Szuhanov ​álomélete 33 csillagozás

Olga Grushin: Szuhanov álomélete

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Az 1960-as években Szuhanov egy jobb élet reményében elrejti a világ szeme elől a kurzusból kilógó műveit, és inkább napszámban írja a nyugati művészetet és az avantgárd festőket pocskondiázó bírálatokat. Amikor 1985-ben beköszönt Gorbacsov glasznoszty-kora, képtelen elhinni, hogy fordul a kocka: elveszti mindazt, ami addig mindennél fontosabb volt számára. Fájdalmában csodálatos álomlétbe menekül, ahol szembesül múltjával, megtudja az igazat apja életéről és haláláról, Nyina választásáról szerelem és művészet között. Grushin különleges prózája a politikával átitatott 20. századi orosz művészet eleven portréját vázolja fel.”

>!
Geopen, Budapest, 2008
446 oldal · ISBN: 9789639574793 · Fordította: Ladányi Katalin

Enciklopédia 1


Kedvencelte 6

Most olvassa 4

Várólistára tette 37

Kívánságlistára tette 10


Kiemelt értékelések

>!
vicomte P
Olga Grushin: Szuhanov álomélete

Nem szükséges ahhoz személyes tapasztalattal rendelkezni, hogy az ember tudja, hogy a „létező szocializmus” idején azokból a szózatokból, amit a proletárforradalmak idején az egyenlőségről harsogtak, igen kevés valósult meg.
A rendszer pillanatok alatt kitermelte a kontraszelektált új elitet, amelynek tagjai kevés kivételtől eltekintve a legnagyobb lelki nyugalommal be is rendezkedtek abban a viszonylagos jólétben, amit a lojalitásukért cserében a párt biztosított számukra.

Az sem újdonság, hogy a diktatúrák, sőt akár csak a mereven autoriter társadalmak szemében a művészek deviáns szabadgondolkozónak, a rend felforgatójának, a jó ízlés – pontosabban a kor uralkodó ideológiáihoz szabott esztétikum – ellen lázadó veszélyes elemnek számítanak. Ezért sem meglepő, hogy a kísérletező, újító hajlamot az ilyen közegben mindig is tűzzel-vassal irtották. A nálunk is ismert hírhedt T(ámogott) T(űrt) T(iltott) kategóriák mindig is léteztek, és a szocializmus idején komoly apparátus dolgozott azon, hogy a dolgozó nép szinte kizárólag az első kategóriába tartozó művekkel találkozhasson.

Ebben a regényében azzal a kemény, a művészeket felőrlő bürokratikus cenzúrával szembesülhet az olvasó, ami a Szovjetunióban sokkal direktebb volt, mint nálunk.
Grushin egy valaha tehetséges és újító festő nagy tekintélyű műkritikussá, a szovjet szocialista realizmus felkent őrévé, és nem mellesleg rengőtokájú, ordibáló elvtárs-csinovnyikká történő avanzsálásának és elkerülhetetlen összeomlásának történetét meséli el.
A gyakran változó idősíkokkal és E/3-ból E/1-be át- meg átfolyó narrációval operáló könyvből lassan kibontakozik egy tragikusan elfecsérelt élet krónikája, amit a félelemre építő rendszer, a személyes gyávaság és a létbizonytalanság mellett a gyerekkori traumák formáltak megalkuvóvá.

Nem meglepő hát, hogy a könyv egyik fő fókusza Szuhanov találkozása azzal a bizonyos fiatalemberrel, aki valaha ő maga volt.
Ez a szembenézésszerűség megrázó következményekkel jár, és egy szürrealista festő megelevenedett rémálmához hasonlóan groteszk helyzetbe taszítja az összetört főszereplőt.

Ahogy látszik, ez egy sor egész izgalmas kérdést feszegető, rengeteg karakterdrámára lehetőséget adó történet, amit a szürrealista vs. szocialista realista festészet középpontba helyezése még akár egyedivé is varázsolhatott volna.
Volna…

De nem tette, mert ahhoz kellett volna egy kevés írói tehetség és tudás, amelyeknek Grushin ugyanúgy híján van, mint a hőse a humorérzéknek és a gerincnek.

