A második kötet történéseiben már sokkal pörgősebb, mint az első. Scar elkezdi a kiképzést, közben a mentálok gondolkoznak, majd elkezdődik egy csata is, és minden felbolydul. Szóval csak történnek a dolgok az űrben.
Bár az előző kötetre is jellemző volt, de erre talán még jobban, hogy a gondolkodásmód volt meghatározó, és sokszor láthattuk, hogyan gondolkozik egy adott „normális személy” és a főszereplőink. A legjellegzetesebb talán Scar volt, akit elküldenek kiképezni, és folyamatosan láthatjuk, hogy Scar mennyire előre gondolkozik, megfontoltabb, a kiképzéshez méltóan gondolkozik, miközben a többiek még nem igazán tudtak a normális életükről, emlékükről érzéseikről lemondani. Ilyen szempontból érdekes volt, hogy Scar mennyire erős, hogy képes volt (átmenetileg) lemondani szinte mindenről azért, hogy éljen és túléljen ezen a helyen.
Közben nagyjából ezt láthatjuk Don szálánál is: Don emberi életeket akar megmenteni, hiszen számára minden élőlény fontos spoiler, a mentáltanács meg inkább statisztikát von az emberek halálából, és ez volt számukra a fő konfliktus. Nagyon érdekes volt erről olvasni, mert szintén a mai társadalomban sincs benne az élet védelme, és erre ilyen erősen felhívni a figyelmet hihetetlenül érdekes volt olvasni. Az ember miközben olvassa átgondolja, mi mennyi életet veszítünk, és miért, hogyan lehetne ezt megelőzni. Don erős karaktere, aki csak a célt látta, nagyon érdekes volt olvasni (és nagyon elgondolkoztató gondolatok voltak benne).
Azt hiszem, ebben a részben sikerült megutálnom Lucyt. Igazából nem is nagyon értem, miért, hiszen Lucy azokat az értékeket képviseli, amivé én szeretnék válni: a pontosság, precízség, erősség, a küzdés vágya. De közben Lucy a hatalom miatt borzasztó személyiség lesz, a környezetével nem foglalkozik, teljesen érzelemmentes próbál lenni, de mégsem tud az maradni, emiatt talán kicsit utálja is magát. Talán Lucy nem elég erős ahhoz, hogy ne a hatalom adja számára a célokat, hanem eltudja magát fogadni úgy, ahogy van (ettől még kitekerném a nyakát, de ez más kérdés). A végén a spoiler
Ami különleges ebben a köteteben, hogy az előző részhez képest a mostani brutálisan jól meg volt szerkesztve. Egyrészről, míg az előző részben Artúr nem igazán szerepelt túl sokat, most egyenlőek voltak az arányok, és nagyjából ugyanannyit szerepelt mindenki. Ez nagyon fontos volt, mert mindegyik nézőpontkarakter más történeti szálat mozgatott, más értékrenddel (más gondolkozni valóval), és így egyik téma, egyik érték sem kerekedett felül a másikon.
A másik, amiből látszik a tűéles megszerkesztettség, hogy sokkal, de sokkal erősebb érzelmi hatások voltak benne, mint az első részben. Mert igen, ha valami olyan történt, akkor sírtam rajta, ha más, akkor dühömben kidobtam volna a könyvet az ablakon, máskor megkönnyebbültem, és így tovább. Nagyon erősen fel volt erősítve minden érzés, és nem csak a csomópontoknál, hanem az egész regényen keresztül érezhető volt ez. Sokszor csak pislogtam, hogy Úristen, én is így akarok írni mert néha annyira zseniális volt a kifejezőmód, a leírás (főleg a nonverbális kommunikáció leírása).
A vége kicsit nekem sok volt, főleg Don szálában, de mivel az Artúr kötet kompenzál, ezért nem is nagyon írok róla hosszan.
Nagyon erős folytatás, és azt mondom, ez On Sai legjobb (de legalábbis legpontosabb) könyve. spoiler Elkápráztatott és úgy éreztem, ezért a kötetért mindenképpen érdemes elolvasni a sorozatot.