InterZóna 58% 17 csillagozás

Igazság szerint csak azért olvastam el, mert nem volt nálam más kötet éppen akkor.
A csillagozás kissé meredek, mert bár tény nem a legjobb írás (sőt), de ennél vannak rosszabbak is.
Két részre bontanám a történetet.
Az első hangulatilag nagyon komor, nehezen emészthető, kissé rányomja hangulatát az olvasó lelkére.
Míg a második fele egy cseppet könnyedebb, talán már olvasmányosabb is.
Eseményileg kusza legalább is a számomra, nem egészen értettem, hogy az író mit is szeretne valójában közölni olvasójával.
Nyilván a célközönség nem én vagyok, de érdekesnek találom, és egy olvasásként nem bántam meg, hogy rátaláltam.

Írtak erről a könyvről hideget-meleget (mondjuk főleg hideget, de azért nem volt teljesen egyöntetű a vélemény-nyilvánítás), kicsit félve kezdtem hát bele. Két dolog teljes mértékben igazolta a félelmeimet: az első rész, illetve a fordítás. Utóbbiról amúgy meg vagyok győződve, hogy Google Fordítóval készült, mert teli van nem túl értelmesen megfogalmazott magyar mondatokkal. Igen, látom mögöttük az eredeti szláv mondatszerkezetet. Nem örülök neki.

De ezt leszámítva amúgy nem volt annyira rossz. Persze tátonganak némi lyukak a történetvezetésben meg az események magyarázatai között, de a posztapokaliptikus hangulat elég jól el van találva (engem legalábbis nagyon eltalált így az év eleji mocsok időjárásban), van betondzsungel, posztkommunista klausztrofóbia (itt egyébként vitatkoznék azzal, hogy nincs helyszín, mármint nyilván nincsenek helynevek, de szerintem a szövegkörnyezetből azért kiderül, hogy nagyjából hova lehet helyezni a sztorit). Nem fogja megváltani a zsánert és nem indít új korszakot a disztópiák világában, de szerintem aki szereti a limonádé-disztópiákat, annak tetszeni fog. Én elvoltam vele. Voltak benne részek, amik kifejezetten érdekeltek. Például hogy mi történik egy vízióval, miután kipattan egy látnok fejéből. Most azt hagyjuk, hogy ez mennyire emberbarát vízió, a látnokok általában kicsit őrültek is, és a szükséghelyzetben a legritkább esetben kerülnek megbízható emberek vezető pozícióba. De hogy hogy lesz egy lelkesítő jövőképből börtön az elme számáraspoiler. Hogy mitől fásulnak el az emberek. spoiler Éljen az éjfél előtti filozofálás.

Vegyesek az érzéseim, a könyv olvasása közben éreztem azt először, hogy soha többé nem akarok disztópiát olvasni (ezt meg is fogadom), aztán túllendülve ezen tetszeni kezdett a történet, majd ellaposodott, újra nekilendült, és egy csattanással vége lett. Tulajdonképpen ez se más, mint egy újabb történet a diktatúráról, ahol néhány őrült elme azt képzeli, hogy csak ő tudja az igazságot, az embereknek utánuk kell menniük, és ha nem mennek, vagy összeomlik hagymázas képzelgésük, akkor velük együtt pusztuljon minden. Ehhez adjunk hozzá egy hős-antihős önmagát és a szabadulást kereső embert, akinek a szemén keresztül láthatjuk mindezt. Szóval a képlet egyszerű.
Ami elgondolkodtatott, hogy az a néhány ember, aki ebben a függőségektől terhelt világban mégiscsak eléri a szabadságot, miért nem működik együtt a többi szabad emberrel, már csak azért is, hogy megmutassa, lenne más lehetőség is azon kívül, amiben élünk, ami önmagában egy combos disztópia. Igaz, a szabad embernek elég önmaga, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne ettől tovább lépni és példát mutatni. No mindegy…

Nem volt ez azért olyan rossz. A szöveggondozás és fordítás valóban ritka pocsékra sikeredett. de nézzük a regény jó oldalát is: nem kellett belelapoznom, s még a történet is lekötött. De így pár hónap távlatából leszögezhetem: túl sok maradandó nyomot nem hagyott bennem.

Röviden:
A regény első részének a hangulata annyira nyomasztó, hogy az ember fél kézbe venni. Ha ilyen lett volna végig, akkor vagy egy hónap kellett volna az elolvasásához, vagy időközben végzek magammal. Ezért az író megkapta volna tőlem az öt csillagot (ha túlélem)
A második része erőteljes lejtmenet. (írói kísérletezés)
A befejezés (azaz a harmadik rész) pedig egy teljesen más hangulatú könyvhöz illett volna.
Nagyon hangulatfüggő.

