Scar (Szivárgó sötétség 1.) 90% 476 csillagozás

Hűűűhaaa! Ez meglepett. Itt él köztünk egy fiatal szerző, aki abszolút nyugati színvonalon ír sci-fit. On Sai regénye már világhírű lehetne, ha kicsit nyugatabbra születik.

Távozz tőlem sátán, nem érek rá, olvasok!
Az elmúlt évek tendenciája, hogy egyre gyorsabb tempóban eszem a könyveket, egy 400 oldalas könyv lecsúszik egy hosszabb estén, persze javul a motorikus képességem, de azért van amikor rendesen átverve érzem magam, ügyes szedői fogyások is belejátszanak a könyvek vastagságába. Ilyen veszély most nem fenyegetett, egy igazi hosszú, valós tartalommal megtöltött könyvet vehettem a kezembe (ezzel borult is a havi várólista, de ez legyen a legnagyobb baj) Végre egy szerző, aki tudja mit akar mondani, van mögöttes tartalma, a vallásról, kereszténységről tud nem alpárian vagy szenteskedően mesélni. Nagyon szurkoltam Scarnak és Donnak, szántam Lucyt, és csodáltam Miklós pápát. Okos könyv, több szinttel, rengeteg érdekes, többszintű, színes szereplővel. Egyet sajnáltam hogy nem köszönt vissza a Calderonban megismert On Sai humor, elfért volna, akármennyire is komolyabb ez a könyv, végén a könnyem is kicsordult.
Folytatom.(hamarosan)

„Mindig hitte, hogy véletlenek nincsenek: minden esemény a cselekedeteink következménye, és minden válaszút során a számos lehetőség közül legalább egyet a tapintatos Isten kínál fel.”

Senkit ne ijesszen meg hogy a könyv olyan súlyos, mint egy méretes féltégla.
Annyi gondolat van benne, annyi kérdés, amit bűn lett volna letudni mondjuk háromszáz oldalban.
On Sai gondolkodóba ejt, választási lehetőséget ad, miközben van egy megszokott stílus és kissé fanyar humor is.
Szabad akarat: a végtelenben keressük rá azt a választ, amit csak önmagunkban találhatunk meg.

Bővebben: http://irasaimtarhaza.blogspot.hu/2015/07/on-sai-scar-s…

Emberek…nagy gondban vagyok mert nagyot csalódtam :(
Számomra a könyv szörnyen hosszú és unalmas volt. Pedig marhára nem ezt vártam. Én nagyon szeretem a scifiket plusz korábban már olvastam On Saitól az Apa randizhatok meg az Esővágy című könyvét amiket imádtam, ezért is gondoltam azt hogy ez a könyve is tetszeni fog. Hát nem így lett.
Nem akarom lehúzni a könyvet mert ahogy láttam sokan imádták, plusz szeretem on sai írásit és nem akarom mebántani őt se. Kétségtelen hogy ő egy nagyo tehetséges író, és ha jön ki új könyve azt biztos el fogom olvasni, de hogy ez a könyve nem nekem írodott az 100%…

Jaj… Nem tudnék tiszta szívvel négy csillagot adni… Úgyhogy nem is adok.
Az a problémám a könyvvel, hogy az alapötlet, a vallási kérdések nagyon tetszettek, de nekem… Szörnyen unamas volt. Elnézést kérek mindenkitől, az írónőtől is,mert őt nagyon tisztelem. De valahogy… Ez nem az én könyvem.
Eleve nem szeretem a sci-fit, de azt hittem ez a történet majd megdönti ezt a tényt… Hát nem. Aztán a túl hosszú könyveket sem szeretem, mert azokat általában egy idő után unom. Így is lett.
Scart, Dont és Chestert kedveltem, Artúrt, Lucyt szívből utáltam.
Csak felnőtteknek ajánlom. (Ha…)

Olvasás után szerettem volna valami nagyon jó értékelést írni, de hiába írogattam a mondat kezdeményeket, mégsem éreztem, hogy jó lenne, hogy visszaadná azt az érzést, azt a hangulatot, amit olvasás közben éreztem. Most csaknem 2 hónappal az olvasás, és egy oldalnyi jegyzet után is csak csapongok.

