Kedves ​John – Levelek Kaliforniába 10 csillagozás

Oravecz Imre: Kedves John – Levelek Kaliforniába

"Miért levelek és miért John?
Azért levelek, mert amikor a nyolcvanas évek közepén harmadszorra is hazajöttem az Egyesült Államokból, olyan élmények foglalkoztattak, amelyeknek rögzítésére ez a közlésforma látszott legalkalmasabbnak…
Johnnak meg azért John, mert ez volt kéznél, mert így hozta az élet. Azaz John létező személy, költő, tanár, értelmiségi, akit ismerek, akivel a valóságban is levelezek." (A szerző)

Eredeti megjelenés éve: 1995

Tartalomjegyzék

>!
Helikon, Budapest, 1995
262 oldal · ISBN: 9632083563

Kedvencelte 3

Várólistára tette 7

Kívánságlistára tette 5

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
pepege MP
Oravecz Imre: Kedves John – Levelek Kaliforniába

Oravecz Imre a ’80-as évek végén egy évet kinn élt – kisfiával együtt – Kaliforniában (az ottani egyetemen tanított). Ott ismerte meg Johnt és neki írja ezeket a leveleket. De nem is igazán nevezhetőek ezek leveleknek. Minden egység inkább egy-egy naplótöredék vagy novella. Meg van dátumozva ugyan és néha valóban meg-megszólítja Johnt, de az olvasó többnyire elvonatkoztat attól, hogy ez gyakorlatilag egy levélregény akarna lenni.

Amit a leginkább kedveltem benne az az, hogy a szerző nagyon közel engedi magához az olvasót. Olyan személyes dolgokat, titkokat, érzéseket árul el magáról, az életéről, amiről máshonnan nem szerezhetnénk tudomást. Olyan, mintha leülnénk vele beszélgetni és mesélne önmagáról. Ráadásul a trilógiájához kapcsolódóan is olyan összefüggések derülnek ki, amelyeket annak olvasásakor még nem tudtam.

Folytatás az áprilisi Merítésben:
https://moly.hu/merites-rovatok/a-honap-magyar-iroja-oravecz-imre#immersion_item_19380

1 hozzászólás
>!
balagesh P
Oravecz Imre: Kedves John – Levelek Kaliforniába

Időnként előveszem ezt a levélsorozatot. Ugyan fájdalmas olvasni, mert a borítón látható, tépett fotóknak, a tépett múltnak az összeillesztéséről szól. Minden egész eltörött, de folyik a restaurálás.
És manapság sokaknak probléma az otthon elhagyása, hogy egy fix időre szóló mennyországban otthontalankodhatnak, s aztán hogy maradjanak-e jóléti idegenek, vagy visszatérjenek egy olyan országba, ami akkor már a szürke marhák hazájának tetszik. Aztán persze helyére kerülnek a dolgok. Mindenki megy előre, de azért a hegek megmaradnak.
Ez a hegek könyve.

>!
LuPuS_007 P
Oravecz Imre: Kedves John – Levelek Kaliforniába

Tornácon ülök, mellette hatalmas diófa, az asztalon hideg limonádé. Merengek a szajlai naplementébe.(vagyis én, így képzelem el)

Levelezés egy baráttal. A történet szereplői elmálnak, a sorok közé rejtett idő hatalmában.Az idő és a visszatekintés viszi előre a könyvet és O. történetét és életútját.
Itt is igaz: Kontinensre át, majd vissza. Emlékezés, múltidézés, visszatérés a gyökerekhez.

SZAJLA, örök.

>!
shandy
Oravecz Imre: Kedves John – Levelek Kaliforniába

Elteltem vele. Szomorú könyv, szomorú lezárással. Csodálatosak a tájleírások, emlékezetesek az állattörténetek, a legjobban mégis az fog meg, amikor semmi különös nem történik, hétköznapok, amik mégis rendkívül gazdaggá válnak. Talán ez lenne a művészet lényege, elképzelhető, hogy a naplóírás lenne a legmagasabb fokú irodalom?


Népszerű idézetek

>!
giggs85 P

Ahogy öregszem, egyre inkább az a gyanúm, hogy az utóbbiról van szó. Nem akkor halunk meg, amikor biológiai értelemben is meghalunk, hanem korábban. Nem hibátlan, érett almaként hullunk le az élet fájáról, hanem aszottan, férgesen. Vagy meglehet, hogy akkor már alma, gyümölcs se vagyunk, hanem valami más, valami azonosíthatatlan, valami félelmetes. Talán ezért sikeredik a művészetben olyan hamisra minden haldoklási jelenet, amely azt sugallja, hogy ott, azon az ágyon, azon a csatatéren, abban a lépcsőházban, abban a mentőautóban, azon az órán, abban a percben zajlik le minden.

