A ​keljföljancsi jegyese 4 csillagozás

Orbán Ottó: A keljföljancsi jegyese

A kilencvenes évek elején megjelent köteteiben Orbán Ottó számos önarckép-verset ír, groteszk-önironikus metaforákat ad magának („kozmikus gavallér”, „keljföljancsi”, sőt monogramja alapján: két nulla). Ihletanyagát a politikával is teljes hétköznapok adják, de a vers mindig valamilyen általánosabb szintre emelkedik. Játékos-tisztelgő-megszólító gesztusból, nagy műgonddal és sok humorral, nyíltan imitálja klasszikus és modern (magyar és világirodalmi) szerzők hangját – egyik legszebb darabjában „Balassi Bálint módján fohászkodik”.

Tartalomjegyzék

>!
Századvég, Budapest, 1992
68 oldal · ISBN: 9637911588

Várólistára tette 1


Kiemelt értékelések

>!
encsy_eszter
Orbán Ottó: A keljföljancsi jegyese

Saját versem gerincét törném el, ha visszakoznék,
ha szó nélkül tűrném, hogy csontjaikat körüllocsogja a moslék.

Nem adom meg magam. Oidipusz balek, de annak kemény –
fekete fáklyafény vezet, reménytelen remény.

/Klapancia, részlet/

Összességében sokkal dallamosabb és lágyabb, mint a kései költészet, de ez most tetszett. Arányos, szép, de odacsap és gúnyolódik is párszor. Ezt szeretem legjobban O. O. verseiben. A politikai/társadalmi üzenetet közvetítő versek különösen erős pontjai a kötetnek.

>!
pisztolyasziv
Orbán Ottó: A keljföljancsi jegyese

Középiskolai irodalmi tanulmányaim során Orbán Ottó neve főként a posztmodernnel, mint fogalommal fonódott össze. Tény, hogy a klasszikusok nagy kedvelőjeként úgy körülbelül József Attila után igen nehezen szoktam át az új, modernebb alkotások felé (Nagy Lászlóra és társaira), de a lényeg, hogy a próbálkozásom nem fulladt kudarcba.
Azt ugyan nem mondanám, hogy nagyon megkedveltem Orbánt, de voltak magvas gondolatai, és elég sok versét sikerült megfejtenem az órákon is – ennek viszont nagyon örülök, hiszen így is gazdagabb lettem, méghozzá egy újabb megközelítési lehetőséggel. Azért A XX. század költői fényében kíváncsi volnék a nagy találkozására Petőfivel..


Népszerű idézetek

>!
verdeleth

Isten szabad ege,
madarak serege,
széljárta, tág fényesség –
legfényesebb nekem,
aki nagy betegen
az erkélyről nézek szét,
röptében bemérve
s szememmel kísérve
egy-egy csapongó fecskét…

Ifjúság, mi lehet
e széles föld felett
szebb dolog az ép testnél?
Szándék és mozdulat
együtt küzd és mulat,
mint egy hiten két testvér,
s te csak röpködsz, hinta,
s könnyen haladsz, mintha
vajba mártott kés lennél.

Későn lett szavam rád,
levegős szabadság,
amikor már rég nem vagy,
ha fölkel is napod,
sugárzó alakod,
kívül süt csak, ott benn fagy;
az idő nagy hamis,
mint a szerelem is,
legizzóbb, ha épp elhagy.

Most hívlak hát téged,
szabd rám szemmértéked,
megfizettem az árát:
lappangó öregség,
bujkáló betegség
orgyilkos tőrként jár át –
tedd meg hát, hogy híved,
fölfoghassam műved
határtalan határát!

Egy rossz kempingszékben
ülve, mint az égben
görgő felhőgomolyban,
így beszéltem ahhoz,
ki télre nyarat hoz,
s nem tudni, ha van, hol van,
mégis ott van minden
sziromban és színben,
s minden halvány mosolyban.

