Merre ​jársz, Bojangles? 149 csillagozás

Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?

Egy kisfiú meséli el családja titokzatos tündöklését és bukását. A tehetős család mintha a világon kívül élne, barátok, mulatságok töltik ki napjaikat hol Párizsban, hol spanyolországi villájukban. A szülők mesékkel, izgalmas hazugságokkal helyettesítik az unalmas valóságot. A gramofon egész nap Nina Simone Mr. Bojangles című számát harsogja a hatalmas lakásban, a kibontatlan leveleket pedig a sarokba dobják. De mi történik akkor, amikor a valóságot már nem lehet többé kizárni az életükből?
Az elsőkönyves író meglepetésszerű, hatalmas európai sikere egy szomorú és elszánt szerelmeslevél az álmokhoz.

Eredeti mű: Olivier Bourdeaut: En attendant Bojangles

Eredeti megjelenés éve: 2016

>!
Magvető, Budapest, 2017
160 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631435610 · Fordította: Tótfalusi Ágnes
>!
Magvető, Budapest, 2017
160 oldal · ISBN: 9789631435689 · Fordította: Tótfalusi Ágnes

Enciklopédia 5


Kedvencelte 44

Most olvassa 6

Várólistára tette 167

Kívánságlistára tette 129

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?

Szeretem az ilyen „jéghegy csúcsa”-regényeket, ahol a formai rövidség önmagán túlmutató mélységeket takar. Bourdeaut könyve ezen felül még egy csapdaregény is (ahogy arra @dacecc is utalt, már ha jól dekódoltam őt), ami első fejezeteivel becsalogat a szeretnivaló linkek világába, hogy aztán a végén a két lábunknál fogva kelljen kihúzni minket belőle. Dramaturgiailag ez a piszkos eljárás a Tajtékos napok-ra emlékeztet: a lágy andalgás, félő, ugyanúgy egy sötét zugban végződik. A kérdés is hasonló: felépíthető és fenntartható-e akár a legnagyobb elszánással egy külön világ annak, akinek a valódi világ ártalmára van? Én nem tudom. De talán sosem olvastam szebb könyvet a szeretetből elkövetett tragikus hibákról.

2 hozzászólás
>!
gesztenye63 P
Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?

Hogy miért robbantja fel egy ilyen regény a francia, majd később az európai irodalmi piacot? Hogy miért van szükségünk ilyen történetekre és miért kedvencelem én is gondolkodás nélkül? Szerintem mindezt Turi Tímea egész egyszerűen két mondatban összefoglalja a kisregény végén egy rövid kis rezümében.
Nekem spoiler a ma világában, a mindennapok lélektelen taposómalmában szükségem van valamennyi hitre.

Hinnem kell az érzések, a szeretet és gyűlölet tisztaságában. El kell hinnem néha, hogy van olyan bennünk rejlő őrület, amely békés, bohókás, és csak jót akar, csak felhőtlenül szórakoztatni akar, hiszen nincs komoly tétje semminek, mert minden színes és gömbölyű.
Arra a hitre van szükségem, ami néhány percre becsukja a szemem az utca mocskára, gyermekké tesz újra, és furcsa, hihetetlen világok képében álombeli valóságokkal ajándékoz meg.
Hinni akarom, hogy létezik az a veszteség és fájdalom, amit a jóleső nosztalgia, a humorral oldott emlékezés elviselhetővé, meg(és túl)élhetővé tesz, és hinni akarom, hogy lesz értelme holnap új napra ébredni.

Persze van ebben egy nagy adag érzelmi manipuláció, de nincs benne semmi manír, nyálas érzelgősség. Van benne ügyesen szerkesztett gyermekszemszög, de van benne egyszerű szépség, meg fájdalom és bohóság is.

Jó szívvel ajánlom a könyvet és fogyasszátok hozzá Sammy Davis Jr-t:
https://www.youtube.com/watch…

>!
dacecc P
Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?