1 hozzászólás
>!
shandy

Mint már írtam, meghalt anyám, idén, hetvenegy éves korában. Falusi parasztasszony volt, úgynevezett egyszerű ember. Úgynevezett, mert nincsen egyszerű ember. Csak ember van, és e fajnak minden példánya hallatlanul bonyolult.

200. oldal

1 hozzászólás
>!
LuPuS_007 P

Tisztelt Minisztertanács!

Mióta van irodalom, van irodalmi díj is. Van jelentős díj, van jelentéktelen. Van, amelyik megtiszteltetés az íróra nézve, és van, amelyiket az író tiszteli meg azzal, hogy elfogadja. Ilyen a világ, ez a rendje. Az író azonban nem azért ír, mert díjra pályázik. Mi több, talán csak akkor író igazán, mikor már nem pályázik semmire. Se díjra, se másra. Persze, jólesik neki a babér, mert ő is ember. Munkája elismerését, megbecsülését látja benne. A pénzen pedig, amelyet a markába nyomnak, vehet valamit. Papírt, ennivalót, ruhát magának vagy a családjának. Megvendégelheti a barátait, kicserélheti az írógépét, esetleg kifestetheti, ha nem is lakását, de legalább a dolgozószobáját. Feltéve, ha van neki egyáltalán dolgozószobája, és nem a konyhában görnyed éjszakánként.

………

100. oldal

1 hozzászólás
>!
LuPuS_007 P

Ezt tettem én magammal, így vagyok én a világban, ezért tekintem magam száműzöttnek.

Joggal kérdezhetnéd, miért nem költözöm vissza a szülőfalumba, vagy miért nem választok magamnak megfelelőbb lakóhelyet, ha ennyire utálok itt lenni? Miért nem vetek véget az emigrációnak?

Azért, mert nem lehet, mert ebből a száműzetésből nincsen visszatérés. Nincsen hova. Már nincsen Szajla. Van ugyan ott Heves megyében egy falu, és ugyanúgy is hívják. Csakhogy ez már nem az a Szajla. Az a Szajla, amelyikből eljöttem, és amelyikben kívánatos, jó volna élni, már nem létezik. Annak nyoma veszett, az felszívódott, eltűnt kultúrájával, életmódjával egyetemben. Elpusztult, semmivé lett, mint osztályom, a magyar parasztság, amely létrehozta és évszázadokon át éltette.

Máshová pedig nem mennék.

211. oldal

>!
félóra

[Budapesten] engem az is nyomaszt, számomra az is emészthetetlen benne, amit legtöbb lakosa természetesnek tart. […] hogy kint is be vagyok zárva, egy mesterséges térfogatba, elszigetelve, elvágva mindentől, az égből mindig csak darabkát látok, és rendszerint az is szürke; hogy nincsen látóhatár, nem lehet felkészülni a légköri változásokra, leolvashatatlan a vihar messzeségbe írt, figyelmeztető üzenete, és nem érzékelem a tér végtelenségét, a lámpák fénye eltakarja a csillagokat, bár éjszaka sincsen igazán, csak valami homályféle, nyúlós derengés; hogy az ablakomból legjobb esetben is csak a tetőtenger tárul elém, megfigyelhetetlen a napkelte, a napnyugta, a napszakok közti finom átmenet, és gyorsabban múlik az idő; hogy a természetet a parkok és a virágcserepek helyettesítik, itt ismeretlen a fajok sokfélesége, és egy-két háziasított példánytól eltekintve nincsen helye minden élőlénynek, a csúcsragadozó, az ember az egyeduralkodó, a teljhatalmú úr, az szab meg mindent, csak attól kell félni; hogy hiányoznak a jótékony hangok, zajok, neszek, de csend sincsen, mindig szól, bömböl, zörög, zúg, morajlik valami valahol; hogy állandóan kövön, aszfalton járok, és hónapszámra nem érinti a lábam a földet, amelyet mindenre használnak, csak arra nem, amire való; hogy rettenetesen sokan vagyunk, még a szomszédomat sem ismerem, és mint a barom, szó nélkül kell elmenjek minden idegen mellett, mert ha köszönnék, nem értené, és megütközne rajta.

