Odd ​John 1 csillagozás

Olaf Stapledon: Odd John

John Wainwright is a freak, a human mutation with an extraordinary intelligence which is both awesome and frightening to behold. Ordinary humans are mere playthings to him. And Odd John has a plan – to create a new order on Earth, a new supernormal species. But the world is not ready for such a change …

Eredeti megjelenés éve: 1935

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Science Fiction Masterworks angol

>!
Gollancz, London, 2012
208 oldal · puhatáblás · ISBN: 9780575072244 · ASIN: 0575072245

Várólistára tette 4


Kiemelt értékelések

Noro>!
Olaf Stapledon: Odd John

Miközben az 1930-as évek amerikai szerzői eljátszadoztak a különféle ponyvamagazinok között, európai pályatársaikat jellemzően komolyabb kérdések foglalkoztatták, és nem egy vetette fel közülük a gondolatot, hogy az embernek nevezett teremtmény fejlődése valahol katasztrofálisan félresiklott. Bár a legritkább esetben terelték aktuálpolitikára a szót, aki ezen a kontinensen él, azért sejtheti, hogy mit is láthattak maguk körül – a britek talán kevésbé, mint a kontinens lakói, de valószínűleg érezték, mi volt a levegőben. Szepes Mária elkezdett dolgozni a Vörös Oroszlánon, Lewis megjelentette a Csendes bolygót, de mindkettejüket megelőzte Stapledon ezzel az 1935-ös regényével.

A történet nem más, mint egy természetes úton született “poszthumán” életútja, egy átlagos intelligenciával megáldott újságíró szemén keresztül, akit a címszereplő már kisgyermek korában a saját bűvkörébe vont. A felváltva profán és spirituális hangvételű könyvben először egy Sheldon Cooper típusú fiút ismerünk meg, akinek a szellemi és fizikai fejlődése néha komikus utat jár be (például előbb sajátítja el az n-dimenziós matematikát, mint ahogy megtanulna járni). Később egyfajta kvázi-megváltó figurává próbál nemesülni, aki azért küzd önmagával, hogy megértse az alsóbbrendű emberiséget, és utat mutasson egy magasabb szellemi állapot felé. Stapledon kiemeli a főhős magányosságát egy olyan világban, amely nem érti meg őt, és le akarja húzni magához; mindezt egy olyan narrátoron keresztül, aki maga sem érti John-t, de legalább próbálkozik. A figurában egyébként nietschei gondolatok is felbukkannak, de én úgy érzem, hogy a szerző inkább ezek ellenérveit kutatta, ha nem is mindig tökéletes sikerrel. (Tekintve, hogyan dolgozták fel akkoriban az übermensch témakörét in dem Vaterland, ez szerintem érthető.)

A kezdeti rácsodálkozás után (amit Stapledon egy kicsit túlragoz, bár igaz, hogy 1935 olvasóinak mindez még jóval nehezebben befogadható lehetett, mint egy mai SF-rajongó számára) az olvasó fokozatosan kénytelen belátni, hogy a “közönséges” ember bizony egy elég fura, ellentmondásos állatfajta, és jó eséllyel a poszthumánok mellé áll, azok minden groteszk – a felszínes szemlélő számára néha embertelennek tűnő – szokása ellenére is. A filozofikus párbeszédek és a néha ponyvás hatású szupererő-fitogtatás (mint John telepatikus kalandozásai) váltogatása egy kicsit kiegyensúlyozatlanná és nehezebben befogadhatóvá teszik a könyvet, de az Odd John így is a poszthumán tematika egy érdekes, korát megelőző* darabja marad.

*A folytatást ezekben érdemes keresni: Sturgeon: Több, mint emberi illetve Clarke: A gyermekkor vége – mindkettő 1953-ból


Hasonló könyvek címkék alapján

David Mitchell: Cloud Atlas
Dorothy L. Sayers – Robert Eustace: The Documents in the Case
William Somerset Maugham: The Razor's Edge
Alastair Reynolds: House of Suns
Alastair Reynolds – Stephen Baxter: The Medusa Chronicles
Alastair Reynolds: Century Rain
Richard Morgan: Altered Carbon
Arthur C. Clarke: 2001: A Space Odyssey
Anthony Burgess: A Clockwork Orange
Ford Madox Ford – Joseph Conrad: The Inheritors