben való különbözőség ellenére egyforma a névtelen velencei és a nevét nem használó hodzsa. Nyugodtan szerepet is cserélhetnek, ha akarnak… Talán egyedül az elbeszélés segít, a narráció, ahogy múltadat, önmagadat megteremted magadnak és másoknak. És mindig újrateremted azt. Újra és újra összerakva a darabkákat. Közben meg a regény vége fele egyre inkább világossá válik, hogy az önmagát a másik ellenében meghatározni vágyó én és ő(k), a mester és tanítvány, úr és szolga, kelet és nyugat egyre kevésbé különíthető el egymástól. De ugyanígy kudarcba fullad a kettejüket egy egész két részeként felfogni próbáló kísérlet is. Doppio (kb. „dupla”, „kettős”) a tökéletességben tündöklő fehér vár – az egységes én konstrukciója? – bevehetetlen. Ahogy az abszolút igazság is hozzáférhetetlen. Ahogy nincs ideális történet sem, csak újramondott, újraírt történetek – újraalkotott ének, melyekkel ideig-óráig azonosulunk.
Sok mindenről szól ez a rövid regényke – összezavar és keresésre buzdít, kutatásra a „minden mindennel összefügg” szimbólum- és motívumhálójában, melybe nagyon bele lehet gabalyodni. Közben meg lehet elmélkedni önazonosságról, identitásról, választásról és sorsszerűségről, narrációról (elbeszélőről, elbeszélt történetről, narrációról mint identitásalkotásról, fikció és valóság viszonyáról), Kelet és Nyugat viszonyáról, tudományról és birtokosainak nem könnyű helyzetéről… Elbizonytalanít mindenben, amit eddig saját kerek egészednek gondoltál.

* Nem lehet nem észrevenni ebben a Kelet Nyugat iránti sóvárgását, a hodzsa alkjában a keleti értelmiségi elsősorban hagyomány, vallás, szokások, dogmák meghatározta identitásának meghasonlását. A tudományok, fizika, csillagászat iránt érdeklődő hodzsát kétségbeejti a csillagjóslás igényének szintjén maradt környezete, rezignáltan és csalódottan veszi tudomásul: nincs szükség itt a „tudományok házára”. (Érdekes mozzanat, amint a velencei és a hodzsa a nyugati tudást a kelet mesés-babonás nyelvére fordítva egyszerre, egymást segítve küzd a városban pestis formájában felbukkanó halál ellen. De még ez sem fordítja a tudomány felé a szultánt és udvarát, nem beszélve az egyszerű népről.)

2020/198. munkahelyi könyvtár, 28. értékelés

Pozitív meglepetés volt Pamuk stílusa, valami nehezebben emészthetőre, valami szürreálisra számítottam. A negativitást viszont a cselekmény adja, ami meglehetősen lapos. Ugyan a szerző az előszóban felveti: „Isztambul mellékutcáinak régi faházaiban tízezrével találhatók az efféle kéziratok”, de ez nem menti a történet soványságát. Csak az utolsó néhány tucat oldalon válik élénkebbé – és szellemesebbé – a regény spoiler, így kap egy további csillagot tőlem, összesen 3-at.

A mű stílusában és hangulatában Calvino: A láthatatlan városok c. regényére emlékeztet. Mint ahogy abban is, hogy 1001 listás, és ezen tény előtt most is hasonló értetlenséggel állok, mint akkor (tudván micsoda könyvek maradtak ki a listáról).

Elég furcsa, és nehezen megszerethető ez a könyv, még ha a vége felé egyre inkább el is kapott (de lehet, hogy csak le akartam tudni, de elhitettem magammal, hogy érdekel?).
A központjában egy hasonmástörténet áll: a két főszereplő hol egyáltalán nem hasonlít egymásra, hol meg olyannyira, hogy nem tudni melyik az egyik, és melyik a másik, spoiler. A végére aztán jól elbizonytalanodik minden, és a narrátor megbízhatóságából kiindulva mondjuk eleve kérdéses az egész hitelessége. Mindez azonban alapot ad egy jó kis elmélkedésre kelet és nyugat viszonyáról, identitásról, szolga és úr viszonyáról, stb.
Nem merném senkinek ajánlani a könyvet, mert kétesélyes, hogy megköszöni vagy megcsuklatja az édesanyámat. Nekem mindenesetre a vége felé egyre jobban tetszett. Szóval, ha már elkezdted olvasni, de küszködsz, fel a fejjel, hátha neked is megtetszik a végére. Azért 5 csillagot nem érdemel…

Megküzdöttem veled, te könyv, te, a mélyből…
(http://moly.hu/kihivasok/a-melybol)
Első nekifutásra azt mondtam volna, hogy kettes alá. Aztán aludtam rá egyet és összeállt a történet, a mondanivaló és beérett a könyv és a XVII. századi Isztambul hangulata.

Fura könyv, talán az egyik legfurább, amit olvastam. Cselekménye nem sok van – szerintem sokkal pörgősebbre is meg lehetett volna írni, és talán ezért is lehet vele lassan haladni. Meg azért, mert a könyv olvasás közben annyira nem kötött le, mint ahogy szerettem volna. Kis adagokban viszont fogyasztható.

Nem mondom, hogy Pamuk az új és nagy kedvenc – ez a második regény, amit tőle olvastam – ennek valószínű az is az oka, hogy nem vonz a korbeli Törökország.

Nem mindennapi könyv volt ez a korai Pamuk-darab. És nem is erre számítottam a félresikerült szinopszis alapján, ami a könyv hátulján vezeti félre az olvasót. Ez egy egzotikus, középkori környezettel feldobott doppelgangerregény, amiről egyből Saramago Az embermás című regénye jutott eszembe, amit nem régen olvastam (https://moly.hu/ertekelesek/2000571). Annál ugyan jobban tetszett, de kissé túlkomplikálta a kérdést Pamuk. Az érdeklődésemet viszont abszolút felkeltette további művei iránt, fogunk még találkozni, bírom az igényes stílusát.

Egész jó kis könyv, a történet nagyon érdekes. Szerintem a feszültség áthatja a könyvet egészen a fehér várat történő ostromig. Valami nagy és sötét dolog készülődik a háttérben, legalábbis én végig ezt éreztem a sorok alatt, különösen a tükrös jelenetnél. Aztán az utolsó pár oldal végül megnyugvást hozott. Csak ajánlani tudom, nekem ez az első könyvem tőle.

Újraolvasandó, első olvasásra nem lett a kedvencem… Az alapgondolat tetszett, de néhol kifejezetten untam és nagyon nehezen szenvedtem végig egyes részeket. A vége el lett találva, igaz egy összefüggésről lemaradtam anno, de sebaj. Meg k'ék nézni majd a másik fordítást is, hátha az fogyasztóbarátabb.

Remek ötlet (hasonmás-téma), ragyogó karakterek, de az egész valahogy elúszik, semmi sem sül ki belőle, csak az élet karneválszerűségének különös érzése. A cselekmény lapos, és különösebben érdekes filozófia sem áll a regény mögött.

Nem rossz. De nem érdemes összehasonlítani Calvino Láthatatlan városokjával. Egy kis csalódás a szerző Isztambulja után.