Scar (Szivárgó sötétség 1.) 89% 265 csillagozás

Hűűűhaaa! Ez meglepett. Itt él köztünk egy fiatal szerző, aki abszolút nyugati színvonalon ír sci-fit. On Sai regénye már világhírű lehetne, ha kicsit nyugatabbra születik.

Távozz tőlem sátán, nem érek rá, olvasok!
Az elmúlt évek tendenciája, hogy egyre gyorsabb tempóban eszem a könyveket, egy 400 oldalas könyv lecsúszik egy hosszabb estén, persze javul a motorikus képességem, de azért van amikor rendesen átverve érzem magam, ügyes szedői fogyások is belejátszanak a könyvek vastagságába. Ilyen veszély most nem fenyegetett, egy igazi hosszú, valós tartalommal megtöltött könyvet vehettem a kezembe (ezzel borult is a havi várólista, de ez legyen a legnagyobb baj) Végre egy szerző, aki tudja mit akar mondani, van mögöttes tartalma, a vallásról, kereszténységről tud nem alpárian vagy szenteskedően mesélni. Nagyon szurkoltam Scarnak és Donnak, szántam Lucyt, és csodáltam Miklós pápát. Okos könyv, több szinttel, rengeteg érdekes, többszintű, színes szereplővel. Egyet sajnáltam hogy nem köszönt vissza a Calderonban megismert On Sai humor, elfért volna, akármennyire is komolyabb ez a könyv, végén a könnyem is kicsordult.
Folytatom.(hamarosan)

Jaj… Nem tudnék tiszta szívvel négy csillagot adni… Úgyhogy nem is adok.
Az a problémám a könyvvel, hogy az alapötlet, a vallási kérdések nagyon tetszettek, de nekem… Szörnyen unamas volt. Elnézést kérek mindenkitől, az írónőtől is,mert őt nagyon tisztelem. De valahogy… Ez nem az én könyvem.
Eleve nem szeretem a sci-fit, de azt hittem ez a történet majd megdönti ezt a tényt… Hát nem. Aztán a túl hosszú könyveket sem szeretem, mert azokat általában egy idő után unom. Így is lett.
Scart, Dont és Chestert kedveltem, Artúrt, Lucyt szívből utáltam.
Csak felnőtteknek ajánlom. (Ha…)

Olvasás után szerettem volna valami nagyon jó értékelést írni, de hiába írogattam a mondat kezdeményeket, mégsem éreztem, hogy jó lenne, hogy visszaadná azt az érzést, azt a hangulatot, amit olvasás közben éreztem. Most csaknem 2 hónappal az olvasás, és egy oldalnyi jegyzet után is csak csapongok.

A Scar az a típusú könyv, amely olvasása után csak nagyon nehezen szakadok el szereplőktől, gondolkodom a tetteiken, gondolataikon, jellemeiken, miértjeiken. Rendkívül kidolgozott háttérvilágú, sokrétű, szövevényes, szerteágazó cselekményű, tartalmas történet, amely annak ellenére, hogy sok szereplővel dolgozik, mégsem aprózódik el, egy kerek egységet alkot, ahol minden mindennel összefügg.
Legszívesebben a fél könyvet kiidézném, hisz egymást követik az elgondolkodtató események, mondatok, amelyek nagyon is jelenkori mondanivaló köré szövődnek: elvek, erkölcs, hit, tudat.

A jól kidolgozott, érdekes karakterek közül Scar hiába a címadó főszereplő, mégsem éreztem olyan hangsúlyosnak a jelenlétét, ami talán azért is van, mert még maga sem tudja hová tart, mi is a szerepe a világ folyásában (mert, hogy valami nagyra hivatott az nagyon sejthető), még alakul. Ellenben Lucy, de legfőképp Don nagyon erős személyiségek, akik szelleme beleng mindent. Don egyenesen kedvenc szereplővé lépett elő karizmatikusságával, bölcsességével, igazságérzetével, mély nyugalmával. Ugyanakkor van sebezhető, zárkózott oldala is, és az hiszem „élőben” hihetetlen kisugárzása lehet, ha már így a könyv lapjain is mély benyomást tud tenni.
Artúr volt talán az, aki a háttérben maradt, de azért neki is jutott egy fontos és megható jelenet spoiler , és persze a spoiler, ami némi dühöt váltott ki a másik félből, hozzáteszem teljesen jogosan.

