Röpke ​pillanat csak földi ragyogásunk 78% 230 csillagozás

”Anya, nem ez a legszomorúbb dolog a világon? Egy vessző, amit arra kényszerítünk, hogy pont legyen?”

A levélregény egy fiú fájdalmas, töredékekből álló vallomása írástudatlan édesanyjának, kísérlet a múlt feldolgozására az írás által. Szenvedéssel, tragédiákkal, háborúval, erőszakkal, pszichiátriai és halálos betegségekkel, drogokkal teli életek bontakoznak ki a levelekből. Kiskutya monológja szívtépően gyötrelmes, generációkon átívelő családi borzalmak zúdulnak rá. Az intim írás nyers őszinteséggel tár elénk mindent, a makákó- és a szexjelenetek pedig már annyira naturalisták, hogy igen nehezen befogadhatóak. Ugyanakkor mindezt ellensúlyozza az életben többszörös hátránnyal induló, vietnámi, homoszexuális fiú érzékenysége, kitartása, szeretni és gyászolni még mindig képes szíve. Az az érzelmi cunami, amely árad Kiskutya röpke pillanatainak megragadásából, nem eresztett, és biztosan sokáig velem marad még olvasás után is. Brutális, elborzasztó, dühítő, könnyekre fakasztó és szívig hatoló írás, amelynek fogadtatása biztosan megosztó lesz majd, ám az kétségtelen, hogy hihetetlenül erős érzelmeket képes kiváltani.

Vuong nevével kicsit több mint egy éve találkoztam először. Életem első filmfeliratát készítettem a The kindergarten teacher című filmhez, amiben egy költő zseni kisfiúról van szó, és mint a stáblistából kiderült – miután legördült már a büfés és a főszereplő hátvakarójának neve is –, hogy filmben használt versek Vuongtól származnak (a jók, mert a nem olyan jók, amit egy filmbeli fűzfapoéta írt, meg mástól, nem tudom, hogy ő mekkora örömmel vadászta a nevét a stáblistában). Akkor persze nem találtam tőle semmit magyarul, de közben a filmbeli versek fordítása megjelent valahol, csak most persze nem találom.

Talán szerencse, hogy közben megírta ezt a regényt, mert hiába ismert költő odakint, a verseivel nehezen debütálhatott volna a magyar piacon, de talán a regény után már azok is megjelenhetnek.
Vuong elérve a harmincat úgy látta, hogy ideje önéletrajzi regénybe fogni, végül is igaza van, az már egy fél élet, minek várni, ha van anyag. És persze van. Vuong családi gyökerei Vietnámig nyúlnak, és máris ott vagyunk a vietnámi háborúban. Na jó, ez nem egy háborús regény, csak az anya és a nagyanya mozdulataiban köszön vissza a borzalom, de ez épp elég egy gyereknek, akit ez a két nő nevelt fel.
A regényt mondhatnánk akár levélregénynek is, hisz Vuong folyamatosan az anyját szólítja meg, igaz, formáját tekintve nem levélszerű a könyv, inkább egy kései beszámoló egy magába fojtott gyerekkorról. Vuong dupla hátrányból indult, kisebbségi lét plusz homoszexualitás. Hogy hogy lett belőle költő, azt nem ebből a regényből tudjuk meg, csak érezhetjük az elbeszélői hangból, hogy egy lezárt korszakról olvasunk.
Ha már elbeszélői hang, az látszik, hogy eredendően költő a szerző, igényesen megformált, költői mondatok és képek, sok ugrálás időben és térben, de ennek ellenére nem éreztem magam elveszve a szövegben.

„Olyan test belsejéből írok, amely régen a tiéd volt” Egy olyan regény, amely tudatosan elutasítja azt a gondolatot, hogy valami egésznek kell lennie ahhoz, hogy egy teljes történet legyen. Kevés cselekménnyel, emlékezetes jelenetekből áll, amelyek legalább félig önéletrajzi formában jelennek meg. Közben elhomályosítja a vonalakat a fikció és a memoár, valamint a költészet és a próza között. „A tükörbe bámulva egy olyan jövőbe replikálom magam, ahol talán nem létezem.” Ahol a szabadság nem más, mint a vadász és zsákmánya közötti távolság. Kiemelkedik belőle az áttört sebezhetőség, amikor a háború traumája generációkról generációkra száll. Akárcsak az életben is, a vietnami és az amerikai tapasztalatok elválaszthatatlanul összefonódnak, mint a háború évei és azok utóhatásai. Az intenzív emelkedések és a mélypontok éveinek tükrözése: a fehérség, a férfiasság, az erőszak, Amerika és Vietnam megkínzott kapcsolatai. Egyfajta talizmán, pecsét, varázslat, gesztus, amely a fájdalmat gyógyulássá változtatja meg hatalmának megosztott hite révén. Ahol a szépség nem csupán a művész önmegvalósításának eszköze, hanem egyben az olvasó számára nyújtott szolgáltatás, a megértéséért cserébe. S bár Vuong a könyv költői formává való átalakulását talán arra tervezte, hogy utaljon abba az irányba, hogy vannak olyan kifejezések, amelyekkel csak az író (a költészet) képes kommunikálni, én időnként úgy éreztem, mintha a könyve egy hatalmas történet díszítése volna, amelyhez soha nem volt szükség dekorációs elemekre. De hát a művészetnek is, akárcsak az életnek, mindig ára van. Az igazságon alapul, de a képzelet révén valósul meg. Tele korlátozásokkal, de megadja a választás és a lehetőségek szabadságát is. De a bánat mindenki saját világa.

