A ​megfelelő nap 87% 45 csillagozás

http://ekultura.hu/2023/03/16/oravecz-imre-a-megfelelo-nap

A Magvető kiadó immáron jó szokásként jelentősebb szerzőit kerek születésnapok alkalmával egy-egy régebbi, ám fontos kötetük megjelentetésével ünnepli, és ez nem volt másként idén sem, Oravecz Imre 80. születésnapja alkalmából. Az ebből az apropóból kiadott kötet pedig nem volt más, mint az eredetileg az ezredforduló után nem sokkal megjelent A megfelelő nap. Ez a műve bár nem tartozik a legjelentősebbek közé (gondoljunk csak a szintén nem olyan régen újra kiadott 1972. szeptemberre), ám így is jelentős állomás volt a lírai főműnek tekinthető Halászóember és az olyan időskori remekek, mint a Távozó fa, vagy az éppen készülőben lévő Alkonynapló között.

Az itt szereplő versek keletkezése idején Oravecz már jócskán túl volt a külföldön (Iowa, Kalifornia, Berlin) eltöltött éveken, és már ismét a magyar vidéken élt. Ennek a vidéki életnek pedig gyönyörű lenyomata az első ciklus, „A tél kísérletei”, amely a lassan télbe forduló tájat idézi meg szinte haiku-tömörséggel.

Téli klasszika

Hideg éjszaka.

Hófödte háztető.

A háztető mögött fenyőfacsúcs.

A fenyőfacsúcs mögött telihold.

Ezt követi a „Madárnapló”, amelyet a madáretető körül repdeső rigók, cinkék, szajkók, ökörszemek, csonttollúak láttán érzett határtalan öröm és szinte gyermeki rácsodálkozás érzése ihletett, majd az „Est” és a „Meglelt ölelés”, melyben még hatványozottabb szerepet kap a személyesség, a szerelem, a szeretet és a halállal való elkerülhetetlen szembenézés kérdése. A kötetet végül a „Töredékpótlás” – mely a Halászóemberből kimaradt darabokat tartalmazza –, és az összegzésként, végső búcsúként is értelmezhető a „Hátramaradó kedveshez” ciklus zárja.

A szerző versei többnyire rövidek, tömörek, dísztelenek. Sokszor alig néhány sornyit foglalnak el a lapokon, ám paradox módon éppen ez a tömörség (is) adja az a mérhetetlen súlyt és feneketlen mélységet, amelyet vitathatatlanul magukban hordoznak. És hogy ezzel a végtelen visszafogottsággal együtt is milyen magukkal ragadóak ezek a költemények, mi sem példázza ezt jobban, mint hogy itt szerepel a hazai líra egyik legtöbbet idézett és legszebb darabja, a címadó „A megfelelő nap” is.

A megfelelő nap

Vékony, fátyolszerű, szűz hó,

éjjel esett, az elpiszkolódott régire,

szinte nincs szívem söpörni,

enyhült a hideg, megpuhult a levegő,

a Nap nem süt,

de világosabb van, mint tegnap,

mert feljebb húzódott a szürkeség,

és ismét belátni a völgyet,

közel és távol senki,

se a határban, se az úton,

se fatolvaj, se járókelő,

mintha kihalt volna a világ,

csak a madáretető körül van némi mozgás,

két széncinke veri kitartóan

a megkaparintott napraforgómagot,

óvatosan nyitom-csukom az ajtót,

nem akarok zajt csapni,

még alszik kedvesem,

jókedvűek a kutyák,

valahányszor kilépek az udvarra,

mindig játszani akarnak velem,

rutinszerűen végzem teendőimet,

jövök-megyek a térben,

könnyűnek és szabadnak érzem magam,

ilyen napon szeretnék meghalni.

Azt hiszem, nem tudnék még egy olyan szerzőnket említeni, aki ennyire jelentős lenne a próza és a líra terén is, mint Oravecz Imre, így minden egyes művének – legyen az újrakiadás – megjelenése fontos esemény a magyar irodalomban.

Nem rímelnek, az igaz, némelyik csak egy rövid kis gondolat. A kisebbek olyan haikusak, csak a formájuk más meg a hosszuk. Elmélkedés, visszaemlékezés, rendezés, rácsodálkozás, összecsomagolás.
Így hatvan felett a könyv tökéletesen érthetően :)
Vagy inkább kicsit :(
Nem, mégiscsak mindörökké :)))))))