A könyvre visszagondolva szívesen idézem a fel „a puha, csendes, astori hóesés”, és „a havas faágakon neszező madarak” gondolatát; a kis faház „napos, fűszagú békéjét”; és azt a jelenetet, amikor Don a tisztáson gyógyította a beteg állatokat.

Az írónő már a Calderon kötetekkel elnyerte rajongásomat, amely a Scar elolvasása után csak hatványozódni tudott. Ezt is éppoly gyorsan sikerült megszeretnem, mint a bátor japán lány és a jó adag iróniával megáldott stratéga kalandjait. Három elolvasott On Sai könyv, és mindhárom kedvenccé vált. Úgy érzem ez a tendencia nem áll meg.

„Mindig hitte, hogy véletlenek nincsenek: minden esemény a cselekedeteink következménye, és minden válaszút során a számos lehetőség közül legalább egyet a tapintatos Isten kínál fel.”

Senkit ne ijesszen meg hogy a könyv olyan súlyos, mint egy méretes féltégla.
Annyi gondolat van benne, annyi kérdés, amit bűn lett volna letudni mondjuk háromszáz oldalban.
On Sai gondolkodóba ejt, választási lehetőséget ad, miközben van egy megszokott stílus és kissé fanyar humor is.
Szabad akarat: a végtelenben keressük rá azt a választ, amit csak önmagunkban találhatunk meg.

Bővebben: http://irasaimtarhaza.blogspot.hu/2015/07/on-sai-scar-s…

Ha van olyan műfaj, amit nagyon-nagyon szeretek, ami fellengzősen szólva a szívügyem, az a sci-fi. Ezért ennek a könyvnek örülök is nagyon, meg haragszom is rá nagyon.
Örülök, mert jó látni az olyan értékelések tömkelegét, amik valahogy úgy kezdődnek, hogy „én és a sci-fi nem vagyunk barátok, de ez a könyv közelebb hozta hozzám a műfajt”. Azt is nagyon jó látni, ha egy népszerű, bár főleg más műfajokkal dolgozó kiadó felkarol egy sci-fi megjelölésű művet, és a rendelkezésére álló eszközökkel jól fogyó, sikeres, sokakhoz eljutó könyvvé teszi azt.
És főleg persze annak örülök (most és mindig), hogy van olyan lelkes, fiatal magyar szerző, aki sci-fi írásra adja a fejét. SF-t írni pedig (szerintem) a létező legmagasztosabb és legnehezebb irodalmi feladat – legalábbis nekem igen nagyok az elvárásaim. Jól kell tudni írni technikailag, működő karaktereket kell gyártani, a jó esetben eredeti ötletekre épülő világnak és a tudományos háttérnek logikusnak és kidolgozottnak kell lennie, társadalmi mondanivalójával vagy borzongató jövőképével el kell gondolkodtatnia az olvasót, és ráadásul még valami épkézláb, lehetőleg izgalmas történetet is kell rittyenteni az egészhez. ÉS: be kell tartani a műfaj diktálta játékszabályokat. Nehéz feladat, tudom én, tökéletesen teljesíteni még a legnagyobbaknak is csak ritkán sikerül.

És ezzel el is jutottunk mérgelődésem forrásaihoz. Mert ugyan alapvetően tényleg szívesen olvastam a történetet, kíváncsi voltam rá, de azért igen sokat bosszankodtam is közben.
Kicsit bosszantottak az írástechnikai tökéletlenségek – hát istenem, nem nagy ügy, egy kicsit több ráfordított idő, meg egy keményebb kezű szerkesztő, aki a lelkesedésből származó kilengéseket megfelelő mederbe tereli, és minden jó.
Közepesen zavart a tudományosság alapvető hiánya. Jó, nem kell minden űrhajóhoz teljes kapcsolási rajz, meg a térugrások pontos kvantumfizikai háttere egyenletekkel, de érezzem azt, hogy ha rákérdeznék a részletekre, a szerző pontosan, precízen el tudná magyarázni mindezt, az én szintemen (ami azért nem egy nagy kihívás). És abban lenne húrelmélet is, meg multiverzum is, ha a helyzet úgy kívánja. Viszont olyat például soha, semmilyen körülmények között nem lehet leírni egy scifi-ben, hogy „az oxigén elégett”.
Amiért nagyon mérges vagyok, az viszont a műfaji szabályok durva megsértése. Egy science-fiction műben egyszerűen nem szerepelhetnek ilyen explicit módon Bizonyos Entitások, pláne minden, a történet egyébkénti logikájába passzoló magyarázat nélkül. És az ő létezésükből, működésükből származó fordulatok a cselekményben is sportszerűtlenek. Sőt, ha már itt tartunk, nekem a mentálok is megalapozatlanok voltak egy kicsinykét.
Ha nagyon szőrös szívű lennék, azt kellene mondanom, hogy ezen okokból kifolyólag ez a könyv sajnos nem sci-fi. Minden űrhajó, lézerfegyver, bolygók, idegen lények és teleportálás ellenére ez bizony fantasy a javából. Határozottan nem rossz fantasy, de azért én most bosszús vagyok.

