Hajnal (Xenogenezis-trilógia 1.) 83% 221 csillagozás

Nagyon zavarba ejtő és megterhelő olvasmányélmény volt ez.

Azon gyorsan lépjünk is túl, hogy mennyire egy klasszikus, prototipikus sci-fi szerintem, és mennyire pont azt és úgy csinálja, amire az igazi sci-fi való, és ahogy azt tennie kell. Vagyis, mutat egy olyan elképzelt, jövőbeli helyzetet (opcionálisan űrhajókkal, földönkívüliekkel, miegyébbel), ami alkalmas arra, hogy jelenlegi emberi problémáinkat, gyarlóságainkat, jellegzetességeinket megmutassa – kicsit más szemszögből, gondolkodásra késztetve, elborzasztva, figyelmeztetve, jó esetben utat mutatva. Ezt Butler döbbenetesen jól csinálja, erre találták ki ezt a műfajt, pont. És hát annyira örök érvényű ezért a mondanivalója, annyira friss és mai, cseppet sem öregedett, pedig már elmúlt harminc, ugyebár. (Hard SF-nek mondjuk semmi szín alatt nem mondanám, de hát egy Orson Scott Carddal csak nem állok le vitatkozni?) (Jó, persze van olyan téma, amiről szívesen vitáznék vele egy jót.)

Aztán pedig van Lilith, az ő története, gondolatai, reakciói, érzelmei, amikről nagyon bensőséges és intenzív képet kapunk a könyv során. Meg van a többi ember (és Butlernek bizony megy az élettörténeti adatok alapján történő jellemábrázolás, el se hittem!), és az ő interakcióik, az egész csoportdinamika… Én pedig ott álltam meglőve, mert amik ott történtek, ahogy Lilith és a többiek működtek ebben a helyzetben, az annyira nem olyan volt, mint egy szórakoztató műfajú regényben annak lennie kellene! Senki nem viselkedett könyvszereplőtől elvárható, hősies, vagy akár csak logikus, észszerű módon. Hanem valahogy rettenetesen úgy, ahogy a valóságban viselkednek az igazi emberek, és ez valahogy nagyon rossz volt. Miközben persze ez volt a könyv legjobb része, szóval bonyolult, majd elolvasom talán még egyszer valamikor.

Pár rövid mellékgondolat még:
1. Az oankálik egyszerre semmi extrák meg van bennük mégis valami nagyon nagy furaság, nem tudok hozzájuk érdemben viszonyulni se, brr.
2. Hát, nagyon kíváncsi lettem, hogy nézne ki mondjuk a pandamentési program a pandák szemén keresztül, ha ők egyszerre öntudatra ébrednének, és rájönnének, mi is ez az egész…
3. Három egész napot el lehet azon gondolkozni, miért Lilith a főhős neve vajon. Gondolom, nem véletlenül.

A Hajnal számomra szépírói erényeket csillogtató nettó "zsáner-zsenialitás”. Persze, könnyen dobálózok ilyen nagy szavakkal, hiszen a regény csupa olyan témakört jár körül, amelyek kedvenceim és a megközelítés, a visszafogott, ítélkezéstől, de még határozott állásfoglalástól is mentes írásmód, mind-mind tökéletesen a szájízem szerint való.
Több meghatározó irányvonala is lehetne a regénynek, amelyeket az írónő végül keresetlen egyszerűséggel, mesteri módon sző egy szépségesen heterogén, a változatosság kreativitásától csillogó, gyönyörű ívbe. Ahogyan a könyv egyik, számomra meghatározó idézete mondja, ”a másságot a legtöbb faj bizony fenyegetésként éli meg”. Ez a – gyíkagyunkban leledző – determinizmus a xenofóbia melegágya, amely végigkíséri a regény teljes cselekményét. Mindemellett pedig lapról lapra felteszi a kérdést (hol nyíltan, hol csak a történések mögé rejtve, a szereplők gondolataiba, reakcióiba bújtatva), hogy van-e még létjogosultsága a humán fajnak a túlélésre, az újrakezdésre. Az örök kérdés, hogy a megannyi bűn után, amelyeket elkövettünk egymás, vagy önmagunk ellen, a gonosz, vagy egyszerűen csak ostoba akarat, amellyel szisztematikusan pusztítjuk otthonunkat, a Földet, végérvényesen érdemtelenné tesz-e bennünket a jövőre, a holnapra…
Hasonló művek százai boncolgatják ezeket a problémákat, talán még mélyebben belemásznak faji alávetettségbe, fajkeveredésbe, géntérképek manipulálásába, klónozásba stb. Mégis úgy gondolom, hogy ennyire finoman, ilyen távolságtartó eleganciával kevesen nyúlnak a témához. Talán az sem véletlen, hogy a Hajnal mellett pont egy magyar szerző regénye jut eszembe jó példaként. A Xeno színvonalában és hangvételében is hasonló minőséget produkált számomra.