Melyben Balassi módján fohászkodik

2 hozzászólás
>!
encsy_eszter

Klapancia

A magyar nép zivataros századából

A lehetőség ezredszer is elvész.
Az új kor embere a firkász és a nyelvész,

aki a barbár elszólást félreértésre magyarázza,
s a cilinderből a nyulat kirázza.

Na végre. Látják ezt? Ez a nyúl nem reális –
piros a szeme, tehát liberális!

És beindul a szőrös ész és parlamenti szót kér,
hogy elmondja, nincs tágabb s lakhatóbb tér,

mint az a majomszarral teli, állatkerti ketrec,
melyet ő elgondolt, s ahol te meggebedhetsz.

Mi közöm hozzájuk? A világképükhöz? A szavaikhoz?
Mit bánom én bénán a jövőt? Hoz, amit hoz.

Csakhogy ez nem igaz. Még nyomorékon
is égek és égetek (takarékon),

ha eszembe jut, hogy ott bandukoltam
Kányádi oldalán, a galambfalvi porban,

vagy másutt, egyedül, Mysore-ban, Indiában,
ahol a cipőmben csak parázslott, de nem lobbant gőzzé a lábam,

mint arcomban a szemem, mert azt kiégette gödréből a látvány,
mely modern sárkányként napalmot fújva várt rám

a kínzó kérdéssel, hogy van-e nyelvem
e sorsomon túli sorsokat magasba emelnem?

Saját versem gerincét törném el, ha visszakoznék,
ha szó nélkül tűrném, hogy csontjaikat körüllocsogja a moslék.

Nem adom meg magam. Oidipusz balek, de annak kemény –
fekete fáklyafény vezet, reménytelen remény.

>!
encsy_eszter

Este az embereknél

elegem van a történelemből
tízezer helyszínén tízezer változatban
mindenki mindig ugyanazt csinálja

új nyelven akarok beszélni
amelyben nincs olyan szó hogy világzsidóság
sem olyan mondat hogy ez egy fasiszta nép

a mindenség sötétjében egy verssoron kuporogva
mint tábori székén Bartók
fonográfhenger és jegyzetblokk helyett

a csontjaimba rögzítem
hogy a gazdátlanul összedőlő templomokban
ahol még megvan az ajtó

a deszka ujjnyi résén át mit fütyül a szél
hol a kaddist hajlítgatja sivítva
hol egy elcsukló csángó siratót

>!
encsy_eszter

A magyar népdalhoz

Most, mikor sok senki mellén
ki vagy tűzve, mint a jelvény,
nekem maradj, aki voltál,
nem babona, nem is oltár,

de maga a láthatatlan,
ahogy látlak száz alakban,
véletlennel habart végzet,
több s kevesebb, mint művészet;

dallamív, mely melizmáit
hajlítgatva szinte világít –
mintha öreg paraszt lenne,
maga az idő sóhajt benne:

katonának vitt legények,
ingben elföldelt szegények
nézik a csillagos eget,
sírtak alatta eleget.

Sírnék én is, de dühömben,
hogy ott rohadunk a régi körben,
s föltámadnak a holt rögeszmék –
láthatom újra a közös ügy vesztét.

Szellemem ép, testem romban.
Téged hívlak nagy bajomban,
dudorászlak, hogy segíts meg,
a rontástól szabadíts meg:

gyűlöljek csak aljas elvet,
ne a földet, ne a nyelvet,
nézhessek rád, mint a napra,
melyen nem üt ki a lepra.

Kit Kőműves Kelemenné
vére bűvölt elevenné,
elevenné és szilárddá,
mítoszi, kerek világgá,

benned minden, amilyen volt,
fény sikálta kád a mennybolt,
teli sötét szenvedéssel,
melynek csöppje sem enyész el,

s nincs múlt, jelen sem jövendő,
csak egy vastag gyapjúkendő,
annak bolyhos melegében
ringok a világ ölében.