Bővebb értékelés a blogomon:
https://konyvelvono.hu/2020/11/05/ocean-vuong-ropke-pil…

Hogy őszinte legyek nagyon megrázott ennek a könyvnek a tartalma. Nem is egészen azt kaptam, mint vártam borítója alapján, elvégre, ha ránézünk, egy cseppet giccses képet látunk. A színek és a formák egyaránt dominánsak, kicsit túlzsúfolt hatást keltenek. Amit talán csillagoknak szánt az alkotó egy esti égbolton, azok inkább hópelyhek benyomását keltik. Akár apró kiragadott mozzanatok a történetből. Feltételezem, hogy a zöld szín egy növény levelére utal. Erre lett fehér színnel a cím rányomtatva, beterítve majdnem az egész borítót és végül naranccsal az író neve. Fullasztó, tömény, mégis szemet gyönyörködtető, és mint olvasás után rájöttem, túlzó jellege ellenére hűen tükrözi a tartalmat. Ocean Vuong egy vietnámi származású író, aki nagyon fiatalon az Egyesült Államokba menekült családjával.

Tulajdonképpen róla, és a felmenőiről szól elsődlegesen a könyv a történelem színpadán. Természetesen sokkalta több mint egy egyszerű családtörténet. Az író levélben vallja meg múltját, édesanyja és nagyszülei életének apró pillanatait, melyek a kötet végére egy teljesen megrázó egésszé állnak össze. A könyvet három részre tudnám bontani….

Egy vietnámi fiú levele mentálisan beteg, bántalmazó anyjának, aki nem tud olvasni. Érzelmi utazás, pillanatok kiragadásával, az Amerikai Egyesült Államokba bevándorolt család küzdelme az új hazában, a vietnámi háború szörnyűségeinek túlélése után. Connecticuti állambeli Hartfordban töltött viharos ifjúságát kiírva magából, a sebek, az élet brutalitásának feldolgozását reméli. Bőrszíne, szexuális orientációja, családi háttere, vagyon nélküli szűkös élettere nélkülözi a boldog pillanatokat. A jelen és a múlt öröksége egy csapongó, sokszor gyomorforgató visszaemlékezések összessége, számomra minden költőiséget mellőzött. Lehet eredeti nyelven nagyobbat ütött volna.

Ocean Voung művében ötvözi a háború keltette borzalmak utóhatásait, a családi traumák továbbadásának elkerülhetetlenségét, a több értelemben vett másságot, és a túlélés életté formálásának művészetét.

Kiskutya édesanyjának írt szavain keresztül átélhetjük mindazt a borzalmat és szépséget, mindazt a fájdalmat és eufóriát, aminek a fiú részese volt. Az egész könyv keserédes érzést kelt, ahogy keverednek benne a múlt árnyékai a jelen fénysugaraival, a színtelen világ a színekkel, a megtörtént események a képzelet segítségével életre keltett valósággal, a halál az élettel. Vuong szavai a lélekbe hatolnak, szorosan megmarkolják azt, és addig szorítják, amíg fel nem kiáltunk, hogy elég, mert túl sok az érzelem, túl sok az emlék, túl sok az élet.

Háborús menekült, bántalmazott feleség és gyermek, meleg fiú, ketrecében vergődő borjú, drogfüggő fiatal – minderről szó van, s elég nehezen tudjuk elképzelni, hogy a könyv a nyomasztó hangulaton kívül bármi mást is képes kiváltani az olvasóból. Pedig képes, mert Kiskutya mindent elmond a kegyetlen valóság adta szavakkal, ami mély nyomot hagyott benne, majd megmutatja azt, hogy milyen szépséget és reményt talált pont ezen húsbavágó sötétség közepette. Az élet olyan dolgairól mesél, azokat az érzelmeket írja le, amiket egy mindennapi, felhőtlen életet élő ember nem képes megtalálni. Nem egyszerűen emlékeket és életigazságokat ad át, hanem olyan töménytelen érzelemmenyiséget, melyről azt hisszük, az ablakpárkányon doboló csendes eső, ám valójában lelkünket feldúló tomboló vihar. Fegyverként szegezi felénk könyvét, melyben mondatai töltények, szavai becsapódó golyók. Magát az életet adja át a halál által, a tudatlanságot a tudás által, a szabadságot a korlátozottság által.