Mint mindennek, az írásnak is vannak szakmai alapjai, amit ildomos megszerezni, sőt magabiztosan alkalmazni, mielőtt az ember valami nagyobb lélegzetű mű megalkotásába kezdene.
Az írónő még messze nem volt azon a szinten, ami alapján erre feljogosítva érezhette volna magát. Összerakott egy történetvázlatot és még a 8-10 fontosabb karakter egymás közötti viszonyait is felskiccelte, de aztán, amikor ezt tartalommal kellett volna megtöltenie és formába kellett volna öntenie, akkor kibukott, hogy elbliccelte azokat az órákat, ahol a szövegalkotás alapjait próbálták a fejébe verni.

Könyörgöm, minek minden egyes főnév elé jelzőt biggyeszteni, többnyire azonnal többet is? És minden rohadt mondatba három hasonlatot, két metaforát és legalább egy megszemélyesítést beleerőszakolni?
Azt hitte talán, hogy a sok díszítéstől valami szép is lesz?
Meg művészi?
Hát nem lesz az… Ezt hívják úgy, hogy giccs.
A párbeszédek mesterkéltsége és a szereplők sablonossága és néhol motivációtlan tettei ezek mellett szinte megbocsátható botlások.
Inkább nem is részletezem tovább, de talán hihető, hogy az alapanyag irodalmi minősége nagy jóindulattal is gyenge közepes.
Lenne… Ha nem rongálná tovább a ritka rossz magyar fordítás.

Nehéz ugyan megmondani, hogy kinek a hibája, hogy idegesítően közhelyes, falvédőről szalajtott vagy méltán a közhelyszótárak legmélyére száműzött frázisok tömkelegén kell annak átrágnia magát, ha mint én, szeretne a könyv végéig eljutni, de úgy vélem, ebben már elévülhetetlen érdemei vannak a fordítónak is.
Nehezen tudom elhinni, hogy csupán az író miatt kellett elviselni, hogy aki a főz, az konyhatündér, a bor az a hegy leve, s aki issza, az vizet prédikál, a reménység pedig forró gejzírként tőr fel, és ha valaki valamit szeretne – mint én a fordítónak feltenni néhány udvariatlan kérdést –, az azt nyilván hőn áhítja.
A mérhetetlenül ócska és hiteltelen kedélyeskedéssel vagy a pártértekezlet paródiákat idézően elvtársi hangvételű dialógusok a végeláthatatlan leírások után szinte már felüdülésnek számítottak…

A könyv számomra tipikus példája annak, hogy szavakat egymás után írni ugyan mindenki tud, de aki ennyi alapján azt is elhiszi, hogy jól tud írni, az a mesterség alapjaival sincs tisztában.
Ha ráadásul még ki is adatja a produktumát, akkor olyan, mint az a dilettáns festő, aki elvárja, hogy a szürrealista remekműként ismerjék el a mázolmányait, holott egy párhuzamost sem tud magától megrajzolni.

>!
ppeva P
Olga Grushin: Szuhanov álomélete

Egy tragikus, elvesztegetett, hazugságokra, elhallgatásra, irányított felejtésre alapozott élet krónikája. Mérhetetlenül szomorú, ha valaki közel a hatvanhoz döbben rá, hogy az élete teljesen más volt, mint amit kifelé sugárzott, és befelé gondolt róla. Sikeres ember vagyok, szép családom van, szeret a feleségem, megvan mindenem, ez itt a létező világok legjobbika. Hát nem, piszkosul nem igaz semmi.
Ezt a történetet az teszi általánossá, nemcsak egy bizonyos ember történetévé, hogy generációk nőttek fel így, hittek abban, amit sulykoltak maguknak, és amit sulykolt beléjük a környezet is.
Csodálom, hogy az írónő, aki alig pár évet élt csak a Szovjetunióban, azt is csak gyerekként, ilyen jól meg tudta érteni, és át tudta adni annak a világnak a gondolkodását, mindennapjait, öncsalásait, félelmeit.
A stílus az, ami nem tetszett, de fogalmam sincs, hogy mennyi ebből a fordítóé, és mennyi az írónőé. Mindenesetre elég jó könyv volt ahhoz, hogy egyhuzamban végigolvassam.

