Merre ​jársz, Bojangles? 91% 845 csillagozás

Szeretem az ilyen „jéghegy csúcsa”-regényeket, ahol a formai rövidség önmagán túlmutató mélységeket takar. Bourdeaut könyve ezen felül még egy csapdaregény is (ahogy arra @dacecc is utalt, már ha jól dekódoltam őt), ami első fejezeteivel becsalogat a szeretnivaló linkek világába, hogy aztán a végén a két lábunknál fogva kelljen kihúzni minket belőle. Dramaturgiailag ez a piszkos eljárás a Tajtékos napok-ra emlékeztet: a lágy andalgás, félő, ugyanúgy egy sötét zugban végződik. A kérdés is hasonló: felépíthető és fenntartható-e akár a legnagyobb elszánással egy külön világ annak, akinek a valódi világ ártalmára van? Én nem tudom. De talán sosem olvastam szebb könyvet a szeretetből elkövetett tragikus hibákról.

”Mindenkinek voltak apró hazugságai, mert a nyugalom érdekében ez jobb volt, mint az igazság, a puszta igazság, a teljes igazság.”

A rövid, ám annál hatásosabb írás egy bohém család életét mutatja be a kisfiú elbeszélése és az édesapa által füzetekbe lejegyzett regény alapján. A különleges hangulat hatalmas érzelmi lavinát zúdít az olvasóra, a történet egyszerre nagyon vidám és mélységesen szomorú. Az eleje főleg a sok nevetésre és táncra hegyezi ki a hangsúly, miközben dőlnek a sima és a fordított hazugságok, amelyben mindhárom családtag egyaránt partner. A házaspár nem veszi komolyan az életet, forgószélként táncolnak át a mindennapokon, amihez a zenei aláfestést Nina Simone Mr. Bojangles című száma biztosítja. Az édesanyában rejlő nőket pedig a férj minden nap más keresztnévvel illeti. A kitalált történetek és az éljünk a mának szemlélet mögött ugyanis kevésbé örvendetes ok áll. A komédia fokozatosan kezd teret engedni a tragédiának, miközben a szeretet ereje törhetetlen marad. Magával ragadó, szemléletes és egyedi regény, amely a szerelmet és a valóságból történő menekülést ábrázolja mesterien.

Hogy miért robbantja fel egy ilyen regény a francia, majd később az európai irodalmi piacot? Hogy miért van szükségünk ilyen történetekre és miért kedvencelem én is gondolkodás nélkül? Szerintem mindezt Turi Tímea egész egyszerűen két mondatban összefoglalja a kisregény végén egy rövid kis rezümében.
Nekem spoiler a ma világában, a mindennapok lélektelen taposómalmában szükségem van valamennyi hitre.

Hinnem kell az érzések, a szeretet és gyűlölet tisztaságában. El kell hinnem néha, hogy van olyan bennünk rejlő őrület, amely békés, bohókás, és csak jót akar, csak felhőtlenül szórakoztatni akar, hiszen nincs komoly tétje semminek, mert minden színes és gömbölyű.
Arra a hitre van szükségem, ami néhány percre becsukja a szemem az utca mocskára, gyermekké tesz újra, és furcsa, hihetetlen világok képében álombeli valóságokkal ajándékoz meg.
Hinni akarom, hogy létezik az a veszteség és fájdalom, amit a jóleső nosztalgia, a humorral oldott emlékezés elviselhetővé, meg(és túl)élhetővé tesz, és hinni akarom, hogy lesz értelme holnap új napra ébredni.

Persze van ebben egy nagy adag érzelmi manipuláció, de nincs benne semmi manír, nyálas érzelgősség. Van benne ügyesen szerkesztett gyermekszemszög, de van benne egyszerű szépség, meg fájdalom és bohóság is.

Jó szívvel ajánlom a könyvet és fogyasszátok hozzá Sammy Davis Jr-t:
https://www.youtube.com/watch…

és a szüleim gyöngéden táncolni kezdtek, egymás körül keringve, félig lehajtott fejjel, egymás tekintetébe mélyedve, mintha egymást keresnék, egymást akarnák megszelídíteni. Szépnek, de ijesztőnek is láttam őket.
Talán egyszerre látunk szépnek és ijesztőnek minden nagy érzelmet, ami soha nem mérlegel, és édes teherként fogad bármit, amit a másik a kapcsolatba hoz, legyen az akár maga a gyógyíthatatlan őrület. Vajon mivel fékezheti meg a szenvedélyes szerelem a tébolyt? Féktelen tivornyával, vad tánccal, mélabús francia sanzonokkal? Patakokban folyó pezsgővel és koktélokkal? Szinte ajándékként átnyújtott kisgyerekkel, aki maga is tudja, hogy ebben a nagy játszmában csak statiszta lehet? Mindez nem más, mint kétségbeesett menekülés az őrület halálos vigyorgása elől.
Bár az első néhány fejezet légiesen könnyed, párizsi módon elegáns és felelőtlen, bohókásan bohém, de rögtön szívszorító válik minden a betegség előretörésével és tombolásával, ahogy a közeledő üresség elpusztítani látszik a legyőzhetetlennek hitt életörömet.
Ez a rövid történet sok mindent elmond a feltétel nélküli elfogadásról és a létnek azokról a sötét, mélységes bugyrairól, amik képesek elhallgattatni minden ítélkezést.

