Szíriusz 8 csillagozás

Olaf Stapledon: Szíriusz

Olaf Stapledon az angol tudományos-fantasztikus irodalom egyik klasszikusa. Munkáiról elragadtatással nyilatkozott Priestley, Hugh Walpole, Arnold Bennett és a század első évtizedeinek nagy utopistája, H. G. Wells is. Szíriusz című regénye tulajdonképpen fantasztikus kutyatörténet, amely alkalmat ad az írónak, hogy elmondja véleményét korának Angliájáról, a társadalom ellentmondásairól, általában az emberi kapcsolatokról, barátságról, szerelemről, de művészetről és a tudományról is. Szíriusz, a főszereplő, kutyatestében emberi értelemmel él, megismeri a békét és a háborút, aztán üldözötté válik, a rövidlátás, a babona és a boszorkányüldözés áldozatává. A könyv fájdalmas és megrendítő, elszomorító és felemelő egyszerre – példázat és kalandregény, melyet nyugodtan állíthatunk Jack London híres és felejthetetlen kutyatörténetei mellé.

Eredeti megjelenés éve: 1944

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Kossuth Fantasztikus Sorozat

>!
Kossuth, Budapest, 1970
216 oldal · keménytáblás · Fordította: Magos László · Illusztrálta: Korga György

Várólistára tette 5

Kívánságlistára tette 3


Kiemelt értékelések

>!
Serno_au_Barca
Olaf Stapledon: Szíriusz

Olaf kutyája

Azt hiszem az ehhez hasonló könyvekre nyugodtan használhatjuk az old but gold kifejezést. Öröm rátalálni ehhez hasonló gyöngyszemekre a polcokon.
A kutyás történeteket mindenki szereti. Ez a történet azonban nem a szokványos család legjobb barátja blöki stilusban mutatja be egy kutya életét. Ez egy filozófus kutya története aki az iró Olaf Stapledon gondolatait mutatja be nekünk kalandjai során. A könyv több témával is foglalkozik. Előtérbe kerül a tudomány, a kétkezi munka és a vallás-lélek problémája. Ehhez az interbellikus és a háborús Wales és Anglia adja a diszletet.
A főszereplő Sziriusz egy genetikailag kitenyésztett hiperkutya aki emberi értelemmel bir. A történet folyamán láthatjuk Lessie és Cujo szerepben is. Ugyanolyan esendő mint egy ember mégsem tekintik annak.

1 hozzászólás
>!
Sai_home P
Olaf Stapledon: Szíriusz

Ismét egy könyv, amiről még nem hallottam korábban (az íróról sem), mégis remek, letehetetlen, örökérvényű.
Több síkon működik a cselekény, először is ott van a szál, ami miatt folyamatosan A város jutott az eszembe, mivel itt is egy objektív szemlélődő szemével láthatjuk az emberiséget. Ráadásul ez a szereplő itt is egy kutya alakjában létezik. Kapunk rengeteg társadalomkritikát, Szíriusz szépen fokozatosan ismer meg különböző embertípusokat, társadalmi rétegeket, ahogy kalandos élete során különböző helyekre kerül.
A másik szál egy amolyan testvéri kapcsolat/romantikus szál, ahol igazából nem számít, hogy Szíriusz kutya-e, ugyanolyan lelki és érzelmi fejlődésen megy keresztül, mint bármelyik ember, keresi a saját útját, hiszen ő is egyéniség, mint bárki más, meg kell találnia a hivatását, élete értelmét.
Nagyon tetszett a könyv egy motívuma, spoiler

>!
Lily_Sz
Olaf Stapledon: Szíriusz

„Szíriusz, a főszereplő, kutyatestében emberi értelemmel él, megismeri a békét és a háborút, aztán üldözött vaddá válik, a rövidlátás, a babona és a boszorkányüldözés áldozatává.
A könyv fájdalmas és megrendítő, elszomorító és felemelő egyszerre – példázat és kalandregény…” – Ezt olvastam Olaf Stapledon: Szíriusz című regényének hátoldalán, és valahogy felkeltette az érdeklődésemet. Már jó ideje ott állt az egyik polcon, de örülök, hogy végre a kezembe vettem.
Különös, csodálatos regény. Szíriuszról, az ember-kutyáról szól, akit egy tudós tenyésztett ki, hogy szinte gyermekeként nevelje fel – és tanulmányozza… Kutya testben él, de emberi aggyal és emberi érzésekkel – lélekkel. Mindez elég nehezen elképzelhető, de az író úgy írta meg történetét, hogy az első soroktól kezdve az utolsóig olyan természetes az egész történet, hogy az emberben fel sem merül, hogy kitalált… Lehet, hogy nem is fikció, hanem igaz történet? Ki tudja…
Emberi, nagyon is az, a szó minden értelmében, de valahogy mégis „más”… Egy kutya szemszögéből látni az EMBER-t, pontosabban egy kutyatestben élő emberéből, akiben azért van egy kis farkasvér is. Vonzza és taszítja az ember, a zsarnoki faj, amelyhez soha nem tartozhat igazán, és éppen ezért láthatja sokkal tisztábban… Nagyságát és balgaságait is.
Vannak barátai, akik annak fogadják el, aki-ami, és szeret is – tisztán, őszintén.
De a zsarnoki faj többsége – a kicsinyesek – miatt a tragédia elkerülhetetlen.
Csak a lélek számít, és a lényege, a szeretet, ez Szíriusz véleménye és az enyém is.