És semmiképp se feledkezzünk meg a regénybe bújtatott számos mélységes mondanivaló mellett, arról a kiemelkedően megmunkált karakterábrázolásról sem, amit Lilith megformálásával követett el a szerző (minek is tagadnám, hogy már a kezdetektől azon járt az agyam, vajon hová akarja majd kifuttatni Butler a névben rejlő jelképes lehetőségeket – ugye @pat?). Lilith alakjának, jellemének fejlődése, alakulása mindent megmutat, ami belefér egy magányos, túlélésért küzdő, élni akarástól hajtott ösztönlény tudatra ébredésétől, a közösséget vezető, felelősséget vállaló, irányító, szervező manipuláló egyéniség megformálásába.

Mestermunka, feltétlenül ajánlom, és nagyon várom a következő kötetet.
Köszönet az Agavénak, hogy végre elhozta nekünk magyarul ezt a regényt. A kötet csodaszép, a szöveggondozás példás.

Egész egyszerűen lenyűgöző olvasmány, pont olyan gondolatok vannak benne, amit a sci-fi-ben szeretek, az írónő remekül ábrázolja a földönkívüli lények embertől alapvetően eltérő viselkedését, megjelenését. Ezek a lények géneket cserélnek, illetve kereskednek vele. Így olyan dolgot kínálnak a végzetes, gyilkos háború után megmaradt és kimenekített emberiség számára, amely alapvetően megváltoztatja az ember lényegét, nem csak biológiailag, de társadalmilag, sőt társas és szexuális kapcsolatok terén is. Ehhez alaposan át kell huzalozni a gondolkodást, kilépni a megszokott keretekből… Szépen megírt ívű regény, néha ugyan ráérősen, de ugyanakkor pontosan és alaposan mutatja be a Lilith, az első lehetőséget kapott nő vívódását, viszonyulását, átalakulását. Egyáltalán, át tudja vezetni az emberiséget a felkínált átalakuláson?
Központi kérdés még az emberi korlátozottság, csoportszellem, a másság elfogadása is.
Az oánkálik végtelenül szimpatikusak voltak nekem, jóval több türelemmel és empátiával rendelkeznek mint az emberek. Kommunikációjuk is több lehetőséget biztosít az érzelmek átadására, itt nincs helye hazugságoknak.
Egészen meglepődtem, mikor olvastam, hogy nem friss megjelenés (1987-ben jelent meg eredetileg) de olyan örök érvényű gondolatokat tartalmaz, hogy bármikor megállja a helyét.
A Hajnal olyan mint egy ébredés, egy egész rendkívüli lehetőséget tár fel, valami újnak, végzetesen eltérőnek a kezdete, kíváncsi leszek a folytatásra.

Octavia E. Butler kilóra megvett magának.

Nem gondoltam volna, hogy a Hajnal ennyire be fog találni nálam. Úgy voltam vele, adok neki egy esélyt, aztán csak azt vettem észre, hogy két délután alatt befaltam a java részét a regénynek.

