Alvilág (Assassin's Creed 8.) 49 csillagozás

Oliver Bowden: Assassin's Creed – Alvilág

Kegyvesztett orgyilkos és beépített ügynök egyben. Hosszú út vár rá a megváltásig.

1862. Londonban az ipari forradalom épp virágkorát éli, készül a világ első földalatti vasútvonala. Ám az alagútásási munkálatok során egy holttestet fedeznek fel, ezzel pedig kezdetét veszi az orgyilkosok és a templomosok több évszázados csatájának legújabb véres fejezete.

A templomosok a birodalom fővárosában felállított titkos szervezetét egy mélyen beépült, orgyilkos ügynöknek kell felszámolnia, ám az ő múltja sem mentes a sötét foltoktól.

A Testvériség hamarosan Henry Greenként, Jacob és Evie Frye mentoraként ismeri meg. De egyelőre még csak úgy hívják: a Szellem.

Eredeti megjelenés éve: 2015

>!
Fumax, Budapest, 2016
462 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155514449 · Fordította: Rusznyák Csaba
>!
Fumax, Budapest, 2016
464 oldal · ISBN: 9786155514678 · Fordította: Rusznyák Csaba

Enciklopédia 1

Szereplők népszerűség szerint

orgyilkos


Kedvencelte 5

Most olvassa 3

Várólistára tette 46

Kívánságlistára tette 85

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
Habók P
Oliver Bowden: Assassin's Creed – Alvilág

Szeretem ezt a sorozatot, és bár nem ez a kötet lesz a kedvencem, ez is elég elöl van. Ebben egy kicsit kevesebb a mészárlás – habár nem ússzuk meg most sem a kiadós vérfürdőket – és egy kicsit több a XIX. századi London, ez pedig előnyére válik.

>!
Viki24
Oliver Bowden: Assassin's Creed – Alvilág

Hmmm… Mit is írjak… Azt hiszem ez volt az egyik legjobb (A fekete lobogó után). Jó volt a történet, úgy volt megírva, hogy gyorsan olvastatta magát, nehéz volt letenni. Jacobról olvastam volna még egy kicsit. Hanry/Szellem elég furcsa karakter volt, de azért sikerült megkedvelnem.

>!
Kikyo
Oliver Bowden: Assassin's Creed – Alvilág

Mivel a Syndicate-tal még nem volt alkalmam játszani, teljesen ismeretlen volt számomra az Alvilág története. Viszont egy izgalmas történelmi regénnyel lettem gazdagabb. A Viktória korabeli London szinte megelevenedett a fejemben olvasás közben, és a cselekményt is folyamatosan vizualizáltam. A Szellem és az ikrek karaktere is szimpatikus volt a hosszú előkészítő rész pedig könnyítette a történet megértését. Abszolút pluszpont, hogy Edward Kenway is „megjelent”, számomra ugyanis ő a Nr. 1. Kalandregény-szeretőknek mindenképpen ajánlom.

>!
Near
Oliver Bowden: Assassin's Creed – Alvilág

Helyettesítsük a Testvériséget és a Templomosokat egy-egy szépen hangzó bandanévvel… és kaptunk egy átlagos krimit…

Ez nekem most nagyon nem, sajnálom. Marad a Unity, számomra az egyetlen, létező AC könyv.

>!
MewIchigo_Fan_Daniel P
Oliver Bowden: Assassin's Creed – Alvilág

Az eleje a „Szellem” történetével nagyon lassan indult, de miután képbe kerültek „Az Ikrek” is már megváltozott a véleményem. :)
Kapcsolódik a múltban történtekhez, folytatják amit elkezdtek. Akció, romantika és humor… Minden ami kell. :)
5/4*

>!
Gora
Oliver Bowden: Assassin's Creed – Alvilág

Szeretem a Bowden sorozat azon tagjait amik elég sokat hozzátesznek a játékokhoz. Ez az alkotás is ilyen. 3/4-e új és izgalmas részeket tartalmaz és persze az alap történeten is végig halad nagy vonalakban, picit kiegészítve azt.

>!
BrushScript
Oliver Bowden: Assassin's Creed – Alvilág

A történész Anton Gill korábban már írt történelmi fikciót és dokumentum-regényt is, így talán nem véletlen, hogy az autentikusság érdekében rábízták a több évszázadon át ívelő Assassin's Creed játékok „megkönyvesítését”. Mikor a Unity-t (Egység) olvastam, még külön kritikát akartam írni róla, de végső soron egy könyv kivesézésével igazából a teljes sorozatot lehet értékelni, így a teljes ciklus végén az Alvilág felhasználásával megpróbálom az összes könyvet minősíteni.

