Nem biztos, hogy szem nélkül nem láthatunk, mint ahogyan az ép szem sem garancia a látásra. A híres amerikai ideggyógyász és író, Oliver Sacks legújabb könyvében az elme és a látás kapcsolatát mutatja be számos izgalmas eseten keresztül. Megismerjük a zongoraművészt, aki egy nap nem tudta elolvasni a kottát, holott tökéletes volt a látása; a betűfelismerés képességét elveszítő írót, aki kemény munkával újra megtanult olvasni; a pszichológust, aki megvakult, de többi érzékszervével olyan kitűnően „látott”, hogy gond nélkül javította meg házának tetejét. Mindezt persze éjszaka tette, a szomszédok legnagyobb megdöbbenésére… A szerző nem csupán az orvos objektivitásával, hűvös kívülállóként osztja meg velünk e történeteket, hiszen mindezt maga is átélte, amikor egy daganat miatt elveszítette jobb szemének látóképességét. Sacks doktor érzékletesen meséli el, hogyan tanult meg élni e nehézséggel, ugyanakkor orvosi módon, naplószerűen is megörökíti betegsége történetét. Az elme szeme… (tovább)
Az elme szeme 11 csillagozás
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Az elme kerekei Akadémiai
Enciklopédia 6
Kedvencelte 1
Most olvassa 2
Várólistára tette 17
Kívánságlistára tette 31
Kölcsönkérné 2
Kiemelt értékelések
Oliver Sacks nekem maga a hitelesség. Szakmájában kiváló, és vélhetően sok neurológiával foglalkozó „tudósemberrel” szemben könyveinek mondanivalója (számomra mindenképp) érthetően, gördülékenyen van megfogalmazva. Olyannyira megfogott a téma, hogy volt olyan nap, (megkockáztatva azt, hogy tébolyultnak bélyegeznek meg itthon), amikor jobb szememet letakarva végeztem a teendőimet, megtapasztalva egy kicsit tényleg azt, hogy milyen lehet, ha nem létezik az a bizonyos jobb oldal. Történetei hatására megint kicsit jobban tudom tisztelni és becsülni, amim van – hogy láthatok. Respekt.
Hogy mennyire jó olyan emberek tragédiájáról olvasni, akik közöttünk élnek… nem tudom. De ez a könyv nagyban hozzájárul ahhoz, hogy végiggondoljuk, hogy mennyire szerencsések vagyunk mi, akik nem szenvedünk semmiféle betegségben, főként nem olyan egyediben aminek a megoldását még az orvosaink sem látják.
Mindem tiszteletem azoké, akik a történeteiket felvállalták és azzal bátran együtt is élnek, sőt boldogan élnek!
Számomra egy különleges könyv, leírása elsőre megfogott, nem volt kétséges, hogy megrendelem. Amikor rátaláltam a könyvre a szerző még ismeretlen volt számomra, néhány nap múlva viszont olvastam egy cikket (ami egy nappal azelőtt jelent meg, hogy megtetszett a könyv), melyben az író bejelentette, hogy szemmelanómája (amiről a könyvben is ír) megtámadta a máját, és csak hónapjai vannak hátra. Ezáltal még különlegesebb, személyesebb s hitelesebb lett írása.
Igazán elgondolkodtató könyv, megtanít értékelni az életet. Ami leginkább elnyerte tetszésemet, hogy nem csupán orvosként ír a látásról és annak elvesztéséről, hanem nagy érdeklődéssel fordul a betegek mindennapjaihoz és különféle stratégiáikhoz. Ezekről a stratégiákról szívesen olvastam volna még részletesebben, hiányérzetemet viszont kárpótolta más hasonló témájú könyvek, leírások megemlítésével (ajánlásával).
Ajánlom mindenki figyelmébe, hiszen tanulságos kis könyv, amely rámutat, hogy minden rosszban megtalálható a jó.
Népszerű idézetek
A kognitív idegtudósok néhány évtizede már tudják, hogy az agy sokkal kevésbé előrehuzalozott, mint azt egykor hitték. Ennek a területnek Helen Neville volt az egyik úttörője. Bemutatta, hogy a prelingválisan siket embereknél (vagyis azoknál, akik siketen születtek vagy még kétéves koruk előtt veszítették el hallásukat) az agy hallási részei nem sorvadnak el. Aktívak maradnak és működnek, ám aktivitásuk és működésük új: átalakulnak, vagyis Neville szóhasználatával élve, a vizuális nyelv feldolgozására „lesznek átcsoportosítva”. A született vakok vagy korán megvakultak összehasonlító vizsgálata szerint a látókéreg bizonyos területeit szintén át lehet csoportosítani a hang és tapintás feldolgozására.
162-163. oldal
Nyilvánvaló, hogy az észlelés és a képzelet osztoznak bizonyos idegi mechanizmusokon magasabb szinteken, ám ez az osztozás elsődleges látókéregben kevésbé evidens – ezért jöhet létre például az Anton-szindrómában is megfigyelt disszociáció. Az Anton-szindrómás betegek a nyakszirti lebeny sérülése következtében kortikális vakságban szenvednek, miközben azt hiszik, hogy még mindig látnak. Minden korlátozás vagy elővigyázatosság nélkül mozognak, és ha nekimennek egy bútordarabnak, akkor azt esetleg annak tudják be, hogy a bútor „nem volt jó helyen”.