Nagyon szerettem, ahogy a főszereplővel együtt mi magunk is szép lassan ismerjük meg, mi is történt, hogyan is került Lilith egy űrhajóra és milyen sors vár rá és a Földre. Az oánkálik pedig az egyik legérdekesebb földönkívüli faj, amivel találkoztam. Végre valakik, akik nem a cuki E.T.-k, de nem is a vérszomjas, „agyatlanul azonnal meggyilkollak, mert miért ne”-ufók. Egyszerűen idegen lények, akik természetesen nem csupa szívjóságból mentették meg a földlakókat.

A főszereplőnknek rengeteg nehéz döntést kell meghoznia egy számára teljesen idegen környezetben, és olyan körülményekhez kell adaptálódnia, amelyek másokat zsigerből taszítanak. Ráadásul egy sor olyan változással is meg kell birkóznia, amelyekkel lehet teljesen eltávolodik emberi mivoltjától.

Szeretem az egyszerre intelligens, mégis izgalmas regényeket. Csak egy bajom van vele, hogy nincs még itt mellettem azonnal a következő része.

Kis hazánkban már olvashattunk valami hasonlót, mert a Hajnal mind a bonyodalom jellegében, mind a cselekvő fél mozgatórugóit tekintve, sőt, tulajdonképpen még a passzív fél reakcióinak változatosságában és bizonyos technikai részletekben is erős rokonságot mutat Az ember könyvével. Ha tucatszor nem villant be a párhuzam olvasás közben, akkor egyszer sem. A cselekmény viszont ebben a könyvben jóval fókuszáltabb, kiszámíthatóságában sokkal nyomasztóbb, és érzelmileg megterhelőbb – így engem mélyebben meg is érintett Butler története.

Az emberre egy új nap virrad. Ennek megfelelően szűk térből indulunk, egyfajta anyaméhből, és az első kötet végére nem is nagyon jutunk egy játszótérnél tágasabba – ezt a szándékolt analógiát a fejezetcímek is megerősítik. Nagyon szépen és nagyon okosan felépített könyv, talán csak középtájon ült le egy kicsit a sodrása, de az utolsó harmad úgy behúz, hogy letehetetlen. Miközben rengeteg gondolkodnivalót kapunk, legfőképp a változás és változtatás etikai vetületéről, a szelíd erőszak természetéről, az intellektuális és érzelmi alkalmazkodás elemi kérdéseiről, nem győzök csodálkozni, milyen mesterien manipulált a szerző, milyen jól építette fel Lilith karakterét, hogy az ő fejében ugyanazt a kiszolgáltatottságot, viszolygást, csüggedtséget vagy éppen eltökéltséget érezzem, amit ilyen események hatására érezhet valaki – még a józan ész elvesztésétől innen. A Xenogenezis világában nincsenek jó és rossz válaszok, ez egy többváltozós, szimbiotikus evolúció története, és engem teljesen lenyűgöznek az ilyen bátor és provokatív spekulatív fikciók.

Apró megjegyzés, hogy konzervatívabb olvasóknál esetleg kiverheti a biztosítékot a felnőtt tartalom bizarrsági faktora, de nem elhagyható „díszítőelemről” lévén szó (pont ellenkezőleg!), Butler szerintem zseniális játszik a zsigeri reakciókkal, nem is egyértelműen negatív értelemben. spoiler

Nem egy mindennapi történet, elgondolkodtató, és tükröt tart az emberiség elé. Valóban önpusztító életet él az ember, és sajnos a Földet is tönkreteszik. Persze az idegenek sem teljesen önzetlenül segítenek, de Lilithnek jobban kell tartania saját fajtársaitól, mint tőlük. Az emberiség nem hazudtolja meg önmagát, éppen ezért engem kicsit a Legyek urára emlékeztetett a történet. Ha nincsenek rendes szabályok, az emberek pillanatok alatt visszatérnek a primitív erőszakos, viselkedéshez. És mindig kell egy bűnbak, aki ellen össze lehet fogni. Nem tudom, hogy a trilógia végére mit hoz ki ebből a szerző, de jelenleg túl sok nyitott kérdés van.