Gill nem rossz író, amikor szabad kezet kapott (fene se tudja, hogy az ubisoftos exec-ek mennyire fogták a kezét) egész pofás stílusban mesélte a orgyilkos-templomos konfliktus egyhelyben topogó erőfeszítéseit. Sajnos már a játékok írói is elvesztek a folytatatások sehová sem vezető, értelmetlen tömegében. Annyira statikussá vált a küzdelem a két titkos társaság között, hogy nekem, az olvasónak az az idegesítő érzésem támadt, hogy valahol valami viszket, de nem tudom megvakarni. Hát így vagyok a játékokkal is. Minden rész ugyanazt mutatja be, csak más szereplőkkel. Sőt, a kreativitás az utolsó két játékban már csak negatív előjellel nyilvánul meg: rájöttek, hogy az Egység számos elemét újra lehet hasznosítani! A helyszínt például. Az 1790-es Párizs épületei ugyanazok, mint az 1880-as Londoné. Egy az egyben. A főhős páros? Ugyanaz a dinamika, fejfájdító csípkelődés, ostoba önfejűség. És persze a trendeknek megfelelően elképzelt „erős” női karakter, aki igazából férfiként viselkedik szinte minden helyzetben.

A játékokról azért érdemes szót ejteni, mert Gill vagy szerzői álnevén Bowden a nyolc könyvből hatban (na jó, öt és félben) gyakorlatilag a játékok eseményeit követi, írja le. Méghozzá a legszárazabb stílusban. Nyilván megkapta a forgatókönyveket, amelyből átemelte a párbeszédeket, ami még nem lett volna baj, de sajnos a cselekményleírás, helyszínek és karakterek bemutatása is olyan szinten maradt, ahogy ez csak az alapvető utasításokat tartalmazó szkriptekben szokott lenni. A Reneszánsz, a Testvériség, A Titkos keresztes háború, a Jelenések ebben a bosszantóan semmitmondó stílusban íródott, semmit sem téve hozzá ahhoz, amit játékosként már átéltem egyszer. Aki pedig nem játszott a játékokkal, azok számára szintén nem nyújt olyan mélységű élményt, mint számos jól megírt történelmi regény, hiszen eleve feltételezi, hogy semmit sem kell bemutatni, mert mindent tud már az olvasó/játékos.

Az Árulásban Connor apjának szemszögéből ismerjük meg az amerikai függetlenségi háború alatt zajló machinációkat. Ez a regény volt az első, melyben Gill/Bowden a saját stílusát is felszínre hozhatta, bár a naplószerű formátum továbbra is nagyon kivonatossá és röviddé teszi a regényt (talán a kiadó spórolásból kötelezte az oldalszám 200 körül tartására a szerzőt?). A Fekete lobogó újfent alig ad valami extra információt, jórészt a játékot követi, ismét egyes szám első személyben, s ez a stílus egyben menedék is, hogy minél kevésbe kelljen az írónak a részletekbe mennie. Aztán jött az Egység. A játékban Arno, a könyvben Élise kalandjait ismerhetjük meg, a közösen átélt eseményeket pedig mindkettőjük szemszögéből. Újra csak a naplóformában. Az Egységben Gill/Bowden legnagyobb hibája, hogy nem úgy fogalmaz, mint ahogy az adott életkorban egy kislány vagy fiatal nő tenné. Ha már naplóról van szó (és talán hibázik is, mert a regény elején az olvasóhoz szól, márpedig milyen napló az, amit olvasónak szán az írója? Ja, tudom, a kamu regény napló). A modorosan túlírt jelenetek sokaságát, néha gálánsan átugrott hosszú időszakok szakítják meg. S bár akadnak érdekes szereplők, némelyek egy idő után egyszerűen eltűnnek, soha többé nem emlékezik meg róluk a főhős. Aki ostoba, önfejű és cseppet sem szimpatikus, már a játékban sem sajnáltam, megérdemelte a sorsát.

És ezzel elérkeztünk az Alvilághoz, mely nagyon jól indul, Gill/Bowden lévén angol, jól ismeri London történetét, s végre remek leírásokat kapunk a helyszínekről, a szereplők motivációról és külön öröm, hogy nem első szám első személyben. Talán azért is lehetett ennyire élethű a londoni regény, mert míg a korábbi könyvek olyan korszakokban játszódnak, melyekről sokkal kevesebb megbízható képes vagy szöveges forrás maradt fent – jó része csak fantazmagória –, az alig 100 évvel ezelőtti Londoról viszont könyebb anyagot találni. S, ha már a fantázia szóba került: az Alvilág volt az első regény a sorozatban, melyben az érződött, hogy akár meg is történhetett volna (mármint a regény első fele). A korábbiak a primitív történetükkel inkább csak naív mesének tűntek.