Kedvenc lett, ráadásul már valahol a 100. oldal környékén. Az írónő is. Már a Calderon is nagyon tetszett, de a Scar teljesen levett a lábamról. Leginkább a jól kidolgozott és gondosan felépített világ szippantott be, szinte benne éltem. Imádtam a karaktereket, mert tényleg van egyéniségük. Ráadásul felváltva olvashatunk róluk. A történet kellően fordulatos, rengeteg minden történik, s bár lehet sejteni, hogy milyen irányba haladunk, mégsem lehetünk biztosak semmiben. Mintha egy nagy játszma részesei lennénk, melynek a szabályait csak sejtjük. Szerettem a mentálok világát is és az ő szemükön keresztül nézni az embereket. A kereszténység érdekes megvilágításba került; voltak meglepő, izgalmas gondolatok. Kár, hogy a végén jöttem rá, hogy ez egy sorozat első része. Van valamiféle lezárás, de kérdés is bőven. Maradnék még.

Kevés az én primitív emberi szókészletem ennek a zseniális regénynek az értékeléséhez. Sokat kaptam ezzel a könyvvel, egy-két naprendszernyivel többet, mint amire először számítottam.
Beteszem a kedvencek közé. Elraktározom magamban a történetet jó mélyen, és hozzá méltó, kitüntetett helyet keresek neki a könyvespolcomon is.
Újfent köszönet az élményért, kedves @onsai!

Kivételesen ronda leszek és a legnagyobb negatívummal kezdek: TÚL RÖVID!
Nem, nem vagyok sík hülye, (ellenvéleményekre nem adok) On Sai-ból 528 oldal igenis kevés.
A Calderon olvasása után szinte magától értetődő volt, hogy belevágok az írónő másik, komolyabb sci-fi sorozatába is. Kellett egy kis idő, mire belerázódtam a főszereplők szemszögeibe, de utána csak úgy repültek az oldalak, bár nem olyan gyorsan, mint ahogy terveztem. Ha bírtam volna látással és idővel, biztosan kiolvastam volna egyszerre, az Astor bolygó megnövekedett gravitációja papíron keresztül is átvezethető, odaszegeződtem a lapokhoz. Ahogy haladtam előre, egyre nehezebben bírtam letenni és egyre kíváncsibb lettem, hol futnak össze a különböző szálak, mi lesz a végkimenetel. A világfelépítés ismét elvarázsolt, különleges és rendkívül részletes, az űrhajókra és testi folyamatokra vonatkozó szakkifejezéseket nagyrészt csak kibetűztem, de a magyarázatoknak köszönhetően így sem éreztem magam mérhetetlenül sötétnek :D amit főleg az bizonyít, sztori szempontjából lényegtelennek tűnő apróságok is nagyon tetszettek, pl. a takarítórobot a kocsmában és a szövege a mentálokkal kapcsolatos szálról nem is beszélve. Az őket bemutató részeket vártam talán a legjobban, jó volt, hogy nem lehetett azonnal kiismerni minden adottságukat, még a vége felé is tudtak újdonsággal szolgálni ezek a többek között telepatikus hatalommal rendelkező zsenik. :)) A mentál-világ elemei közül a legjobban talán a köpenyek vettek meg maguknak, akik ebben az esetben nem egyszerű ruhadarabok, hanem élőlények. Olyan rendes, testes kis házi kedvencek ha a Mentáltanács legtöbb tagja csak a megadott funkciókat betöltő tárgyként is tekint rájuk. Főleg a Don és a Lucy köpenyeit szerettem meg, jókat mosolyogtam az egyes „megmozdulásaikon”, nagyon édesek voltak :3 Jó volt, hogy négy szemszögből lehetett nyomon követni az eseményeket, ezzel még átfogóbb képet kaptam a világról, amiben Scar és a többiek élnek. A főszereplőket egy kivételével Artúr, lentebb még számolunk :P megszerettem, érdekesek és összetettek, így nem lehet egy könnyen eldönteni róluk azt sem, hogy szeresse-e őket az ember vagy sem. Egyikükkel kapcsolatban sem lehet egyszerűen dűlőre jutni. Mindehhez meg persze jött a Calderon során már megszokott, On Sai-féle humor :D Mint írtam, alapjában véve a Scar sokkal komolyabb, nagyobb témák vannak benne boncolgatva, mégis sokat nevettem, sok poénos jelenettel találkoztam. ^.^ A Fő Rejtély sok kérdést felvet, a karakterek különféle feltevései a mind valamilyen szinten reálisnak tűnnek az eseményeket figyelembe véve. Vajon a két felsőbb erő mozgatja őket úgy az élet pályáján, mint a sakkozó a bábukat vagy a saját döntéseik eredményezik ezt/esetleg szimplán a szerencsétlenségben is szerencséjük van? A felsőbb erőkhöz annyit fűznék, hogy jobban tetszett, amikor még „entitásokként” voltak emlegetve, az jobban illett valahogy ebbe a modern, sci-fis környezetbe. :)
Bővebben a blogomon:
http://goodbye-agony.blogspot.com/2017/01/on-sai-scar-s…