>!
encsy_eszter

Kabala

11 éves 47-ben voltam –
apám a földbe kaparva holtan.
22 éves 58-ban lettem –
másokat kötöttek föl helyettem.
Könyvemet hízlalom 33 évesen –
India, csoda és szörnyűség, nincs még egy éve sem.
80-ban vagyok 44 éves –
a betegség már a koponyám felé les.
55 éves lettem 91-ben –
versem a keljföljancsival jár jegyben.
Amúgy meg csak 0 előttem, 0 utánam –
a nevemet is: 0. 0., a porban találtam.

>!
encsy_eszter

Epilógus

Idő malma, százra száz év,
hány remény és mennyi szándék,
s mind leverve,
véres sárral elkeverve

bugyborogja, hogy huszadszor
dől fejünkre az aranykor –
huszadszor, ha
nem ezredszer rogy a porba.

S ha ezredszer is, mit számít?
Isten verte remény ámít,
földereng és
lángban áll az új Teremtés.

Egy évszázad, mint a többi.
Mind nagyon tud hőbörögni,
adóztatni,
ítélkezni: Ide azt, ni! –

oda életed és véred,
hogy beteljen az igéret,
ami persze
nem telik be ezredszer se,

míg örök szerencsejáték
világkezdet és világvég:
aki tesz, tesz –
kár, hogy bárhogy játszol, vesztesz…

Unlak Föld, és a panaszdal
még betegen sem vigasztal,
csak a nyelv az,
amit beszélője élvez,

Arany János aranypénze,
melyet nem váltottam rézre,
de megőrzök,
míg a gyönyörtől lúdbőrzök,

mert mint rokkantat a gyógyvíz,
ő is simogat és őriz,
s majd ha voltam,
fölkelt és sétáltat holtan.

1 hozzászólás
>!
cassiesdream

Hódolat Kassák Lajosnak

úristen de unom ezt a közép-európai szart kavarni
az ördög kondérjában a vaskanalat
mindig ugyanazok a följelentők grófok elvtársak miniszterelnökök
mindig ugyanaz a szemforgatás köntörfalazás hazudozás
ugyanazok az ezüstnek árult horganyzott bádog mondatok
és a végükön az van hogy kit kell fölakasztani
a társadalom csak a sziklatalapzatot rejtő vékony homoktakaró
ha elkezd fújni a változás szele függönyként föllebben
és láthatóvá lesz ami lényegünk szerint vagyunk
egy nagy család
a jónapot sógor kőtörő gyökérzete vaskemény törvényei
a minden forradalmat tűként átbökő meggondolás
miszerint Józsiból jó kisbíró lesz Gézából meg jó fejedelem
de unalmas ez úristen de unalmas
inkább fulladnék a viharzó óceánba mint ebbe a bugyborgó vödörbe
de ez a nagy népek s a szigetlakók előjoga
bárcsak lenne egy mindent legyűrő jó rögeszmém
teszem azt hogy a művészet négyszögletes
egy csipet őrültség kokainját szíva tisztán élhetném le az életemet
és nem görbítené gerincemet kérdőjellé a kóros kétkedés
55 éves vagyok és kétnemű mint bizonyos növények
adjatok egy szemellenzőt kiabál bennem Odüsszeusz
nem akarom látni a társaimat ahogy röfögve tülekednek egy íróasztalért
oltsátok ki a látomások lángját istenek sóhajt bennem Kasszandra
mindent megjósoltam előre és ki hitt nekem
költőként két szemmel négyfele kancsítok a négy égtáj felé
mindenütt a levedlett kígyóbőrként szikrázó sivatag
a csontjainkat a nap tüzes csipeszével emelgető öregség

19. vers a kötetben

1 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Romhányi József: Nagy szamárfül
Fodor Ákos: Képtelenkönyv
Havasi Attila: 1001 magányos rinocérosz
Varró Dániel: Túl a Maszat-hegyen
Varró Dániel: Szívdesszert
Laár András: Laár Pour L'art
Lackfi János – Vörös István: Szilágyi Örzsébet e-mailjét megírta
Varró Dániel: Bögre azúr
Lackfi János – Vörös István: Apám kakasa
Zbigniew Herbert: Fortinbras gyászéneke