>!
Sárhelyi_Erika I
Olga Grushin: Szuhanov álomélete

Élet az álomban, álom az életben. Szürreálisan gyönyörű regény egy festőről, aki álomról álomra újraéli a múltját. És miközben hol a jelenben, hol a múltban járunk, hol egyes szám harmadik személyben, hol egyes szám első személyben követjük végig ennek az embernek önmagával vívott küzdelmét, újra és újra fellángoló kétségeit a tehetségét illetően, ugyanakkor folyamatosan boncolgatja, próbálja megfejteni a művészet, a szépség létjogosultságát a saját életén keresztül. Mindezt kiváló, olvasmányos stílusban teszi, úgy, hogy olvasás közben felvillannak előttünk a festészet legkiválóbb, legismertebb alkotásai, amelyek tényleg láthatóvá válnak a betűkön keresztül.
Nekem nagyon nagy élményt jelentett ez a regény.
Ajánlom mindenkinek
– aki fest,
– aki csak álmában,
– aki tehetséges, és ezt tudja,
– aki tehetséges, de nem hiszi el,
– aki nem fest, de látva lát,
– akinek van szárnya, és
– akinek csak volt és annak is,
– akinek sose volt, de repül.
Ja, és persze mindenkinek, aki szereti a jó regényeket.

>!
Gudmundur P
Olga Grushin: Szuhanov álomélete

Számomra ez a könyv szép példája annak, hogy hogyan lehet egy rendkívül izgalmas alapötletet a megvalósítás során elrontani. Szuhanov életének és összeomlásának bemutatásán keresztül Olga Grushin nehéz és fontos erkölcsi kérdéseket feszeget – nagyon leegyszerűsítve azt, hogy létezik-e olyan indok, ami igazolhatja egy álságos, hazugságra épülő, igazságtalan és veszedelmes politikai rendszer kiszolgálását. Nekem az volt a benyomásom, hogy az írőnő sajnos megrettent a téma által ránehezedő felelősségtől, az állásfoglalás kényszerétől, és ezért egy rettenetesen olcsó megoldással kanyarította kerekre a történet végét.
Emellett egyetértek a @vicomte értékelésében (https://moly.hu/ertekelesek/1639407) megfogalmazottakkal is: a szöveget borzasztóan nehézkessé teszik a hosszan hömpölygő jelzős szerkezetek, a bármiféle stilisztikai cél nélkül egy oldalasra nyúló mondatok és a cselekmény bosszantó következetlenségei. Egyszóval újra és újra elterelte a figyelmemet a tartalomról a forma: gyakran az irritáló szóismétléseket vadásztam a szövegben (előfordult például, hogy a „dúsan redőzött” kifejezés háromszor is felbukkant mindössze 5 oldalon belül). Hogy a sokszor erőltetett szóhasználat (pl. a „lelke tükre” kifejezés használata a „szeme” szó helyett) fordítói hiba, vagy az eredeti szöveg volt ennyire gyatra, azt nem tudhatom.
Kár ezért a regényért; szomorú, hogy a tényleg nagyon ígéretes, és az aktualitását sajnos nem vesztő tárgyát nem tudta – számomra értékelhető módon – kibontani.