Vigyázni kell ezzel a könyvvel, mert az ember csak egy kicsit nem figyel oda, és azon kapja magát, hogy máris belopta magát a szívébe. Egyrészt azzal, hogy mennyire természetesen könnyed, varázslatos, és életigenlő a világ, amit Olivier Bourdeaut megteremtett. Tele van olyan felszabadító életképekkel, amiket az ember gyakran elképzel, hogy milyen jó lenne megtenni, de a konvenciók szabta határok megakadályozzák benne. Másrészt pedig azzal, ahogyan szépen lassan árnyalja a képet, és megmutatja az érem túloldalát is, azt, hogy egy ilyen életet nem lehet következmények nélkül élni. A gyermeki szemszögű elbeszélést felváltják az apa emlékiratai, így nyújtva kétféle – és mindkét oldalról hiteles – képet az édesanyáról, aki köré szerveződnek a mindennapjaik, és az elkerülhetetlen eseményekről, amelyeknek bekövetkeztét talán a család minden tagja sejti valahol. Mindezt kellő egyensúlyérzékkel kivitelezi az író, nem lesz se túl könnyű, se túl giccses a történet. Első regénynek ez a könyv kifejezetten erős.

5 hozzászólás
>!
Aigi P
Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?

Van, hogy nem hazudunk azoknak akiket szeretünk. És van, hogy nagyon is, éppen azért mert elmondhatatlanul szeretünk. Aztán egy kicsit belehalunk mindannyian.

3 hozzászólás
>!
mate55 
Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?

Ez az a könyv, amely képes felemészteni bárkinek a szívét, miközben mosolyt csal az arcára, könnyeket a szemébe.

8 hozzászólás
>!
sztimi53 P
Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?

Először a popkultúra, sőt igazából Robbie Williams miatt találkoztam Mr. Bojangles-szel, később egy Ally McBeal epizód során futottam bele a nevébe, és a zenébe, de Nina Simone feldolgozását csak pár napja hallgatom, mert ekkoriban lépett újra Mr. Bo az életembe, és ez volt a legszebb találkozás a három közül. Tessék, lehet szépen mesélni az őrületről, úgy hogy szórakozzunk, nevessünk közben. Az őrület csodálatos, gondolom eleinte, hogy így szeretnék élni, semmivel sem törődve, ünnepelve minden napnyugtát és napfelkeltét, az összes postai borítékot a sarokba dobva, badarságokat hazudva és találni valakit, aki elhiszi őket, táncolni, zenét hallgatni, mindenkit magázni, csak a csillagokat nem, egyszóval élni, igazán, szóval az őrület csodálatos, amíg az őrület nem valódi. Ravasz ez a Bourdeaut, belecsal a világába, egy család tagjává avat, megnevettet, majd hátba szúr. Olyan ez a könyv, mint amikor esik az eső, de közben sávokban mégis süt a nap, mert a szomorúságtól elsírod magad, ám közben mosolyogsz. Ma szokás szerint érzelmes bolond vagyok, de kicsit a könyv hibája is.

1 hozzászólás
>!
giggs85 P
Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?

Önmagának hazudik legszívesebben az ember – talán ezzel a rövid szentenciával foglalhatnánk össze leginkább az elsőkönyves francia, Olivier Bourdeaut kisregényét. És mivel mindig szebbet hazudunk magunknak a valóságnál, és persze ebben az álomvilágban mindig jobban érezzük magunkat, mint a való életben, nem csoda, hogy ez a könyv ilyen rövid idő alatt ekkora sikert aratott, hisz a Merre jársz, Bojangles? hősei is pont ezt teszik, és közben baromi jól érzik magukat.