És itt jön az, hogy miért írtam korábban, hogy öt és fél játékforgatókönyvhöz két és fél új perspektívát kaptunk nyolc könyv során. Haytham és Élise után az Alvilág fele is olyan, amilyennek a többi regénynek is lennie kellett volna. Más, mint a játékok. De csak a fele. Mert a felétől óriási minőségi visszaesés következik, visszatér Gill/Bowden forgatókönyvi alibizése, a gyorsvonatszerűen száguldó, elnagyolt akcióval. Sőt, olykor még a játékokhoz képest is keveset kapunk abból, hogy mi miért történik. Annyira különbözik a könyv első és második fele, mintha egy teljesen más író fejezte volna be (vagy éppenséggel kezdte volna el). Még Lagercrantz sem cseszte el ennyire Larsson munkáját (pedig aztán ő is a lovak közé csapott rendesen), mint amennyire Gill/Bowden a jól felépített sajátját. A morális problémák miatt vonakodó, de alapvetően halálos orgyilkosból a könyv második felében (és a játékban) tutyi-mutyi, kétballábas széplélek lett, aki inkább könyvmoly, mint aszasszin. Mintha nem is ő lett volna, aki egyszerre 4-5 kemény ellenfelet ölt vagy nyomorított meg gyakorlatilag puszta kézzel a könyv első felében. Az érdekes és nagyon emberi Abberline alig kap szerepet a könyv második felében, és az ő talpraesettsége is nyomtalanul eltűnik, csak a játékban megismert Clouseau felügyelő-szerű, önmaga álcázásában is röhejesen teljesítő paródiarendőr lett. Evie karaktere (ahogy az Egység is a női karakterre koncentrált, úgy az Alvilág is, ami az Egység esetében érthető, hisz a játékot a Arnóval kellett végigvinni, Élise csak olykor szegődött mellénk, viszont a Syndicate-ben, a legtöbb küldetésnél választható volt, hogy Jacob vagy Evie legyen a játékos karektere, tehát elvben azonos időt lehetett volna szentelni a könyvben is mindkettőjüknek, de az további 100 oldal lett volna…) egy az egyben Élise, minden klisé, ami kimaradt az Egységből az „erős” női karaktert illetően, bekerült az Alvilág történetébe.

Sajnos ebből a könyvből sem tudunk meg semmit az Orgyilkosok és a Templomosok szembenállásának okairól. Egyfelől vannak az orgyilkosok, akiket más nem érdekel (Jacob, Evie ikertesója), mint a templomosok megölése, vagy valami rejtélyes és mosolyogtató kegytárgy hajkurászása (Evie). Másfelől ott vannak a templomosok, akik az emberiség javát akarják a totális kontroll útján, melyhez ezek a rejtélyes kegytárgyak szolgáltatnák a természetfeletti erőt. Okkééé. És ebben a történetben minden templomos velejéig gonosz. A korábbi regényekben és játékban (az egyedüli, mely nem kapott regényt, pont az, amely egy kiugortt orgyilkosról szól, aki átállt, mert megtapasztalta, hogy az orgyilkosok épp olyan kegyetlenek és csőlátásúak, mint ahogy a templomosokat láttatták eddig a történetekben), Haytham, Jennifer és Shay révén kiderült, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy ki nyer vagy ki veszít, az emberiség nagy szarban lesz, mert mindkét fél egyformán rossz.

És a hanyagul összedobott regények legnagyobb hibája mégsem az, hogy szinte csak a játékok összefoglalói, hanem az, hogy a napjainkban játszódó fő cselekményvonal, ami megmagyarázná, hogy mi folyik a színfalak mögött közel 1000 éve, teljesen kimaradt (az Első Civilizáció és az emberek harca, a rejtélyes tárgyak eredete stb.).

50%

>!
VNoel
Oliver Bowden: Assassin's Creed – Alvilág

Az orgyilkosok és templomosok harca ezúttal a 19. századi London utcáin folytatódik. Nagyhatalmú ereklyék tűnnek fel és megkezdődik a hajsza. Aki találkozott már az AC sorozattal annak ismerős lehet a szituáció.
Hosszú és szövevényes történet sok szereplővel. A cselekmény helyenként pörgős, de vannak visszaemlékezések amik ellensúlyozzák a harcot. A templomos karakterek szerintem egy kicsit sablonosra sikeredtek, jobban ki kellett volna őket bontani. A motivációikról és a céljaikról keveset tudunk meg. Ellenben az orgyilkosok jobban megismerhetőek. Ethan, Evie és a Szellem elvinné a hátán a történetet a többiek nélkül is. Az utóbbi szereplő kálváriája szépen keretbe foglalja a cselekményt míg eljutunk a sötétségből a fénybe. Azt sajnálom hogy Jacob alig kapott szerepet, pedig van olyan érdekes mint Evie. Az Assassin's Creed rajongói nem fognak csalódni a regényben, de aki egy kis akcióra és nyomozásra vágyik az is megtalálja a számításait.