>!
Kossuth, Budapest, 1970
216 oldal · keménytáblás · Fordította: Magos László · Illusztrálta: Korga György

Népszerű idézetek

>!
lzoltán IP

     Az első ilyen összejövetelt követte a többi, s ily módon Szíriusz is bizonyos következtetésekre jutott az uralkodó fajta e kimagasló egyedeiről. Volt egy jellemző tulajdonságuk, amelyik nagyon meglepte. Olyan mélyen gyökerezett, hogy láthatólag ők maguk sem voltak tudatában. Kivétel nélkül mindegyik lebecsülte, nem értékelte eléggé a kezeit. Tulajdonképpen mindnyájan – kivéve talán a sebészeket, szobrászokat, festőket – elképesztően ügyetlenül használták, s egy cseppet sem szégyenkeztek emiatt. Még azok is, akiknek munkájához hozzátartozott a kézügyesség, csak a maguk speciális szakmájában voltak jártasak, de elvesztették általános kézügyességüket, kezük sokoldalú felhasználhatóságát, amelynek révén fajtájuk diadalmaskodott. Számukra a kéz csupán egy erősen specializált szerszám volt, mint a madárnak a szárnya, vagy a fókának az úszólába: kitűnően használható egy bizonyos tevékenységre, de nem mindre. Nem tudtak egy gombot felvarrni, vagy egy zoknit megstoppolni. Ráadásul ezeket a szak-lángelméket is többé-kevésbé megfertőzte a „kétkezi munka” széltében-hosszában elterjedt lenézése, amit a kiváltságos osztályok saját lustaságuk mentségére eszeltek ki. Kivált az írók, akadémikusok, jogászok és politikusok sutasága és megvetése a kézügyesség iránt volt elképesztő. Az írók még írni sem tudtak rendesen. Kénytelenek voltak ráfanyalodni az írógépbillentyűk nyomogatásának kezdetleges tevékenységére. Vagy egyszerűen diktáltak. Szíriusz hallott róla, hogy a régi Kínában a tudósok elképesztően hosszúra növesztették a körmeiket, hogy ezzel is bizonyítsák alkalmatlanságukat a kétkezi munkára. Ha meggondoljuk, hány millió ügyes kéz marad így tétlen! Szíriusz megvetette ezeket a maradi embertípusokat, amiért elhanyagolják és elsatnyulni hagyják a legnemesebb emberi szervet, magát az alkotás eszközét, sőt a kézügyesség lenézésével magukat a munkásokat is megmételyezik, holott éppen ezeknek az ügyességére épül a civilizáció egész szerkezete! Ma már a mesteremberek is azt szeretnék, ha fiaik „felemelkednének” a fehérgallérosok rétegeibe. Mi mindent tudna elérni ő, ha legalább egy majom suta kezével rendelkeznék.

108. oldal

>!
lzoltán IP

     Ebben az időben kezdett kifejlődni Plaxyben az a különös báj, amely olyan szembetűnően jellemezte felnőttkorában. Akár eredeti alkatának köszönhette, akár annak, hogy állandóan egy nem emberi lénnyel volt együtt, vagy mindkettőnek, a helybeli orvos felesége találóan állapította meg: „Ez a gyerek egyre bájosabb, csak valahogy nem egészen emberi.” Az iskolában cicának becézték, és csakugyan volt benne valami cicaszerű. Selymes haja és rendkívül nagy, zöldeskék szeme, kissé széles arca, hegyes álla és lapos orra kétségkívül macskára emlékeztetett, éppúgy, mint lassú, hanyag járása. Néha „lehangolt” volt, és megközelíthetetlen a saját fajtájabeliek számára is; anyja ilyenkor azt mondta róla: „Magányos macska.” (Már régen a feleségem volt, amikor végre kifejtettem előtte elméletemet sajátos bájáról. Minden bizonnyal Szíriusz hatására alakult ki, mondtam; abban már lappangó ellenséges érzület fejeződött ki Szíriusz iránt, hogy éppen ilyen macskaszerűvé vált.) Ez a sajátos jelleg bűvölte el és ingerelte a kutyát és voltaképpen minden hódolóját, Conwy Pritchardtól jómagamig. Volt egy jellemző tulajdonsága, amely különösképpen kifejezte öntudatlan szembeszegülését Szíriusszal, éspedig rendkívül finom és pontos kézmozgása. Mintha öntudata főleg a kezében összpontosulna. Ezzel a kecses „kezességgel” azokra a jávai táncosnőkre emlékeztetett, akik oly művészien mozgatják a kezüket. Egyszerre volt emberi és „félemberi”, úgyhogy én Plaxyt inkább tündérnek láttam, nem macskának. Vagy még inkább macskának, őznek, nimfának, tündérnek és boszorkánynak egy személyben.

