Lucy (Szivárgó sötétség 2.) 95% 277 csillagozás

Már vártam, hogy újra elmerülhessek a Szivárgó sötétség naprendszereket átívelő világában, hogy újra átélhessem az ’On Sai olvasás’ élményét, mert az én szótáramban már létezik ilyen kifejezés. De hiába akartam gyorsabban haladni a történettel, nem sikerült. Folyton azon kaptam magam (ahogy az írónő többi könyvénél is), hogy jólesik elmerülni egy-egy mondatban, egy-egy döntési helyzetben, csak néztem a mondatokat és gondolkodtam.

Ismét egy nagyon tartalmas olvasmánnyal lettem gazdagabb. Olvashattam döntésekről, csoportdinamikáról, manipulációról, hűségről, bizalomról, félelemről, saját érzelmeink elfogadásáról, elszalasztott alkalmakról, szeretetről, döntésekről, döntésekről és döntésekről. Mi van olyankor, amikor a döntések sorozata, láncolata végül összeér? Kíméletlenül hatással van, és nemcsak annak az életére, aki meghozta.
Szerencsére a komoly témák közepette a jól adagolt humor most sem hiányzott (főleg Márk megjegyzésein keresztül).

A III.rész tele volt érzelmi feszültséggel, többször is elérzékenyültem, két konkrét jelenetnél spoiler pedig még a könnyem is kicsordult. A végén pedig… a szívem szakadt meg Donért és Lucy-ért. spoiler
Így a második rész végére érve bátran elmondhatom, hogy rendkívüli módon megszerettem a szereplőket, a szívembe zártam őket, egyeseket talán túlságosan is.

Rengeteg érzést és gondolatot tud átadni ez a könyv, ha hagyod magad, és megnyílsz felé. Én megtaláltam benne a ’saját’ mondatomat, ami nagyon mélyen lévő, személyes érzéseket ért el.

Őszintén remélem, hogy már az idei év végén a kezemben tarthatom a harmadik részt.

„A tegnap elmúlt, minek foglalkozni vele, a holnap csak jön, ráér akkor aggódni rajta, ha itt lesz.”

Igazából, olyan mélységű filozófia kérdéseket vet fel újból az írónő, amiken én magam is gondolkodtam már, azt hiszem, ha egyszer nekiállnék kivesézni, még a négyszáz oldal is kevés lenne.
Nem viccből kapott Arany pöttyöt. Ezt a könyvet értelmezni kell, megnézni több nézőpontból, átbeszélni néhány további On Sai olvasóval.
Nem való mindenkinek, nem is ajánlom bárkinek. Elég nyitottnak és befogadónak kell lenni hozzá, az sem árt, ha van időd olvasni.
Nem lehet, nem is szabad átszaladni rajta. Meg kell rágni ezt a könyvet, aztán minimum másfél napig hagyni az agynak, hogy megeméssze.
Olyan szívesen leülnék a karakterekkel egy kerekekasztal beszélgetést folytatni. De mivel ez nem lehetséges, csak abban reménykedem, hogy nem kell másfél évet várnom a következő részre.