Nem is tudom, hogy idén mikor avattam legutoljára kedvencet, de most megint sikerült!
Ez a könyv annyira különleges élményt nyújtott, hogy biztos helye van a polcomon és a gondolataim között is.
Először azon mosolyogtam, hogy ’87-ben jelent meg, szóval egyidős vagyok a történettel. Kicsit „szomorú” belegondolni, hogy amiről ír, most is milyen aktuális spoiler .
A történet hangulata nem túl vidám, mégis szórakoztató a maga komor kilátástalan módján és nagyon elgondolkodtató. Persze a sok jó ötlet, amit olvasás közben gondoltam, mire idejutottam elfelejtődtek. Szeretem, amikor egy könyv arra késztet, hogy elgondolkodjam, hogy vajon ilyen szituációban én hogy cselekednék, hogy vajon jó döntést hozott e a főhős. Apropó Lilith karakterével valahogy nem sikerült megbarátkoznom, de ezt majd ki is fejtem, hogy miért. A legfontosabb talán, amit ki szeretnék magamnak, a későbbi magamnak, ha újra olvasom az értékelésem, és mindenkinek, akit érdekel, hogy adott egy visszafordíthatatlan szituáció, – kipusztítjuk önmagunkat – és adódik egy lehetőség, ami talán sosem fog. Egy remény, ami kicsit talán sántít és nem olyan tökéletes, de mi sem vagyunk azok. Kapnánk egy újabb esélyt, hogy igaz kevert fajként, de újra felvirágoztathatnánk a civilizációnkat. Mások lennénk, kevésbé emberiek, de kitartóbbak, többek, mert szükségünk van a változásra, és nem csak testileg, de gondolkodás módban is. Erre mi Lilith válasza. „Nem kösz, hagyjatok minket békén. spoiler ” Először a falat kapartam, hogy miért ??? Miért ez a hozzá állás, nem voltam elégedett magammal, de az a baj, hogy át tudtam érezni az ő okait, ugyanakkor a másik oldalt is láttam. De az emberiség elpuskázta, nincs több lehetőségünk, hogy a magunk erejéből maradjunk fent. Nincs fekete-fehér, nincs jó és rossz, tudom, de az állandóság, és a változás elutasítása szerintem hiba.
Amikor felébresztették a többi embert és elkezdett kijönni a sok emberi negatív tulajdonság bah, annyira tudtam, ahogy Lilith is előre látta spoiler …ilyenkor mindig elszomorodom, mert sajnos ezt egészen jól látja. Ember embernek farkasa.
Az oánkáli fajt nagyon jól megálmodta és kidolgozta az írónő. Tetszett, hogy annyira mások, idegenek, mégis meg tudták teremteni a kapcsolatot Lilith-el, bár nem tudták megfejteni az emberi viselkedéstant teljes mértékben.
300 oldal tömör gyönyör!!!

Több örök SF téma nyugtalanító feldolgozása is megtalálható ebben a rövid és olvasmányos, mégis súlyos gondolatokat felvető regényben. Meddig számít embernek az ember? Túl lehet-e lépni a génjeinkbe kódolt xenofóbián? Jónak nevezhetünk egy idegen lényt, ha megment, és rossznak, ha kihasznál minket? Érdemel az emberi faj egy második esélyt? Butler egy nagyon ötletes és eredeti földönkívüli faj színre léptetésével tulajdonképpen egy nem kevésbé furcsa lényt, a homo sapienst próbálja megérteni.