A könyv egy igazán különös család története, akik egy olyan furcsa álomvilágban élnek, amit felhúzott szemöldökkel, de ugyanakkor irigykedve is bámulunk. Az apa, miután megunta a szigonyos légyvadászatot (sic!), felnyergel „garázsnyitogatónak” (nem baj, ha nem érted, az első oldalakon én is csak néztem), hogy az így keresett pénzéből egész nap azt csinálhasson feleségével és gyermekével, amit csak akar. Ha kora reggel koktélozni akarnak? Azt teszik. Ha este partit akarnak tartani? Akkor azt. Ha a délutánt a spanyol kastélyukban akarják tölteni, akkor irány dél, és a vakáció. Bolondozásaiknak – úgy tűnik – semmi sem szabhat határt, és a köztük lévő kapocs, a szeretet olyan erős, amit nem szakíthat szét sem a józanság, sem az őrület.

A kisregény egyik vitathatatlan előnye a hangulata és atmoszférája. Egyszerre bájos, vicces és könnyed, de mindvégig ott lappang mindenek fölött a fenyegető melankólia. Az elején, ahogy olvastam a család eszement mindennapjainak leírását, valahogy úgy voltam az egésszel, mint a regénybeli könyvkiadó az apa suttyomban írt könyvével: „nagyon vicces, és jól van megírva, de se füle, se farka”. Aztán persze hamar rá lehet jönni, hogy mire megy ki a játék. Ahogy kezd mindent elborítani a felbontatlan levelek (bizony, főleg csekkek) halmaza, és ahogy következetesen fittyet hánynak a mindennapokra, érezzük, hogy ennek nem lesz, nem lehet jó vége. A valóság végül mindig elsöpri a mesék álomvilágát…

Hiába elsőkönyves író Bourdeaut, olyan biztos kézzel és tudatosan ír, mint csak nagyon kevesen. Gond nélkül kezeli a történet érzelmi ívét – a sírva röhögős kezdettől a (röhögve) sírós vég felé –; a különböző elbeszélői síkokat (az egykori kisgyerekkori énjére visszatekintő narrátorét, illetve az apa által feljegyzett és sok mindent más fényben mutató eseményeket); valamint olyan ritkán látott eleganciával bűvészkedik a szöveggel, hogy az bár végig a határon táncol, nem lesz giccses, nem lesz tragikus, de mégis jóval többet ad, mint egy egyszerű szórakoztató történet. Számomra világos, hogy miért lett ekkora siker ez a könyv Franciaországban és világszerte egyaránt, és biztos vagyok benne, hogy a magyar olvasókat is hamarosan meg fogja hódítani.

>!
Amadea
Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?

Előre bocsátom, hogy nem leszek népszerű a véleményemmel.

Az eszemmel tudtam, hogy egy kicsit még várnom kellene vele, amíg kevésbé leszek nyűgös, de annyira elegem volt már önmagam türelemre intéséből, a várakozásból, a folytonos „majd, ha…”-ból, hogy nem akartam tovább bírni. Amióta elkezdtek szállingózni a csillagrobbanásos értékelések, kíváncsi voltam rá.