Bővebben:
http://irasaimtarhaza.blogspot.hu/2017/03/on-sai-lucy-s…

A második kötet történéseiben már sokkal pörgősebb, mint az első. Scar elkezdi a kiképzést, közben a mentálok gondolkoznak, majd elkezdődik egy csata is, és minden felbolydul. Szóval csak történnek a dolgok az űrben.
Bár az előző kötetre is jellemző volt, de erre talán még jobban, hogy a gondolkodásmód volt meghatározó, és sokszor láthattuk, hogyan gondolkozik egy adott „normális személy” és a főszereplőink. A legjellegzetesebb talán Scar volt, akit elküldenek kiképezni, és folyamatosan láthatjuk, hogy Scar mennyire előre gondolkozik, megfontoltabb, a kiképzéshez méltóan gondolkozik, miközben a többiek még nem igazán tudtak a normális életükről, emlékükről érzéseikről lemondani. Ilyen szempontból érdekes volt, hogy Scar mennyire erős, hogy képes volt (átmenetileg) lemondani szinte mindenről azért, hogy éljen és túléljen ezen a helyen.
Közben nagyjából ezt láthatjuk Don szálánál is: Don emberi életeket akar megmenteni, hiszen számára minden élőlény fontos spoiler, a mentáltanács meg inkább statisztikát von az emberek halálából, és ez volt számukra a fő konfliktus. Nagyon érdekes volt erről olvasni, mert szintén a mai társadalomban sincs benne az élet védelme, és erre ilyen erősen felhívni a figyelmet hihetetlenül érdekes volt olvasni. Az ember miközben olvassa átgondolja, mi mennyi életet veszítünk, és miért, hogyan lehetne ezt megelőzni. Don erős karaktere, aki csak a célt látta, nagyon érdekes volt olvasni (és nagyon elgondolkoztató gondolatok voltak benne).
Azt hiszem, ebben a részben sikerült megutálnom Lucyt. Igazából nem is nagyon értem, miért, hiszen Lucy azokat az értékeket képviseli, amivé én szeretnék válni: a pontosság, precízség, erősség, a küzdés vágya. De közben Lucy a hatalom miatt borzasztó személyiség lesz, a környezetével nem foglalkozik, teljesen érzelemmentes próbál lenni, de mégsem tud az maradni, emiatt talán kicsit utálja is magát. Talán Lucy nem elég erős ahhoz, hogy ne a hatalom adja számára a célokat, hanem eltudja magát fogadni úgy, ahogy van (ettől még kitekerném a nyakát, de ez más kérdés). A végén a spoiler
Ami különleges ebben a köteteben, hogy az előző részhez képest a mostani brutálisan jól meg volt szerkesztve. Egyrészről, míg az előző részben Artúr nem igazán szerepelt túl sokat, most egyenlőek voltak az arányok, és nagyjából ugyanannyit szerepelt mindenki. Ez nagyon fontos volt, mert mindegyik nézőpontkarakter más történeti szálat mozgatott, más értékrenddel (más gondolkozni valóval), és így egyik téma, egyik érték sem kerekedett felül a másikon.
A másik, amiből látszik a tűéles megszerkesztettség, hogy sokkal, de sokkal erősebb érzelmi hatások voltak benne, mint az első részben. Mert igen, ha valami olyan történt, akkor sírtam rajta, ha más, akkor dühömben kidobtam volna a könyvet az ablakon, máskor megkönnyebbültem, és így tovább. Nagyon erősen fel volt erősítve minden érzés, és nem csak a csomópontoknál, hanem az egész regényen keresztül érezhető volt ez. Sokszor csak pislogtam, hogy Úristen, én is így akarok írni mert néha annyira zseniális volt a kifejezőmód, a leírás (főleg a nonverbális kommunikáció leírása).
A vége kicsit nekem sok volt, főleg Don szálában, de mivel az Artúr kötet kompenzál, ezért nem is nagyon írok róla hosszan.
Nagyon erős folytatás, és azt mondom, ez On Sai legjobb (de legalábbis legpontosabb) könyve. spoiler Elkápráztatott és úgy éreztem, ezért a kötetért mindenképpen érdemes elolvasni a sorozatot.