Nem tudtam elolvasni egyben a könyvet, időnként le kellett tennem, mert úgy túlcsordultam érzelemmel, hogy nem bírtam elviselni a folytatást. Várnom kellett, rágódni rajta, gondolkodni, feldolgozni, és aztán menni tovább, ahogy Kiskutya is tette. Számomra megrázó élmény volt, hiszen kevés történettől kaptam ennyi érzelmet, s főleg nem sok keltette bennem azt az érzést, hogy élek. Pont az ilyen könyveket imádom, még akkor is, ha összezavarnak, kiforgatnak önmagamból, darabokra szednek, mert fantasztikusak, elérnek valami mélyen gyökerező elemi dolgot az emberben, és egy időre 360 fokos fordulatot vesz az univerzum, s soha többé nem billen vissza teljesen a helyére – jó értelemben. Ha nem természetfeletti képesség, hogy valaki úgy tud írni, hogy ekkora energiát ad át, akkor nem tudom, mi az.

Nem szoktam a saját értékelésem előtt kritikákat olvasni egyik olvasmányomról sem, de most muszáj volt, mert meg akartam tudni, más lelke is felrobbant-e. Így belefutottam egy olyan cikkbe, ahol szidták a könyvet, mivel többek között állítólag borzasztó a fordítása, szóval van, akinek egyáltalán nem jön be. Én úgy vagyok vele, hogy ha borzasztó, ha nem, nem érdekel, mert itt nem pusztán a szavak, hanem azok hatása a lényeges, az érzelmi kavalkád, ami átjön, és nekem mindegy, hogy vannak kisebb eltérések az eredeti és a magyar nyelvű mű között, ha egyszer így fejbevág.

Így a végén ki szeretném jelenteni, hogy mások negatív vagy semleges olvasásélményéért semmilyen mértékben nem vállalok felelősséget, de annyit tudok, hogy lehetetlen átadni, milyen mélyen megérintett engem ez a mű, és nálam abszolút kedvenc lett. Ajánlani ezért mindenkinek ajánlom, s reménykedem abban, hogy más is átéli azt, aminek én csak töredékét tudtam a fentiekben leírni, mert ezen a szinten nekem már nincsenek szavaim.

link

Vuong könyve egy második generációs vietnámi (USA-ba) bevándorló fiatal felnőtt életének, identitásának kialakulásáról szól, három fejezetben: az elsőben a vietnámi gyökerek, a következőben a felnőtté válás, míg a harmadikban a jelenre való reflexiók dominálnak.

Ha épp trendi módon akarnám mondani, a transzgenerációs traumairodalom címke simán elmenne. De persze a tra-tra irodalomban is a legfontosabb az irodalom, azaz a hogyan.

És Vuong ebben szerintem elég jó: szép, erős vágásokkal, képekkel, montírozásokkal dolgozik az első fejezetben, a középső átvált egy klasszikusabb, időben lineáris elbeszélői hangra, míg a harmadikban a lírai tudását veti be. Alapvetően jó megoldásai vannak, nagyrészt lekötötte a figyelmem. Talán a középső fejezetben éreztem néhol monotonnak, a harmadikban pedig itt-ott érzelgősnek a hangját, néhol a giccsgyanú is felvetődött.

Jó könyv, ajánlom.

Azt már tudom, hogy a fájdalomnak nincs szépsége, legalábbis a szó szoros, vegytiszta értelmében nincsen. Az identitását (etnikai, szexuális) kereső ember halmozottan hátrányos, szinte láthatatlanná vált státuszából azonban születhetnek olyan szépségek, mint a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk. Teljesen megértem azokat, akiket gyomrosként ért a sorok közül néha hirtelen felbukkanó, szavakkal is nehezen kifejezhető nyersesség vagy vulgaritás. Ugyanakkor ahonnan, amiből és amin keresztül Vuong jött, onnan csak ez lehet hiteles.
A prózába verszerű képi formát öltő költő mondatai pedig unikális erővel bírnak.

„Néha az, ha valaki gyengéd hozzád, úgy érződik, mint annak a bizonyítéka, hogy tönkretettek.”
Nem egy könnyed olvasmány. Kemény, megrázó, durva, csapongó, zavaros.
Csak darabokban tudtam olvasni, mert így ebben a formában máshogy nem ment.

„Nem igazán történetet mesélek neked, ez inkább egy hajóroncs – a darabok lebegnek, végre olvashatók.”

Egy ilyen gyönyörűen megírt könyvről mégis hogyan alkossak véleményt? Nem véletlen, hogy Ocean Vuong napjaink egyik legtehetségesebb költője/írója; a képek, szavak és érzések amiket leírt borzongással és ámulattal töltöttek el. Ez az élmény egy igazi katarzis volt számomra, tényleg nem tudok többet mondani. Biztos vagyok benne, hogy még fogok tőle olvasni, hiszen az interjúi alapján is egy hihetetlenül intelligens és szimpatikus ember, aki varázslatos módon bánik a szavakkal.