293 ​rubáí 5 csillagozás

Azt hiszem menthetetlenül beleszerettem a rubáíkba, vagy Khajjámba, esetleg inkább a „khajjámokba”.
Ez az ötödik kötet, amit olvastam, talán a legbővebb, és a fordító, Halasi Zoltán legfőbb törekvése, hogy visszaadja az eredeti „khajjámoknak” nemcsak a tartalmát, hanem a formáját is. Nincs könnyű dolga. Sokan fordítottak már rubáíkat, köztük Khajjámot is, de többségük valamely általunk is jól ismert versformát választott. A rímképletet legtöbben megtartották (aaxa), de csak kevesen vették figyelembe a perzsa költészetre jellemző rímszót, a redifet. Ez a rímelő sorok végén jelenik meg, és sajátos kettős rímelést hoz létre, ami az eredeti nyelven recitálva különös érzetet ad, „mintha ringlispilben ülnénk vagy malom kerekét hajtanánk.”

Nem erszényem érzem szűknek, s ezért nem iszom,
vagy mert berúgok, s csepülnek, ezért nem iszom;
úgy voltam, amíg ittam: a bú ellen iszom –
most itt vagy örömnek, üdvnek: ezért nem iszom.

Nem tudom megítélni, mennyire sikerült Halasi Zoltánnak visszaadni az eredeti hangzást, ahhoz hallanom kellene a recitálást is. De így is tiszteletre méltó vállalkozás ez a kötet. A versek különös hangzását hamar megszoktam, tartalmukban pedig hűek az általam ismert Khajjámhoz. Első látásra nagyon egyszerűnek tűnnek, több közöttük az egyszerű bordal, de csak első látásra. Mert bizony ott van bennük a filozófiai mélység, a gondolkodó ember vívódása, a halál felfoghatatlansága és az életöröm, a carpe diem.

Szívemhez még mindig Szabó Lőrinc fordításai állnak a legközelebb, annak ellenére is, hogy tudom, talán több bennük Szabó Lőrinc, mint maga Khajjám.
Lamentáltam is, hogy ez a kötet vajon kedvenc lesz-e vagy csupán öt csillagos. Meglepő módon az utószó döntött. Halasi Zoltán olyan negyven oldalt kerekített a kötet végére, amit önmagában is élvezet volt olvasni. Nem egyszerűen a rubáíról mint versformáról meg Khajjámról magáról ír, hanem rendkívül olvasmányos, érdekes és a humort sem nélkülöző kultúrtörténeti hátteret rajzol a khajjámok mélyebb megértéséhez. Olvashatunk itt a anekdotákat, mondákat, tanmeséket, történeteket többek között a szőlő és a bor eredetéről, az oszmán világ előtti borfogyasztás kultúrájáról vagy épp kulturálatlanságáról; horrofilmeket megszégyenítő részletező leírást az iszlám pokolról és az ítélet napjáról; meg a zarathusztriánusok elképzelését ugyanerről. Kapunk egy gyors összefoglalót a Nagymedve csillagkép elnevezéseiről és a hozzá kapcsolódó mítoszokról az akkor ismert világ minden tájáról a görögöktől Egyiptomon át Kínáig, Rómától Indiág. Felsorolni sem tudom, mi mindenről szól még ez a különleges utószó, de eldöntötte: felkerült a könyv a kedvencek közé.

Végül még egy szót a khajjámokról! Sokáig Khajjámot amolyan keleti Homérosznak tartották, akinek a nevével fémjelzik a mára több százra szaporodott, szájhagyomány útján fennmaradt rubáíkat. Néhányan még azt is kétségbe vonták, hogy írt-e Khajjám verseket egyáltalán. Halas Zoltán számba veszi a Khajjám- négysorosoknak azon tartalmi, gondolati jellemzőit, amik alapján elmondható: „ a lejegyzett versek mögött nagyon is valóságos személy állt, még ha szerzőségét konkrétan nem is lehet többé bizonyítani. Tehát a „khajjámok” idézőjel nélkül is azok, amik – khajjámok.”

[A már említett válogatás – http://moly.hu/ertekelesek/1618504, http://moly.hu/ertekelesek/1618542, http://moly.hu/ertekelesek/1618532, http://moly.hu/ertekelesek/1618931, http://moly.hu/ertekelesek/1619215 utolsó, közel-keleti darabjával zárom az évkezdést. ::) ]

A legjobb dolog volt, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve az Utószóval kezdtem a könyvet – így rögtön kiderült, hogy mi is az a rubái: négy soros, monorímes (aaaa, aaxa) költemény, melyre a gyakran jellemző a redif (rímet refrénként követő rímszó:
„Még mit se csináltunk, s ime, vénségre jutunk.
Égbolt mozsarában töredékségre jutunk.
Ó, teljesületlen vágyak! Fél pillanatig
sem tart ez az élet, és már nemlétre jutunk!”

