Széchenyi ​István 2 csillagozás

Oplatka András: Széchenyi István

Az ​eredetileg német nyelven írt életrajz 2004 őszén Bécsben jelent meg. Szerzője magyar származású; tizennégy éves korában került Svájcba, ahol iskoláit végezte, s germanistaként és történészként egyetemi képzését kapta. A könyv Széchenyi Istvánt nemcsak mint magyar, hanem mint nagy európai politikust kívánja bemutatni. A szerző Széchenyi szellemiségét a kor összeurópai kulturális összefüggéseiben igyekszik ábrázolni, mint ahogy a nemes gróf – viharos, átmeneti évtizedek gyermeke – saját értelmezése szerint Magyarország felébresztője és egyúttal olyan arisztokratikus réteg tagja is volt, amely sok nyelvet beszélt, s hála műveltségének és tájékozottságának, az egész európai kontinensen s annak vezető köreiben otthonosan mozgott. A Süddeutsche Zeitung a könyvről többek közt ezt írta: „Oplatka felteszi a szükséges kérdéseket. Nem volt-e a régi Ausztria kifejezetten az Egyesült Európa barátságos előfutára? Mikor válik a nemzeti érzés önpusztító elvakultsággá? A foglalkozás Széchenyi… (tovább)

Róla szól: Széchenyi István

>!
Osiris, Budapest, 2005
546 oldal · ISBN: 9633897580

Enciklopédia 4

Szereplők népszerűség szerint

Széchenyi István


Kedvencelte 1

Várólistára tette 6

Kívánságlistára tette 10


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
Oplatka András: Széchenyi István

A nagy történelmi figurákat és pillanatokat szokás úgy ábrázolni, mint a nemzeti egység megszemélyesítőit vagy megnyilvánulásait – egyfajta homogén jelenségként, aki vagy ami mintegy magába sűrít mindent, ami magyar. Ez a fajta retorika közelről nézve tarthatatlan, aminek legtökéletesebb illusztrációja éppen Széchenyi. Meg Kossuth. Szokták persze sűrűn emlegetni mindenféle szónokok, hogy Széchenyi ÉS Kossuth, ha meg egy városban összesen van két utca, ami egymásba torkollik, akkor az is biztos róluk van elnevezve. Holott talán helyesebb lenne Széchenyi VAGY Kossuth*-ot mondani, legalábbis a XIX. században a kettejükkel kapcsolatos kérdések inkább vagylagosként merültek fel. (Jó, azért az utcákat ne nevezzük át.)

Ez a kötet remekül mutatja be a „legnagyobb magyart”, akit magam ezek után úgy fogok nevezni, hogy a „legnagyobb magyar azok közül, akik nem különösebben voltak alkalmasak a legnagyobb magyarságra”. Kezdjük ott, hogy egy velejéig kozmopolita főnemesről van szól (merthogy a főnemesek már akkor is olyan internacionalisták voltak, hogy abba még Lenin is belekábult volna), aki eleinte még magyarul se tudott – és amúgy is, ha valahová szívesen járt, az nem egy törzsmagyar betyárcsárda volt, hanem mondjuk London vagy Amszterdam. Csakhogy (ki érti ezt?) ő nem arra verte el a pénzét, hogy milliárdos csúcsjachtokon süttesse a térdkalácsát valahol a Földközi-tengeren, hanem megkísérelte mindazt a csodát, amit külhonban látott, felépíteni itt, a fatornyos-bivalyganés kis hazában**. Erre a projectre mindenképpen alkalmassá tette eleven elméje, valamint az a fáradhatatlanság (nyugtalanság?), ami talán legfontosabb jellemzője. Az ilyet mainapság hiperaktivitásnak mondanánk, mindenesetre Széchenyi sportot űzött abból, hogy lehet egyszerre hetvenkét olyan fejlesztésért lobbizni igen ellenséges közegben, amiből egybe is belerokkanna egy átlag halandó. Ugyanakkor az Oplatka által idézett naplórészletek jól jelzik, hogy már az első pillanattól kezdve ott lebegett**** Széchenyi fölött Döbling árnya. Merthogy hősünk a tevékeny felszín alatt egy végtelenül instabil személyiség, aki minden kudarcot százszorosan a szívére vesz, és aki sosem elég jó saját magának. Az öngyilkosság gondolata pedig úgy ismétlődik nála, akár egy kiváltképp morbid refrén. Mindezek után törvényszerű, hogy a ’48-49-es események, a Széchenyi-féle reformeszmék teljes bukása***** miatt pályafutása derékbe tört, és életének utolsó 11 évét egy elmegyógyintézet falai közé rejtőzve töltötte. Pedig lett volna még mit elvégezni, azt hiszem.