1 hozzászólás
>!
Fiammetta P
Olga Grushin: Szuhanov álomélete

Bár a szürrealizmussal kapcsolatos kihívásra olvastam, az inkább csak említés szintjén (a szürrealista festészetre való hivatkozásokban) jelenik meg benne. A szürrealisták számára oly fontos álmok ugyan komoly szerepet kapnak (és nagyon szellemes a menet közben átértelmeződő cím), de a jelen és a múlt közötti asszociációk könnyen követhetőek, a történetvezetés így nem igazán formabontó. Viszont a téma, a főszereplő visszatekintése a sorsának alakulására, és az erkölcsi dilemma, amellyel szembesülnie kell, nagyon is érdekes.
Kár, hogy a jó alapötletet és gondolatokat helyenként teljesen agyoncsapja a kivitelezés és a mézeskalácsosan émelyítő stílus, az elkoptatott jelzős szerkezetek és közhelyek halmozásával. Az elején még azt hittem, hogy ezt talán iróniának vagy paródiának szánta a szerző, de nem lett igazam. Most már abban is kezdek elbizonytalanodni, hogy ezt az idézetet (https://moly.hu/idezetek/837875) is valójában teljesen komolyan gondolta Grushin (de talán mégsem).
Mint ahogy mások is írták, a fordító is közrejátszhatott a dologban. Fel nem foghatom, hogy mi vitte rá például, hogy a „nyaktekerészeti mellfekvenc” kifejezést használja – talán a szóismétlés elkerülése, mint a bor = hegy leve esetében, amelyet egy molytárs is említett. Valamiért a „háta megett” is irritált, amikor nagyjából huszadszorra olvastam, de még hosszan sorolhatnám a – szerintem –félresikerült megoldásokat…
Végül nem tudom, miért tartotta szükségesnek az írónő, hogy a könyv vége felé az olvasó szájába rágja, hogy mit is akart tulajdonképpen elmondani, mi mire utalt és mit jelentett. Fölösleges volt ez a magyarázkodás, teljesen átjött a lényeg e nélkül is.

>!
Dana
Olga Grushin: Szuhanov álomélete

Kedvenc könyvesbloggereim egyik legkedvencebb könyve régóta a várólistámon virít, most mindösszesen 400 petákért megvehető, nem is tudtam ellenállni neki, és akit egy kicsit is érdekel a festészet, a 80-as évek Moszkvája, netalántán az emberi lélek oroszosan mély bugyraiba akar alábukni, az ne hagyja ki ezt a briliáns, szellemes és megindító regényt.

A címbeli főhős, Szuhanov Moszkvában él gyönyörű feleségével, Nyinával és két gyerekükkel meglehetős jómódban, Szuhanov ugyanis egy igen híres és népszerű műkritikus, aki ontja tollából az aktuális állami ideológiának megfelelően a szocialista realizmusról szóló tirádáit és kárhoztatja a modern kor festményeit mint a kapitalizmus dilettáns és kártékony megnyilvánulásait. Az ötvenes éveiben járó Szuhanov tehát köszöni szépen, jól van, egészen addig, míg össze nem fut apósa kiállításán régi barátjával, Lev Belkinnel. A felkavaró találkozás olyan folyamatsorozatot indít be, melyet Szuhanov képtelen irányítani és leginkább egy szürrealista álomhoz hasonlítható. Szuhanov ugyanis innentől kezdve képtelen egy éjszakát is alvással tölteni, megszállják gyermekkora, majd ifjúkora képei, kicsúszik kezéből a valóság, végül saját élete is. Szuhanov ugyanis gyermekkorában találkozott a Művészettel, ami tiltott gyümölcs volt akkoriban, így a Félelemmel és Őrülettel ugyancsak szembenézett, és hosszas kísérletezés, kiugrás és küzdelem után egyszerűen feladja ígéretes, de lázadó festői pályáját egy kényelmesebb életért. Ámbár Malinyin, Szuhanov apósának érveiben is bujkál igazság, Grushin nem ítéli el élesen a szocialista realizmus alkotásait sem, tehát szó sincs oppozicionálásról – ez a széles látókörűség, ez a tolerancia különben végig jellemezte a művészeti-esztétikai eszmefuttatásokkal tarkított regényt, és ez nekem nagyon szimpatikus volt. Ugyanakkor az írónő egyértelműen ítéletet mond az ideológiai megközelítésű elnyomó esztétikák és a megalkuvás fölött. Szuhanov tehát viaskodik álomképeivel, hallucinációival, delíriumos emlékrohamaival, sőt meg kell küzdenie a gorbacsovi enyhülés új hullámaival, furcsábbnál furcsább helyzetekbe sodródik, a végkifejlet szinte végig rejtély volt számomra.