Vigyázni kell ezzel a könyvvel, mert az ember csak egy kicsit nem figyel oda, és azon kapja magát, hogy máris belopta magát a szívébe. Egyrészt azzal, hogy mennyire természetesen könnyed, varázslatos, és életigenlő a világ, amit Olivier Bourdeaut megteremtett. Tele van olyan felszabadító életképekkel, amiket az ember gyakran elképzel, hogy milyen jó lenne megtenni, de a konvenciók szabta határok megakadályozzák benne. Másrészt pedig azzal, ahogyan szépen lassan árnyalja a képet, és megmutatja az érem túloldalát is, azt, hogy egy ilyen életet nem lehet következmények nélkül élni. A gyermeki szemszögű elbeszélést felváltják az apa emlékiratai, így nyújtva kétféle – és mindkét oldalról hiteles – képet az édesanyáról, aki köré szerveződnek a mindennapjaik, és az elkerülhetetlen eseményekről, amelyeknek bekövetkeztét talán a család minden tagja sejti valahol. Mindezt kellő egyensúlyérzékkel kivitelezi az író, nem lesz se túl könnyű, se túl giccses a történet. Első regénynek ez a könyv kifejezetten erős.

Ez az a könyv, amely képes felemészteni bárkinek a szívét, miközben mosolyt csal az arcára, könnyeket a szemébe.

Vannak az életben pillanatok, amikor kevés a szó…
A könyv elolvasása után is egy ilyen pillanat születik.
Nem olvastam még ilyen erős fokú szeretetről soha. Lehet azért, mert eddig még ilyet nem nagyon írtak.
Hálásan köszönöm!
ღ

https://youtu.be/u4jBSc1uxx8

Sajnálom, hogy nem írtam meg olvasás után azonnal az értékelésemet róla.

Tudniillik, amikor még teljesen beette magát a bőröm alá. Amikor még erőteljesen ütött, vágott és karcolt. Amikor a döbbenet és a fájdalom érzése még frissiben ott kavargott bennem. Ugyanis ó,hogy fájt nekem ez történet! Nem volt menekvésem előle, csak ha becsuktam a könyvet. Csak a saját valóságom tudott menedéket nyújtani.
Mert ilyen ez a történet. Erőteljes, ám az elején úgy libbenek az események benne, mint ahogy a kora , tavaszi szellő meglebbenti a függönyt. Elegánsan, lassan, mégis bohókásan. Egy szóval: gyermekien. De ez csak a vihar előtti csend. A haláltánc csak később robban be, mikor már egyszerűen nem tudsz kiszakadni ebből a kálváriából. Amikor a részvéted, az empátiád vagy épp a kíváncsiságod már nem engedi, hogy letedd a könyvet.
Mégis teljes őszinteséggel mondhatom, hogy nem szerettem ezt a történetet, mert belém tiport és a végén magamra hagyott minden fájó emlékével…utólag mégsem bánom ezt a “táncot”.

Ám végezetül szívem minden meggyőződésével csak azt tudom mondani:
aki őrült, csak őrültet
szerethet halhatatlanul.
(József Attila átköltés )

Nagyon különleges könyv, egészen meglepő sztorival. Az elején azt hittem, imádni fogom, még a közepe is tetszett, és a végére se tudom azt mondani, hogy rossz volt, csupán mellbevágó és nagyon szomorú. Azon gondolkodtam, hogy oda adjam-e majd a férjemnek, mert lehet, hogy a végén falhoz vágja, nagyon nem szereti ugyanis az ilyen végkifejleteket, de aztán abban maradtam magammal, hogy annyi rétege, üzenete van a könyvnek, hogy még így is nagyon érdemes elolvasni. Imádtam a hangulatát, bohémságát, játékosságát, és teljesen megértem, hogy ekkora sikere van széles e világon, valószínűleg mindenki ki van szomjazva arra, hogy egy kicsit elmeneküljön a valóságtól.

Először a popkultúra, sőt igazából Robbie Williams miatt találkoztam Mr. Bojangles-szel, később egy Ally McBeal epizód során futottam bele a nevébe, és a zenébe, de Nina Simone feldolgozását csak pár napja hallgatom, mert ekkoriban lépett újra Mr. Bo az életembe, és ez volt a legszebb találkozás a három közül. Tessék, lehet szépen mesélni az őrületről, úgy hogy szórakozzunk, nevessünk közben. Az őrület csodálatos, gondolom eleinte, hogy így szeretnék élni, semmivel sem törődve, ünnepelve minden napnyugtát és napfelkeltét, az összes postai borítékot a sarokba dobva, badarságokat hazudva és találni valakit, aki elhiszi őket, táncolni, zenét hallgatni, mindenkit magázni, csak a csillagokat nem, egyszóval élni, igazán, szóval az őrület csodálatos, amíg az őrület nem valódi. Ravasz ez a Bourdeaut, belecsal a világába, egy család tagjává avat, megnevettet, majd hátba szúr. Olyan ez a könyv, mint amikor esik az eső, de közben sávokban mégis süt a nap, mert a szomorúságtól elsírod magad, ám közben mosolyogsz. Ma szokás szerint érzelmes bolond vagyok, de kicsit a könyv hibája is.