Oplatka monográfiája egy kifejezetten elegáns, tárgyilagos, de megértő szöveg, ami megfelelő közelségbe hozza a magyar történelem egyik kulcsfiguráját – olyan közel, hogy a mókás pofaszakáll meg a busa szemöldök mögött megláthatjuk magát a tragikusan esendő embert. Jó volt forgatni – régen éreztem ilyen tisztán, hogy minden monográfia valójában egy izgalmas nyomozás: egy személyiségprofil restaurálása a rendelkezésünkre álló töredékes adatokból. Puzzle, ha úgy tetszik – és a szerző nagyon szépen kirakta nekünk a képet.

* A Széchenyi-Kossuth vita természetesen ebben a könyvben is központi szerepet kap. Történelmi közhely, hogy kettejük konfliktusa a „fontolva haladás” és az „adj Uram, de rögtön!” hozzáállás összeütközése, amelyben könnyű így utólag Széchenyinek adni igazat, figyelembe véve a szabadságharc szomorú végét. (Bár ott és akkor az ifjúi hév okán biztos Kossuthtal hasítottam volna.) Mindemellett Széchenyi a Habsburg birodalmon belül képzelte el a szebb jövőt, Kossuth meg inkább leválasztott volna minket a sógorokról, külön ágy, külön párna, külön fürdőszoba, miegymás. Polémiájuk mélységét pedig az is jól jelzi, hogy az agg Kossuth még Széchenyi halála után sem szűnt meg vitatkozni a nagy pályatárssal.
** Ja, és nem mindenáron Nagycenkre akarta építeni a Lánchidat, ami külön szép tőle***.
*** Amely gondolatot loptam, de legalább torzítottam is. (Forrásmegjelölés nélkül. Fene a belemet.)
**** ”Mint Mohamed koporsója” – mondtam majdnem, de ezt a hasonlatot a közelmúltban már kétszer is elsütöttem.
***** Nyilván nem teljes a bukás, hisz a Lánchíd ott van a helyén, meg az Alagút is, a Tisza meg végül szabályozva lett, de Széchenyi így élte meg a kudarcokat.

17 hozzászólás
balazs>!
Oplatka András: Széchenyi István

Amióta rákattantam erre a műfajra, mindig hiányoltam az igazán jó magyar életrajzokat. Más országok valahogy jobban állnak ebben. Főleg az angolszászok vannak ellátva államférfi- és üzletember-életrajzokkal – a legnagyobb nevek olyan szinten ki vannak vesézve mint a magyar történelmi személyek közül senki (jártam egy könyvesboltban Londonban ahol külön szobája van a Churchill könyveknek…). Itthon lehet hogy az alapanyag hiányzik ehhez? Tényleg nincs legalább egy Benjamin Franklinünk vagy Theodore Rooseveltünk, egy Churchillünk vagy egy Henry Fordunk?

Jelentem, van, és Széchenyi Istvánnak hívják! Minden tekintetben kiállja az összehasonlítást a fentiekkel. Pályája engem Churchillére emlékeztet – fiatalon katona, később államférfi és író. Végig naplót vezetett, így gondolatait, vívódásait, személyiségét is ismerjük. Szóval tökéletes életrajz-alany.

Oplatka könyve információkban gazdag, látszik hogy a szerző alaposan utánanézett a dolgoknak, ugyanakkor nagyon olvasmányos is. Tetszett ahogy a szerző Széchenyihez viszonyul. A tárgyilagos hangvételen át is érződik a rokonszenv és megértés ahogy a legnagyobb magyarról ír, ahogy életének fordulópontjait vizsgálja. Empátiáról és emberismeretről árulkodnak bizonyos mondatai. Rögtön a Baktay féle Kőrösi Csoma Sándor életrajz ugrott be, ott éreztem még ezt az igen mély tiszteletet író és „művének tárgya” között. Számomra ez egy szimpatikus hozzáállás, és egyáltalán nem megy a tárgyilagosság rovására.

Széchenyiről hajlamosak vagyunk azt gondolni hogy ismerjük, hogy nem érdemes olvasni róla – a többségnek középiskolában beég az Akadémia, a gőzhajózás, lóversenyek, Lánchíd, folyószabályozás, Hitel stb. De „a legnagyobb magyar” élete sokkal több ennél, rengeteg a fordulat és érdekesség, főleg a korai években. Széchenyi elég későn, 33 évesen találta meg élete célját, addig csak őrlődött és nem tudta mihez kezdjen magával. Ezek voltak a kicsapongások, az útkeresés és formálódás évei. Utána a reformkor és az alkotás időszaka következett, majd a döblingi végjáték. 68 évet élt, de mindazt ami miatt emlékezünk rá röpke 23 év alatt vitte véghez! Kemény tempót diktált, nem csoda hogy ráment az egészsége.