Ebben a kötetben is a halál, az elmúlás kiemelt témakör, emellett pedig a borozásnak jut még nagy hangsúly.
A versekben és verseken belül is folyamatosan váltakozott a hiszek, nem hiszek, nem szabad borozni, mégis borozom, a halál után nincs semmi, most kell élni, az élet is csak egy átmeneti állapot gondolatmenet, majd a 178-as költeményben pont kerül – vagy inkább kinyilatkoztatás – az ellentmondásokra: „ilyen vagyok […], sem tiszta hitetlen, sem jó muszlim igazán.”
A fentiekkel lett talán a legemberibb és a – szó nemes értelmében – legföldhözragadtabb Khajjám, még úgy is, hogy közel 1000 év van köztünk (1048 és 1131 között élt).

Habár én annyira nem őrültem meg a rubáikért, mint a korabeli nők ("Szigorúan őrzött lányok törnek át otthon ajtót-falat, csak hogy rubáit halljanak, asszonyok tépik cafatokra tisztességük ingét, a négysoros dalokért bolondulva."), örültem, hogy ezzel zártam a sort.
Remélem, lesz még (sok) olyan mű, amiért cafatokra tépem a tisztességem ingét.

*Meg kell még jegyeznem – ami általában nem is tűnik fel, mert természetes –, hogy zseniális a versforma tartás – visszaadás és a fordítás is (mondom ezt úgy, hogy sose voltam ennél távolabb az életben a perzsa nyelvtől..)

Megint elfelejtettem, hogy nem értek a versekhez: nincs fülem a ritmushoz és a rímhez, így ezen versek szépsége elveszett számomra. Ráadásul itt ennek a verstípusnak (rubáí) a rímképlete (AAXA) a vers tartalmával is gyakran összefügg: két sorban egy téma, arra valamiféle ellenvetés, aztán visszatérni a témához, vagy valami választ adni az utolsó sorban.
A versek nagy többsége borvers, illetve a verselő amellett próbál érvelni, hogy jó dolog a borivás, illetve, ez az egyetlen igazi örömforrás. Ez nem annyira tetszik, egyrészt, mert elég béna érveket szokott felhozni, másrészt pedig nem tetszik, amikor valaki az alkoholizmust próbálja legitimizálni.
Ja igen, borversek. Mert ugyan a muszlim kultúrában íródtak, vagyis ahol az alkohol tiltott, az utószó magyarázza, hogy ennek ellenére az akkori Perzsiában gyakran szoktak bort inni. Mindenesetre a versek stílusa és érvelése az akkori keresztény Európában is talán dekadensnek számítottak volna – nem csoda, hogy miután a Nyugat felfedezte őket, nagy népszerűségnek kezdtek örvendeni.
A borversek mellett persze másról is van szó. Szenvedés (ami okot is ad az ivásra), szkepticizmus (a világ még a tudósok számára is kiismerhetetlen), nincs szabad akarat, minden előre meg van írva, meghalunk mind. Erre legtöbbször sztoikus (mindebbe bele kell törődni), vagy hedonista (igyunk meg nőzzünk) választ ad. Miközben az erősen hívőket és a vallási vezetőket kritizálja (például képmutatónak vagy ostobának nevezi őket, amiért felesleges dolgokkal foglalkoznak), és saját magát menti a versek beszélője, gyakran tér létfilofóziai kérdésekhez. Mi az élet célja, és hogy egyáltalán van-e? Porból lettünk, porrá leszünk, és ezt tovább morbidan gondolva, körülöttünk minden (így az ivókorsó is) egykoron élt emberek testéből lett porát tartalmazzák.
Ugyan a verseket átjárja a muszlim gondolkodásmód, a nyugati ember számára is könnyen érthető. A versek egyébként sem nevezik meg Allahot, és így pl. a predesztináció, vagy a „maktub” csak úgy jelenik meg, hogy a sors már meg van írva.
Vannak tehát jó versek, de a témák nagyon repetitívek, ez a forma pedig nem ad lehetőséget az elmélyülésre, csak frappáns gondolatokra. Lehet, valakinek bejön, de nekem ez nem elég, különben is, mivel gyorsan lehet olvasni a verseket, a csattanók hamar elvesznek, és összefolynak.