Ez a regény valóban olyan zseniális és szépséges, mint ahogy a többiek állítják, élvezet volt olvasni a művészetről, az autentikus életről, az elhazudásról és a feltámadásról, arról a szivárványos és derűs világról, ahová mindannyian kibukkanhatunk hazugságaink szürkeségéből, ha követjük álmainkat. Ne hagyd, hogy levágják a szárnyaidat!

>!
Ceri
Olga Grushin: Szuhanov álomélete

Hogyan alakul az életem, ha a másik utat választom? Mennyit lehet kockáztatni? A saját boldogságom a fontos vagy a szeretteimé? Ismerem-e egyáltalán őket? Ehhez hasonló nagy kérdések merülnek fel, miközben lassan belátunk a luxuslakással, szolgálati Volgával, sofőrrel, dácsával, szép feleséggel és két gyerekkel rendelkező, unalmasnak tűnő műkritikus álarca mögé.

>!
jazmin
Olga Grushin: Szuhanov álomélete

Azt kell, hogy mondjam, sodró egy történet ez.
Hosszú, sokszor bekezdésnyi mondatokkal, (számomra) szokatlan szavakkal halad az egész egy felszínes rendből a teljes kuszaságba (és aztán majd talán vissza egy korábbi, másféle rendbe).
Először szinte csak éreztem, hogy változik valami (a nyelvtan szempontjából a szám/személy, Szuhanovban meg az idő), nem is fogtam föl igazán. Volt, hogy bekezdésen belül, de aztán már mondaton belül is előfordult. Így inkább csak halkan belém kúszott, hogy épp máshonnan nézzük az eseményeket és hogy egyre kevésbé van rendben ez a világ, meg amire Szuhanov építette eddig magát, az életét, a családját. Aztán ahogy kezdett látszólag végérvényesen, és számára talán rémisztően is összekeveredni a valóság az álommal (elfojtott múlttal, emlékekkel), ahogy lassan engedte feltörni a rég elfelejtett eseményeket, úgy lettem én egyre tudatosabb olvasó. Már nem csak utólag fogtam föl, hogy mikor hol járunk, nem csak éreztem, hanem értettem is. Elképesztő, furcsa, eddig számomra ismeretlen élmény volt ez. Nem tudom, hogy eredeti nyelven is ekkorát ütne-e rajtam, (ha tudnék oroszul :D) de szóval nálam ez a fordítás csillagos 6os!
És bizony maga a történet is remek megközelítése a problémának. Már-már hihetetlen, hogy valaki, akár felnőttkori emlékeket is ennyire elfojtson, de persze mégsem az. A történelmi keret pedig remek alapot kínál ehhez.

Pl. A gólyakalifa is némileg hasonló (álom és valóság – amit szintén imádok!), de itt valahogy sokkal elemibb az egész, borzongós.

Egy a lényeg – nagyon jó könyv!!!

2 hozzászólás
>!
imrekati
Olga Grushin: Szuhanov álomélete

Ahhoz túl jó volt, hogy félbehagyjam, ahhoz viszont túl rossz, hogy ne olvassak ki közben másik 4-5 könyvet. Tehát döcögősen, de azért elég jó. Egy orosz írótól kissé több szenvedélyt várok. Az orosz már csak olyan, na!

>!
almosehes
Olga Grushin: Szuhanov álomélete

Nagyon jó volt! Már korábban kinéztem magamnak, azután pedig megláttam 400, azaz NÉGYSZÁZ forintért! Nem hogy ezt a könyvet. Bűn lett volna otthagyni!