210-211. oldal

>!
shandy

Szép volt Dregolyban a tavasz, és az volt az ősz is, hiszen akkor szüreteltünk, lehetett szőlőt enni, otthon meg mustot inni, mert a présház nem volt divatban (az azért már túlzás lett volna), később pedig murcit és bort is, sajnos. De a legszebb mégiscsak a nyár volt, mikor nyílott, mozgott, kúszott, kunkorodott, csavarodott, növekedett, zölden lobogott, susogott, zizegett, pityegett, csipogott, csattogott, harsogott minden. A nyár volt Dregoly évszaka. Minden arcát ismertem, de ez illett hozzá legjobban. Ez a párás izgalom, lázas igyekezet, ez a puha lüktetés, amely betöltötte a völgyet és a benne serénykedőket.

74. oldal

>!
LuPuS_007 P

Minek ez a furcsa, zavaros és rövid átmenet nemlét és nemlét között? Minek a szenvedés, az öröm, a vágy, a remény, a jóság, a szépség és a szeretet? Minek minden, ha semmivé lesz? Miért fáj az eliramlott vagy elrontott élet? A magunké, a másé? Hol van, ami volt, ami soha nem lesz többé? Mire való ez az egész, ha olyan nyomtalanul eltűnik minden, mintha nem is lett volna? Minek a földi kaland, ha így eltöröl, érvénytelenít mindent az idő, és esetleg semmi más nem marad utánunk, csak egy cím, egy házszám, egy bejegyzés a születési anyakönyvben, illetve még annyi sem, mert előbb-utóbb szétmállik minden írott forrás, vagy helyhiány miatt kiselejtezik?

225. oldal

>!
alaurent P

„…rázkódni kezd értem Szajlán egy tölgy, vagy könnyet ejt egy jukka valahol Kaliforniában.”

Mottó

>!
Lyanna P

Holott talán még nem vagyok annyira öreg, mint képzelem. Pami viszont már az, nagyon megöregedett. Ha igaz, hogy egy kutyaév hét emberévet tesz ki, akkor ő az idén szeptemberben kilencvennyolc éves lesz. Ez már-már matuzsálemi kor. A szakirodalom nyolc-tíz esztendőt jósol a fajtájának. Eszerint már meg kellett volna halnia. De ő még él, és máris alaposan túlteljesítette a Teremtő tervét. Ennek megfelelően aztán már nem a régi. Már alig mozog, köszvény kínozza, és beéri napi egy sétával is. Szürkébb, mint valaha, rosszul hall és még rosszabbul lát. Az utcán nem is engedem el a pórázról, mert nekimegy minden fának, beleesik minden árokba. A lépcső alsó fokát is csak úgy találja meg, hogy három lépéssel előtte keresgélni kezdi a mellső lábával a levegőben. Mondhatom nincs szomorúbb látvány az állati elesettségnél. Nézni, mint lesz napról napra gyengébb, tehetetlenebb.

98. oldal

>!
Lyanna P

A másik pedig az, hogy akkor miért élünk? Miért volt itt a nagyapám és a nagyanyám? Itt, máshol vagy bárhol? Miért küszködtek, törték magukat? Miért vállalták, amit vállaltak? Miért vagyunk, mit akarunk, keresünk a világban? Mivégre esik meg velünk minden, ami megesik? Miért hozunk áldozatot? Miért gyötörjük magunkat, egymást? Minek ez a furcsa, zavaros és rövid átmenet nemlét és nemlét között? Minek a szenvedés, az öröm, a vágy, a remény, a jóság, a szépség, és a szeretet? Minek minden, ha semmivé lesz? Miért fáj az eliramlott vagy elrontott élet? A magunké, a másé? Hol van, ami volt, ami soha nem lesz többé? Mire való ez az egész, ha olyan nyomtalanul eltűnik minden, mintha nem is lett volna? Minek a földi kaland, ha így eltöröl, érvénytelenít mindent az idő, és esetleg semmi más nem marad utánunk, csak egy cím, egy házszám, egy bejegyzés a születési anyakönyvben, illetve még annyi sem, mert előbb-utóbb szétmállik minden írott forrás, vagy helyhiány miatt kiselejtezik?

226. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Vekerdy Tamás: A pszichológus válaszol
Vekerdy Tamás: A szülő kérdez, a pszichológus válaszol 2.
Ranschburg Jenő: Én és a többiek…
Ranschburg Jenő: Mi rontottuk el?
Vekerdy Tamás: Kérdezz! Felelek… 2.
Kuncz Aladár: Levelek
Szabó Magda: Örömhozó, bánatrontó
Enki Sándor: Feladom!
Frei Tamás: A bankár
Tiszlavicz Mária: Őrangyalom!