Lizanka 93% 32 csillagozás

A könyvet egy magyar autista személy írta: ebben az esetben a marslakóhasonlat még helytállóbb. Ha valaki elolvasta, csodálkozhat, és felírhat egy szép hosszú számot, hogy egy a mennyihez volt Lizankának az esélye idáig eljutni. Igazából a marslakók is nagyjából hasonló arányszámot kapnának…
Nagyon nagyra tartom, hogy mint egy esettanulmányt kínálja fel magát laikusoknak és szakembereknek egyaránt.* Hasznos abból a szempontból is, hogy az elméleti tudáshoz itt élményeket, eseményeket lehet társítani, ezáltal (de ezen túlmutatóan is) sok tanulságot le lehet vonni belőle, sok mindenre rá lehet ébredni, és a kiegészítő interjúk beépítése pedig káprázatos. Ezzel pontosan arra mutat rá, hogy nem az egyetlen igazság birtokosa ő, hanem nagyon is különböző nézőpontok vannak, azokból minden egészen máshogyan látszik, és nem hasra esni kell előtte, sem szajkózni a tőle hallottakat, hanem tájékozódni, továbbhaladni.

* Tehát nem egy celebéletrajz ez, de még csak az öntisztázás természetes vágya is kevés lett volna ennek a felvállalásához. Ez a könyv (és így az írója is) tényleg kész eszköz lenni.

Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy mit vártam ettől a könyvtől. Abban ellenben teljesen biztos vagyok, hogy nem kaptam meg tőle, de abban is, hogy ez nem is baj.

Azt tudtam, hogy fontos elolvasnom, és meg is tettem gyakorlatilag egyszerre – az a klasszikus eset, hogy „na jó, csak beleolvasok, hogy mi a csodát vettem”, és mire észbe kapsz, eltelt pár óra, lejárt a mosógép, és vége a könyvnek.

Mondok egy sommásat arról, hogy mi ez a könyv, jó? Arról szól, nálam kicsit hosszabban, hogy „a világ szar, az élet nehéz, és én most oké vagyok, és ez fontos dolog.” És tisztázzuk, hogy bárhogy olvastad is tőlem ezt a mondatot, én cinizmustól mentesen értettem. Szerintem is fontos dolog. Továbbá a világ tényleg szar, ráadásul az élet tényleg nehéz, és Lizanka tényleg oké.

Számos más kérdésben zavarodott vagyok, de ez meg nem a könyv hibája, hanem azé a tendenciáé, hogy a neurotipikus embert nagyjából mitológiai lényként írjuk le: komolyan létezik olyan ember, aki számára mondjuk magától történő tanulás az emberi viselkedés megértése, és nem érik folyamatosan meglepetések? Aki gyerekkortól kezdve fokozatosan tanulva idővel felfogja, hogy mi a másik ember motivációja? Nehezen hiszem, ahogy nehezen hiszek sok mást is.

Szóval nem tudom. Számomra ez az autista-kérdés, az introvertált-kérdés, az összes többi ilyen-olyan kérdés sokkal inkább a társadalmi normáról szól, arról, hogy valakik kijelölnek a többségi átlag szerint egy elfogadhatóan normális tartományt, és számukra építik és alakítják ki a világot. Közben pedig a kijelölés esetleges, és annyira sok tengelyen történik, hogy nincs ember, aki valamelyiken ne lógna ki belőle kicsit vagy nagyon. A könyv viszont nem erről szól.

A könyv egy nőről szól, akinek az a tapasztalata, hogy a világ szar – pláne olyasvalakinek, mint ő – az élet nehéz – pláne olyasvalakinek, mint ő –, és hogy ezzel meg lehet tanulni együtt élni… amennyiben felismerjük, hogy azok is emberi lények, akik olyanok, mint ő, azaz jár nekik is a tisztességes bánásmód és a támogatás. Mégpedig lehetőség szerint olyan támogatás és segítség, amilyenre nekik van szükségük, nem pedig olyan, amiről mások gondolják, hogy nekik szükségük van – főleg akkor, ha egyszer egyedül a többségi norma a felelős azért, hogy nem helyes a veleszületett adottságaiknak megfelelően létezniük és támogatásra szorulnak.

Kábé ezt gondolom. Meg a nagy zavarodottságot, ami a fejemben van, és aminek a kibogozása a legkevésbé sem tartozik ide.

Hasonló problémával szembesültem ennek a könyvnek az értékelésekor, mint Malala könyvénél. Ha ugyanis az alkotót, annak élete során elért teljesítményét szeretném értékleni, akkor 5 csillagot kap mindkét könyv. De ebben az esetben is inkább azt szeretném a csillagokkal kifejezni, hogy milyen a könyv, hogy mit adott nekem, mit tanultam belőle.
Lizanka könyvével egy HVG előadáson találkoztam, ami az autizmusról szólt és egyben ennek a könyvnek a promóciós eseménye is volt. Az előadáson jelen volt Lizanka és Orosz Ildikó is és nagyon érdekesnek és informatívnak találtam az ott elhangzottakat. Ezért még a helyszínen meg is vásároltam a könyvet.
Sajnos azonban a könyv sokkal kevesebb konkrétummal szolgál az autizmus spektrumzavarról (az előadáson ezeket sokkal jobban szemléltették), inkább nagy általánosságban beszél a témáról.
Értem én, hogy az ebben szenvedők tünetei széles spektrumon mozognak, de ha csak ilyen nagy általánosságban, messziről beszélünk a témáról az nem segít a megértésében és elfogadásában.
Lizanka élettörténete ugyanakkor rendkívül megindító és példaértékű. Az, ahogyan küzd a „betegségével” és próbál javítani a sérült készségein (főként a kommunikációs és társas érintkezés terén), az, hogy egy olyan gyermekből, aki az első öngyilkosságát 9 évesen kísérelte meg és aki gyakorlatilag a teljes kamaszkorát elmegyógyintézetben töltötte olyan felnőtt vált, aki képes az önálló életre, van munkahelye, előadásokat tart az autizmusról és egyetemre jár, hogy képzett szakember lehessen a témában, az valóban példaértékű.