Nagyon tetszett ez a könyv, jó szívvel tudom ajánlani mindenkinek. Amellett hogy megismerünk egy rendkívüli személyiséget, az ember elgondolkozik azon is hogy hova jutott Magyarország a reformkor óta. (Ön)életrajz ranglistámon Oplatka írása rögtön a dobogó második fokán landolt, Benjamin Franklin Számadása mögött. Utóbbi számomra továbbra is etalon és örök kedvenc. Úgyhogy képzelhetitek mit éreztem amikor a 138. oldalon belebotlottam ebbe: „Széchenyi franciaországi útján 1825 nyarán Montpellier-ben egy francia nyelvű antológiát vásárolt, Benjamin Franklin írásait, és olvasmányáról feljegyezte, hogy ennek a könyvnek egész életére a legnagyobb hatása lesz. Franklintól valóban átvette annak rendszerét, az erények lajstromát, táblázatokat, melyek segítségével a nagy puritán tulajdon cselekedeteit nap mint nap ellenőrizte, és magát erkölcsileg tökéletesíteni igyekezett.”

Majd kiugrottam a bőrömből!! Széchenyi is olvasta a Számadást, sőt használta Franklin pontozásos módszerét az erények fejlesztésére! Hihetetlen egybeesés. Ebből is látszik, hogy Széchenyi életének első, kevésbé ismert szakasza bővelkedik érdekes részletekben…

Szuper könyv, ajánlom mindenkinek.


Népszerű idézetek

Kuszma P>!

Nem lehet egy eredetileg német nyelvű Széchenyi-életrajz feladata, hogy Magyarországon zajló történész-disputákba – esetleg pláne polemikus hangon – beleszóljon. Mégis, most, a legvégén elkerülhetetlen egy állásfoglalás, amely Széchenyi hazájában – meglehet – tabut érint. Arról a Magyarországon legalábbis a közvélekedésben gyakori felfogásról beszélünk, mely szerint a magyarok újkori történelmében minden olyan cselekedet, mely a teljes állami függetlenség megteremtésére irányult, történelmileg „haladónak” minősül. Ha kiindulópontként fogadjuk el ezt a feltételt, s ha ezen belül a Monarchiát az ismert közhely szerint még a népek börtönének is tartjuk, akkor Széchenyi – legalábbis részben – a haladást gátló figurává válik.
Más előfeltételek – más következtetések. A kép megváltozik, ha a sikert mérceként Jeremy Bentham azon meghatározásával mérjük, melyet Széchenyi idézni szeretett, és amely szerint a politika célja abból áll, hogy a lakosság lehető legnagyobb részének legnagyobb boldogságára törekedjék. A dunai Monarchia szétforgácsolódása, felosztása apró és gyenge nemzeti államokra, melyek aztán Hitler és Sztálin könnyű zsákmányává váltak, a kelet-közép-európai térségnek nem boldogságot hozott, hanem a nácizmus gyilkos pusztítását és a kommunista diktatúra évtizedeit. A nemzeti állam, amellyel látszólag a népek álma vált valóra, a XX. században a régió végzete lett.

457. oldal, Az utóélet

Kapcsolódó szócikkek: Jeremy Bentham · Széchenyi István
8 hozzászólás
balazs>!

Széchenyi franciaországi útján 1825 nyarán Montpellier-ben egy francia nyelvű antológiát vásárolt, Benjamin Franklin írásait, és olvasmányáról feljegyezte, hogy ennek a könyvnek egész életére a legnagyobb hatása lesz. Franklintól valóban átvette annak rendszerét, az erények lajstromát, táblázatokat, melyek segítségével a nagy puritán tulajdon cselekedeteit nap mint nap ellenőrizte, és magát erkölcsileg tökéletesíteni igyekezett. Idős korában Széchenyi a módszert Béla fiának is ajánlotta. Franklint Széchenyi már régebben példaképei, a világalkotók (Meisternaturen) közt tartotta számon… Franklin önéletrajzából Széchenyi előtt olyan férfi képe bontakozott ki, aki kemény munkaethoszával, polgári közösségi érzésével és minden szentimentalizmustól mentes, haszonelvű gondolkodásával vezető szerepben hozzájárult ahhoz, hogy a szűzföld virágzó és termékeny kertté váljék.

138. oldal

Kapcsolódó szócikkek: 1825 · Benjamin Franklin · Széchenyi István

Hasonló könyvek címkék alapján

Brigitte Hamann: Erzsébet királyné
Jean des Cars: Sisi avagy a végzet
Brigitte Hamann: Rudolf
Nyikolaj Alekszandrovics Morozov: Cári börtönökben és erődökben
Gabriel García Márquez: A tábornok útvesztője
Gazda István: Széchenyi napjai
Annemarie Selinko: Désirée
Sue Monk Kidd: Szárnyak nélkül szabadon
Fodor István – Sebestyén Mihály (szerk.): Marosvásárhelyi krónikás füzetek I.
Amelie Lanier: Széchenyi István és Széchenyi Béla cikkei a Timesban