A Scar az a típusú könyv, amely olvasása után csak nagyon nehezen szakadok el szereplőktől, gondolkodom a tetteiken, gondolataikon, jellemeiken, miértjeiken. Rendkívül kidolgozott háttérvilágú, sokrétű, szövevényes, szerteágazó cselekményű, tartalmas történet, amely annak ellenére, hogy sok szereplővel dolgozik, mégsem aprózódik el, egy kerek egységet alkot, ahol minden mindennel összefügg.
Legszívesebben a fél könyvet kiidézném, hisz egymást követik az elgondolkodtató események, mondatok, amelyek nagyon is jelenkori mondanivaló köré szövődnek: elvek, erkölcs, hit, tudat.

A jól kidolgozott, érdekes karakterek közül Scar hiába a címadó főszereplő, mégsem éreztem olyan hangsúlyosnak a jelenlétét, ami talán azért is van, mert még maga sem tudja hová tart, mi is a szerepe a világ folyásában (mert, hogy valami nagyra hivatott az nagyon sejthető), még alakul. Ellenben Lucy, de legfőképp Don nagyon erős személyiségek, akik szelleme beleng mindent. Don egyenesen kedvenc szereplővé lépett elő karizmatikusságával, bölcsességével, igazságérzetével, mély nyugalmával. Ugyanakkor van sebezhető, zárkózott oldala is, és az hiszem „élőben” hihetetlen kisugárzása lehet, ha már így a könyv lapjain is mély benyomást tud tenni.
Artúr volt talán az, aki a háttérben maradt, de azért neki is jutott egy fontos és megható jelenet spoiler , és persze a spoiler, ami némi dühöt váltott ki a másik félből, hozzáteszem teljesen jogosan.

A könyvre visszagondolva szívesen idézem a fel „a puha, csendes, astori hóesés”, és „a havas faágakon neszező madarak” gondolatát; a kis faház „napos, fűszagú békéjét”; és azt a jelenetet, amikor Don a tisztáson gyógyította a beteg állatokat.

Az írónő már a Calderon kötetekkel elnyerte rajongásomat, amely a Scar elolvasása után csak hatványozódni tudott. Ezt is éppoly gyorsan sikerült megszeretnem, mint a bátor japán lány és a jó adag iróniával megáldott stratéga kalandjait. Három elolvasott On Sai könyv, és mindhárom kedvenccé vált. Úgy érzem ez a tendencia nem áll meg.

Sejtettem az előző olvasmányaimból, hogy a vallás erős elem lesz a könyvben, de hogy ez igazából re-fi spoiler, azt azért nem. A másik a célcsoport kérdése, hogy kiknek íródott ez a könyv, ez eléggé pontosan körvonalazódott előttem: egyértelműen olyan hölgyeknek, akik akarnak egy angyal/nephilim(elementál)-nő és férfi-nő romantikát sci-fi burokban, a szex természetesen szigorúan csak házasság után, ahogy a nagykönyvben meg van írva…
A történet ezektől eltekintve nem rossz, de azért vannak a történetben méretes bakugrások, maga a jó és gonosz párharca elég izgalmas téma, ám amikor a jó egyértelműen jó, a gonosz pedig egyértelműen gonosz, az nem hagy teret semminek, a történetet pedig meghatározott mederbe tereli, amit az író a szereplőkön keresztül próbál lazítani több-kevesebb sikerrel. Úgy döntöttem, nem folytatom a sorozatot, nekem túl sok benne a „re”.

Azzal kezdődött, hogy olvastam volna valamit, mert nem voltak velem az aktuális olvasmányaim. Beleolvastam, és az első oldaltól fogva tudtam, ez az amit szeretnék. Nagyon ritkán fordul ez elő, mert sokat olvasok, és nehéz az egyik élmény után azonnal belerázódni a következőbe. Izgalmas volt, új, számomra eddig soha nem hallott gondolatokkal, történésekkel. Elgondolkodtató, mint a legtöbb sci-fi, hát ezért rajongok én ezért a műfajért! :)

Mostanában kifejezetten sci-fi hangulatban vagyok, így a régóta várólistás Scar-ra is sort kellett keríteni.
Adott az írónőtől megszokott megkapó humor, az elmék csatája, az akció dús jelenetek, egyedi karakterek és elképzelések, világlátások sora.
Aztán jön a már bennem a Calderon második részében is megjelenő probléma, amit az olyan jellegű elbeszélő részek váltanak ki, amiknél nem tudom, hol járunk a történetben és ki épp a szereplő, akiről szó van. Lehet ezt itt csak a számomra nem igazán szimpatikus tördelés okozza. Bár ez a problémám igencsak nehezítette az olvasást, mint anno a már említett Calderon folytatásnál és Rick Yancey Végtelen tenger-énél is. No és ez bosszant, annyival élvezetesebb lett volna az olvasás enélkül.