Kellemes felfedezés volt számomra a kötet, annak ellenére, hogy nagyon sok versben idéződik meg a halál, az elmúlás, az egyedüllét gondolata.
Más verseiben viszont az idősebb korban megtalált boldogság hangjai vannak jelen.
A tél kísérletei fejezetben az ember és a természet (erdő, mező állatai, madarai) együtt élik meg az évszak megpróbáltatásait. A táj időnként felidézi benne az
„ elnémult Amerika hangja " érzést.
Az Ötvenötödik tél, az Első hó, A megfelelő nap című versek tetszettek legjobban. „nem sietteti, de nem is késlelteti a halált”
Madárnapló a második fejezet: A madáretető körüli élet, léprigó, feketerigó, harkály, cinke, ökörszem, szarka, fogoly, vadkacsák, kormos légykapó, szajkó, csonttollú, a minden nap látott madarak a társai. A madarakkal való kapcsolata teljesen lenyűgözött, mi is nagy barátai vagyunk a szárnyasoknak.
A legjobban ez a sor tetszett az Előcinke című versben: „A zöld-sárga-fehér-fekete, szárnyas, kis műremek”…
Est című fejezetben az idősödő férfi boldogsága is megszólal, akit megtalált a szerelem. Erről szólnak az Öregedő férfi ifjú hitveséhez, Örömóda, Jelentés a boldogság állásáról című versei.
Meglelt ölelés című fejezetben sokkal több a szomorúság, mint az előzőekben, a pillanat visszakívánásától, a hűtlen kedvesről, az apa végrendeletéről ír. A címadó versben szomorúan idézi meg a szülőket: „akik„folyton bántották, kínozták, szinte gyűlölték egymást,”

Töredékpótlás (Halászóember): Ebben a fejezetben ír az amerikai unokatestvér látogatásáról (Vizit), Amerikás keserve: „üres kézzel tértem meg öregemberként.” Szajlával, a falujával kapcsolatos szomorú összegzés: Szociofotó és Millennium című versekben.

Hátramaradó kedveshez a címe az utolsó fejezetnek. Középkorú férfi születésnapi verse: „Lelkem magányos feketerigó,/dideregve gubbaszt az öregedés kopasz fáján.”
Ez a fejezet már az összegzés, az élettől való búcsúzás,a hanyatlás verseit tartalmazza: Csendélet, Aggastyán monológja, Hatodik évtized, Kívánságlista, Agónia Visszaszámlálás.

Még régebben, a megjelenésekor vettem meg a kötetet, olvasgattam is, de vegyes volt a benyomásom. Most – főleg az utolsó kötete, a Távozó fa olvasásának hatására – elvittem magammal a nyaralásra.
Jól tettem.
Valahogy már könnyebben kapcsolódok az írásaihoz, a verseihez. Nem tudom, hogy ebben van-e szerepe a saját öregedésemnek – bölcsülésemnek, hogy szépen mondjam :-) –, de kifejezetten szép, tiszta élmény volt napról napra egy egy részt elolvasni a kötetből.
Amiben persze nem feltétlenül tetszett minden, de nem azért, mert az rossz, vagy ügyetlen, vagy mesterkélt lett volna, egyszerűen csak nem az ízlésem szerinti volt.
Például az a néhány verse, amit a szerelmeihez/-ről írt inkább azt mutatta meg, hogy most már értem, miért mentek el mellőle a nők. Az valóban nemigazán az ő terepe.

Azt hiszem nem kockáztatok sokat azzal, ha azt mondom, hogy lesz még Oravecz érettségi tétel.

Elvarázsolt, megbűvölt és felzaklatott. Kedvenccé lett.

Ezzel a kötettel kapcsolatban vegyes érzéseim vannak, voltak versek, amelyek nem igazán tudtak közel kerülni hozzám, ilyenek voltak az első két ciklus (A tél kísérletei és a Madárnapló) versei, amelyek a tájköltészethez kapcsolódnak. Kicsit ilyen Hemingway költőben érzésem volt, ahol próbáltam a leírások mögött valami szimbolikus jelentést keresni, ami nem mindig ment. Az Est és a Meglelt ölelés ciklus viszont nagyon nagyon tetszett, ezért már megérte kézbe venni a kötetet. Az öregedés versek, elmúlás, halál, emlékezés, számvetés versek nagyon erősek, rám óriási hatást gyakorolt még így a 20-as éveim elején olvasva is.

Alapvetően prózaverseket tartalmaz a kötet, amelyek az én értelmezésemben egy élettörténetté, vallomássá is összeállnak kicsit. Az öregedő férfi perspektíváját képviseli ez a kötet, amely rendkívül intim, olyan érzés forgatni, mintha Oravecz beengedne egy-egy pillanatba, hangulatba, érzésbe az élete emlékeiből.

Ennyire még nem élveztem verseskötetet.

Megint bajban vagyok az értékeléssel. Egyes versek nagyon tetszettek, megtaláltak, mások viszont nagyon nem. Elég egyformák a versek tartalmilag és formailag egyaránt, ezért a végére már meguntam, hogy ugyanarról olvasok ugyanolyan verseket.

Én is többször fogtam bele ebbe a verseskötetbe. A Távozó fa után újra kedvem támadt az először olyan semmilyennek érzett Oravecz-versekhez. Lassan tudja megszeretni az ember, mint Arany Jánost. De akkor nagyon.

Nagymamám lebegett a szemem előtt, aki a konyhában tartotta távcsövét, és reggelente onnan szemlélte a madarakat a fákon.
A halál és az öregedés fókuszba helyezése ellenére nem egy komor, gyászos hangulatot hagyott maga után, hanem inkább egy olyan tapasztalásba való betekintést nyújtott,hogy ilyen lehet szépen megöregedni, ilyen lesz majd évek múltával a világra és önmagunkra tekinteni.