A Calderon 2. kiolvasása után mindenképpen szükségem volt még egy dózisnyi On Sai-ra, ez a fejemben jópofán hangzott, de leírva inkább jön ki, mintha odaszabadult volna egy drogfüggő a billentyűzetem elé egy óvatlan pillanatomban így fénysebességgel nyúltam a Szivárgó sötétség sorozat következő részéhez, ahol ezúttal a nekem első körben komoly állásfoglalási problémákat okozó Lucy került a legnagyobb rivaldafénybe. Emellett az entitásokat, a céljaik mozgatórugóját övező rejtély kezd lépésről-lépésre kikristályozódni és egyúttal az eddigieknél is bonyolultabb, zavarosabb fordulatot venni- más nem is várható, ha a kedvenc logikusan, hideg fejjel gondolkozó mentáljaink nekiállnak bibliát elemezni. A lavinát Ferrington indítja el, aki arra dönt, lévén uralkodói vér csörgedezik az ereiben, megindítja egy bolygó ellen a csapatait, ezzel az eddigieknél jóval élesebben kinyilvánítva a hatalomátvétellel kapcsolatos szándékait. A mentálok pedig patthelyzetbe kerülnek, ugyanis vagy beavatkoznak a harcba, hogy elkerüljék a háborút, megszegve a saját, megfontoltan felállított törvényeiket vagy sorsukra hagyják Chestert és azokat a szerencsétleneket, akik a kalóz útjába kerülnek, egyszóval az emberiséget. Bár a mentálok a vezetőjük által hamar döntésre jutnak az ügyben, ez a kötet mégis a választások körül forog, személyes és egy egész fajt illető döntések körül. Egy magasabb hatalom mikor léphet közbe a „jó érdekében”? Egyáltalán lehet-e jogosan azt mondani, áldozatokat kell hozni a nagyobb jó érdekében? Megpróbálhat-e egy ember beleszólni abba, ami messze túl mutat az ő hatáskörén? Ha egy elágazáshoz érsz, mi a legjobb; ha jobbra mész, ha balra vagy, ha egyszerűen úgy döntesz, akkor „én itt most lecövekelek és nem moccanok”? Még a malmozásra nem annyira hajlamos emberek is gondolkodóba eshetnek, ugyanis akármilyen álláspont mellett történik meg a kikötés, másik megközelítésből már nem annyira tűnhet az jó megoldásnak. Nem hiába szokták annyiszor mondani, hogy nem lehet semmit se úgy csinálni, hogy mindenkinek jó legyen. Nekem jó 90%-ban megvolt a stabil, határozott elképzelésem azoknak a témáknak a megoldásáról, amik a szereplők képzeletbeli mókuskerekeit képezték- de Scar-ék entitása sokat fogta volna a fejét már, ha van neki a szörnyülködéstől. A vége felé én is sokszor tettem így, egyszerűen nekem nagyon idegen volt az a mentalitás, ami a „jók” szerint a helyes utat képezte. Az érzéseimet erről leginkább az a Jack Sparrow idézet tükrözi, hogy nem a probléma a probléma, a probléma a hozzáállásod a problémához . Igen, léteznek olyan dolgok, amiket lehetetlenség az embereknek az irányításuk alatt tartani, de ez a már-már nihilizmusba hajló lehet, mégis van valami abban a mondásban, hogy „minden emberben van egy Sid Vicious” struccpolitika, amit produkáltak, az számomra egyenesen felfoghatatlan volt. Biztos azért van, mert elég „harcos természetem van”, de sosem tudtam átérezni azt a mentalitást, miszerint bízzunk a legjobban és majd minden kialakul . Magától nem oldódik meg semmi, csak az, amiért tesznek valamit- még akkor se garantált a siker. Szóval habár az utolsó oldalakon jó pár embert megráztam volna, hátha beléjük rázódik az a realitás, amit két űrcsata közben kiszórtak a világűrbe… egy, az előzőhöz hasonlóan zseniális kötetet volt szerencsém elolvasni. :) Az erős, merengésre ösztönző alaphoz mind a négy szemszögben bőven járult akció, galaktikus sakkjátszma és az elmaradhatatlan, nevettető szituációk sokasága. A történet kirántja az olvasót abból a tér-és időzónából, amiben az oldalakat fogyasztva tartózkodik, az utószó utolsó mondatáig megszünteti a külvilágot, ami még ezek után is nagy nehézségekkel szivárog vissza.
A karakterekről alkotott véleményem változott, de az alaptételek ugyanazok: Scar a maga időnként gyerekes módján vakmerő és kemény csaj, Lucy egyszerre zseniális és ijesztő, csakúgy, mint Chester, Don egy igazi önjelölt hős, Artúr meg… nos őt, bármelyik percben szemrebbenés nélkül az aberek elé vetném .
Teljes értékelés a blogomon:
http://goodbye-agony.blogspot.com/2017/03/on-sai-lucy-s…

Még mindig zseniálisnak tartom ezt a sorozatot. Annak ellenére, hogy olyan témával foglalkozik, vallás, ami nálam a szívesen olvasok róla témák alján szerepel, mégis be tudott szippantani az első oldalon. Élvezettel olvastam a több szemszöget, nagyon jót tett a történetnek, hogy a nagyon eltérő világnézetű szereplők mindegyike másként éli meg a kialakult helyzetet, másképp gondolkodik, mégis próbál helyesen cselekedni. Scar, Don, Lucy, Artúr, Chester, Márk mind próbálják megérteni az entitásokat, de eközben, bár mindenki jót akar és próbál boldogulni, mindegyikük szembesül azzal, hogy amit helyesnek gondolunk az nem feltétlenül az, és bár jónak hiszik magukat nem feltétlenül azok. A jó és a rossz, a helyes és a helytelen döntések, utak megválasztása nem fekete-fehér, nem egyértelmű és ezt az írónő nagyon jól elénk is vetítette. Végig izgultam, hogy mi fog kisülni ebből a mérhetetlenül sokrétű, több szálon futó cselekményből, hol és miként fognak összefonódni a szálak és mi lesz a világ sorsa. Befejezve ezt a könyvet, hála a függővégnek, most még inkább tudni akarom, hogy mi is lesz a vége a történetnek, remélem lesz folytatás hamarosan.