Az Anton-szindrómában a nyakszirti lebeny károsodásának ellenére megmarad valamennyi a vizuális képzeletből, és a betegek ezekről a képekről hiszik azt, hogy észleletek. Közrejátszhatnak azonban más furcsa mechanizmusok is. A vakság tagadása – vagy pontosabban fogalmazva az arra való képtelenség, hogy az ember belássa, hogy elvesztette a látását – nagyon hasonlít egy másik „diszkonnekciós szindrómához”, az anozognóziához. Anozognóziában a jobboldali parietális lebeny károsodását követően a beteg elveszíti saját bal oldalának és a bal térfelének a tudatát, és abban a hitben él, hogy minden rendben van. Ha valaki felhívja a figyelmet a bal karjára, akkor azt mondja, hogy az valaki másé – „az orvos karja” vagy „a bátyám karja”, vagy esetleg „valaki itt felejtette a karját”. Ezek a kitalációk abban hasonlítanak az Anton-szindrómára, hogy szintén egy, a beteg számára bizarr módon megmagyarázhatatlan helyzetet próbálnak megmagyarázni.
180-181. oldal lábjegyzet
Funkcionális képalkotással bebizonyították, hogy az érzéstelenítő hatása alatt álló testrészek az érzőkéregben ténylegesen elveszítik reprezentációjukat.
157. oldal
Születésünktől halálunk pillanatáig arcunkkal nézünk szembe a világgal. Korunk és nemünk az arcunkra van írva. Érzelmeink – nyílt és ösztönös érzelmeink, melyekről Darwin, valamint rejtett vagy elfojtott érzelmeink, melyről Freud ír – gondolatainkkal és szándékainkkal együtt szintén kiülnek arcunkra. Csodálhatjuk a karokat és a lábakat, kebleket és hátsókat, de az arc az, amit először és utoljára, esztétikai értelemben „gyönyörűnek” ítélünk, erkölcsi vagy intellektuális értelemben pedig „finomnak” vagy „rendkívülinek” gondolunk. A leglényegesebb pedig, hogy arcunkról ismernek fel minket egyéniségként. Arcunk viseli tapasztalatinkat és jellemünk bélyegét; a közhiedelem szerint pedig negyvenévesen olyan az ember arca, amilyet megérdemel.
71. oldal - Arcvakság
A megvakult emberek egy jelentős aránya – a legtöbb becslés szerint 10 és 20 százalék között – hajlamos az akaratlan, időnként erőteljes és bizarr képzetekre, sőt egyenesen hallucinációkra. Az ilyen hallucinációkat eredetileg az 1760-as években a svájci természettudós, Charles Bonnet írta le, ezért a látássérülés melléktermékeként fellépő hallucinációkat Charles Bonnet-szindrómának hívjuk.
182. oldal lábjegyzet
Az eső mindennek képes előhozni a körvonalait; színes takaróba burkolja a korábban még láthatatlan dolgokat; a kitartóan zuhogó eső egy szaggatott és ezért töredékes világ helyett az akusztikus élmény folytonosságát hozza létre… egyszerre nyújtja egy egész helyzet teljességét… perspektívaérzést ad, és érezhető a világ egyes részeinek valódi kapcsolata egymással.
161. oldal
A funkcionális MR-vizsgálatok azt is kimutatták, hogy képzelet tekintetében az agy két féltekéje másként viselkedik: a bal félteke az általános, kategorikus képekkel foglalkozik – például „fák” kategóriájának képzetével – míg a jobb félteke a konkrét képekkel – például a „ház előtti juhar”. Ez a specializáció a látásészlelésben is jelen van. Ilyen értelemben a prozopagnózia, a konkrét arcok felismerési képtelensége a jobb félteke károsodott vagy sérült látásfunkciójához köthető, miközben a prozopagnóziás embereknek az arcok általános kategóriája, ami bal féltekés funkció, nem jelent gondot.
179. oldal
Számos optikai és mechanikai módja van elvesztett szem esetén a látómező növelésének. A prizma használata például további hat vagy nyolc fokot ad hozzá a látótérhez és tükrök segítségével is zseniális megoldások születnek. Federico de Montefeltro, Urbino hercege a 15. században egy drasztikusabb megoldást alkalmazott, amikor egy lovagi tornán elvesztette az egyik szemét. A merénylők állandó fenyegetésétől rettegve és azzal a feltett szándékkal, hogy megőrzi bátorságát a harcmezőn, sebészeivel levágatta orrnyergét, hogy megmaradt szemének nagyobb legyen a tere.
155. oldal lábjegyzet
Még mindig a folytonosság hiánya, a hirtelenség, a hirtelen jelenések és eltűnések világában élek.
156. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Suzanne O'Sullivan: Vihar az agyban 95% ·
Összehasonlítás - Norman Doidge: A változó agy 95% ·
Összehasonlítás - Mark Mieras: Többet ésszel 97% ·
Összehasonlítás - Suzanne O'Sullivan: Rejtélyes betegségek 88% ·
Összehasonlítás - Douwe Draaisma: Kizökkent elmék ·
Összehasonlítás - Bánki M. Csaba: Életünk és az agy ·
Összehasonlítás - Világi Ildikó – Tarnawa István: Neurokémia ·
Összehasonlítás - Bánki M. Csaba: Agyunk gyógyszerei ·
Összehasonlítás - John Medina: Agyunk csodás titkai ·
Összehasonlítás - John Coates: A félszerzet órája ·
Összehasonlítás