Az olvasást a kiváncsiság ihlette, mivel még alig olvastam valamit On Sai-tól, az értékelést pedig a Fantasztikus nők kihivás teljesitésének rögös útja követeli meg tőlem, de azt nyugodtan irhatom, hogy az irónő beirta magát a fantasztikus nők közé, még akkor is ha a könyv annyira nem nyert meg magának.
Könnyed olvasmányt kerestem, kaptam is pörgőset, űrhajósat, idegen lényekkel, intrikákkal, és felsőbbrendű lényekkel, azonban bár a fülszöveg figyelmeztetett nem vettem komolyan, és ez csak is az én hibám, de a keresztény hitvilág és minden kelléke, rituáléja, szereplői (papok, püspökök, apácák), ördögűzés nem tetszett, és persze asszociálhattam volna másra is, de nem ment. Alapjában véve nincs bajom a vallás sci-fi combóval,mert azért inkább sci-fi mint fantasy, Bár számomra erős határeset a könyv, de bármilyen más megközelitést szivesebben olvastam volna, más felsőbbrendű entitásokról. Nem vagyok vallásos, ez lehet az oka, és bár tekinthettem volna úgy mintha nem ez lenne a főszál de újfent nem sikerült, annak tükrében, hogy a főszereplő (szűz) lány hordozza Istent, és körbejárjuk a szabad akarat és hit kérdéseit mégiscsak ez a fő konfliktus.
Scar lehetett volna szimpatikus, ha nem ennyire fiatal, szűz, csélcsap, mindenben kiemelkedő, mindenki rajong érte, zseni, ha nem ennyire kiválasztott, nem tudom jobban megfogalmazni, remélem a későbbiekben beérik kicsit, mert jót tenne a könyvnek.
A többiek közül Artúrt feláldoztam volna, egyből, akkor is ha a végére kinőtte a bigottságát és a pipogyaságát, és fejlődött.
Kiemelkedően szimpatikus Don, és Lucy mindkettőjük karaktere kidolgozottab, a kényszeres humanista, és a kényszeres rendmániás minden téren.
A szerelmi szálak terén mindenki megtalálhatja a magáénak tetszőtt Don és Lucy szerelme, aminek gátat vet saját társadalmuk, kultúrájuk, a mentál lét maga, és a gyerekesebb Artúr Scar félét, ahol még mindketten keresik a kiuatat az érzelmi pókhálóból, vagy nem látják a fától az erdőt.
A számomra sci-fi elemek, kicsit hiányoztak, lehetett volna kicsit kidolgozottab ez a rész, például a térugrásról, teleportálásról, egyszóval fizikáról, épp emiatt nem klasszikus sci-fi kategória nálam.
A Calderon, jobban tetszett, és minden ami leirtam csak az én izlésemet tükrözi, nem kritika, nem kategorizálás, csak egy egyszerű olvasó egyszerű véleménye. Inkább fiatal női olvasóknak ajánlom.