Népszerű idézetek

>!
Fumax KU

– Éppen erről a lenyűgözöttségről van szó, érted? Az eszméről. Ebben rejlik az ereklyék bűvös ereje. Legyünk orgyilkosok vagy templomosok, mind eszméket árulunk a tömegeknek, és mind hisszük, hogy a mi eszménk fogja megmenteni a világot, de az közös bennünk, hogy tudjuk, ezek az ereklyék az Első Civilizáció titkait rejtik magukban. Nézz körül… – Körbemutatott a hamis házban, amelyben ültek, az alagúton, amelyben hamarosan vonatok, méghozzá földalatti vonatok fognak utazni. – Van gőzerőnk. Hamarosan lesz elektromosságunk. A világ szinte elképzelhetetlen, hihetetlen tempóban fejlődik. A nyakunkon a huszadik század, és a jövő immár a huszonegyedik század, Jayadeep. A hidak, az alagutak és a vasútvonalak építéséhez alkalmazott technológiát arra használják majd fel, hogy fegyvereket készítsenek. Ez a jövő. És hacsak nem akarod látni, ahogy az emberiséget rabszolgaságba hajtja a zsarnokság és a totalitarizmus, meg kell mentenünk ezt a jövőt a gyerekeinknek, a későbbi generációknak, akik egy nap majd a könyveikben olvasnak az erőfeszítéseinkről, és köszönetet mondanak nekünk, amiért nem engedtük, hogy önkényuralom martalékává legyenek.

>!
DoraCraiban IP

– Én az én kincsemet a könyvtárba rejteném – jegyezte meg Evie, és Henry felnevetett.
– Az enyém maga lenne a könyvtár.

392. oldal

>!
LLBarbi

– Tudod, mi a te bajod, Freddie? Mindent feketének és fehérnek akarsz látni. Mindig, mindenre válaszokat akarsz. És tudod, néha egyszerűen nincsenek válaszok, és nincs fekete és fehér; csak a szürke különböző árnyalatai vannak, amivel azt akarom mondani, hogy a dolgok éppoly homályosak, mint a Temze alja, és pont úgy bűzlenek is, és ahogy semmit sem tehetsz a Temzével, ugyanúgy nem tehetsz semmit ezzel sem.

214. oldal

>!
No_Exist

– A fiatalok azt hiszik, rajta hagyhatják kezük nyomát a világon, mely világot pedig teljes egészében az ő kizsigerelésükre építettek.

440. oldal

>!
No_Exist

Az emlékek könnyen átverhetik az embert – mutathatják a múltat jobbnak és rosszabbnak is annál, amilyen valójában volt – (…).

52. oldal

>!
LLBarbi

(…), egy kis félelem hasznára válik az embernek. A félelem óvatossá tesz. A félelem életben tart.

91. oldal

>!
DoraCraiban IP

Orgyilkosokként egy bizonyos filozófiát nevelnek belénk. A templomosokkal ellentétben, akik a világot pásztorokra és juhokra osztják, mi fényes pontok millióit látjuk: intelligens, érző lényeket, mind a maguk potenciáljával, képesen arra, hogy egy nagyobb egész részeként munkálkodjanak.

77-78. oldal

Kapcsolódó szócikkek: orgyilkos
>!
DoraCraiban IP

Evie Frye képzeletét a tanulás lobbantotta lángra.

210. oldal

>!
feralheart

Evie talpra ugrott, és ép akkor rohant ki az ajtón, amikor beindult a láncreakció, és a villámhárítók lángokba borultak, a gépezet pedig egy tompa fumppal felrobbant.

354. oldal

>!
LLBarbi

-Nahát – vicsorgott vissza –, csak nem Frederick Abberline-t, Marylebone D Részlegének 58. közrendőrét látják szemeim, aki szintén igen messze került a hatáskörétől, és aki akár fel is dughatja a behízelgését oda, ahová nem süt a nap!


A sorozat következő kötete

Assassin's Creed sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Iny Lorentz: Vörös égbolt
Bernard Cornwell: Sharpe pusztítása
Bernard Cornwell: Az utolsó királyság
Conn Iggulden: A kardok mezeje
Giles Kristian: A bosszú istene
Jean M. Auel: A Barlangi Medve népe
Patrick O'Brian: Kapitány és katona
James Clavell: A Nemes Ház
Bernard Cornwell: Az ördöglovas
Ken Follett: A tűzoszlop