Az utóbbi időben nem került a kezembe olyan regény, amiben ilyen intenzíven éreztem volna az emberek belső világának minden egyes rezdülését. Ez pont olyan volt.
A legfontosabb szabály a könyvnél: ne olyan sci-fiként olvassuk, amit az ötletek miatt magasztalunk. Stindl inkább egy klasszikus vonalon marad (főleg Orwell hatását érezni a regényen), azt egészíti ki saját ötleteivel és főleg gondolataival, alkotói kísérleteivel. Így kapunk egy disztópiába helyezett önkeresés történetet (van ilyen? most lesz), ami elgondolkodtathat azon, miért olyan fontos számunkra az identitás, az, hogy legyen egy személyes történetünk spoiler.

Bár a könyv legtöbb eleme ismerős lehet innen-onnan és saját ötletet (vagy mély mondanivalót) ténylegesen nem tartalmaz, nekem mégis szórakoztató volt olvasni, ráadásul ez „kétszeresen is sci-fi”, ezt lejjebb kifejtem.
Alapvetően szeretem a borongós hangulatú könyveket, úgy tűnik főleg csehektől kapom ezt meg (a Hullaégetőt például nagyon szerettem, bár nem sci-fi). A könyv első fele (120 oldal) elég nyomasztóra sikerült, megismerjük a főszereplőt és a világot, bár igazából egyikről se tudunk meg túl sokat, inkább az egész hangulatát érezhetjük. Olyan, mintha minden fejezet egy-egy epizód lenne a főszereplő életéből, amik között még kapcsolat se nagyon van, egyszerűen letargikusan folyik az árral, de közben érzi, hogy valami nem stimmel a világban. Nekem ez így megfelel, szeretem ha nincsenek válaszok, sőt a kérdések is homályosak.
A következő részben válaszokat kapunk, teljesen más lesz a hangulat, itt számomra romlik a színvonal és feltűnik a világépítés elnagyoltsága, mert a válaszok inkább csak újabb kérdéseket vetnek fel bennem.
A befejezés megint más stílus, tudással felvértezve szállunk szembe a „gonosszal”, ez legalább rövid lett.
Összességében inkább novellaként tudna ez a történet igazán működni, de mivel hatással volt rám, nem mondhatom, hogy kidobott idő volt elolvasni és a történet is elfogadható, csak kevés.
És hogy miért érzem kétszeresen is sci-finek? Mert kizártnak tartom, hogy emberi szem látta volna a magyar szöveget, mielőtt kikerült volna a polcokra. Biztosan valami program fordította és szerkesztette, mert hihetetlen hibák vannak benne. Amikor ilyet látok, hogy „kulccsomó”, akkor már felhúzom a szemöldököm, de itt a szavak ragozása is problémás (pl.: csel + t = cselet), és még az elválasztás se megy (ros-sz ??). Ráadásul hemzseg a maximum 5-6 szavas mondatoktól, ami teljesen töredezetté teszi. Ha valakit az ilyesmi zavar, akkor ez nem neki való :)
Én végül az eredeti szándékot próbáltam értékelni, kihagyva a magyar verzió által hozzáadott „értéket” és a cseh kiadásról a legjobbat feltételezve adtam neki 4 csillagot.

Tipikusan olyan könyv, aminél próbálom eldönteni, hogy tetszett vagy nem. „Szerencsére” van összehasonlítási alapom, mert előtte határozottan olyan könyvet olvastam, amit kitörölnék az életemből.
Amit bizton mondhatok, hogy ha film volna, akkor az eredetiségre járna az Arany Málna díj. A könyv végére már saját kis játékom volt, hogy az adott részről melyik könyv/film ugrik be. Ennek ellenére kíváncsi voltam, hogy hova lyukadunk ki, mi derül ki a múltról, és a végén mi lesz az irány, amerre majd a szereplők tartanak.
Így, hogy aludtam rá egyet, összeségében végül meg vagyok elégedve a sztorival. Be tudott húzni a világába az olvasás közben, annak ellenére, hogy néhol elég zavaros volt (ami igazából illett hozzá), és teljesen magyartalan mondat is akadt bőven.
Tudott nagy meglepetéssel is szolgálni, kár hogy nem lovagolták meg jobban. spoiler
Nem újraolvasós, és nem hozta meg a kedvet az író más könyvéhez, de a hangulata miatt, és hogy olvasás közben a hasonlóságok miatt mennyi emléket hozott elő azt kell mondjam, hogy végül is megérte elolvasni.

Nagyon orwelli időket élünk.
Érdekelne a téme, ez a fajta helyzetértékelés, de sajnálom, hogy nincsenek jöbb világvége-könyvek. Ez a regény nagyon kiszámítható volt – egy vontatott, hosszú, bár egyáltalán nem rosszul megírt publicisztika.