Hajtsad ​ekédet a holtak csontjain át 86% 283 csillagozás

A lengyel Olga Tokarczuk már jóval azelőtt nagy kedvencem volt, hogy tavaly(előtt) elnyerte a legrangosabb irodalmi elismerést, a Nobel-díjat. Már korábban minden magyarul megjelent művét elolvastam, és gyakorlatilag mind (szinte maradéktalanul) elnyerte a tetszésemet, így persze most is tűkön ültem, hogy kézbe vehessem a minden bizonnyal a Nobel miatt gyorsított tempóban boltokba kerülő új regényét, mely a kimondottan költői (William Blake versrészlete) Hajtsad ekédet a holtak csontjain át címet viseli.

A történetünket egy világvégi lengyel erdőben élő furcsa, idős asszony meséli el, akinek alig-alig vannak emberi kapcsolatai, aki meglehetősen különösen viselkedik, és akinél nagyobb állatbarátot-állatvédőt nem hordott hátán a Föld. Miközben nagyjából egy éven keresztül beszél a mindennapjairól, egy furcsa gyilkosságsorozat kezdődik a környéken, és hamar kiderül, hogy az áldozatokban legalább két dolog közös: mindannyian szenvedélyes vadászok voltak, és a tetthelyeken mindig feltűnnek állati nyomok. Mintha az erdő népe bosszút állna. Legalábbis a környezete számára zavartnak tűnő öregasszony szerint.

Hogy mennyire jó könyv is ez, paradox módon először a negatívumait előre véve mutatnám be. Furcsán hangzik? Lehet. Ugyanis ebben a kötetben előbukkan számos kisebb-nagyobb hiba, és mégis…

Mivel ebben a szövegben énelbeszélővel van dolgunk, a dolgok veleje az ő narrációjából következik, és így a saját nevét maga mögött hagyó nő a forrása természetesen a kötet minden negatív és pozitív vonásának egyaránt. Mivel azt ígértem, hogy a negatívumokkal kezdem, ezt is fogom tenni. Két dolgot emelnék ki: először is olyan mértékben tuszkolja le a kötet az állatvédelmi mondanivalóját az olvasók torkán (és ráadásul olyan végletes és öniróniától mentes módon), ami eléggé példátlan az igazán fajsúlyos szépirodalmi alkotások között. Aztán úgy gondolom, hogy van egy annyira ordító hiba az elbeszélő és a cselekmény viszonyában (mivel nem szeretnék spoilerezni, inkább nem is írok róla többet), ami gyakorlatilag felfoghatatlannak tűnik. És mégis…

És mégis olyan magával ragadó, hangulatos és erős ez a kötet, mint bármelyik korábbi Tokarczuk. Ennek oka pedig megint csak az elbeszélőnk és az ő furcsaságai. Hisz a főszereplőnk egy olyan nő, aki annyira hisz az asztrológiában, hogy tényként kezeli, mindent a bolygók irányítanak, és mindent erre vezet vissza az egész világon. Aztán olyan szuggesztív az előadása, hogy tényleg képes minket meggyőzni, hogy az egész gyilkosságsorozat mögött az erdő állatai (őzek és rókák) állnak, akik megunták az emberek kegyetlenségét, és most véres bosszúhadjáratot folytatnak. Ezen kívül egy olyan különös, csupa nagybetűs, általa többletjelentéssel felruházott szóval teli új nyelvet használ, ami már-már világteremtő erejű, és amit megint csak nem tud hová tenni a nagyérdemű. És ahogy olvassuk ezeket a különös dolgokat, sodródunk egyik gyilkossági helyszíntől a másikig, az egyik furcsaságtól a másikig, hogy közben egyáltalán nem tudjuk eldönteni, hogy itt most egy szimpla thrillerrel, egy magányba beleőrült öregasszony monológjával vagy valami egészen mással van dolgunk.

Ritkán esik meg az, hogy általam kimondottan súlyosnak gondolt hibákkal megírt művet ajánljak elolvasásra, de most különösebb gondolkodás nélkül teszem ezt meg. A Nobel-díjas Olga Tokarczuk műve egy kimondottan szuggesztív és fajsúlyos olvasmány, egy olyan, amivel másnál nem nagyon találkozhatnánk, szóval egy olyan színvonal, amit tőle már megszokhattuk.