Már régóta érdekelt a könyv, annyira, de annyira jó, hogy végre elolvastam. Brutálisan őszinte volt Lizanka, de én minden egyes sorát élveztem, még amikor a legdurvább helyzetekről is írt. Ugyanakkor nagyon olvasmányos is, szóval tudom ajánlani, aki kicsit is érdeklődik a téma iránt. Az írás mellett képek és interjúk is vannak, például Lizanka édesanyjával is, ami szuperül kiegészítette Lizanka nézőpontját. Mind szakemberként, mind magánemberként hasznos és kiváló olvasmány volt.

Gyp tanoncként úgy éreztem, hogy kötelező olvasmány státuszban van ez a könyv. Az autizmus minden szempontból a szívem csücske és érdeklődésem középpontja. Így nem volt nehéz magam rávenni, hogy elolvassam. Kicsit más szemszögből láthattam, milyen autizmussal a világ.
Lássuk be, az, hogy valaki elolvassa Lizanka könyvét attól még nem fog megvilágosodni ezen a területen. A legszebb vagy épp a legrosszabb benne, hogy pervazív és heterogén. Egy icike-picike részébe betekinthetünk, de még egy olyan autit nem fogunk találni aki így látja a világot, mint Lizanka.
Másik nagyon fontos, hogy Lizanka piszok szerencsés, hogy ilyen életet tudhat magáénak… Legtöbbjük messze nem ilyen „jól tanítható”. Sajnos nem mindenki Lizanka vagy Temple Grandin, hogy egyetemre járhasson és, hogy ennyire jól kezelje az emberi kapcsolatokat. autistához mérten persze
Ha nagyon szigorú akarok lenni, akkor ez inkább tündérmese piszok nagy szerencsével… De jó látni, hogy hova el lehet jutni… Sok-sok tanulás van mögötte ebben biztos vagyok, még azokat is meg kellet Lizankának ami másoknak evidens…
Nagyon örültem, hogy más szemszögből is láthattam az autizmust, az életet… nagyon nagy élmény volt… Hatalmas motivációt jelent a jövőre nézve… :) Hatalmas kihívás, megtanulni kezelni, fejleszteni, segíteni… de Lizankának sem ment könnyen, hogy úgy lássa a világot, ahogyan mi… :)

Kivételesen nem szeretném csillagozni a könyvet, mert nagyon vegyes érzelmeim vannak vele kapcsolatban. Autizmus témakörben nem mondott számomra semmi újat, így nehezen tudom megítélni, hogy milyennek találnám, ha ez lenne az első ilyen jellegű olvasmányom. Lizinka személyiségét sem tudom magamban hova tenni, és azonosulni se tudok vele igazán. Másfelől szerintem ez egy hiánypótló könyv a magyar piacon, ami nagyon jó hogy megjelent, és akit érdekel a téma annak mindenképp ajánlom, hogy olvassa el. Még annyit tennék hozzá, hogy számomra hatalmas piros pont, hogy az édesanyjával is készítettek interjút, ill. szívesen olvastam dr. Stefanik Krisztina és Kanizsai-Nagy Ildikó interjúját is.

Nagyon örülök, hogy rátaláltam erre a könyvre. A családunkban jelen van az autizmus, és ez a könyv sokat segített abban, hogy az ilyen családtagjaimat, még ha nem is teljesen, de megértsem. Mérhetetlenül hálás vagyok azért a könyvért.

Számomra a könyv értékét leginkább az adta, hogy több szemszögből láthatjuk ugyanazt az élettörténetet. A végén az interjú az anyukával és a szakemberekkel nagyon sokat adott hozzá, főleg a szakemberekkel való interjú, és azok is leginkább azért, mert nagyon jó kérdések voltak feltéve, szóval minden elismerésem Orosz Ildikóé. Köszönöm Lizankának és a többieknek is, akik hozzátettek a könyvhöz, érdekes volt megismerni ezt az életutat, és különösen inspiráló abból a szempontból, hogy nekem az az üzenet jött át belőle, hogy mindig van kiút, mindig lehetsz jobb és fejlődhetsz, sosem szabad feladni.

Elsősorban megrázó. Nem gondoltam volna, hogy ilyen közösségek léteztek nem is olyan régen. Hogy ilyen állapotok voltak (vannak?) a pszichiátrián. Kiderül az is, hogy attól még, hogy valaki neurotipikus, lehet bunkó.