Nem csalódtam, kedvencelés lett a dolog vége, illetve rájöttem, hogy az elmúlt kb. egy évben egészen belelendültem az oroszokba, így egy kihívást is kerestem „szenvedélyemhez”. – Orosz regények, novellák, versek

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Sárhelyi_Erika I

(…) a festészet, az irodalommal szöges ellentétben, tragikus sorsra kárhoztatott művészeti ág: alkotásait nem lehet egy ócska írógépen sokszorosítani hajnalok hajnalán, vagy egy kabátbélésbe varrva átcsempészni az országhatáron, és egy kép képtelen könnyedén, súlytalanul, örökké élni az emberi emlékezet valamely biztonságos, sötét zugában. Mert a festészet röghöz és anyaghoz – vászonhoz, állványhoz, olajfestékhez, ecsethez, falhoz –, valamint végső soron időhöz és helyhez kötött művészeti ág; és mindig a születés helyén és idején múlik a festett műalkotások életben maradása vagy pusztulása.

374. oldal

>!
orvosi_székfű 

[H]aragudtam erre az országra, mely feledésre merészelte ítélni a legnagyobb mestereit, haragudtam erre a népre, mely ilyen tudatlanul utasította vissza ezt a gyönyörű szép ajándékot, és haragudtam erre a korra, mely változni látszott, ám valójában a régi maradt, hiszen még mindig megtiltotta nekünk, hogy birtokba vegyük a legbecsesebb örökségünket, még mindig arra kényszerített bennünket, hogy titokban, félénken körbesandítva, morzsánként lopkodjuk össze a revelációként ható élményeinket, akár a besurranó tolvajok.

322. oldal

>!
orvosi_székfű 

[A]kkor sejtettem meg, hogy a fiatalságomat és az energiámat alighanem összetévesztem a tehetséggel.

425-426. oldal

>!
Sárhelyi_Erika I

Alighanem a hideg is fázott, mert bekúszott a télikabátom felhajtott gallérja alá (…)

360. oldal

>!
cseri P

Mindig is utáltam ezt a melót. Szerkesztés címszóval úgy turkál az ember mások szövegében, mint a szennyesben, annyiszor húzza ki belőle Istent, ahányszor csak lehet, ha pedig imitt-amott muszáj benne hagynia egy-egy rá vonatkozó utalást, akkor szinte a felismerhetetlenségig át kell írnia a cikket, azonkívül kénytelen görény módjára vadászni a feketelistára tett festők nevére, hogy gondosan kiirtsa mindegyiket, és mindig, mindenhová be kell szúrnia ezeket a Lenin-idézeteket – jaj, milyen undorító ez az egész!

242. oldal

>!
Sárhelyi_Erika I

Történt egyszer, hogy miközben szervezett kulturális program keretében egy prominens szovjet költővel villásreggelizett, Dalí csak úgy mellékesen megjegyezte, milyen lélegzetelállítóan szép szerinte az atomrobbantás felszálló, égig érő, teljes pompájában vereslő gombafelhője. Mivel az emberség e nyilvánvaló hiányán teljes joggal felháborodott szovjet notabilitás nem talált szavakat, melyekből szellemes riposztot kanyaríthatott volna, egyszerűen fogta magát, és beleköpött Dalí kávéjába. A festőnek szeme se rebbent, arcizma se rándult. „Ittam már kávét tejszínnel és cukorral, tejjel és konyakkal”, mondta mélyen elgondolkozva, „de nyállal még soha” – és ezzel, a pillanatot az utolsó cseppig kiélvezve, csészéjét lassan a bajszához emelte.

4 hozzászólás
>!
Sárhelyi_Erika I

A cikk furcsa problémát okozott Szuhanovnak.
Megkereste a könyvjelzőt az íróasztalán fekvő, ronggyá olvasott kötetben, melyet kinyitott, és újra elolvasta az egyik fejezet aláhúzott summázatát: „A szürrealizmus tehát joggal nevezhető a a nép árulójának, hiszen halálos ellensége minden emberi értéknek és hagyománynak. A tébolyt táplálja, és a közjóval szemben a dekadens közönyt kultiválja. Arra törekszik, hogy undorító vízióival a fantázia birodalmába űzze az egészséges embert, és eltérítse nemes céljától, a világkapitalizmus elleni harctól. Ennek következtében a szürrealizmus, mint irányzat semmiféle értékkel nem gazdagítja a szovjet nép fejlett művészi érzékét és a művészetről alkotott képét. Mindemellett fokozott figyelmet érdemel egynémely károsabb vonása, így például megszállottsággá fajult vonzódása az iszonyathoz és a pornográfiához, mely Salvador Dalí Műveiben jut kifejezésre a legteljesebb mértékben…”
Szuhanov becsukta a könyvet, és egy darabig merőn nézte az elegáns szürke vászonfedelet, melyen szépen középre zárva ott állt egyre halványuló, lassan fényüket vesztő, de azért így is szépen csillogó aranybetűkkel a szerző neve – a sajátja.