Az emberiség kevés híján kiirtotta magát, a túlélőket egy űrutazó és “géncserélő” faj, az oánkáli vette fel csillagközi Bárkájára. Az emberek öröme azonban a legkevésbé sem felhőtlen, az ár ugyanis az, hogy valami mássá kell válniuk. Az idegenek örökké kísérleteznek önmagukon, és minden olyan létformán, amellyel összetalálkoznak. Ez alapvetően jó szándékú tevékenység a részükről, de nem várnak önkéntes jelentkezőkre. A megmentettek automatikusan kísérleti alanyokká válnak. Márpedig az emberi és az oánkáli faj énképe e téren nem sok közös vonást hordoz. Olyan, az ember számára fontos értékek kérdőjeleződnek meg, mint az individualitás és az önrendelkezés, vagy éppen a kevésbé dicséretes, de annál jellemzőbb felsőbbrendűségi érzés. Az ember alapvetően egy biokémiai szerkezet, amelynek drogok és hormonok, vagy akár csak megfelelően kódolt elektromos impulzusok hatására nagyon könnyen megváltozik a viselkedése. Most képzeljük el, mi történik vele, ha még a génjeibe is belenyúlnak! Aztán pedig képzeljük el azt, mi hogyan reagálnánk egy ilyen megváltoztatott emberre? Egyszóval elég komoly önreflexiókat lehet ebben a történetben felfedezni.

Ehhez jön még természetesen az idegenek alapvető idegensége, amelyet Butlernél sokkal nehezebb legyőzni, mint sok más SF író műveiben. (A kortárs sztorikban népszerű, sci-fi rajongó főhőst itt ne is keressük. A földönkívüliek mindenkit sokkolnak.) Ha pedig ez sem lenne elég, az oánkáli civilizációban nagyon sok hétköznapi tevékenységnek van egyfajta szexuális töltete, amelyhez teljesen más erkölcsi normák tartoznak, mint az embereknél. (Ez a legkevésbé sem erotikus tartalom, a regény a biológia felől közelít a kérdéshez.) Három biológiai nemre épülő társadalmuk a nemi szerepeket vagy éppen a hierarchikus viselkedés ösztöneit is más kontextusba helyezi. A homo sapiens etológiája csalánozók számára.

Mindez azonban egy cselekményes és izgalmas csomagban kerül az olvasó elé, amelynek élvezetéhez nem kell sem biológusnak, sem filozófusnak lennünk. A történet egy nő küzdelme az életben maradásért és önmaga megőrzéséért, előbb az idegenek, majd pedig egyre idegenebbé váló embertársai között. A szerző olyan kérdéseket zúdít hősére, amelyekre nincs jó válasz, de amelyekről mégis döntést kell hoznia. Egy kezdetben átlagos ember története, aki fokozatosan elsodródik mindentől, ami hétköznapi, és egyre inkább megkérdőjelezi mind a régi, mind az új világ rendjét. Így tudományos háttértől függetlenül is képes bevonni mindenkit, aki szereti komfortzónáján kívül eső nézőpontból is szemügyre venni a világot.

Megpróbálta elképzelni, milyen lenne, ha körülvennék ezek a csápos idegenek, és csaknem elöntötte a pánik. Úgy érezte, mintha egyik napról a másikra fóbiája alakult volna ki, ami még sosem esett meg vele. Azt élte át, amiről eddig csak másoktól hallott: zsigeri xenofóbiát. És a jelek szerint nem volt ezzel egyedül.

Úgy hallom, a patkányok átvészelték a világégést.

Ami a patkányoknak ment maguktól, ahhoz az embereknek kellett némi külső segítség, nevezetesen egy teljesen idegen faj, az oankálik beavatkozása. Egész végig zavarba ejtőnek éreztem a könyvet, ugyanakkor, ha figyelembe vesszük a központi témát, az emberek iszonyát viszonyát a földönkívüliekkel, van valami zseniális abban, hogy én, az olvasó sem maradtam közömbös.
Mi lesz az emberekkel, ha sikerült elpusztítani a Földet? Mi történik akkor, ha felbukkannak a földönkívüliek? Hogyan reagálnak az emberek – akár egyénként akár csoportként – arra, ami idegen mindentől, amit eddig ismertek. Idegen kinézetében, társadalmában, gondolkodásmódjába…? Hogyan reagálnak azok az emberek, akiknek a legapróbb különbség is elég arra, hogy ujjal mutogatástól a népirtásig megtegyenek bármit? És hogyan reagálnak ezek az emberek a másik emberre, akit megváltoztattak az idegenek? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket jár körbe az írónő röpke 300 oldalban, meglehetős alapossággal. Remekül kezeli azt, amit a genetikai/kémiai/biológiai/etc tudományokban jártas oankálik nagyrészt figyelmen kívül hagytak: az emberi lélektant.
Nem egy egyszerű olvasmány, nem éppen pörgős, sokkal inkább töprengő. Viszonyom kissé zavarba ejtő a történet felé, nem tudnám biztosra megmondani, hányadán is állunk, de az biztos, hogy a folytatásra kíváncsi leszek.