50-51. oldal

>!
lzoltán IP

     Az emberi lények iránti megvetése akkor kezdett ébredezni benne, amikor észrevette, hogy gyakran nem leplezik magukat jelenlétében, gondolván, hogy „ez csak egy állat”. Ha a saját fajtájukbelivel voltak együtt, ügyeltek a szabályokra, s méltatlankodtak, ha valakit vétkesnek találtak e szabályok megsértésében. De ha úgy vélték, hogy senki sem figyeli őket, ugyanazokat a vétségeket követték el. Az pedig egészen természetes volt, hogy Szíriusz előtt nyugodtan piszkálgatták az orrukat (hogy kuncogott öntudatlan fintoraikon!), vagy szellentettek, és a többi. Ami a megvetését leginkább felkeltette, az a képmutatásuk volt. Mrs. Pugh például, akit egyszer rajtacsípett, amint lenyalta a kanalat, ahelyett, hogy elmosná, és aki ugyanezért méltatlankodva szidta meg a lányát. És Rhys, a béres, aki szorgalmasan járt a templomba, és roppant erényes volt, de ha kettesben maradt Szíriusszal, elmondhatatlan dolgokat művelt, hogy levezesse a nemi feszültségét. Nem mintha Szíriusz bármi kifogásolnivalót látott volna az ilyesmiben, de a kétszínűség undorította.
     Úgy gondolta, az uralkodó faj képmutatása az egyik fő oka annak, hogy őt időnként váratlan dük és fizikai undor fogja el vele szemben. Ilyenkor elviselhetetlenül bűzösnek érezte az ember szagát. Rájött, hogy ez a hirtelen indulatváltozás „farkastermészete” feléledésének a jele. Ebben az állapotában a szagok szerzett jelentősége elpárolgott, eredeti tulajdonságaik pedig páratlan gyönyörrel vagy irtózattal töltötték el. Ha otthon volt, kimenekült a házból a fojtogató bűz elől, hogy nagyokat szippantson az illatos mocsári levegőből, és kiszellőztesse az orrát. Máskor beugrott a vízbe, hogy lemossa a mételyt, vagy meghempergett a jószagú tehéntrágyában. Aztán vadászatra indult, óvatosan elkerülve minden emberi lényt. Zsákmánya legtöbbször csak egy üregi nyúl volt, de kis szerencsével hegyi nyulat is foghatott. Fogainak csikorgó harapása, a puha hús, a szájába csorgó sűrű vér szeszként szállt a fejébe. Úgy érezte, a zsákmány vére megtisztítja lelkét, kimossa belőle az emberi természetet, amely telhetetlenül kíváncsi, akár a majomé is, szívesen turkál anyagi és élő dolgokban, eleven lelkekben. Pokolba a tudománnyal és a szeretettel, az egész kultúrmaszlaggal! Az igazi élet: vadászni, lesújtani, megragadni, hallani az éles sikolyt, falni a széttépett húst és az összezúzott csontokat. Azután inni és heverészni a lápvidék verőfényében, egyedül, megbékélten.

90-91. oldal

>!
lzoltán IP

(…) A birkatenyésztő vidék egyszerű, a létfenntartásra korlátozódó élete után Cambridge tiszteletet ébresztett Szíriuszban az emberi faj kimeríthetetlen energiája iránt. Ezeket a nagy és díszes épületeket évszázadokon át követ kőre helyezve építette a furfangosan ügyes emberi kéz. Ezt a mindenféle árut a kirakatokban ember alkotta gépek készítették és szállították ide ember alkotta vonatokon, autókon és hajókon. Fogékony értelmére a legmélyebb benyomást talán egy nagy könyvtár tette, ahová Elizabeth kitartó ravaszkodása révén sikerült belépési engedélyt szerezni. A falak mentén sorakozó több ezer könyv minden másnál jobban megértette vele, milyen mély tradíciói vannak az emberi értelemnek, s milyen tág a birodalma. Némán állt a polcok előtt, farka megilletődötten lekonyult. Akkor még túlságosan együgyű volt, nem tudta, hogy az előtte sorakozó kötetek jó része jelentéktelen mű; mindegyiket rendkívül fontosnak vélte. S az az ártatlan hiedelem, hogy mindaddig nem tehet szert tudásra, amíg gyenge szeme be nem járja e nyomtatott sorok millióinak java részét, kétségbeeséssel töltötte el.

106. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában
P. G. Wodehouse: Hübele Sámuel
George Mann: Mechanikus London
Karen Traviss: Színvallás
Alastair Reynolds: Napok háza
Oliver Bowden: Assassin's Creed – Fekete lobogó
China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás I-II.
Peter F. Hamilton: A földre hullt sárkány I-II.
Alastair Reynolds: Jelenések tere
M. R. Carey: Kiéhezettek