Első olvasásom volt Tokarczuktól, de ha az életmű további darabjai akár csak megközelítik ezt a különös, Blake-kel felturbózott, öko-prospektusnak álcázott remekművet, akkor a Nobel feltétlenül jó helyre került.
Nem tudom, hogy a szerző mit akart ezzel a regénnyel, csak azt érzem, hogy ennyire összetett tartalmat, ilyen szűk keretek közé szorítva, kizárólag zsenik tudnak összerakni.
Ráadásul már a kötet elejétől úgy érzem, hogy meg akar majmolni… Úgy tűnik, hogy a néha végletesen naivra vett, poláris gondolat-transzfer, párosulva a festői tájleírásokkal, az eltúlzott érzelmeket gerjesztő írásmóddal, csakis arra hivatott, hogy megkösse a figyelmemet, miközben végtelen türelemmel tanít valami egészen fontos dologra. Talán éppen azért sarkítja a természet védelmével kapcsolatos gondolatokat, hogy közben rávezessen a semmit érő, törékeny humán burokhoz kötődésünk értelmetlen voltára.
Úgy tűnik, mintha Tokarczuk feltalálta volna a kereket – miszerint egy öko-horrorba, vagy ha úgy tetszik egy biodiverzitásra mutató bűnügyi regénybe csomagolt olvasmányos történet, amit egy bogaras, ámde mégis ravasz, talpraesett főhősnő kalandjaival és belső monológjaival körít, többet tehet a környezettudatosságért, a természet iránti felelős magatartás megébresztéséért, mint tonnányi ismeretterjesztő szóróanyag legyártása.

Művészet ez a javából, szerintem még hónapok múlva is újabb rétegeket fordít majd ki az a bizonyos eke a visszatérő gondolatok, nehezen ülepedő érzések talajából.
A Blake idézetek pedig egyszerűen tökéletesen illeszkednek.

Himnusz a természethez. Mit jelent embernek lenni, mit jelent állatnak lenni, és milyen objektív különbséget lehet tenni a kettő között? Egy rendkívüli történet, egy empátiával átitatott próza, amely tele van érzékenységgel a körülöttünk lévő természet világa iránt, miközben regényes narratívája a társadalmi hangulatok érzékeny barométerének benyomását kelti. Egy életigenlő egzisztenciális üvöltés helyszíneként kel életre, mialatt a lengyel állami szervek lustaságát, és képviselőinek büszkeségét és tudatlanságát is feltárja. Karaktereinek külső és belső világának ábrázolásával Tokarczuk valami teljesen újat hozott létre. A cselekményen és az események alakulásán keresztül egyedi módon képes volt átadni az általános életigazságokat, saját tapasztalatait, reflexiókat az emberi életről, miközben lehetővé teszi számunkra, hogy megálljunk olvasás közben, és elgondolkodjunk a földi létezésünkön. Okarczuk alapvetően portréfestő, olyan író, akinek jó érzéke van ahhoz, hogy kiszimatolja azokat az összeférhetetlenségeket, amelyek az embert alkotják. A fejezetek mindegyikében William Blake idézetei találhatók, eközben sikerül összekapcsolnia Blake éles vádjait az emberi beavatkozásról a természetbe, valamint az emberi korrupció bekúszását a lengyel vadonba. Nem pusztán egy lebilincselő thriller, hanem egy filozófiai „tündérmese” életről és halálról, amely megpróbálja kiszivárogtatni titkait, amelyeket mindvégig a csontjainkban érezhetünk. Az ilyen horizontot szélesítő, korlátok nélküli irodalom üdvözlendő és hatékony ellenszere annak az időnek, amikor az ember intellektuális büszkesége gyakran elszegényíti a természetről és a benne elfoglalt helyről alkotott megértését. Kiválóan illeszkedik a természettel és az emberek rá gyakorolt hatásával, valamint az állatok vadászatának és megölésének kegyetlenségével kapcsolatos kortárs irodalmi aggodalmakba.

Lehet, hogy nem vagyok elég intellektuális, de én végigszenvedtem ezt a könyvet az Irodalmi Nobel-díj ellenére. Pedig az alapötlet nagyon jó volt, és tényleg olyan dolgok voltak bent, amik engem is érdekelnek, nekem is nagyon fontosak: kezdve az állatok szeretetétől, az állatvédelemtől, az asztrológiától a természet közelségéig, a költészetig, de mégse tudtam szeretni a regényt. Nekem az írónő stílusa nagyon száraz, merev, hivatalos. Maga a főszereplő, Duszejko asszony pedig idegesített a Bajaival. Viszont az utolsó pár oldal azzal a csavaros befejezéssel nekem nagyon tetszett.

Úgy tudok örülni, mikor az olvasásaim nagy kupacában valódi gyémántra bukkanok, ez a könyv bizony az, legalábbis a számomra. A hibbant öregasszonnyal lelki rokonságban érzem magam – itt nem elsősorban az írónőre gondoltam – csak én gyávább vagyok annál, hogy olyan legyek, mint ő. Ezért irigylem őt és nem tudom elítélni. Végig neki szurkoltam, még azután is, hogy spoiler. Az írónő mindegyik könyvét szerettem, de ezt a leginkább.

