Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy mit vártam ettől a könyvtől. Abban ellenben teljesen biztos vagyok, hogy nem kaptam meg tőle, de abban is, hogy ez nem is baj.
Azt tudtam, hogy fontos elolvasnom, és meg is tettem gyakorlatilag egyszerre – az a klasszikus eset, hogy „na jó, csak beleolvasok, hogy mi a csodát vettem”, és mire észbe kapsz, eltelt pár óra, lejárt a mosógép, és vége a könyvnek.
Mondok egy sommásat arról, hogy mi ez a könyv, jó? Arról szól, nálam kicsit hosszabban, hogy „a világ szar, az élet nehéz, és én most oké vagyok, és ez fontos dolog.” És tisztázzuk, hogy bárhogy olvastad is tőlem ezt a mondatot, én cinizmustól mentesen értettem. Szerintem is fontos dolog. Továbbá a világ tényleg szar, ráadásul az élet tényleg nehéz, és Lizanka tényleg oké.
Számos más kérdésben zavarodott vagyok, de ez meg nem a könyv hibája, hanem azé a tendenciáé, hogy a neurotipikus embert nagyjából mitológiai lényként írjuk le: komolyan létezik olyan ember, aki számára mondjuk magától történő tanulás az emberi viselkedés megértése, és nem érik folyamatosan meglepetések? Aki gyerekkortól kezdve fokozatosan tanulva idővel felfogja, hogy mi a másik ember motivációja? Nehezen hiszem, ahogy nehezen hiszek sok mást is.
Szóval nem tudom. Számomra ez az autista-kérdés, az introvertált-kérdés, az összes többi ilyen-olyan kérdés sokkal inkább a társadalmi normáról szól, arról, hogy valakik kijelölnek a többségi átlag szerint egy elfogadhatóan normális tartományt, és számukra építik és alakítják ki a világot. Közben pedig a kijelölés esetleges, és annyira sok tengelyen történik, hogy nincs ember, aki valamelyiken ne lógna ki belőle kicsit vagy nagyon. A könyv viszont nem erről szól.
A könyv egy nőről szól, akinek az a tapasztalata, hogy a világ szar – pláne olyasvalakinek, mint ő – az élet nehéz – pláne olyasvalakinek, mint ő –, és hogy ezzel meg lehet tanulni együtt élni… amennyiben felismerjük, hogy azok is emberi lények, akik olyanok, mint ő, azaz jár nekik is a tisztességes bánásmód és a támogatás. Mégpedig lehetőség szerint olyan támogatás és segítség, amilyenre nekik van szükségük, nem pedig olyan, amiről mások gondolják, hogy nekik szükségük van – főleg akkor, ha egyszer egyedül a többségi norma a felelős azért, hogy nem helyes a veleszületett adottságaiknak megfelelően létezniük és támogatásra szorulnak.
Kábé ezt gondolom. Meg a nagy zavarodottságot, ami a fejemben van, és aminek a kibogozása a legkevésbé sem tartozik ide.