Akit eddig kedveltél, most felpofoznád.
Akit pedig megvetettél, hátba veregetnéd.
Pereg az idő és sorban dőlnek a sakkfigurák.

Ritkán fordul elő nálam, hogy egy sorozat második kötete jobban tetszik, mint a nyitókötet, de a Szivárgó sötétség második kötete a Lucy egy ilyen folytatás. Míg Scarnál kellett jó ötven oldal, hogy behúzzon a könyv, a másodiknál már nem volt erre szükség. Vitt magával a maga elsöprő lendületével, miközben tovább mélyítette a világát, tovább árnyalva a szereplőit. Scar és Don továbbra is nagy kedvencem (Chesterrel kiegészülve), Lucyt és Artúrt is kezdem pozitívabb szemmel nézni, de utóbbi szálában még mindig Márk a kedvencem. Az entitások is egyre érdekesebbek, de leginkább az, ahogy az emberek és mentálok gondolkodnak róluk. Nagyon kíváncsi leszek, hogy alakul ez a téma a továbbiakban. Sok kérdést, elvarratlan szálat hagyott maga után a könyv, a két kiegészítő kisregény ezt csak részben tudta enyhíteni, így nagyon várom már az Artúr megjelenését.

Az első könyv stílusával összehasonlítva ez a kötet sokkal pörgősebb és letisztultabb. Nem érződik rajta az enyhe túlírtság, mint a Scaron. Sokkal feszesebb, ami nagyon jót tett neki. A világfelépítésben is sok minden egyértelműbbé vált, és az is sokkal jobban látszik, hogy mi az entitásokkal az író célja, noha még sok a rejtélyes, homályos momentum körülöttük. Ezek talán nem is lesznek megmagyarázva, mert nem is igazán lehet, de azért látszik a tényleges irány, hogy a szerző mit is akar velük elérni.

Bővebben:
https://luthienkonyvvilaga.blogspot.com/2018/08/on-sai-…

Bevallom összefolynak a kötetek, mert ahogy ezzel végeztem nem bírtam ki és azonnal tovább olvastam a sorozatot. Az biztos, hogy ez lett a kedvencem a részek közül. Számomra a legmeghatározóbb jelenet az volt, amikor spoiler. Nagyon megrázónak éreztem és mégis nagyon szépen megírt rész volt. Az idei év egyik kedvenc sorozata lett nálam. Don hihetetlen karakter és ezzel együtt a kedvencem. :) Elképesztő ez a világ, amit az írónő felépített és imádom olvasni.

Tökéletes második rész, annak hátrányai nélkül. Féltem, hogy a Scarhoz nem fog felérni, de már az első oldalon megnyugodtam, mert ugyanaz a otthonos érzés fogott el. Egyszerűen olyan volt, mintha tovább olvastam volna az első könyvet, s mintha ez is pontosan nekem íródott volna. Változatlanul szerettem a szereplőket és élveztem a fordulatokat. Időnként éreztem, hogy lassan összeáll a kép és kezdem sejteni az írói szándékot, de aztán megint szétesett minden, s kezdhettem elölről a darabkák összerakását. Közben pedig folyamatosan viaskodtam magammal, mert nagyon vártam a végét, s még nagyon sokáig maradtam volna. Nem kibírhatatlan a függővég, de nem sokat gondolkodnék, ha a kezembe vehetném a harmadik részt. Még az sem érdekelne, hogy melyik entitás sugalmazza ezt a döntést. Igen, ez is kedvenc lett.