79. oldal

>!
ppeva P

Ám csak most eszmélt rá, hogy a saját múltja rohanta meg, és az emlékei ostromolják ilyen kitartóan.
Pedig Anatolij Pavlovicsnak világéletében az volt a szokása, hogy a múló évek lapjait szépen összecsirizelve mindig csak azt a pár kurta bekezdést hagyta elöl, melyből alapinformációkat meríthetett; ezenkívül csupán annak a felismerhetetlenségig megszerkesztett néhány verőfényes részletnek kegyelmezett meg, melyen elandalodhatott, ha érzelegni szottyant kedve. Emlékei most mégis kéretlenül és irgalmat nem ismerve bugyogtak fel a lelkében – és ő eleinte kifejezetten kellemesnek találta a nosztalgikus kiruccanásokat kora gyermekkora pasztellszínű festményeket idéző vidékére, ám aztán egyre barátságtalanabb, egyre kietlenebb, egyre sivárabb lett a táj, mely lelki nyugalmát megzavarva, életét felbolygatva mind közelebb és közelebb vitte őt egy sötét szakadék tiltott széléhez, ahonnan immár évtizedek óta nem tekintett le a mélybe. Ma reggel, ott az udvaron, hajszálon múlt, hogy vissza nem zuhant 1943 novemberébe, és át nem élte újra azt a napot – azt a rettenetes napot, amikor egy pillanatra elhagyta a hite, majd átcsapott rajta az iszonyú fájdalom hatalmas hulláma, melytől megtisztult a lelke, és utána sokáig úgy érezte, elveszett gyerekként, némán bolyong a furcsán szánakozó, együtt érző idegenektől hemzsegő sűrű ködben. Már az emlék közeledtének a puszta lehetőségétől is elzsibbadt a tarkója, mintha jéghideg ujjak markolászták volna, és ő tudta, nem engedheti, nem hagyhatja, hogy ez a szörnyűség most, ennyi hosszú év után, megkínozza…

153-154. oldal

>!
orvosi_székfű 

egy vérbeli művésznek sosem lesz magasztosabb küldetése, mint a beszennyezett világ megtisztítása, gazdagítása és szépítése temérdek remekművel, és e nemes feladatát csak akkor tekintheti teljesítettnek a művész, ha a földkerekén lesz egyszer egy ember, legalább egyetlenegy ember, aki az ő valamelyik elbűvölő alkotása láttán könnyeket ejt örömében, vagy ha párját ritkító tehetsége valamelyik páratlan szépségű gyümölcsével képes lesz oly boldoggá tenni egy felnőtt férfit, hogy az ötvenhárom éves fejjel nem szégyell sírva fakadni, mint egy megilletődött gyermek…

434. oldal

>!
cseri P

Manapság semmi értelme újságot olvasni (…) Én még jól emlékszem a régi szép időkre, amikor reggelenként arra ébredt az ember, hogy az ország összes napilapja tele van a szocialista munka legnagyobb hőseiről vagy a normát túlteljesítő sztahanovista téeszekről szóló cikkekkel. Akkoriban bezzeg mindnyájunk szíve csordultig volt örömmel és büszkeséggel!

249. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Stan Lauryssens: Dalí és én
Theun de Vries: Titkok birodalma
Mariam Petroszjan: Abban a Házban
Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: A kárhozott város
Milorad Pavić: Kazár szótár
Lautréamont: Maldoror énekei
Mario Vargas Llosa: A város és a kutyák
Stanisław Lem: Solaris
Örkény István: Tóték
Babits Mihály: A gólyakalifa / Kártyavár