Hát, hmm… minek húzzam? Nem lettem rajongó, sőt, kicsit keserű lett a szám íze.
A nyitány, amint látunk, képzavarnak is pazar; nem dolgozó, bohém, laza szülők a különleges, abszolút nem hétköznapi perspektívával bíró kisfiukkal és egy egzotikus, gyöngy nyakörves madárral, egy nagy, régi lakásban, ahol állandóan egy nagy buli az élet, egész nap táncolnak és koktéloznak, este parti ájulásig a barátokkal és idegenekkel, Nina Simone énekli a Bojangles-t, az apa minden nap más néven szólítja a bolondos anyát, aki tegezi a csillagokat, de mindenki mást magáz és általában véve minden unalmas, szürke szabályt olyan magasról letojik, mint Mihaszna Kisasszony, a madár. Amikor kedvük szottyan, a szerető család elruccan a spanyol kastélyába.
Szép, ugye? Ki ne szeretne így élni? Nincs stressz, a munka és az iskola nem láncolja le az életet egy mókuskerékbe, nincs csontig hatoló fáradtság és ingerültség, kicsinyes, előre lemeccselt játszmák, a család harmóniáját semmi nem zavarja meg.
Persze, hogy hazugság. Minden, kicsit tapasztalt olvasó tudja, hogy ennek a történetnek nem lehet jó vége.
Nem azért, mert a spontán, könnyed életet nem lehet megvalósítani – szerintem elképesztő tudatosság szükséges hozzá –, hanem azért, mert a valóságot, a tényeket nem lehet örökké a sarokba hajítani – főleg annak tudatában, hogy ha levesszük a szemellenzőt és végigzongorázzuk a lehetőségeket, talán (tényleg csak talán) találhatunk egy köztes megoldást. Ebben az őrült ökoszisztémában az apa az, aki őrzi magában a kiábrándító józan ész kicsiny lángját; amikor találkozott a leendő feleségével, tudta, hogy a szakadék szélén áll, a palló nagyon rozoga és keskeny – biztos, hogy együtt nem érnek át. Tudta, és felelőssége majdnem teljes tudatában ezt választotta. Tett egy lépést, majd még egyet és még egyet, aztán a gyerekvállalással felrakta a pontot az i-re. A végső döntését végképp nem tudom elfogadni – lehet mondani, hogy nem is lehet, mert a kialakult helyzet átlépi a józan ész határát, de nem tudom figyelmen kívül hagyni az előzetes tudását. Van, aki megszökik, és van, aki marad – az utóbbinak nagyon nehéz lesz új koordináta-pontokat találni, miután kirántották alóla a szőnyeget és meg kell tanulnia egy másik világot, ami párhuzamosan létezett a sajátja mellett, csak egy vastag lepel eltakarta.
Egyszerűen túl messze van ez a kisregény az én földhöz ragadt álláspontomhoz képest, amihez jó okom van ragaszkodni. A valóság egy szilárd kapaszkodó, amihez mérve ki lehet számolni a lépéseket.
Miért vagyok ennyire borúlátó? Mert én voltam az, aki maradt.
Én már lezuhantam.

(Én is meglehetősen képzavaros vagyok ma.)

6 hozzászólás
>!
Annamarie P
Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?

A Merre jársz Bojangles, tipikus példája a minimalista írás egyik formájának. Tömör, kifejező, semmi felesleges nincs benne, s mégis összhatásában nagyon megcsavar.

Egy könnyed, mondhatni bohém család tagjai lehetünk olvasás közben, igazából semmit sem akarunk elhinni. A pénz lepkesúlyú, épp csak egy felizzó, majd pernyévé lobbant kellék. Valamiféle életművészek tanyája ez, ami leginkább a Tajtékos napok felhős felhőtlenségét varázsolta vissza. Éppen ez az erős hangulat, ez a zenés-fanyar íz a szánkba az, ami odavonzza magához az olvasót.

2 hozzászólás
>!
blueisthenewpink SP
Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?

Érdemes meghallgatni a Nina Simone-féle Mr. Bojangles-t, úgyis azt teszi mindenki, aki elkezdi, aki épp olvassa, aki nemrég olvasta. Ha tetszik az „egyszerre szomorú és vidám” hangulata, akkor a könyv is tetszeni fog, tényleg pont olyan. (Megugorhatott a YouTube-számlálója a megjelenés óta, az alatta levő kommentek is tele vannak a könyvre utalással.)

Az első pillanatban magával ragad ez a bohém világ, miközben érezzük, hogy húzódik itt valami a mélyben is. Csak egy pillanatra zuhanunk a valóságba, hogy aztán tovább sodorjon a könnyelműnek már egyre inkább csak tűnő bolondozás forgószele. spoiler

spoiler

Szerettem, kell belőle simogatható példány a polcra is.


Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

Hogyan képes a többi gyerek arra, hogy az én szüleim nélkül éljen?