MI A FRANCOS FRANC??!!!!
Kikészültem.
Ta magasságos Entitás! Ez a könyv (is) kikészített! IMÁDTAM!
A Scar ugyan kicsi már elfelejtettem, de egy segítőkész molynak hála, sikerült felidéznem amikor elkezdtem olvasni ezt. Az elején kicsit rá kellett hangolódnom a könyvre, de aztán pörögtek a lapok, minttha fújnák őket.
Scar az egyik kedvenc női főszereplőm lett. Hihetetlen, amit művel és még a lapokon is átjön, amit éreznek a szereplők is, hogy mennyire élettel teli. Tetszett, hogy mindenkinél jobb. Az még jobban tetszett volna„ ha ezt az orruk alá is dörgölheti többször, de hát nem kaphatok meg mindent.
Artúr… néha utálom, néha szeretem. Néha eléggé hülye tud lenni. spoiler De vannak jó húzásai is. Hmm, azért főleg idegesít.
A mentálokat még mindig imádom főleg Dont és Lucyt. Azt leszámítva, hogy hihetetlen, hogy több száz éve kerülgetik egymást! spoiler Tetszik a tudásuk, a számításuk, az elemzésük! Imádom őket! De ha a következő könyvben végre nem… hoppá *rájön, hogy mi is volt a vége*, neee.
Szörnyen izgalmas volt, mindig történt valami. Azok a folyamatos döntéshelyzetek kimerítőek, így természetesen azokat is imádtam.
Aztán voltak benne olyan fordulatok, hogy csak fogam a fejem. Helyenként már azt se tudtam mi történik, félreolvastam/kihagytam-e valamit. Chester, Al, Alfa… És a vége! Na, ilyen gyilkos véget is rég láttam már! MI A FRANC TÖRTÉNT??? Egyik pillanatban ez volt aztán már az, észrevétlenül meg amaz. Minden félrecsúszótt, vártam, hogy szépen megoldódjon vagy valaki megoldja a helyzetet, lapoztam egyet.. ÉS VÉGE!!! Fúúú, de kiakadtam!
Spoileres kiakadásom: spoiler
Ó, igen teljesen kiakadtam. Kikészített ez a könyv. De imádtam a benne lévő rengeteg humort, remek szereplőket, izgalmas történetet, hatalmas fordulatokat és az egyedi és nagyszerű On Sai stílust. Zseniális írónő sürgősen beszerzem a Calderont is. Néha ugyan egy helyben toporogunk, vagy újra és újra ugyanaz történt, de ezen túl kell lépni, ez van.
Ráadásul rengeteg nagy kérdést is felvet, nagy bátorságra vall, hogy megmeri ezeket lépni. Tényleg komoly gondolatok vannak benne: szabad akarat, élet értelme, vallás, nagyobb jó… De ezek olyan formában vannak tálalva, hogy emészthetőek és nekem sincs velük bajom. Sokat lehet gondolkodni egy-egy helyzeten, mégse lesz filozófikus.
A borító gyönyörű.
IMÁDOM, IMÁDOM ez a könyvet! On Sai minden könyvét! Zse-ni-á-lis!
Kell a következő rész!!! Addig is olvasom a novellákat.
Mindenkinek ajánlom, nyilván az első résszel kezdve. :D
Újra olvasás után:
Utálom. A. Jövőből. Visszatekintést. Idegörlő! Nem árul el annyit, hogy megnyugodhassunk, hogy huh ez és az is élni fog még, mert épp csak annyit mond, hogy felmerüljön bennük a kérdés, amire aztán nem kapunk választ! spoiler Legszívesebben a földhöz csapdostam volna a könyvet (már csak az hiányzott volna neki! Az egyik kedvenc könyvem, de olyan szörnyű állapotban van! Ráfojott a táskámban a vizem, amikor megvettem hozzáütődött a rollimhoz a gerinve és a hátulja, ezért tele van göröngyökkel, bemélyedésekkel, véletlenül összetollaztam alulról a lapokat, megpróbáltam eltávlítani még rosszabb lett, olyan szomorú vagyok szegény könyv miatt!) idegességemben. Azt hittem másodszorra jobban fogom érteni, de csak mégjobban elbizonytalanodtam, olyan kérdéseket vettem észre amiket eddig nem.
A könyv zsenialitására, már eleget áradoztam szerintem, most csak az egyik új felfedezésemet osztanám meg, amire ez a sorozat világított rá. Nem mondom, hogy minden, de a legtöbb dolog nézőpont kérdése. Olvasok egy helyzetet egy szemszögből, egyértelmű, de aztán szemszögválás és azonnal meginog a stabilnak tartott elképzelésem. Nagyon nehéz és nem is szabad, úgy ítélkezni, hogy nem ismered a teljes történetet.
Artúrt könyvek óta próbálom elhelyezni valahova, mostmár mindent újra is olvastam, de még mindig nem érzem magam közelebb a megfejtéséhez.
IMÁDOM, IMÁDOM, IMÁDOM! MINDEKI OLVASSA!

„– Elnézést. Don szerint allergiás vagyok az emberiségre.”
Sziasztok!
Az egyedülálló Szivárgó sötétség sorozat 2. része az elsőnél (értékelés a Scarról) is zseniálisabb és kiakasztóbb Lucy. Mert Lucy mindenkinél zseniálisabb és kiakasztóbb. Olvassátok a sorozatot és, hogy mit gondolok én róla! Jó olvasást!
Hosszabban:https://molybirodalom.blogspot.hu/2018/03/on-sai-lucy-s…