Régebben olvasott könyv felhozó értékelése ez is. :)
Két okból is nagy várakozással tekintettem a könyv elé: egyrészt azért, mert a magyar zsánerirodalomban meglátásom szerint eléggé párját ritkítja az, hogy valaki a kereszténységet beépítse a történetébe (pedig keresztény országnak dedikáljuk magunkat), másrészt a szerző írástechnikai könyve is az olvasási célkeresztemben van, és kíváncsi voltam, hogy az elmélet miként szüli meg a gyakorlatot. A várakozásaim csak részben teljesültek, de erről majd később.
A könyvnek szerintem toronymagasan a vallással és a kereszténységgel kapcsolatos részei a legjobbak. On Sai ugyanis láthatóan rendelkezik azzal az érzékenységgel, amely alkalmassá teszi őt arra, hogy elképzelje, miként reagál egy fiktív világ törvényszerűségeire a kereszténység (illetve itt inkább a római katolicizmus, ami ugye nem rokonértelmű szó elvileg, de ebben a távoli jövőben csak ők maradtak fent). A kortárs vagy a közelmúltban alkotó szerzőkön elsősorban azt látom, hogy a közgondolkodásba átszivárgó felületes szekuláris kritikákat építik be a műveikbe a kereszténységgel kapcsolatban, amely a vallás visszahúzódásával, megszűnésével számol. Ez egyébként kicsit mintha Nietzsche vagy a marxizmus tételeinek a visszhangja lenne. Pedig a kereszténység jövőbeli szerepének lehetne etikai vagy éppen társadalmi vetülete. A Scarban mindkettő előkerül.
Különösen tetszett az, hogy a keresztény fogalmakat a könyv szereplői a saját fogalmi kereteikbe illesztik bele. Chester amolyan földönkívüliekként azonosítja őket, akik játszmákat űznek és akiknek hatalmuk van. Lucy számára a Kísértő jelenik meg. Ahogy Jézust megkísértette a Sátán a Bibliában azzal, hogy megadja neki a világ minden királyságát, úgy kísérti meg a tökéletességre vágyó Lucyt azzal, hogy minden szabályosság legszabályosabbikát kínálja oda. A mentálok számára pedig a bűn valamiféle fertőzés, amivel kezdeni kell valamit. (Bár érdekes módon az eredendő bűn kérdése itt nem került elő).
A legkeményebb jelenetek értelemszerűen Artúr küldetése során bukkannak fel. Az itt tapasztaltak egyébként mutatnak némi rokonságot Endo Súszaku Némaság című művével, mivel az alapkérdés ugyanaz: mennyit áldozatot ér meg a hitünk? Feláldozhatunk-e másokat a saját hitünk sérthetetlenségéért? Erre Artúr társai alapvetően azt a választ adják, hogy igen, el lehet követni bűnöket azért, hogy másokat megmentsenek. Artúrt viszont ez a módszer alapvetően a hitetlenség felé löki, ami nem csoda, hiszen már Jób könyve óta újra meg újra felmerül az a kérdés, hogy vajon Isten miért enged ennyi szenvedést a világban?
Annak, aki keresztény ihletettségű sci-fit keres, szerintem a Scar (és feltételezem, hogy a sorozat többi része is) remek választás.
Várakozásom másik felét azért a kötet kicsit alulmúlta. Valahogy úgy képzeltem, hogy egy feszes, jól fókuszált könyvet fogok olvasni, de ettől azért úgy éreztem, messze jártunk. Ez részben talán fakadhat abból is, hogy a kötet nem biztos, hogy nekem szól. Bár nincs rajta az ifjúsági címke (azért vannak benne olyan keményebb jelenetek, ami miatt talán nem is lehetne), de a kamaszproblémák rendszeres körüljárása azért arra utal, hogy nem a magamfajta harmincas évei végét taposó férfiaknak szól a könyv.
Olvasóként két problémát véltem felfedezni a könyben: az egyik a félresikerült fókuszálás, a másik az ütemtévesztés. A fókuszproblémákat leginkább azzal tudnám illusztrálni, hogy bizonyos események aránytalanul nagy hangsúlyt kaptak a könyvben. Például az elején a báli jelenet nagy részt harap ki a kötet terjedelméből, miközben az, hogy miként melegedett össze Scar az első hajójának a legénységével, csak mellékesen van odavetve, mikor megjelennek a bálon, már régi ismerősök. A Pelegrín hajómentáljáról körüli probléma tulajdonképpen az egyik főszál, ehhez képest a nevét a könyv utolsó felében tudjuk meg, azt is mellékesen odavetve. Pedig mégiscsak egy kiemelten fontos párbajt vívnak meg vele. Scar hangosan kimondja, hogy a mentálok nem vesznek majd részt a közelgő harcokban, de ugye ezt abból szűri le, hogy Don mindig elteleportál, ha fegyveres konfliktusba keveredik a hajója. Ez valami őrült titok leleplezéseként van eladva a könyvben a mentálok számára, no de léteznek más hajómentálok is, akik nyilván szintén elteleportáltak a harcban (mert harcok vannak, erről tudunk), szóval ez nem tűnik akkora államtitoknak…
Az ütemtévesztés talán a fókuszproblémák következménye. Hosszú időt töltünk a bálban, majd hirtelen begyorsulnak az események. Hosszú időt töltünk el a Pelegrínen, majd megint gyorsítunk, olyan eseményeket röviden tárgyalva, amelyek a cselekmény szempontjából fontosak. Ezeket a megoldásokat kevéssé értettem, ha pozitívan akarom szemlélni a dolgokat, akkor úgy fogalmaznék, hogy a manapság divatos didaktizmustól legalább megkímélt a könyv.
A könyv elsősorban azoknak való, akik a sci-fi zsánerében szeretik a hangsúlyosan vallásos kérdésfeltevéseket. Ha ezeket levesszük a kötetből, akkor a sci-fi háttér, akár a tudományos, akár a társadalmi vonalat nézzük, kicsit elnagyolt. (Kb. olyan, mintha a Dűnét az Arrakis nélkül képzelnénk el). Akinek ez nem jön be, annak érdemes mást választania az írótól. Vacilláltam, hogy három és fél vagy négy csillagot adjak, végül utóbbi mellett döntöttem.