Első olvasásom volt az írónőtől, de már most sikerült elérnie, hogy érdeklődjek a többi könyve iránt. A stíluson kívül – amely magávalragadó – nagyon tetszik a kiemelkedő szóhasználata és egy bizonyos erőtlen nyersessége.

Ebben a monológban – hiszen énbeszélő – egy sajátos hangon és stílusban meséli el főszereplőnk a történetet. Elsődlegesen nem azért tetszik ez a fomaitás, mert könnyebb azonosulni vele, hanem azért, mert semmit nem akar letolni az olvasó torkán, mégis fulladásig felcsigázza az érdeklődést.

Elemeiben is érdekes, karakterek szempontjából sem elhanyagolható.

Csak pozitív élményem maradt olvasás után, pedig a téma egyáltalán nem humoros.
Ezért biztos vagyok benne, hogy fogok még olvasni a szerző tollából.

Ajánlom!

Nekem Tokarczuk második könyve volt ez a tegnapi vonaton, egy meglepetés-gyöngyszem. A regény felépítése a klasszikus bűnügyi történetek sémáját követi: egy halállal kezdődik. Ez a felvezetés, amely után a szereplők saját eszközeikkel, személyes indítékaiknak megfelelően keresik a választ. A történteket Duszejko asszony mondja el; az ő belső monológjai, másokkal folytatott dialógusai révén bontakozik ki előttünk a cselekmény. Ez az elbeszélésmód tökéletesen ábrázolja a főszereplő lelki világának apró, leheletfinom mozzanatait, s én már a kezdetben sokhelyütt nagyon tudtam azonosulni Janina nézeteivel. Meg is kedveltem közben.
Az írónő rendkívül jól építi fel ezt a központi karaktert. A kötet elején egy kissé habókos, extrém igazságérzettel rendelkező idős hölgy, egy angolul jól beszélő tanítónő, volt mérnök áll előttünk. Roppantul önérzetes, kimért és precíz; s emocionális szinten széles skálát jár be. Érdeklődési köre is tág spektrumon mozog: a természetfelettire való fogékonyság nála – kissé irracionális módon – a tudomány és a magaskultúra iránti vággyal párosul. Ezen erős kontrasztok még titokzatosabbá teszik őt. A többi szereplő figura nem annyira kidolgozott, épp csak körvonalazott, Duszejko asszonyhoz való viszonyuk révén látjuk őket; ez azonban kevés ahhoz, hogy komolyabb érzelmi kapcsolatot alakítsunk ki velük.
A szerző Janina monológjába rejti a sokirányú mondanivalót: erős társadalomkritikát, korunk morális kérdéseit, William Blake verseinek szeretetét és szimbolikáját és sajátos humort is. A kötet egyik központi problémája a múlandóság kérdése. Az évmilliós távlatokba vetített jövővíziók, túlvilági álom-látomások, a főhős saját betegsége – melyre mindvégig „Bajaimként” hivatkozik – s az elmúlás révén kerül a kötetbe a misztikus, asztrológiai vonal is. A cselekmény előre haladtával a főszereplő az emberek és állatok közt dúló morális harcban egyre inkább az állatokkal vállal sorsközösséget vállalja fel.
De az a világkép, amit az első oldaltól kezdve tudatosan, mondhatni tégláról téglára építgetett, a végén összeomlik. A karakter szélsőséges gondolatvilágot és érzelmeket egymásba olvasztó személyisége a befejezésben csorbát szenved, ami tán felülírja minden korábbi tettének létjogosultságát. Ez a kudarc túlmutat az egyéni lét keretein; s mintegy kollektív érvényű, tulajdonképp egy keserű disztópiává válik. Én mégis nagyon kedveltem Janinát és világlátását, aki képes és kész volt cselekedni a jobb holnap érdekében, ha nem is mindig elfogadható eszközöket választott. Bár a regény baljós hangulatú, de oly meghitt részletek, érzékletes tájleírások, megfigyelések tarkítják, hogy élvezet, öröm volt olvasni. Belefért egy kis mágikus realizmus. Nagyon ajánlom!

Kicsit más jellegű olvasmányra számítottam,de így sem csalódtam. Rejtélyes módon halnak meg az olyan emberek,akik állatokra vadásznak,és ölnek meg. Egy asztrológiával foglalkozó idős asszony szemszögéből ismerhetjük meg a történetet,akinek saját elméletei vannak a gyilkosságokra. De vajon helytállóak-e vagy egy teljesen más irányban kell keresni a megoldást?
Nagyon tetszett a stílusa a könyvnek.