152. oldal

1 hozzászólás
>!
dacecc P

Apám azt állította, hogy anyám tegezi a csillagokat, amit azért találtam különösnek, mert anyám különben mindenkit magázott, engem is.

16. oldal

>!
Ciccnyog IP

Nagyon más fényes nappal sírni, ez a szomorúságnak egy egészen más foka.

85. oldal

Kapcsolódó szócikkek: sírás · szomorúság
>!
hajoacs

Kis barátom, van két embertípus, akit feltétlenül el kell kerülnöd az életben: a vegetáriánus és a kerékpárversenyző. A vegetáriánusokat azért, mert egy férfi, aki nem hajlandó megenni egy rostélyost, egészen biztosan kannibál volt előző életében. A kerékpárversenyzőket pedig azért, mert egy férfi, aki egy végbélkúpot húz a fejére és egy fluoreszkáló harisnyában durván érvényre juttatja a tökeit, miközben felfelé teker egy emelkedőn, egészen biztosan nem normális. És ha egy szép napon összefutnál egy vegetáriánus kerékpárversenyzővel, hallgass rám, fiam: lökd fel, hogy időt nyerj, fuss el gyorsan, és sokáig meg se állj!

50. oldal

1 hozzászólás
>!
grgrnt

Anyám olyan csúnyának találta a tálalószekrényt, hogy borostyánnal futtatta be, mert a borostyán viszont tetszett neki. Így a bútor olyan lett, mint egy óriásnövény: hullatta a leveleit, és néha meg kellett locsolni. Furcsa volt bútornak, és furcsa volt növénynek is.

21. oldal (Magvető, 2017)

>!
Gdori

Egyesek soha nem őrülnek meg…
Igencsak unalmas lehet az életük.
(Charles Bukowski)

>!
B_Tünde P

Ima volt ez, mozdulatokból, ez volt a kezdet és a vég is. Addig táncoltak, míg elfogyott a lélegzetük, míg én visszatartottam a sajátomat, hogy ne maradjak le semmiről, hogy ne feledjek el semmit, hogy megjegyezzem az összes őrült mozdulatukat. Az egész életüket tették ebbe a táncba, és ezt a tömeg nagyon is jól megértette, és mindenki úgy tapsolt, ahogy még soha…

139. oldal (Magvető, 2017)

>!
sophie P

– Á, igaz is, maga minden szerdán dolgozni megy, de nyugtasson meg: ugye nem akarja az egész életét efféle szamárságokkal tölteni?

54. oldal

>!
grgrnt

Feleségem arra tanította, hogy mindenkit magázzon, mert ő mindig úgy érezte, hogy a tegezés könnyen kiszolgáltatott helyzetbe hozza az embert. Azt magyarázta a kisfiunknak, hogy az „Ön" és a „Maga" az első védőkorlát az életben, egyben a tisztelet jele is, amellyel az egész emberiségnek tartozunk.

112. oldal (Magvető, 2017)

Kapcsolódó szócikkek: tisztelet
1 hozzászólás
>!
grgrnt

Beállt félmeztelenül, pipával a szájában a nagy, aranycirádás tükör elé, amelynek egy fenséges masni trónolt a tetején, és jazz-zenére parányi súlyzókat emelgetett. Ezt úgy hívta „gym-tonik", mert időnként leállt, jó nagyot húzott a gin-tonikjából…

14. oldal (Magvető, 2017)


Hasonló könyvek címkék alapján

Papp Dóra: Tükörlelkek 2.
Baráth Viktória: Első tánc
Tavi Kata: Ballépések
Federica Bosco: Maradj velem, angyal
Gail Carson Levine: Elátkozott Ella
L. M. Montgomery: Ezüst Erdő úrnője
Kimberley Freeman: Vadvirágok lányai
Nora Roberts: Táncrend
Annie Blue: Tánc a hajón
Ella Barrick: Halálos keringő