Teakönyv 13 csillagozás

Okakura Kakuzo: Teakönyv Okakura Kakuzo: Teakönyv

A tea orvosságként kezdte, majd ital lett belőle. A tizennegyedik századi Japánban a teafogyasztás afféle „vájtfülű vallássá” – teaizmussá – nemesedett. A teaizmus a mindennapi élet tisztátalanságai közt megjelenő Szép imádatán alapuló kultusz. Tisztaságot és összhangot, kölcsönös szeretetet, romantikus társadalmi békét sugároz. Valamennyi elkötelezettjét a kifinomult ízlés arisztokratájává emeli…
Okakura Kakuzónak a teaszertartásról írt, ma már klasszikusnak számító, örökbecsű művét nyújtjuk át az Olvasónak.

Teáskönyv címmel is megjelent.

Eredeti cím: 茶の本

Eredeti megjelenés éve: 1906

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Kelet klasszikusai Fapadoskonyv.hu

>!
Tessloff, Nürnberg, 2011
88 oldal · ISBN: 9789633761168
>!
Fapadoskonyv.hu, Budapest, 2010
134 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633292020 · Fordította: Magyar László András
>!
Édesvíz, Budapest, 1998
150 oldal · ISBN: 9635282435 · Fordította: Magyar László András

Kedvencelte 2

Most olvassa 3

Várólistára tette 18

Kívánságlistára tette 17


Kiemelt értékelések

Jeffi P>!
Okakura Kakuzo: Teakönyv

Az egyik legjobb teás könyv amit olvasta, ez tényleg nagyon tetszett :)

juhaszadri>!
Okakura Kakuzo: Teakönyv

Egy kihívás kapcsán olvastam el a könyvet. Érdekes volt, mégis csalódtam egy kicsit, mert nem tartalmazott annyi ismeretet konkrétan a teáról, mint ahogy számítottam rá.


Népszerű idézetek

evolet>!

Ligetnyi nyári fa,
Darabka tenger,
Sápadt alkonyi hold.

79. oldal

evolet>!

Hátra néztem,
Virág sehol,
Sem tarka levél
A tengerparton
Az őszi alkony
Hunyó fényében
Magányos lak áll.

79. oldal

pelz P>!

Nincs más való számunkra, csak az éhség, nincs más szent, csak önnön vágyaink. A szentélyek egymás után, szemünk láttára omlanak porba, ám egyetlen oltár örök: ezen égetjük a tömjénünket a legfelsőbb bálványnak – önmagunknak. Istenünk hatalmas és Pénz az ő prófétája!

Virágok

pelz P>!

A teaizmus…
Lényegében nem más, mint a Tökéletlen tisztelete, lévén óvatos kísérlet arra, hogy valami lehetőt valósítson meg abban a lehetetlenségben, amit életként tartunk számon.

Egy csésze emberség

pelz P>!

A Tao inkább az, ami az ösvényen jár, nem pedig maga az ösvény.

Tao és Zen

pelz P>!

Bújj el, amilyen gyorsan csak tudsz, mert ha a világ rájön, mennyit érsz igazából, az árverező azonnal odalök annak, aki a legtöbbet ígéri érted. Ugyan miért szeretik annyira a férfiak és a nők reklámozni magukat? Vajon nem csupán a rabszolgaidők csökevénye az az ösztön, ami őket erre készteti?

Tao és Zen

evolet>!

Egykor az ősidőkben, a lungmeni szakadékban állott egy kiri-fa, az erdő valóságos királya. Koronáját oly magasra emelte, hogy a csillagokkal társalkodhatott, gyökerei pedig oly mélyen hatoltak a földbe, hogy bronzbarna ujjai az alant alvó ezüst sárkány karmaival fonódtak össze. Történt egyszer, hogy egy hatalmas varázsló csodahárfát faragott ebből a fából, amelynek makacs szellemét csak a legnagyobb zenészek szelídíthették meg. A hangszer hosszú időn át Kína császárának kincsei közt hevert, ám hiába akart bárki is hangot előcsalni a húrjaiból, minden igyekezet hiábavalónak bizonyult. A zenészek próbálkozásai nyomán a hárfa legföljebb megvető, hamis hangokat adott, amelyek egyáltalán nem illettek az énekelni kívánt dalokhoz. A hárfa sehogyse talált a mesterére.
Végül azonban megjelent Peivoh, a hárfajátékosok fejedelme is. Lágyan simított végig a hárfán, ahogy az ember a zabolátlan lovat csillapítja, s gyöngéden érintette meg a húrjait. A természetről, az évszakokról énekelt, magas hegyekről és zubogó vizekről s íme, a fa emlékei egyszeriben feltámadtak! A tavasz édes lehelete újból az ágai között játszott. A szakadékon lezúduló ifjú vízesések rákacagtak a bimbózó virágokra. Újra felzendültek a nyár álomi hangjai, a milliónyi rovar zümmögése, az eső lágy dobolása, a kakukk szava….
Ekkor Peivoh hangnemet váltott és a szerelemről kezdett énekelni. A rengeteg úgy hullámzott, mint egy mélyen gondolataiba merült, lángoló szerelmes keble….
A mennyei uralkodó ekkor elbűvölten kérdezte Peivohot, mi a titka diadalának.
– Felség – válaszolta ő – , a többiek azért vallottak kudarcot, mert csupán önmagukból énekeltek. Én azonban ráhagytam a hárfára: daloljon ő, amiről csak akar. Valójában nem is tudom, a hárfa volt-e Peivoh, vagy Peivoh a hárfa.

93-95. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Ivaki Tosiko: Ikebana
Kavagucsi Tosikadzu: Történetek a kávézóból
Yutaka Yazawa: Hogyan éljünk japánul
Roger J. Davies – Osamu Ikeno: A japán észjárás
Julie Caplin: Egy csésze tea Tokióban
Kavabata Jaszunari: Kiotói szerelmesek
Ohba Tsugumi: Death Note: A halállista 2. – Találkozás
Stan Sakai: Usagi Yojimbo 7. – Gen története
Szabó György – Lopes-Szabó Zsuzsa: A bükki füvesember gyógynövényei
Ana Johns: Nő fehér kimonóban