A jövőkép máshol általában csak a régi világ romjaira szokott épülni, anélkül, hogy maradandóbb lenne a régmúlt. Itt viszont a kereszténység, ha a legtöbben megvetendőnek is tartják, nagyon is fennmaradt. Köztük él Scar is, aki szeretne többet látni a világból és kiszakad a hétköznapi életééből, elmegy.
Magára hagyja köztük a keresztény körökben is a helyi „pasizógép” leányzó jegyesét, Artúrt, aki Scar régi barátjaként kifejezetten kiborította a bilit Scar szeméében, aki nos többként gondol a fiúra.
Aki na, hát helyes, meg erkölcsös meg minden, de olyan szintre tudja vinni a saját elképzeléseit, főleg Scar tetteiről, amitől az ember agyvize igencsak felforr. Szóval Artúr jobban kihúzza a gyufát, mint szereplő, mint bárki más a könyvben, jaj, ez a fiú….

Na, vissza Scar-hoz. A vörös hajú, zöld szemű lány, aki sosem volt az a beállok a sorba típus, mindig is bátrabb, merészebb volt. Mikor kilép a megszokottból, csak még érdekesebbé lesz ő is. A mentál Don, aki szerintem a legizgalmasabb, legszerethetőbb karakter próbálja megfejteni őt, ugyanis nem oly befolyásolható, átlátható mint más emberek.

Scar végre egy legénység tagja lehet, ahol Don próbálja fejtegetni, ő meg beilleszkedni, ahogy tud.

Felbukkan még Lucy, mondjuk úgy Don régi „ismerőse”, aki ki nem állhatja a nagy hatalmú mentált. Habár ő is kifejezetten nagy hatalommal bír és a jó érzés hiányában próbál egyre feljebb kerülni a ranglétrán.
Érdekes társadalom, szubjektív szabályrendszerrel, ahol az ami épp kapóra jön nekünk elv érvényesül.

Aztán a trónörökös is felbukkan, Chester, aki a kőkorszaki bunkó, az elveszem, amit látok típusból átmegy egy igazán humoros, remek elméjű karakterré. Scarnak új feladata lesz, beépül, remekül manőverezik, tesz egy sor új felfedezést, találkozik a gonosz jelenlétével, sokat imádkozik, Dont is elvezeti a vallásához.

Addig Lucy sokat taktikázik, sokat őrjöng, Don felfedez és egyre szimpatikusabb lesz, Artúr Scar nyomába ered, de egyre jobban kíván egy jobb öklöst (vagy egy balt), Scar pedig végre az álmainak élhet.

Még annyit tudnék róla regélni, de remélem a második részre elhagyjuk ezt az azt se tudjuk hol vagyunk dolgot, mert különben remek, sok fantáziát látok benne és kíváncsi vagyok, merre haladunk tovább. :)

(Elnézést a hosszú értékelésért, de erről a könyvről nem lehet röviden írni, egyszerűen képtelenség.)

A “metafizikai űroperának” komoly hagyományai vannak. A végzet álarca morbid multiverzumától a Hyperion végső intelligenciáján át a The Naked God sajátos teológiájáig és még tovább, a fejlett technikai civilizáció találkozása egy másfajta, transzcendens létezési formával a science-fiction megbecsült részének számít. Ez a könyv mégis jobban csúszik, ha inkább space fantasyként gondolok rá. Nem feltétlenül azért, mert egyelőre nem látom, mi lesz a nagy dobás, ami a Scart kísér(t)ő Entitásokat megmagyarázza és a Theory of Everything részévé teszi. (Igen, én ezt várom egy jó SF-től :P) Inkább azért, mert a könyv egész háttérvilága a Star Wars-logikát követi.