Megvallom őszintén, ha nem Ted Chiang Érkezés című novelláját vagy Adrian Tchaikovsky Az idő gyermekei című regényét olvasom előbb, akkor ennek a műnek nem lett volna akkora hatása rám, mint így. Ezért nagyon örültem, hogy a Hajnal csak utánuk került sorra, mert harmadikként így válhatott számomra az ember-idegen szimbiózis tökéletes példájává, mivel ezt a témát nagyon szeretem az említett két mű óta, és Butler műve csak megerősített ebben. Olvasás után hihetetlen volt számomra, hogy a könyvet eredetileg 1987-ben adták ki, mert a terítékre került társadalmi problémák ma is aktuálisak, ezáltal a mondanivalója is időtálló. Emellett foglalkozik a genderkérdéssel, azzal, mit jelent embernek lenni, hogyan fogadjuk el a másságot, hogyan ne féljünk tőle, legyenek azok csápos idegenek, vagy éppen egy továbbfejlesztett társunk. Teszi ezt összetett szimbólumrendszeren keresztül, amitől elgondolkozhatunk, valójában mi tesz minket emberré.

A cselekmény kibontása közben a szerző olyan kérdéseket feszeget, hogy: Mit jelent embernek lenni? Hogyan fogadjunk el másokat? Hogyan kezeljük a másságot? Hogyan maradjunk emberek még úgy is, hogy módosítottak minket? Érdemes-e a végletekig ragaszkodnunk az emberségünkhöz vagy tovább kell fejlődnünk? A kérdések körüljárása közben sok mindenen elidőzik a regény. Például a főhős elgondolkozik, hogy az oankálik az emberekkel szembeni bánásmódja ugyanolyan-e, mint ahogy ők bántak a növényekkel és az állatokkal. Ez a rész nagyon megérintett, és elgondolkoztatott arról, mit is kellene másként tennünk, miben kéne javulnunk ahhoz, hogy a rossz tendenciák megváltozzanak. Ez csak egy példa volt a sok közül, de még számtalan ilyen gondolatébresztő rész van, és zömét az idegen faj mondja ki, ami tükröt tart az egész emberiség elé. Ezek a részek voltak a kedvenceim, mert betekintést nyerhettem Butler gondolkodásmódjába, de egyidejűleg én is elidőzhettem ezeken a kérdéseken és a történet apró részletein, ami miatt a kedvenceimmé vált a kötet.

Butler mindezt szép nyelvezettel, gördülékeny stílusban prezentálja. Szavai nyomán ezek a megfoghatatlan idegen lények megelevenednek, és már-már filmszerűen jelennek meg az olvasó szeme előtt. Teszi ezt sodró lendülettel, olykor le-lelassítva, hogy elidőzhessen a fontosabb kérdéseken, ezzel arra késztetve az olvasóját, hogy elgondolkozzon a miérteken. Különös és mélybe rántó látomás Butleré, ami napokig nem ereszt.

Összességében a Hajnal egy szépirodalmi szinten megírt, hátborzongató hard sci-fi, ami az emberi lét határait feszegeti. Teszi ezt húsba vágó alapossággal, miközben olyan társadalmi problémákat feszeget, amik ma is érvényesek.

A teljes kritika itt olvasható:
https://smokingbarrels.blog.hu/2019/11/14/konyvkritika_…