A Bizarr történetek rövidke történetei után – ami a tavalyi év egyik legerősebb novelláskötete volt számomra – ez volt az első Tokarczuk regény, amit volt szerencsém olvasni, és bár nekem hiányzott azoknak a novelláknak a csattanós ereje és valódi furcsasága, a Hajtsad ekédet a holtak csontjain át megerősített benne, hogy hosszabb távú barátságban leszek még az írónővel.

A nyelvezet magával ragadó, Tokarczuk prózája helyenként mámorítóan szép, gyönyörű metaforái és álomszerű képei rendkívül érzékletesen elevenítik meg a Kłodzko-völgy vadregényes hegyvidékét. Tokarczuk a mágikus realizmus elemeit is felhasználva épít fel egy látomásszerű, különleges, magával ragadó atmoszférát.

A regény fő üzenetét Tokarczuk egyértelműen lenyomja az olvasó torkán – és nem véletlenül fogalmazok így, mert néhol már kicsit túlzónak éreztem, az érvelés is helyenként értetlenül bárgyú –, mégis az üzenet fontos és súlyos, amivel azért alapvetően együtt lehet érteni, és bőven ad teret további kérdések felvetésére és megfontolására. Azonban emellett (mármint az „ökológiai-morális” vonal mellett) a regénynek számos más olvasata is van, amiből az olvasó kedvére megválogathatja melyiket érzi magáénak, William Blake sajátos filozófiáját, az asztrológiás-spirituálisan érzékeny vonalat, az elszigetelődés és magány fájdalmát, a társadalmi rendszert átszövő képmutatás keményen kritizáló bemutatását, vagy…vagy bármelyiket a megannyi más közül. Rengeteg minden van ebben az egyébként rövidke regényben, Tokarczuk pedig mesterien dolgozza őket össze egy egésszé Janina Duszejko élete köré fonva.
Janina karaktere pedig nehéz eset, számomra nehezen kedvelhető, mégis mélyen megrendítő és becsülendő volt, és nehéz eldönteni, hogy őt ragadta magával az őrület, vagy épphogy mindenki mást.

Viszont maga a történet néhol borzasztóan lapos, thrillerként aligha állja meg a helyét, és már teljesen el is veszik a rátelepedő rengeteg réteg alatt, így a végére kissé vérszegénnyé válik. A horoszkópos (humbug) részek idegesítően hosszúra nyúlva törik meg a regény ívét, és néhol annyira leül a történet, hogy már szinte elfelejtjük mi is volt a lényeg. Ettől kicsit csapongónak éreztem, amiben nincsenek megfelelő egyensúlyban az egyes részek. Mondjuk thrillerre én amúgy sem számítottam. 3.5 csillagon gondolkoztam először, de volt benne valami annyira magával ragadó – kiváltképp a szöveg szépsége és mélysége –, amitől feljebb kúszott egy fél csillagot. Rövidsége ellenére nem volt egy könnyű olvasmány, de beszippantott és nehezen eresztett, így az élmény megérte.

Igazán eredeti mű.
Az elején nem éreztem a krimi vonalat, azonban ahogy haladtam előre, egyre inkább érződött, hogy valami történni fog, az első gyilkosságon kívül is.
Amit mndenképpen kiemelnék, az Duszejko asszony jelleme. Az egész könyv tulajdonképpen az ő gondolatmentete, ritkán félbeszakítva párbeszédekkel. Egyre inkább érződik, mennyire kettős személyiségről van szó: egy bogaras, magányos, zsémbes öregasszony és egy tanár, lelkes hobby-műfordító, egykori mérnök, ugyanabban a testben. Az állatok és a természet iránti tisztelet és szeretet a mű mozgatórugója, így igen komoly eszmefuttatásokat találhatunk ebben a témában a főszereplő gondolataiba ágyazva, analitikus- filozofikus gondolatokat, kétségeket, amelyekkel nem tudtam nem egyetérteni; lelkesen bólogattam olvasás közben.
Bár több szereplős a könyv, csak a főszereplőt van módunk valamennyire megismerni, a többiekből csak foszlányokat kapunk, amit gondolatban tudunk tovább szőni; ennek ellenére Mumust szimpatikusnak találtam.
Külön üde foltja a történetnek beszélő nevek jelenléte, melyeket főszereplő aggat a többiekre.
Az érdekes és nem midnennapi történet mellett, melynek a végkifejlete nekem meglepetés lett (tényleg nem erre számítottam), igen hangsúlyos társadalomkritikát is kapunk egy pici humorral fűszerezve, valamint William Blake verseivel, csodálatos tájleírásokkal, hétköznapi mozzanatok érzékletes leírásával és az emberi múlandóság kérdésével is találkozunk.
Elvarázsolt a történet a mágikus realizmus felbukkanásának ellenére is :).