Bevallom, hogy én újra és újra elcsodálkozom azon, mennyire népszerű a magyar fantasztikus írók körében ez a retró űroperett stílus: galaktikus császárok, misztikus erők, ad hoc fizika. Ott a Mysterious Universe, ami még védekezhet azzal, hogy az 1990-es évek elején született meg, aztán volt egy Elshaan nevezetű szappanopera, és a 2010-es években sorra jött a Vágyálmok Ligája, a Scar és az Eshtar. Mind figyelmen kívül hagyták az utóbbi negyven év legalapvetőbb trendjeit. És itt nem a naprakész technológiáról van szó elsősorban. Az olyan klasszikusok ugyanis, mint például az Alapítvány vagy a Kultúra a közhiedelemmel ellentétben elsősorban társadalmi SF-ek. Csak épp az íróik arra is vették a fáradságot, hogy a természeti/technikai hátteret is igényesen, adott esetben akár izgalmasan kidolgozzák, és a kulturális motívumokkal összehangolják. Ha viszont ez elmarad – ahogyan a Scar esetében is történt – akkor sorra jönnek elő az olyan rossz beidegződések, mint a bolygóközi feudalizmus, a Clarke törvényére ügyet sem vető szupererők, vagy az egyik naprendszerből a másikba faanyagot szállító űrhajók. Amikben az a fránya dolog, hogy nem minden körülmények között értelmetlenek, csak kőkeményen át kellene gondolni, hogy mikor és milyen módon lehet(ne) létjogosultságuk. (A feudalizmus például a Dűnében működik. De az egy primitív galaxis, minimális technológiával, semmi számítógéppel, keményen korlátozott űrutazási lehetőségekkel.) A tudomány és a kultúra egymásra hat, nem lehet csak úgy egymás mellé dobálni őket. A világűr nem egy tenger, csak nagyobb. A poszthumán pedig nem egy új szó a varázslóra. És még folytathatnám a közhelyeket. A legrosszabb esetben pedig ez a pongyolaság még a történet fordulataira is kihatással van: mert ha egy poszthumán képes molekulákra bontani majd újra összerakni magát, akkor ugyan mit árthat neki holmi sejtszintű agykárosodás?

Miután levettük a könyvről a sci-fi címkét és elfogadtuk, hogy ez egy space fantasy űrcsászárokkal és űrvarázslókkal (akik még a kvantum szót sem ismerik :D), akkor viszont egy meglepően kellemes történetet olvashatunk. Igaz, a főhősök karaktere eleinte egy kissé zavaros – a tinédzserek koravének, a matuzsálemek gyerekesek – de idővel kiderül, hogy egyiknek sincs ki a négy fotonfúvókája összeáll róluk a kép, és érthetővé válik, mi is mozgatja őket a maguk kétségkívül szándékosan elszabott módján. A hithez fűződő kapcsolatuk is érdekes variációkat eredményez: egy hinni akar, egy nem akar hinni, egy el sem tudja képzelni, hogy ne higgyen, egy pedig azt nem tudja elképzelni, hogy higgyen. (Ámbár a háttér itt megint felüti a fejét, mert nem hiszem, hogy ennyi szuperzseniből egynek se tűnik fel, mennyire sántít az utolsó vallásháború és a vallások ezt követő betiltásának története.) A szerző jól adagolja a fordulatokat, érdekfeszítően teszi fel a kérdéseket, és ügyesen, fokozatosan alakítja át hősei világnézetét. A szöveg stílusa azonban néha komoly fejtörést okozott, főleg az első fejezetekben: gyakran hiányzott egy kötőszó, névmás vagy mutatószó, ami egységbe foghatta volna a mondatokat, és ez megtörte a narráció ritmusát. Később aztán ez is erőteljes javuláson ment át.

A végkövetkeztetés? Nagyon nehéz eset, akárhonnan is nézem, valamilyen elvárásomon mindig elhasal, mégis szórakoztató olvasmány, és az eleje és vége közötti fejlődés tagadhatatlan. De olyan jó lenne, ha több íróban tudatosulna: a jövő világa nem egyenlő azzal, hogy a múlt nekünk tetsző elemeit átültetjük a világűrbe! spoiler